TIZEDIK FEJEZET RÓZSASZÍN PÁRÁK
TIZEDIK FEJEZET
RÓZSASZÍN PÁRÁK
RÓZSASZÍN PÁRÁK
Ott volt hatvankét éves korában megint az első szerelménél, a festékek közt. Csakhogy most Orlay Petrics helyett két festővel lakott, egész nap képekről, mesterekről, új színekről, új iskolákról, képtárgyakról, plein air-ről, szecesszióról folyt a beszéd. És hát ez is szép világ, – csak egy barázda választja el az övétől.
Nem unta ő ezt: sőt némi hasznát látta, hogy piktorok közé került. Feszty sok érdekes dolgot csinált és ahová lehetett, mindenütt beprotezsálta a Pápit. Ott van például a II. Ulászló király udvarában, mégpedig országnagy a Werbőczy kíséretében az igazságügyi palota freskóin. Látható egyebütt is. A bejövő magyarok csapatában is ott ficánkol egy makrancos lovon a Munkácsy Mihály ecsetjével megelevenítve. Eleget ment már ő előre a maga művészetével, most meg már hátrafelé vitték még messzebbre egy másik művészettel.
Hanem már nem volt őneki arra szüksége. Annyi nyom van már ő utána mindenütt, hogy egy-kettő fel se tűnt. Minden nagy magyar városban van egy Jókai utca, a gimnáziumokban sok helyütt Jókai-kör, az intézeteknél Jókai-alapítvány, a kirakatokban Jókai-kalap.
És hát túl volt ő azon, hogy dicsőség számba menjen, ha jeles piktorok megörökítik. Azt a stációt elhagyta már.
A híres ember a közönséges piktúráknál kezdődik, a cinkográfiánál; képes lapok közlik az arcképét, társadalmi állása és a hírnév mekkorasága szerint, vagy az első lapon vagy beljebb, ha az illető öreg professzor, annál inkább a vége felé. A második fokozat a karikatúra. A komoly kép lehet konvencionális szokás is (arany menyegzőjét megért tanfelügyelő), a gúnyrajz azonban biztosan megmutatja, hogy a karikírozott egyén tényező az aktuális közügyekben. A karikatúra tehát nagyobb dolog, de még nem a csúcs.
A torzképrajzolóktól átveszik az embert a nagy piktorok, Benczurok, Horovitzok, a hírnév egy magasabb fokára, amikor a téma hozzájok méltóvá nő, mikor a téma éppoly halhatatlan, mint a mester. Hiszen a milliomost is lefestik jó pénzért, de ezeken a képeken csak magok a piktorok vannak megörökítve. A mi hősünket ingyen vésik rézbe, metszik acélba, festik olajba azzal a tudattal, hogy a történelmi képtárak, múzeumok megveszik valamikor. De még ez se a csúcs hősünkre nézve.
A nagy festőktől vissza kell térnie újra a rosszakhoz és kicsinyekhez, akik odapingálják a cukorkadobozokra, a tiszteletére adott bankettek menüjére, a mázolókhoz, akik a kávéházak, borbélyműhelyek cégtáblájára fencselik fel – és ez az igazi nagyság. A Munkácsy vagy Benczur ecsetjeit kiállja a kisebb kaliberű celebritás is, de hogy egy borbélyműhely cégtáblája tönkre ne tegye, ahhoz egy Petőfinek, gróf Andrássy Gyulának vagy Jókainak kell lennie.
Ezt a körutat végzi az emberi nagyság a piktúrákban. Jókai ezenkívül olyan kiágazásokban is részesült, hogy a 70-es években üzleti élelmességből ráfestették más híres társaival a kártyákra is és a szentkorona alá tartozó országokban bizonyára ekkor foglalkoztak vele a legjobban.
Özvegysége első szakában jóval kevesebbet írt mint azelőtt, s amit írt, se hasonlított előbbi érdekfeszítő, költői szépségektől duzzadó, bájosan gördülő regényeihez, a »Szeretve mind a vérpadig«-hoz, melynek tárgyát Ocskay kuruc brigadéros árulása és a Tisza Ilonához való szerelme képezi, sem »A lőcsei fehér asszony«-hoz. (Mióta kassai képviselő, rendesen félvidékről szerzett tárgyakat.)
