MÁSODIK FEJEZET JÓKAI FOGSÁGBA JUT
MÁSODIK FEJEZET
JÓKAI FOGSÁGBA JUT
JÓKAI FOGSÁGBA JUT
Ez a meddősége Jókainak általános feltűnést keltett. Annyira népszerű volt már, hogy a közönség hangosan panaszkodott, mint akkor szokta, ha valami nem terem meg a rendes használati cikkeiből, hogy »ejnye, mák nem termett«. Jókaitól nincs új könyv. Hát mit akar? Miért nem ír? Még jobban sopánkodtak a kiadói, de ők legalább könnyebben segíthettek magukon. A bő esztendők elhullott kalászait szedegették össze most a szűkekben. Így támadt a »Dekameron« tíz kötete, melybe száz novellát foglaltak össze minden rendszer és együvé tartozandóság nélkül, mint ahogy össze van gyömöszölve a Jókainé szekrényeinek fiókjaiban csirkecsont, brüsszeli csipke, citromhéj, selyem rékli és millygyertya-vég. * Naptárakból, vidéki lapokból, alkalmi albumokból nyírtak be anekdotát, vázlatot, rémtörténetet, kalandot, freskót és mindenféle genre-t. Hanem hiszen Heckenastnak ez is jó volt és szétkapkodta a közönség, mint a sáfrányt. Ugyancsak ekkor jelentek meg összegyűjtve színművei is, ezek közt »A szigetvári vértanúk« és »Dalma«, melyekben a feleségének írt hálás szerepeket, továbbá »Könyves Kálmán« és »Dózsa György«, melyek hosszabb ideig voltak játékrenden. »A szigetvári vértanúk« ötven előadást ért, »Könyves Kálmán« huszonkettőt. Az említett lázas kereslet szülte a »Kakas Márton tolltarajá«-t is. Ennek a két kötetébe az Üstökösből böngésztek leveleket, verseket, apró novellákat és ötleteket, melyek a Jókai tollából származván, így felújítva is kedves csemegéi lettek a könyvpiacnak, ahol egyébiránt 1860. év végén már friss dolog is megjelent: a »Szegény gazdagok«, melyben a híres Fatia Negrára vonatkozó, a Hunyad megyei oláhság közt keringő mendemondából épít fel egy bájos leírásokban és érdekfeszítő epizódokban gazdag regényt. Fatia Negra voltaképpen egy oláh Sobri Jóska, nagyúr a valóságban (a legenda szerint egy báró Nopcsa), aki műkedvelésből, álarc alatt űzi a rablókalandokat.
* Feszty Árpádné följegyzése.
Eseményszámba ment a regény, dacára, hogy egy másik nagyobb esemény elvonta róla a közfigyelem egy részét. Miként is tudott volna versenyezni egy mesélő könyv a császár diplomájával, mely alkotmányt helyezett kilátásba a nemzetnek, megbízva a magyar kancellárrá kinevezett Vay Miklós bárót, hogy állítsa helyre az ős intézményt, a vármegyéket s dolgoztasson ki képviselőválasztásokat szabályozó munkálatot, melynek alapján sietve össze lehessen hívni az országgyűlést.
Lett erre öröm a hármas halom országában és minden egyéb tárgy és beszéd háttérbe szorult. A reménykedés megtelik és megfogy néhányszor, mint a hold. A zúzmarás tél mi mindent hozott és mit hoz még!
