HARMADIK FEJEZET A MŰHELY ÉS KÖRNYÉKE
HARMADIK FEJEZET
A MŰHELY ÉS KÖRNYÉKE
A MŰHELY ÉS KÖRNYÉKE
A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő és Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, beszéltek egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság ez, nem mese.
De mért fogytak el és hová lettek azok az anyák, akik szülték őket? Mert azután is születtek még emberek, hercegek, grófok, nemesek, tudósok és írók – sőt már a parasztasszonyok is szülhettek volna nagy embereket, de az érkező succrescentia oly csodálatos kicsi volt a forradalom előttihez képest! Mily természetellenes processzus, hogy mikor a legjobban elszaporodnak az óriások, egyszersmind meg is szünnek!
Csak vegyük például az írói világot – az új emberek voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak. Végigtekintve az írók gyűlhelyein, sehol se bukkan fel nagyobb röptű tehetség. Úgy tűnik fel az irodalmi generáció, mint egy folyton vékonyodó oszlopsor, de közvetlen a nagy oszlopok után egy-két fokozatosan kisebbedő oszlop hiányzik. A dimenziókban olyan nagy az esés, hogy úgy tűnik fel, mintha egy generáció, amely az esésre előkészítsen, kimaradt volna.
Melegségéből, bensőségéből is veszített az írói élet. Nincsenek már Pilvax-asztalok, tíz jó barát együtt. Nincsen már Vörösmarty, az írók atyja, aki maga köré gyűjtené őket és emelné pályájukon. A szent berkeken zúzmara ül. A kritikus már nem nevel, csak irt. A tehetségek vagy elcsenevészednek, vagy visszariasztatnak, s akkor az a megnyugvás, hogy nem voltak tehetségek. Sokakat a lapcsinálás öl meg, másokat a lábra kapott bohémizmus, egy otromba divat, mely szinte dogmává emeli, hogy az író könnyelmű, rendetlen életű fráter legyen, ki ezzel különbözik mint nagy szellem a közönséges életű filisztertől.
Még nagyobb változást idézett elő a lapok elszaporodása, minélfogva le kellett tenni arról a hagyományos szokásról, hogy a lapokat kizárólag írók csinálják. Az elszaporodáson kívül a közönség fokozódó igényei is kizárták, hogy azok more patrio szerkesztessenek. A szerkesztőség hovatovább büró lett, ahol rendszeres, pontos, megbízható munkásokra volt szükség s így keletkezett az írók mellett egy külön osztály, az írni tudó mesteremberek, akik írnak ihlet nélkül, komponálás nélkül, írnak a nap minden órájában, amikor kell, írnak mindenről, írnak olyat, amit nem is éreznek, és olyat, amit mások gondoltak ki.
Ez eleinte szokatlan volt és minthogy az írók többre tartották magukat az újságíróknál, szükségképpen megkülönböztetésekre vezetett. Apró kotériákra szakadtak szét a tollforgatók.
A lapok kötelékében nem levő írók, mint valami felsőbb lények bújtak össze külön-külön kis csoportokban valamely kávéházi asztalnál vagy kis kocsmában. A lapoknál dolgozó írók ellenben, már rendesen megmérgezve a politika által, pártállásuk szerint barátkoztak. Valamely közös gyűlhely nemigen volt és ilyet soha többé nem is sikerült összehozni. Ennek oka főleg abban kereshető, mert az irodalom nagyjai nem törődtek többé az irodalom kis embereivel. Arany János majdnem láthatatlanul élt az Akadémia hideg falai közt, mint a Dalai Láma. Báró Eötvös József nagy úr, aki desinit in piscem – politikusban végződik s nem tartja magát az író-famíliához. Jókai Mór csak a lapjai révén tart némi kapcsot az írókkal. Báró Kemény Zsigmond pedig mindinkább távolodott a szépliteratúrától. A fiatal és növekvő írókkal senki se törődött, pedig a vajda szükségét még az oláh-cigányok is érzik.