Úgy rémlett az első két esztendőben, hogy nem minden ok nélkül kiáltott fel neje holttesténél: »Megszűntem író lenni« – valami két évig nem találta meg azt a hangot, amelyen írni szokott. »Az utazás egy sírdomb körül«, valamint a »Keresd a szíved« felette gyenge dolgok. »Lenczi fráter«, mely 1888-ban jelent meg, a fiatalkori zsöngéinél is rosszabb, míg »Aki a szívét a homlokán hordja« nem is emlékeztet Jókaira. »A három márvány fej«, melynek meséjét Thallóczy Lajos hozta neki Dalmácíából, szintén nem az erősebb munkái közül való.
Aggasztó hírek kerekedtek szárnyra az írói körökben, hogy Jókai zsenije megcsappant, amit úgy szoktak kifejezni, hogy »kiírta magát« s a közönségbe is kezdtek beszivárogni, midőn végre megjelent »A lélekidomár«, mely megint régi ragyogásában mutatta be, de már ez nem szivárgott be a közönség minden rétegébe. Az ilyesmit nem is igen lehet megállítani. Ez időtől fogva feltartózhatlanul terjedett a hit, hogy a regényei már nem olyan jók. A botorul harapózó hit oka a kritika léhaságában keresendő. Jókai egész pályáján nélkülözi a tárgyilagos bírálatot. Egekig magasztalják hibástul, mindenestül a lapoknál alkalmazott ad hoc könyvbírálók, mire a sárga földig rántották le a professzionátus kritikusok, útjába akarván állni teljes erejükkel az áramlatnak, mely bálványaikat, Eötvöst vagy Keményt másodsorba igyekszik tolni őszerintük. A közönség sok évtizeden a magasztalókkal tartott, ami még inkább ingerelte vált igazuk mellett síkra szállani. Epéjükkel aztán annyira mentek, hogy nemcsak a hibáit domborították ki minden alkalommal, hanem a nagy tulajdonaiba is belekaptak, már végre a nyelvét, az egész világon páratlan előadási bravúrját is kifogásolták, nevetségessé tevén magukat, mint Marey, aki arról írt könyvet, hogy a lovak nem tudnak jól járni s hullámvonalakban mutatta ki, miként kellene lépkedniök, hogy járásuk kecsesebb legyen. E kritikusok jobbadán elvesztették hitelüket a közönségnél, tehát nem is árthattak többé Jókainak.
Hanem jöttek-mentek az idők, kiszélesedett az irodalom, a jámbor, öreg, becsületes lapok helyett más sajtó támadt, őrült versenyben terjeszkedő: nem céljuk már vezetni a közönséget, hanem csak narkotizálni. Szenzációs, pikáns olvasmányt kell adni, ez a fő. Mi sem unalmasabb egy könyvismertetésnél. Egy kis folyosói feleselés jelentősebb esemény, mintha a legnagyobb elme egy művet teremt. Hovatovább már tudomást se vesznek a lapok a könyvekről. Legfeljebb pajtáskodásból, viszonzás reményében csempésznek be nehány sort a lapoknál alkalmazott fiatal írók egymás könyvéről. De Jókainak már nincsenek lapjai, a Jókai munkatársai nem viszonozhatják immár a fiatal írók ditirambusait, tehát a Jókai-könyvekről sincs többé ismertetés a lapokban. Nincs ennélfogva semmi földi apparátus, ami megállítsa a lábra kapott véleményt, hogy a Jókai új könyvei kevésbé érdekesek. A professzionátus kritikusok, kiknek még megvannak a papírváraik, ahonnan kiágyúzhatnak, a szemlék, tudományos és kritikai folyóiratok, akadémiai jelentések, megnyitó beszédek, magyaros tisztességgel most már enyhülnek Jókai iránt; látván, hogy a közönség igazságtalan, ők akarnak lenni igazságosak, látván, hogy a fiatalságnak, ha nem is halt ki a lelkesedése, de megfogyott a terrénuma, amelyen neki tüzeket gyújthasson, ők maguk térnek át a tárgyilagos kritikára s midőn a Péczely-díj először került kiosztásra 1890-ben, az Akadémia »A tengerszem hölgye« című új regényét koszorúzta meg.