Lesz hát parlament, felelős kormány, királykoronázás és a többi, meg a többi. Istenem, de szép az élet! S immár történni kezdtek a bevezető csodák. Kinevezték a főispánokat. Hihetetlen, hogy a főispánoknak is hogy tudott örülni a közönség. (Hiszen majd megunjátok még ti azokat!) Minden szem lázas türelmetlenséggel függött a bécsi Burg ablakain, azokon, amelyek nem jégvirágosak, ahol a császár dolgozószobája van. Ott kell a csecsemőnek, az alkotmánynak megszületni. Még most csak a konzervatív főurak segédkeznek a szülésnél, de nem tesz semmit. Majd a prímás palotájában Esztergomban indulnak meg az értekezletek, milyen alapon történjék az országgyűlés választása. Ugyan minek annyit beszélni! Hiszen megvan arra a felelet, a kalapok és kucsmák nemzeti színű kokárdáin a gyöngyökkel kivarrott négy szám: »1848«, a jogfolytonosság. Úgy kell a tizenkét esztendőt venni mintha nem léteznék, mintha sohase lett volna, mintha ma, 1860-ban 1848-at írnánk. Inkább elfelejti az ország a rossz éveit, szenvedéseit, inkább vállalja hogy fiatalabb, csak az alkotmánya legyen öregebb.
Sajnos azonban, a Burgban másképp képzelték a »legkegyelmesebben engedélyezett« alkotmányt mint lent. Ott a hagyományos szűkmarok, itt a hagyományos vérmesség. Ott nem mennek el az okosságig, megállnak fele úton, itt ellenben túl ugranak rajta. A megyék megalakításánál mindjárt »nem ment össze a mesterség«, ahogy mondani szokták. A Burgban mindössze egy kis lélegzetvételt akartak engedni a magyarnak, a magyar ellenben azt hitte, hogy legott a legszélesebb módon kell használnia visszanyert cselekvési szabadságát. A megyék visszaállításánál országszerte beválasztják a megyei bizottságokba nemcsak Kossuthot, Klapkát és a forradalom kiválóságait, hanem úgyszólván az egész kontinens szereplő forradalmárjait. Garibaldi Józsefnek például majdnem minden megyében voksa van. Sokhelyütt III. Napóleonnak is.
A fiatal császárt, akit még nem tört meg az idő s gyakorta indulatos, felette felingerlik e vörös nevek. Hát ez legyen-e a felelet az ő atyai szívének sugallatából történt közeledésére népéhez? Haragjában vissza akarja vonni az októberi diplomát, * csak alig bírják lekérlelni a becsületes Vay Miklós és Szögyény-Marich László, kiknek igaz hazaszeretete messze sugárzik, divatból kiment konzervatív gúnyájuk azt el nem takarhatja.
* Szögyén-Marich László emlékiratai.
Ily epizódok és kulissza-viszontagságok mellett jön létre végre az 1861-iki országgyűlés, a Deák Ferencek országgyűlése, mert minden kerület küldi az 1848-iki képviselőjét, ha még életben van, ha pedig nincsen, küldi a maga helyi orákulumját, a maga kisebb méretű Deák Ferencét, úgyhogy súlyban és tekintélyben páratlan parlament gyülekszik egybe április 2-án. Benne van abban minden jelentős név. A nemzet úgyszólván mindenét a kirakatba tette. Nem hiányozhatott Jókai se. Három kerület is szemet vetett rá, Pest, Letenye, Siklós. Pesten Szilágyi Virgillel mérkőzött. Nem is hangzott egyéb kifogás ellene, csak hogy túlságosan fiatal. Volt pedig harmincöt esztendős és már erősen kopaszodó, de hát a többi honatya mind öregebb, ezüstös hajak és szakállak illettek az akkori felfogás szerint az országházba. Pesten a Józsefvárosban legyőzte Szilágyi, de a másik két helyen ő győzött és a siklósi mandátumot fogadta el.