A patriarkális iskola, mely irodalomtörténetünk régibb nagy alakjainak lelki nemességet hirdeti, örökre bezáródott. Mesterek most is voltak, de tanítványokról tudni sem akartak. Egyes kisebb-nagyobb írói csoportok az újságaik körül verődtek össze. A Hölgyfutárnak volt a legnagyobb írói tábora, köztük a népszerű Tóth Kálmán, akinek minden sikerült, amihez fogott. A Vasárnapi Újság mellett is csoportosult egy kisded, komolyabb igyekezetű társaság. Ez volt az Akadémia és Kisfaludy-Társaság csemete iskolája; innen szedte a tagokat. Némi irodalmi politikát csak az úgynevezett akadémiai klikk csinált Csengeryvel, Gyulaival és Salamonnal az élén. Kemény Zsigmond és barátai a Szervita téri Mihalek-étteremben vacsorálgattak esténként; ide tartozott Királyi Pál, Oláh János ügyvéd, politikai cikkíró, Kecskeméthy Aurél, Tomori Anasztáz és Danielik. Eötvös József és barátai a Ráth könyvkereskedésében kaszinóztak délelőttönkint. Itt lehetett látni néha Deák Ferencet is, ki nagyon szerette ezt a kisvárosias mulatságot, s érdeklődött a jövő menő írók és a megjelent könyvek iránt.
Idegen elemek közé csak egyetlen egyszer kezdtek fesztelenül bevegyülni az írók, mikor a Nemzeti Kört látogatták, mely a hajdani Pilvax kávéházzal jóformán átellenben, az Úri és Zsibárus utca szögletén 1851-ben új életre ébredt. Teleki László hozta újra divatba, ki mindennapos volt a kényelmesen berendezett termekben. A jobb nevű írók leginkább ide jártak. Hiszen a kör mindkét igazgatója, báró Kemény Zsigmond és Jókai, író volt, de persze az utóbbi ide sem járt. Tóth Kálmán, Dobsa Lajos, Vadnay Károly, Bolnai (Bethlen gróf), Szegfi, Rózsaági, Szigeti József, Bajza Jenő és az akkori publicisták csaknem kivétel nélkül, itt töltötték estéjüket, kényelmesen érintkezve a politikusokkal, kik közt még nem képezett válaszfalat az, hogy az egyik Deákhoz, a másik Telekihez szított jobban. Az 1861-iki országgyűlés alatt még közös klubban tanácskoztak, a Gizella téri kioszkban, de mind a két árnyalat már akkor is szívesebben időzött a Nemzeti Körben, hol egyszersmind ízletes konyha állott rendelkezésükre.
A kör egyébiránt csak egy pár évig virágzott ebben az alakjában. A provizórium vége felé feloszlott és a Deák-párt foglalta el ideiglenesen a pompás első emeleti termeket és a megmaradt bútorokat, melyek közt volt egy rozoga zongora is, melyen Deák Ferenc mulattatására az aranyszakállú Tóth Vilmos zongorázott esténkint, dalokat énekelve a zenéhez. Az öregúr, aki nem járt soha színházba vagy hangversenyre, csodálatos módon, szinte átszellemülve tudta élvezni a Tóth Vilmos játékát és gyönyörűen csengő hangját, mellyel talán nagyobb karriert futott be ezen egyetlen hallgató bólintgató mormogása folytán, mintha két világrész fejedelmei és zsúfolt színházai előtt produkálta volna torkának kincseit.
A Nemzeti Kör »pogányok« kezére kerülvén, az írók is visszaszállingóztak saját külön barlangjaikba, az Arany Ökörbe, a Kis Pipa étkező asztalaihoz és az örök fészekbe a Kammonba, hol több nemzedék fordult meg sorra – egyszerre is.
Innen kezdődik a pályafutás és itten végződik. Öreg, züllött írók isszák itt a kapucínert és az ország minden részéből felgyülemlett, foglalkozást nem talált vagy nem tűrő, többnyire excentrikus alakok, akik érzik, hogy valami mozog bennök (némelyikben talán giliszta). A nagy meghasonlottak és a nagy reménykedők. Ide járt a megférhetetlen Vajda János, bozontos fejét szügybe vágva, mint a kivert bika. Ő egész életében a kezdő írókkal tartott és villámokat használt a társalgásban, nem szavakat. Mennyi ambíció lobogott és égett el e füstös, májszínűre festett helyiségekben. Itt lógázta lábát Berecz Károly, a leglustább ember Közép-Európában. Itt ugrált a kéneső elevenségű Shakespeare Jóska (Székely József), kinek világverő tervei örökké tervek maradtak. Itt bukkan föl először egy hórihorgas oláhos alak, Balázs Sándor, mindenki idegenül tekint reá, pedig egy év múlva ő lesz itt a legotthonosabb törzsvendég s »magyar Dickens«-nek fogják nevezni, akik a titulusok osztogatásában nem fösvények. Esténkint itt tartlizik Szegfi Mór, akiről azt hiszik, hogy ő van hivatva a magyar paraszt megrajzolására. Oh, szegény Szegfy, bizony könnyebben el lehetne hinni rólad, hogy feltalálod az örök mozgonyt!