»Írói erényei fényesen nyilatkoznak benne – mondja az akadémiai jelentés –, s olyan elbeszélőt mutatnak, ki korunk egész irodalmának legjelesb prózai epikusai közé tartozik. Egyes rajzainak, jeleneteinek mély hangulatossága lángeszűségéből ered. A költő maga, ébredő fiatal koráról beszélve, mintegy összes tehetségeiben újra megfiatalodott e regény lapjain. S milyen epikai erő van Komárom égésének és a menekülő, tolongó nép riadásának borzalmasan szép képében! Ahol pedig a humornak jut helye, ott az mindig a maga ártatlan vagy groteszk sajátosságában nyilvánul, megragadva, elbájolva az olvasót.« Az egyik bíráló meg azt jegyzi meg: »A magyar költői próza ebben a stílben lett legméltóbbá Arany János versművészetéhez.«
És »A tengerszemű hölgy«-nél is különb és érdekesebb dolgok fognak még előkerülni abból a kifogyhatatlan tintatartóból. »A leaotungi emberkék« a magyar irodalom legandalítóbb meséje, a »Sárga rózsa«, regényeinek egyik legjobbika, meg annyi más, de mindegy, a közönség véleménye már meg van formálva hanyatlásáról és terjed csendesen az élő beszéd lassú szivárgásával és nem képes azt többé megállítani sem azok hallgatása, akik eddig dicsérték, sem azok méltatása akik eddig csipkedték.
Ha vissza tudja valami szorítani egy időre, az egy szembejövő hullám, idegen népeknek elösmerése Jókai iránt. Mind nagyobb dimenziókat ölt. A világhír fölvert porában látva őt, magyarok szíve kevélységben dagadozik. Nagy különbség 1874 óta, amikor Németországon járt Bismarcknál, még csak néhány regénye volt közkézen s csak a kevesebb igényű hölgyek vagy a javíthatatlan regényfalók olvasták, azóta a német közönség egyik legkedveltebb írója; rendes kiadója van, Janke Ottó és sok ezer példányban terjeszti szerte a világon, ahol németek laknak. A német anyák és német pedagógusok szemérmes emberek lévén, azt tartják, hogy a kisasszonyok nevelése a Jókai regényeknél végződik. Angliában szintén külön kiadója van, Jarrold and Sons cég, mely Jókai legjobb regényeit ösmertette meg a brittekkel. Legjobban »Az új földesúr«, »The new Landlord« tetszett, Patterson budapesti egyetemi tanár fordításában. Maga az öreg Viktória is fölemlítette londoni nagykövetünknek, hogy igen jól mulatott a magyar regényen. De legtöbb kiadást »Az arany ember« (Timars Two Worlds) ért Hegan Kernard fordításában.
A British Múzeumban van egy derék öreg könyvtárnok, Nisbet Bain, aki csak úgy könyvből tanulta meg nyelvünket a saját gyönyörűségére. Ő fordította le Jókai regényeinek nagy részét. A Jarrold and Sons cég metodista. Vagyis Angliában még a kiadók is osztályozva vannak. Egyes kiadóknál csak bizonyos irányú könyveket keresnek. A Jarroldék megrendelői metodisták, minélfogva még regényekben is olyanokat adnak csak ki, melyek megegyeznek a metodista tanokkal. Az angol Jókai útját azonban ez se akadályozta. Átment az Óceánon Amerikába és ott derűre-borúra fordítják. Aranyhajfonatú missek ott, a világ túlsó végén is a Senki szigetére vagy a balatonfüredi tündérkastélyba varázsolva ábrándoznak az ő szerelmükről s ha a Yellowstone-park nyaralóinak olvasmányait elkonfiskálná egy mindenható kéz, több Jókai-regény lenne köztük, mint amennyi itthon fogy.
A franciák közé a hajlott korában is kívánatos menyecske, Madame Adam vitte be Jókait, ki Budapesten jártakor ösmerkedett meg személyével s annyira-amennyire a munkáival is. Föltűnt neki az érdekes költő, ki mint egy ifjonc, úgy pirult el, ha megszólította, s Párizsba érve, egy kis zajt csapott mellette szalonjában. »Az új földesúr« (Le nouveau seigneur) 1886-ban jelent meg, ezt követte »A kőszívű ember fiai« (Les fils de l’homme au coeur de pierre), majd a »Szabadság a hó alatt« (Le tapis vert), de sajnos, leginkább német fordítások után, megcsonkítva. Nem tettek semmi különösebb hatást e szűzies történetek, ami előrelátható volt ebben a bűnös Babilonban, hol a múzsa mint egy vizet szivattyúzó gebe örökké egyetlen kút, a házasságtörés körül kering.