Az úgynevezett »legszebb polgári koszorú« új perspektívát nyitott Jókai elé. Volt már hát ország, volt már közönség, akinek írni öröm és mindent lehet már írni, amit az ember kigondol. Lázas munkakedv kapta meg s belekezdett a »Politikai divatok« megírásába, melynek alapeszméjét a saját élményeiből és élete szövevényeiből vette. Amellett csinálta az Üstököst és írt a Vasárnapi Újságba. Az Üstökös ekkor volt a legelevenebb és legmerészebb s olyan nagy tényező a Tóth Kálmán-féle Bolond Miskával a közvélemény irányításában, hogy velök a komoly napilapok nem versenyezhettek. A két figurás lap hétről hétre eljut az uralkodó asztalára is s néha ugyancsak haragos kedélyben találja őfelségét Vay vagy Szögyény egy-egy kellemetlen torzkép vagy maró élc miatt, mely érzékenységét sérti. * Szóval Kakas Márton rosszul van beírva a Burgban és nincs halandó ember, aki most megjósolhatná, hogy lesz idő, amikor »udvari poétának« fogják csúfolni. Különben még most terra incognita nekünk az udvar, s az udvarnak a mi talajunk. Még Deák is kellemetlen fogalom az udvarnál és csak úgy emlegetik félvállról egymás közt: »Der Dicke«. Hogyan is sejthetnéd, szép Wittelsbach Erzsébet, hogy egykor könnybe lábadt szemmel fogsz e tekintetes úr koporsójánál térdepelni!…
* Báró Vay Miklós emlékiratai.
De addig még sok mindenfélének kell történni. A gondviselés műhelyében bizonyos mennykövek készülnek, melyeknek előbb még le kell sújtaniok. Bismarck még egyelőre csendesen iszogatja sörét és szíjja pipáját a Spree-parti városban. Még csak 1861-ben vagyunk, a tavaszi napok rügyfakasztó mámorában. A svábhegyi fák szépen nyílnak, majd ellepik őket a hernyók milliói. Jókai idejön reggeli után, egy-két óráig kertészkedik, tisztítja fáit, aztán hazahajtat, otthon a »Politikai divatok«-on dolgozik, estefelé benéz a Magyar Sajtó szerkesztőségébe, ott elvégzi a dolgát és akkor elmegy a képviselői gyűlhelyre, mely ez idő szerint a Gizella-téren levő Privorszky-féle helyiségekben van. Jókai élénk részt vesz az értekezletekben és vitákban. Apródonkint valóságos társas lénnyé alakul át, tarokkozni megtanul a vidéki nemes uraktól, néha-néha elmegy a színházba is. Szóval in floribus van, mindenre ráér, ruganyos, fáradhatlan és teli tüdővel szívja az élet örömeit. Már május 22-én megtartja szűzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett.
Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, kinek szépen csengő hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok között, mint amennyi most a Házban van. Meglehetősen az általánosságok közt mozgott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerű, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfényvesztő eszközeitől. Ez a nemzedék még jobbadán hallotta Kossuthot és ezért kicsibe vette még Eötvöst és Somssichot is. Csak olyast bámult meg, ami Kossuthra emlékeztette. Kazinczy Gábor szavai bongtak-csengtek a füleiben kellemesen, pedig csak a fül számára hasonlítottak Kossuth szavaihoz, mert az értelmük szinte kihámozhatatlanuI volt belegöngyölgetve a csillámló frázisokba. Ha Horvát Boldizsár szelíd, melankólikus hangon előszedte sablonos hasonlatait »valamint a terebélyes tölgy,« vagy »valamint a kanyargó csermely«, a hallgatóság egész bizonyosan elérzékenyedett. Jókai, aki bírta volna a frázisokat, mint Jupiter a mennyköveket, bizonyos jó ízléssel kerülni akarta szépirodalmi fegyvereit a politikusok között. A »zsúfolt karzat« mindamellett meg volt elégedve, a képviselők pedig valóságosan ünnepelték. »Az előadás éppoly lelkes volt, mint a szónoklati mű maga s a Ház tekintélyes férfiai – írja a Hölgyfutár – melegen szoríták meg a jeles költő és szónok kezét.« Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán e szerint viselkedik majd.