A Kammon az anya-köpű. Ha nagyon megtelik, rajokat bocsát ki. Innen szakad ki egy napon a Kávéforrás-csoport. Toldy Pista, Berczik, Ágai, Rákosi, Balogh Tihamér. Innen verődik össze az »írói kör«, mely az Arany Sas melletti Ilkey-ház első emeletén, majd a Nemzeti Színház bérházában helyezkedik el a jó Szigligeti elnöklete alatt. De ha ki-kiválnak egyes kisebb-nagyobb csoportok s hátat fordítanak a füstös ősfészeknek, vannak annak provinciái is, ahonnét viszont ő szívja fel az új erőket. A Fillinger-kávéház kezdő íróiból, a Korona-kávéházban tanyázó és mindent leszóló zsenikből és a folyton fejlődő lapok munkatársaiból nyer folyton-folyvást új tagokat.
A Kammon tehát megdönthetetlenül főgyűlhelye az íróknak. A nagy kerek fehér márványasztal körül szinte állandóan ül egy pár író reggel, délelőtt, délután, be messze az éjfél utánig. Jönnek, mennek, disputálnak, álmodoznak és panaszkodnak. Mennyi jó szándék születik itt, mely sohse válhatik tetté. Egy-egy szerkesztő, ha bevetődik és novellát vagy verset kér egyikétől-másikától, úgy véli az illető, mintha a dicsőség kapui nyílnának édes bizsergést okozó csikorgással. Egy irodalmi börze ez a nagy asztal, de néha esténként kettő is tele van. A kiadó itt keres vállalatához szerkesztőt, a szerkesztő munkatársakat. Az író-legények herbergje. Ide gyűlnek össze a facér újságírók is. Vidéki polgármester újságot akar alapítani a városában, innen visz szerkesztőt. A színházi direktor le akar egy darabot fordíttatni, itt keres fordítót. Valami nagyúr, aki olyan hivatalhoz jutott, ahol beszédeket kell tartania, titkárt keres; azt is találhatni itt.
Érdekes kompánia, akárki mit mond. Vadnay Károly a szarkazmusával, Komócsy a zamatos kiszólásaival. A dadogó Balázs Frigyes sületlen megjegyzéseivel. Bródy Zsigmond, a nagy kombináló, a Naplónál dolgozik, de Jókaiékhoz szít. Ugyancsak itt van sülve-főve P. Szathmáry Károly, valóságos oligarcha a fiatal írók közt, akinek latifundiumai – illetve már kötetei vannak. Mert az itt a ranghatározó. Ide járt az első hazai takarékpénztárnak az írókkal tartó »szkupscsinája«, Madass Károly, Kléh István, Halász Géza doktor; Pákh Albert és Pálffy Albert képezték köztük és az írók közt a hidat, lévén mind a ketten takarékpénztári részvények tulajdonosai. Halász Géza doktor, ki néha töltött káposztás ebédekre hívja meg az írókat, azt állítja, hogy ez a világ legelőkelőbb társasága, amimőt fejedelmek se élvezhetnek. A Kammon bérlője azonban nincs annyira meghatva. Ő gyönge közönségnek tartja, mert egész félnapig ott könyökölnek egy pikoló mellett. Pedig nincs igaza, amikor Marton Feri feljön Nagyabonyból, vagy ha Szemere Miklós vetődik le Lasztócról, még pezsgőt is isznak a Kammonban. A Hon embereinek is ez a tanyája. Itt található Urházy, a Jókai jobbkeze, A Hon első cikkírója az »U« jegy alatt. Elmaradhatatlan társa Dienes Lajos, aki szintén Jókai embere, mondjuk a balkeze. Egy pár csinos dolgot írt a gyerekek számára, most az Üstökös mellé van szerződtetve, arról nevezetes, hogy a Lánchídon megölt Lambergbe ő szúrta be állítólag elsőnek a zsebkését. Szerette a hazát meg a borocskát, de az Üstökösért nem nagyon rajongott s akárhányszor megtörtént, hogy a hanyagsága miatt nem jelenhetett meg időre. Jókai meg se pirongatta emiatt; jó volt a munkatársai iránt, mintha ő függne azoktól. Aki egyszer hozzá bejutott, az ott maradhatott örökre. Ha rossz fát tett a tűzre valamelyik, arra haragudott egy kicsit, de ez csak abból állt, hogy kerülte a vele való találkozást.