Nemcsak nyugatra, hanem északra is diadalmasan vonult be költőnk, a dánok, svédek úgy ösmerik, mint otthon. A svédeknél a »De faltiga Rika« (A szegény gazdagok) 1875-ben jelent meg s rohammal bevette a szíveket. A finnek, a mi rokonaink, az apró novelláit szeretik olvasni.
S még ezzel se merül ki az ő híre. Ott állnak üvegszekrényeiben a földrész minden népének nyelvén a művei. Török Új földesúr, szláv Új földesúr, holland Új földesúr, görög Új földesúr. Zsidó nyelven is megjelenik zsidó betűkkel. Maga »Az új földesúr« kitesz egy egész kis könyvszekrényt különböző köntöseiben.
Távolabb eső országokban csak a Kossuth, Petőfi és Jókai nevét ösmerik a 18 millió magyar lakosból. Külföldi szemlék, hírlapok azzal az elismeréssel írtak felőle, mely minden kicsinylést kizár. Elösmerték lángésznek, nagy fabulátornak, magasztalták fantáziáját, ötletességét és újszerű elbeszélői hangját. Leginkább idősb Dumas mellé helyezték, de vannak kiket Gogolra emlékeztet. Nem hasonlított különben egyikhez sem s mint költő nagyobb volt ezeknél. A kompozíció lapossága, a lélektani problémák és a jellemek gyakori elejtése miatt nem kedvence az irodalmi gourmet-eknek, de az lett volna egyéb nagy kvalifikációjánál fogva, ha eredetiben olvashatják.
Jókai a fülével írt, az ő nyelvezete muzsika, de csak a magyar idiómából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztül a selymen és az üvegen, nyelvének zengzetessége nem vihető át idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásának csodás módja változást szenved az átültetésnél, a hímpor a fordítók ujjain tapad. Csak gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószínűtlen, a jellemek, melyek se nem mindig igazak, se nem mindig következetesek. Egy gyengeségeiből összeállított Jókait ösmer a külföld. S még így is nagy írónak tudja. Mit szólna, ha nagy tulajdonait is ösmerhetné?
Hát igen, e könyvek, a világba széteresztett gyermekei éppen ebben az időben, 1890 körül kezdtek visszaszállingózni diadalmasan, idegen népek koszorúival. Úszott a dicsőség sugaraiban s nem vette tudomásul, hogy itthon nem fogynak az új könyvek. És ez szerencséje – mert roppant megbénítja az elbeszélőt, ha észreveszi, hogy a közönség hidegedni kezd. Kivált, mert egyéb lehangoló dolgok is érték ebben az időtájban.
Egy téli reggelen 1889-ben a mayerlingi mulatókastélyban halva találták Rudolf királyfit. A minden rémmesénél bonyolódottabb katasztrófa megdöbbentette az egész országot, mely a katonai kabátok hajtókáin túllátó derék királyt várt benne. Az eset ma sincs kiderítve alaposan és talán sohasem lesz. Az udvar szinte szembeütő ügyetlenséggel takarta a valót. Az udvar erőnek erejével öngyilkosnak akarta feltüntetni a királyfit. Istenem, mit titkolhatott? Mi rosszabb érhetne egy annyira katolikus Rabsburgot, mint a király, hogy a fia önkezétől hal meg s tőle a csekélyebb intelligenciájú püspökök, saját országaiban még a harangszót is megtagadják?
Túl azon a mértéken, melyben alattvaló királya bánatából részt szakít, Jókait a szörnyű tragédia villámként sújtotta. A képviselőházból, ahova a hír január 30-án délben érkezett meg, teljesen összetörve botorkál haza. Az a szívélyes viszony, mely köztük fennállott, az autoszuggesztio útján gyorsan, mint a gondolatok szoktak száguldani, olyan kapoccsá nőtte ki magát, hogy annak eltörése nem járt megrázkódtatás nélkül.
Az öregúr nem aludt, nem evett, bezárkózott szobájába s csak harmadnapra, febr. 2-án jajdult fel a Nemzetben, »Vezércsillagom«-nak nevezve a szerencsétlen herceget, ki országok urának született mindenféle örökösödési törvények, jegyzőkönyvek, anyakönyvek, pragmatika sanctiók és egyéb papirosok szerint, de a Végzet különös szövevényeihez képest méltóság nélkül kellett meghalnia, a szentimentális gyógyszerész-segédek halálával.