»Mi korántsem követeljük Magyarország föltámasztását – mondja e beszédében –, él az s életének öntudatával bír; intézményeink megvannak, azokat erőszakkal elvenni mindig lehet, de visszaadni nem szükség, mert amint az erőszak megszűnik, mi ismét birtokában vagyunk alkotmányunknak.
Hogy ez dualizmus a birodalomban, azt nem tagadjuk, de hogy a dualizmus egyértelmű volna a birodalom föloszlatásával, az ráfogás.
Dualizmus idején érte a birodalom mindig története fénypontjait, tökéletes uniformitás alatt érte megaláztatásait, megérte II. József alatt, hogy a már akkor beteg ember: az ozmán birodalom egyetlen hadjárat alatt megalázta. Dualizmus mellett állta ki Ausztria I. Napóleon majd negyedszázados hadjáratait, s tökéletes unitás mellett vesztette el két hónapi támadó, tehát előre készült hadjárat alatt Lombardiáját.
És annak egyszerűen az a kulcsa, hogy dualizmusban a monarchia minden hatalmát kifelé használhatja, míg az unitas ideje alatt egyik országnak kell a másikat nemcsak őrizni, de még adminisztrálni is, ami a legnagyobb erő- és pénzpazarlás, mint erre siralmas példák vagyunk mind országostul.
Azért Európa megnyugodhatik abban; hogy Ausztria dualizmusa kétkarú óriás, míg az egységes Ausztria egy beteg szörny; mely önmagát elnyelte s nem bírja megemészteni.«
Beszéde további részében a belpolitikára nézve így nyilatkozik:
»Múlhatatlannak tartom annak kimondását; hogy a magyar nemzet a vele együtt élő nemzetiségeket a legszabadelvűbb bőkezűséggel kívánja részesíteni mindazon áldásaiban az alkotmányos szabadságnak, amiket saját maga élvezni óhajt és ahol viszályok forognak fönn köztünk, inkább akar nemesen engedékeny, mint hatalmaskodó lenni és mindenesetre be akarja bizonyítani, hogy a közelmúlt keserű napok alatt e tárgyban is tanult valamit. Továbbá, hogy a magyar nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, hogy alkotmánya jótékonyságában mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná azt, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet előbb kizárnánk a polgárjogok teljes élvezetéből, s aztán polgár-erényeket követelnénk tőle, s ha azok a mi hibáink miatt annál hiányoznának, mi vétkünkért azokat ítélnők el. Végül, hogy a magyar nemzet teljes szabadelvűséggel kívánja mindazon kérdéseket megoldatni, melyeket az újabb idők szültek s melyek még eddig alkotmányunkban tárgyalva nem lehettek.«
Meg kell adni, hogy Jókai fennkölt lelkű, aminő csak nagy író lehet. Humanista és szabadgondolkozó a szó legnemesebb értelmében. A nagy emberiességi eszmék vezérlik. De egész világát csak a hazája képezi, a kozmopolitizmus idegen szívétől és minden olyan, ami valamiképp ez alá vonható. Mikor a szabadkőmívesekhez való belépésre szólítják fel, ezeket feleli:
– Nálatok a kalapácsütés jelzi, hogy minő tetteket visztek véghez a humanizmus, az emberiség érdekében. Nekem is van egy ilyen kalapácsom s az sem mutat egyebet az én működésemben, mint amit ti tesztek: s ez a kalapácsütés a szívem dobogása.
Gyűlöletet, irigységet nem érez se fajok, se osztályok ellen. Amely magaslaton csak olyan ember állhat, aki nem forgott az emberek között eléggé, aki nem könyökével vert magának utat, mindenkibe beleütődve és sokak által eltaszigálva, hanem szárnyaival, a magasban, mindnyájok feje fölött, egyformán dédelgetve mindenki által, sohasem érezte teljesen se a mob durvaságait, se a nagyurak gőgjét. Ebben az ideális korban kétségkívül kitűnő politikus lehetett volna belőle, mert tudott lángolni nagy dolgokért, de később a pártélet intrikái, a klubok cselszövényei között olyan volt, mint egy ártatlan bárány. A pártversengések nem érdekelték, nem tudta eléggé gyűlölni ellenfeleit és eléggé szeretni pártfeleit, nem tudott megmelegedni az apró részletekért a parlamenti életben, melyek sokszor csak finták és cselvetések, egy csomó régi ember felbotlik bennök és egy csomó stréber a napfényre kerül. Azért aztán lagymatag, gerinctelen politikusnak nézték, aki azonban nevének tényével egyik csecsebecséje pártjának.