A Honnak a Kammon volt a gyarmata, mint ahogy a Pesti Naplóé a Mihalek-kompánia. A külső kéziratok innen kerültek ki. Munkatársait a Kammonból sorozta. Ami hírt a kammonisták megtudtak, vagy ami közölni valót kigondoltak, azt A Honnak szállították. Akkor még nem volt szervezett, tehát egyöntetű hírszolgálat; minden lapnak mások voltak az újdonságai.
A Kammonban bálványozták Jókait anélkül, hogy ő ott valaha megjelent volna. Egyetlen klikkhez sem tartozott. Nem törődött Szigligetin kívül egyetlen kartársával sem: inkább a politikusokhoz vonzódott: ezek holta napjáig imponáltak neki, ami végre is magyar vonás.
Hogy író ismerőseit teljesen el nem feledte, annak csak helyrajzi oka van. Az irodalom mindössze két-három holdnyi területen fért el. A magyar Athén az egyetemi templom galambos kerítésétől a Ferenciek templomáig terjedt. Itt vannak a nyomdák, szerkesztőségek, könyvkereskedések, itt készülnek a lapok és a könyvek a gépek zúgása közt, itt laknak a kiadók és az írók. Mint Párizsban a Quartier Latinban diák, a Jeruzsálem utcában rendőr, itt a nap minden órájában, akár zegernye esik, akár nap süt, egyre rajzanak az írók. Itt jön nagy paksamétával a hóna alatt Toldy Ferenc, megáll beszélgetni a templom bejáratánál Zichy Antallal. Most ugrik le egy bérkocsiról báró Eötvös József s fölmegy tétova lépteivel nyilván Kemény Zsigmondhoz. A Kúria épülete felől ellenben Salamon Ferenc jó egy közös esernyő alatt a beteges Pákh Alberttel karonfogva; talán éppen arról a színdarabról beszélgetnek, melyet közösen írnak és mely sohasem fog az első jelenetnél tovább fejlődni, minthogy a szereplő személyek – a lusta Salamon szerint – olyan jóízűen beszélgetnek, hogy lehetetlen őket elválasztani. Lauka és Balázs Sándor a szomszédos kiskocsmában lesik gyík tekintettel az ablakon át hordáruk visszaérkezését, ki kéziratot vitt s pénzt van hivatva visszahozni a szerkesztőségből.
Ilyen helyen lévén a »műhely«, Jókai e kis területen jövet-menet kénytelen találkozni az írókkal, kicsinyekkel, nagyokkal, újakat mutatnak be neki s így marad némileg folytonos összeköttetésben régi és új generációkkal.
Mindig a legújabbak bálványozták a legjobban. A kortársak hűvösebbek. Nem lehet elsiklani e jelenség fölött, következtetésekre csábít. A közelség tehát ront alakján, a távolság ellenben növeli dimenzióit. Ámbár nem így vagyunk-e a kor sok más kiválóbb embereivel? De most az egyszer nem a szokásos mondatba fogózunk, hogy senki se nagy a komornyikjai előtt; a hiba a komornyikokon van, kik a nagyságot értelmetlenek felösmerni, ha némi fogyatkozásokkal van vegyítve.
Mintha két fejedelemségre szakadt volna szét az irodalom országa. Jókainak és Arany Jánosnak tömjéneznek a klikkek és kotériák. A régi írók Aranyhoz tartanak, a fiatalabbak Jókaihoz, mióta az »Egy magyar nábob«-ot és az üde szépségű »Kárpáthy Zoltán«-t megírta. Jókai érzi, hogy hol erős és sohase látjuk közeledni az úgynevezett előkelő írói csoportokhoz, a hagyományos vaskalap embereihez irodalmi kérdésekben, mindig a kicsinyekhez, a mobhoz húzódik, ezeket gyámolítja lapjaiban, sőt nem egy hadjáratot indít amazok ellen. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság benső ügyeiben nem vesz részt, a boszorkánykonyhák főztjeiben nem kavar.