Jó volt sietni a szűzbeszéddel, de még jobb lett volna jobban sietni a »Politikai divatok« megírásával, mert mire ezt a forradalmi élményeiből merített regényét befejezte, már akkorra vége volt az országgyűlésnek és a sajtószabadságnak. A kész regényt most már a fiókba kellett zárni, mert azt ugyan senki fiának a lapja nem merte volna közölni.
Jókainak pedig a vérében volt, hogy amit megír, azt, ha lehet, mindjárt nyomtatásban lássa. A kezdő írók lázas türelmetlenségével várta dolgainak megjelenését: ha folytatásban jött a regénye s egy-egy folytatás kiszorult a lapból más aktuális közlemények miatt, fölment a szerkesztőségbe panaszkodni – mert veszekedni nem tudott. Képzelhetni, mennyire csiklandozta a fiókban heverő kézirat. Sokat várt attól. Olyan regény az – mondotta –, mint a hammelni patkányfogó sípja, becsalogatja az előfizetőket. Arról ábrándozott, hogy egy lapot kellene csinálnia, amiben megjelentetné. A Magyar Sajtó, melynek szerkesztője, Hajnik Károly, a ház naplójának szerkesztését vette át, ugyan rendelkezésére állt, de a tulajdonjog nem az övé, mivelhogy pedig evvel a regénnyel lehet fel is virágoztatni, de meg lehet ölni is egy lapot, idegen tulajdonával nem kísérletezhet, ezért vágyott arra, hogy saját lapja legyen.
Éppen jó időben támadt ez a kívánsága, úgy jött, mintha csak a regényeiben történnék. A »tigriseknek«, a volt határozati párt politikusainak nem volt orgánumuk s Jókainak lap utáni epekedése véletlenül összetalálkozott az ő legsürgősebb terveikkel. Teleki László gróf halála után önkénytelenül a Tisza Kálmán kezeibe esett a vezérlet s ő mindent elkövetett, hogy az új lapot nyélbe üthessék; a módosabb politikusoktól nem volt nehéz a költséget összehozni. Akkor még egy laphoz nem kellettek százezrek, mint napjainkban. Nem volt telefonösszeköttetés, nem kellett rotációs gép, se öles plakátok ezrei, se nagymennyiségű sürgöny. Hiszen a hír megérkezik egyszer valamikor magától is és az olvasónak mindegy. A gyorsaságra nem adott semmit. Szenzációs külföldi eseményekről sokszor csak egy hét múlva értesült az olvasó – hanem úgy tett is a lapjával, hogy mind a hat számot meghagyta vasárnapra s egyszerre olvasta el, ami a világban történt.
Húsz-huszonötezer forint akkor fejedelmi alaptőke volt egy laphoz, hiszen egy kis szerencsével pénz nélkül is sikerülhetett. A legnagyobb mecénás, úgy tudjuk, Almásy Pál volt, a debreceni országgyűlés hajdani elnöke, akinek a révén egy kis porosz pénz is csordult az alapítási költséghez.
Biztosíttatván a lap megindulása anyagilag, miután megállapodtak, hogy A Hon legyen a címe, Jókai Bécsbe utazott Forgách Antal kancellárhoz, hogy személyesen nyerje meg tőle az engedélyt. A jól táplált pirospozsgás gróf, aki nem volt olyan rossz magyar, amilyen jó ember, szívélyesen fogadta híres honfitársát, még ebédre is magánál marasztotta s természetesen megadta az engedélyt. Csakhogy még hátra volt az itthoni gróf, a hórihorgas Pálffy Móric, akinek be kellett mutatni a felsőbb engedélyt s aki még előbb reverzálist követelt, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja.