Jobban is szerették ezt így az akadémiai körök és nemigen tukmáltak rá szerepeket. Neki is kényelmesebb volt a saját munkatársai közt élni, kiket nem annyira az írási művészetük, hanem inkább a saját vonzalma és Lavateri tudománya szerint válogatott össze. Egyszer egy durva zekés székely ifjú állított be hozzá, hogy fogadja fel lapjához.
– Hát mit tud írni?
– Eddig még nem próbáltam mást instálom, csak levelet, hanem azt hiszem, hogy mindent meg tudnék írni, amit kívánnának.
– Nem olyan könnyű az, ahogy gondolja.
– De nem is olyan nehéz a székelynek, ahogy gondolnák.
Megtetszett a góbé beszédje, fejformája Jókainak és alkalmazta. Így lett nevezetes férfiú Bakcsi Ferenc, s első példánya azoknak a mindent tagadó politikusoknak, kik azóta nagyon elszaporodtak s kik a fehéret is feketének mondják, ha a párt érdeke kívánja. Azt állította egyszer, hogy a Lónyay piculái nem magyar pénz, lerántván Lónyayt egy pár sorban; felfortyant a vén nénike, a Pesti Napló; Hogyne volna magyar pénz, mikor az egyik oldalán magyar címer van, a másikon magyar felirat. Mije nem magyar hát a szegény piculának? »A belseje« – vágta oda a meggyőződés fájó keserűségével Bakcsi.
Erősebb politikusok nem voltak eleinte A Honnál. Urházyt felváltá Illéssy György, kívülről a deli gróf Keglevich Béla irogatott, de cikkeik nem sok vizet zavartak – ha nem Jókai írta a »cicerót«, az olvasó gyorsan fordított a belső lapra.
Jobb politikusokhoz csak a koronázás után jutott A Hon, mikor már semmi se hiányzott a dombból * s Ludvigh János és Csernátony Lajos egyszerre két honba jutottak a hontalanságból.
Száműzöttek, bujdosóknak
Vándor sarúján hozott por.
Ez hiányzik még a dombból.
Különben nem is volt szüksége A Honnak egyelőre jobb politikusokra, mert A Hon ebben a zöld állapotában indult virágzásnak s ha valahol, úgy ebben áll az a visszásság, hogy a lapot, ha jól megy, nem szabad javítani, ha pedig jól van szerkesztve, de nem megy jól, rosszabbul kell szerkeszteni.
Jókai maga oly vonzerő volt, mely mindent pótolt és feledtetett. Hovatovább a lapjainál is kezdtek új talentumok fejlődni. Már az előszobában ott találjuk füstölgő petróleum-lámpa gyér fényénél a szép jellemű, bozontos üstökű Visi Imrét a szedés fölé hajolva jegyezgetni. Most még csak korrektor, inkább a nyomdai személyzethez tartozik, mintsem az »urak«-hoz, egykor azonban a Józsefváros országgyűlési képviselője lesz. A kis benyílóban a szelíd Törs Kálmán tákolja az újdonsági rovatot; ő egy nagy alföldi várost fog képviselni egy napon. Az átellenes asztalnál Szathmáry György ír, izzadó üstökkel rágva a tollat, a segédszerkesztőnek sok baja van írásának megfésülésével, de azért ő is bejut a parlamentbe egy erdélyi kerületből.