Jókai leült s egyszeribe megírta a reverzálist, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja – minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben.
Pálffy nagy fejcsóválással mondá, az iratot elolvasván:
– Maga barátom nagyon rossz ember; vigyázni fogok magára.
De azért elfogadta a reverzálist a klauzulával.
Így lett Jókainak saját lapja, nagy politikai orgánuma s így lett a boldogsága teljes. Mert aki azt az élvezetet nem ismeri, amit egy lap megcsinálása okoz, az nem élt e gyönyörök völgyében. A kigondolás, milyen lesz a fiziognómiája, hogy fog a cím festeni, milyenek lesznek a lap betűi, hogy osztják be? Lesz-e kurzív írás? Milyen vonal válassza el a tárcát és mekkora spácium? Milyen betűkből szedik az alcímeket? Csak az anya érezhet ilyes valamit, de csak halványan, mikor első lányát az első bálba cicomázza. Ennek már az előre való előkészítése is gyönyörűség. De hát még az az éj, mikor az új lap készül! Mikor leadják az első kéziratot. Mikor a faktor végre összeállítja az első kolumnát és lehúzza kefével, majd a hajnal, amint megindítják a gépet és az ünnepélyesen ott virrasztó munkatársak szeretetteljes és kíváncsi tekintete előtt megjelenik az első szám.
Hát aztán másnap a lázas epekedés a mások véleményét hallani. Mit mondanak az új lapról? Egy ember megy az utcán. Vajon olvasta-e már? Ha két-három ember beszélget valahol, a szerkesztő szeretné ellesni egy szavukat. Mert hátha a lapról beszélnek. Benézni a kávéházak üvegablakain, hogy ki olvassa, fülelni a levélhordó nehéz lépteire a következő napokon, hogy hány prenumeráns érkezik. Oh, bizonyára kimeríthetetlen olajos korsója a komprimált örömöknek, melynek másik csücsén (mert két csücse van e csodálatos korsónak) sok bosszúságot és nyugtalanságot ihatni.
Jókai soha még egy vállalatát se szerette úgy, mint ezt. Mikor 1863-ban megindult lepedőnyi alakban (mert akkor a nagy formátum adta a tekintélyt), emberfeletti buzgalommal dolgozott bele, a »Politikái divatok«-on kívül majd minden számba írt vagy politikai cikkeket, vagy élénk apróságot, aminek volt is foganatja, mert új évre olyan közönség gyűlt a lap mellé, hogy az rögtön biztosítottnak látszott nagy időre.
Biztosítottnak? Balgatag szó. Most csak egy ragályban pusztulhat el lap, előfizetőhiányban, de akkor voltak más halálnemek is. A lapot megölhette a felsőbbség is. És az volt ebben a bolond, hogy amelyik lapot az egyik életadó faktor szerette, azt a másik életadó faktor gyűlölte. Így aztán teljesen ki volt zárva a biztosított lap fogalma.
Amint már egy kicsit folyamatba kezdett jönni, hogy öröme lett volna benne a gazdának meg a munkatársaknak, meg a kemény hazafiaknak, akik mögötte sorakoztak, egy napon Zichy Nándor gróf kopogtatott be a szerkesztőségbe egy hosszú erős cikkel, melyben ki voltak mutatva az eddig elkövetett politikai botlások, valamint az, hogy Magyarországot és Ausztriát kivált nemzetgazdaságilag teljesen tönkre tenné a Schmerling-rendszer erőszakos keresztülvitele Magyarországon.