Végigtekintve a szerkesztőségi szobákon, feltűnik egy vézna, halcsik elevenségű ifjú emberke, aki sietve jön, megy, sietve beszél, sietve írja nagy kúsza betűit és maga szeretné teleírni az egész lapot. Ez a kis Hegedüs Sándor. Még csak most szagolt hozzá az újságíráshoz, de azért már úgy viselkedik, mintha ő találta volna fel a könyvnyomtatást. Erős akaratú legényke, viheti valamire. Ha Luca-nap volna s ólmot öntene a jövendőbelije (aki most valahol a Stáció utcai Jókai-ház valamelyik szobájában olvasgatja a bácsi regényeit), egy miniszteri szék sziluettje mutatkoznék a megolvadott anyagból. Valahol egy furcsa nyakkendőtlen alakot pillanthatnánk meg, aki hosszúra ragasztott papírpántlikákat adogat a szedőknek. Ez György Aladár, a tanügyi rovatnak, a lap specialitásának összecsinálója. Itt kezdte hírlapírói karrierjét Lukács Béla is, ki egy pár csinos beszélyt írt már eddig is a Vasárnapi Újságba. De jönni fognak később e szobákba újabb és újabb emberek. A ragyogó tollú báró Kaas Ivor; a szerény kis reporter Márkus József esténkint írja meg a Városházán történteket – kevés sejtelmével annak, hogy milyen nagy város lesz Pestből egykor az ő főpolgármestersége alatt. Egy sápadt, szeplős körteképű poéta fogja ollózni a külföldet, akinek a szíve tele van dallal s aki szerint »a világ csak hangulat«. A múzeum melletti mágnásnegyedben egy utca fogja nevét őrizni, pedig de sokszor nem volt lakása. Itt lesz, vagy talán már itt is van Frecskay János, a mesterszavak szorgalmas gyűjtője, a mulatt-arcú közgazdász, Mudrony Soma, megérkezik, a maga idején, a maró pennájú, kissé zűrzavaros Bartók Lajos, a kedves dalú Szabó Endre… Jól nézd meg e szobákat, e pókhálós falakat, a ritkán felmosott padlót, jámbor olvasó, mert ilyen termőföld nem mindenütt van. Ezek a szegény fiúk, kik súlyos igába fogott fehér rabszolgáknak látszanak, ahelyett, hogy elcsenevészednének, mind szépen növekednek ebben a fülledt levegőben, meggörnyedve ezeknél a nyomorult puhafaasztaloknál, a papírszemét közt, gyökereket eresztenek lefelé és nyúlnak-nyúlnak fölfelé, mert egy éltető nap süt le rájuk: az a glória, mely a Jókai feje körül sugárzik.
Jókai ugyan keveset érintkezett munkatársaival is, de teljes szabadságot adott nekik a lapban, úgyhogy mindenki kibonthatta szárnyait, ha voltak neki. Szívesen tett meg egyet-mást érdekükben, kivált később, befolyásának virágjában. (Emlékezetesek a Borsszem Jankó gúnyolódó képei, melyeken mint fiahordó kenguru viszi kerületről-kerületre szemita-arcú híres munkatársát, Horn Edét, anélkül hogy el tudná sütni.)
A szerkesztőségbe feljön naponkint, de már készen hozza a regényfolytatást, olyan szerényen nyújtja azt a segédszerkesztőnek, mintha az volna az ő gazdája. Ha cikket akar írni a reggeli lapra, akkor délben is betekint a műhelybe, hogy a legfrissebb táviratokból vagy a munkatársak szóbeli előadásából tájékoztassa magát az aktuális események legújabb stádiumáról. Ilyenkor elmond valami anekdotát vagy egy sziporkázó ötletet, mely szájról szájra fog szállni délután a Kammonban és mindenütt, ahol írók tanyáznak. Még egy pár szót vált a szerkesztőségi szolgával, aki a legbizalmasabb pénzügyminisztere (ő tudja s igazítja titkos váltóit) s azzal hazamegy vidáman, mert mindig megelégedett, játszi filozófiával, szelíd mélázó humorral veszi a bajokat, melyek egy szerkesztőségben folytonosan kölykeznek.
A redakcióban ritkán írt valamit, vagy éppen soha; kivévén nyilatkozatokat és helyreigazításokat, mikor tudatták vele, hogy ez vagy az megharagudott valamely közleményért, itt járt veszekedni. Békeszerető ember volt, mindjárt a panaszkodóhoz pártolt és éppen nem tartotta virtusnak makacsul megállani valamely állítás mellett, amit a modern szerkesztők úgy igazítanak el ravaszul, hogy közlik a cáfolatot is, de azért fenntartják azt is, amit cáfoltatnak. Jókai készséges volt a visszaszippantásban (nem dől le azért Buda vára) s szívesen adta a flastromokat a sebekre, melyeket a »gyerekek« (így hítta a mukatársait) ütöttek az emberek érzékenységén, úgyhogy A Hon hemzsegett a sok nyilatkozat, kimagyarázás és helyreigazítástól. És bizony igen gyakran megtörtént, hogy Jókai az igazságot is helyreigazította, ha nagyon szépen megkérték – hiszen azért se dől le Buda vára.
Buda vára nem is dőlt le, de a gyerekek sokszor morogtak és a háta mögött megszólták e miatt a dicsőségtől, népszerűségtől körülragyogott principálist.