A fiatal, eleven szellemű Zichy Nándor legelőször Kemény Zsigmondot kínálta meg a cikkel, de a bárónak jó szimatja volt, azt mondta, hogy neki túlságosan erős és az öreg Napló már különben is más nézeteket hangoztatott, hanem itt van a fiatal »szomszéd«, az majd megörül neki.
Jókai tényleg megörült a cikknek, egy pár kifejezést szelidített benne és közölte, nem félt ő, csak a »Politikai divatok«-tól s valóságos élvezete volt, amint napról napra elcsúszott tárca tárca után a cenzori szemek előtt.
A cikk roppant hatást tett; a Zichy név rosszul hangzott a forradalomból s most egy ilyen cikk alatt a Zichy név! De bizony mégis lesz ebből az országból valami!
Sőt a cikk jobban hatott, mint kellene, mert hatott Pálffy Móricz grófra is, aki ballábbal kelvén fel aznap, haditörvényszék elé rendelte állíttatni mind a szerzőt, mind a szerkesztőt s három havi börtönre kérte elítéltetni a két »csendháborítót«. Mert csak egyszerű csendháborítás címén lettek bepörölve. Pálffy abban volt eredeti szellem és reformátor a büntetőjogban, hogy leszállította a bűntények minősítését, de a büntetést emelte.
Jókai megjelent a katonai törvényszék előtt, mely egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, alhadnagyból, őrmesterből, káplárból, egy frajterből és közbakákból állott s egy szép német beszéddel védelmezte magát és a Zichy-cikket. Ekkor tartott életében először német beszédet.
Nagy volt a meglepetése, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet: »Ezer forint bírság, egy évi tömlöc nehéz vasban.«
– De hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért reánk kiméretni? – méltatlankodott Jókai.
– Das Übrige ist für die schöne Verteidigung, (a többi a szép védbeszédért van) – felelte az auditor-major nevetve.
Csakhogy már akkor nem volt olyan fekete az ördög, amilyennek festik, sőt már ördög se volt, hanem csak szilva-krampusz. Bizonyos humorral kezelték az ilyen zsarnoki kegyetlenségeket. Azért hát hiába várnátok Jókaitól valami olyan elmélkedéseket a fogsága óráiról, aminők a Pellico Silvioé. Dehogyis tettek a Jókai lábára vasat a börtönben, tettek bizony alájok zsámolyt, ha kívánta. Maga írja: »Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk a jó Haymerle, kívül-belül mintaképe egy magyar vicispánnak.«
Haymerle megengedte, hogy a foglyok könyveket hozzanak be. Jókai a faragó szerszámait is elhozatta és itt faragta ki a felesége mellszobrát fából, mely dolgozószobája egyik díszét fogja képezni ezentúl, innen szerkesztette az Üstököst. Sohase voltak szikrázóbb ötletei. Szinte szomorú volt, mikor néhány hét múlva ott kellett hagyni a kedélyes arestomot, elengedtetvén nekik a további fogság. Mint kedves emlék élt azután emlékezetükben a fogság. Szinte megérte az ezer forintot, amit mint bírságot róttak rájok, de amit Zichy fizetett ki. Érvényben már csak a nemesség-vesztés maradt az ítéletből, ami azonban legalább új titulust hozott Zichynek, a Deák Ferenc jóízű ötletével: »hogy most már Zicsi Nándor a leggazdagabb paraszt Magyarországon«.
Valamelyes következményei azonban Jókaira nézve is voltak a fogságának. Míg ő ugyanis veszteg ült a hűvösön, addig megmozdultak az előfizetői és a márciusi évnegyedben szétszéledtek. »Megijedtek a tisztelt hazafiak – jegyzi meg Jókai nem minden keserűség nélkül az emlékirataiban –, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek.«
A szépen induló lap, a kedvenc, »a szemem fénye« tehát pusztulásnak indult, az előfizetőknek kétharmadrésze elmaradt. Gondolták magukban: minek nekünk a Jókai lapja Jókai nélkül?
Mindegy. Folytatni kellett, pedig most már csak veszteséggel lehetett. S nemcsak hogy a lapra kell ráfizetnie Jókainak, de a regényért sem kap honoráriumot. Oh, boldogtalan regény! Ha az ember előre tudná, mi végre szüli a gyermekeit! A cenzor szemet vetett a »Politikai divatok«-ra s azontúl minden héten kétszer-háromszor le volt foglalva A Hon, Jókai nem győzött a cenzorhoz járni, herélni, amputálni a regényét, eközben pedig a lap helyzete egyre kétségbeejtőbb lett. A munkatársak kiérzik a közelgő veszedelmet s mint az ostromlott Aquilejából a gólyák, menekülnek vagy legalább gondolkoznak, hova meneküljenek s e gondolkozásuk közben nem dolgoznak. Magának a szerkesztőnek sincs már kedve. A lap napról napra gyengébb. Az előfizetők napról napra elégedetlenebbek. Átkozott logikai láncszem ez.
És egyéb csapások is következnek. Ha a gondviselés kioldja a szerencsétlenség zsákjának a száját, hát abból aztán csak úgy dől. Almásy Pált, a lap legfőbb protektorát befogták összeesküvés gyanúja alatt, mire a többi protektorok is visszahúzódtak, mint a csigák a házaikba. A fond perdu ekkorára elfogyott teljesen és Jókai most már azt se tudta, mit csináljon, a cenzorhoz futkosson-e, akitől ott volt a citatórium az íróasztalán, a lapot szerkessze-e, kölcsönöket hajszoljon-e fel a terézvárosi uzsorásoknál, amelyekkel a lapot folytathassa, vagy pedig az ellenzéki matadorokat szorongassa, hogy ne hagyják a lapot elveszni?
Az uzsorások csak egy ideig adtak pénzt, az ellenzéki matadorok egyszerűen azt mondták: »A búza pozsonyi mérője ez idén két forint.« Ez annyit jelent, hogy ilyen évben Magyarországon nem lehet csinálni se frontot, se újabb fond perdut.
Ezek voltak Jókai legkeservesebb napjai. Ez a nagy betegsége, ez a lassú haldoklása A Honnak. Mindent elkövetett, hogy megmentse, pedig nem volt természete a görcsös ragaszkodás vállalataihoz. Temetett már ő elégszer és fog is még. De most kétségbeejtette a tehetetlensége, s midőn végre a nyomdai hitele is kimerült, vérző szívvel, porig megtörve kopogtatott be a szomszéd öreg nénikénél, a Pesti Naplónál, megállapodni báró Keménnyel, hogy a lapot beszünteti s az előfizetőit a hiányzó egy hónapra a Pesti Napló fogja kárpótolni.
Másnap kellett írásba tenni a megállapodást. Este azonban váratlan távirat érkezett Zichy Nándortól: »Holnap nálad leszek, lapodat meg ne szüntesd.«
Reggel nyolc órakor csakugyan ott toppant a ruganyos délceg Zichy Nándor A Hon szerkesztőségében. Jókai már várt reá.
Zichy Nándor röviden végzett.
– Ámbár nem helyeslem a lapod politikáját – szólt – és nem tartozom a pártodhoz, mégis érzem, hogy a lapodat bajba én hoztam. Milyen összegre volna szükséged, hogy talpra álljon?
Jókai megmondta az összeget ötezer forintban, de szabadkozott, röstelkezett azt elfogadni. Zichy azonban otthagyta erővel az asztalon.
– Tudom én, mi a kötelességem – ismételte szerényen és eltávozott. (Csak mégse lehetett a nemességétől megfosztani.)
Ez volt a fogsági kaland utolsó epizódja s aznap éjjel már vígan zakatolt A Hon gépje s virgonc szedőgyerekek jó kedvvel futkostak a garádicsokon fel és le a lengő kutyanyelvekkel a Barátok terén levő rozoga épületben.