Jókai bánkódása ha enyhült is idővel, ez az emlék mindig fájt neki. S tolla mindig elsikamlott, ha ez emlékektől izzó lett. Egyik akadémiai felolvasásában azzal hozta nagy bámulatba hallgatóit, hogy Rudolf királyfi halálát, mint a világszabadságnak hozott önfeláldozását tüntette fel.
Az emberek összenéztek ijedten, hogy mi történt Jókaival? Ez már több mint komédia!
Nem volt ez komédia. Ő azt szentül hitte. Hiszen azért merte megírni. Mert ha nem hiszi egész bizonyosan, akkor tudta volna, hogy kinevetik érte; ettől pedig mindig félt.
Az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« patronusságát most a királyfi özvegye, Stefánia vette át, de Jókait innentől már csak kevéssé érdekli. Még ugyan tervez bele néhány cikket Komáromról, a Székelyföldről, beutazza leírás céljából Debrecent, Kecskemétet, hol nagy fénnyel és roppant áldomással fogadják: az utóbbi helyen régi tanulótársait összegyűjtik és a leányokat akikkel jogászkorában ismerős volt; bizony őszhajú, ráncos képű matrónák azok már.
A sok halálos díszebédeken és vacsorákon még csak átküzdötte magát, de a cikkekből nem lett semmi, azokat örökre tollába szorítja a debreceni baleset. Ugyanis megírván nagy ambícióval a kálvinista Rómát, kefelenyomatban szokás szerint elküldte kézirat gyanánt megtekintés végett a helybeli szakértőknek. Azok elolvasták, helybenhagyták, el voltak ragadtatva. Egy példány azonban valamely újságíró kezébe került s az leközli a helyi lapban. Jókai megharagszik s nyilatkozik a fővárosi lapokban, hogy ez irodalmi lopás. Mire megharagszik a debreceni újságíró is és kijelentvén, hogy azért közölte, mert ki akarja mutatni, hogy a közlemény elejétől végig tele van alaptalanságokkal, hibákkal, tévedésekkel és valótlanságokkal, egyszeribe ki is mutatta maró gúnyolódó kritikában. Ez aztán Jókait annyira lehangolta, hogy több etnográfiai cikket nem írt a trónörökös könyvébe. »Csináljátok, ahogy tudjátok«, hagyja rá egészen Nagy Miklósra.
Még föl-fölsürgönyözi néha a szép özvegy Laxenburgba vagy Bécsbe szerkesztőségi gyűlésre s érintkezik néha Weilen barátjával, az egyöntetűség és paritás sokszor megzavart kérdéseiben, s ilyenkor könnyekben tör ki a vén fiú, ráemlékezve a királyfira, ami fölött titkon nagyokat csodálkozik a hideg osztrák, de már öröme nincs a könyvben. A vezércsillag, a vonzóerő a kapucinusok kriptájában porladozik. Az udvarral való érintkezésből, mely annyi örömet okozott neki, ami most még megmaradt, nem elégíti többé ki. Vége van. Játéka összetört.
»Engem már nem érhetnek csapások – kiáltott fel a tavasz elején egy újságírói lakomán melankólikus tósztban, a mayerlingi esetre célozva, mert szertelen volt sirámaiban is –, én már mindenemet elvesztettem.«
Még el sem múlt a tavasz és a sors már rácáfolt, nagy fájdalmát okozva neki. Május 4-én, 73 éves korában meghalt Eszter nénje, özvegy Vály professzorné, az ő valódi vezércsillaga életének első szakában.
E két temetéssel mintha észrevétlenül még egy harmadik embert is eltemetett volna, a saját régi énjét. Minden megváltozott körüle. Nem várt már Bécsből levelet a hermelines monogrammal. Esztitől se jön már több levél. Minden más már. Az örömök, a remények, az életrend, a környezet, a szokás. Mindaz, ami másnál apródonként következik be, nála rohamosan zúdult be. Nincsen már felesége. Nincsenek lapjai. A barátai részint kibuktak, részint meghaltak. Az új képviselők már Móric bácsinak szólítják. Nem is tudja, hogy hívják őket. Még tetejébe néhány hónap múlva a »generális« is megbukott, más miniszterelnök lett. Hát ez már bizonyosan nem a régi istentől van így rendelve, ez már nem a régi világ. És talán mindez csak valami regénytöredék, ami ővele azelőtt történt, nem pedig az ő pályafutása. Aztán ez az otthoni élet két jókedvű, fiatal lélekkel. Hovatovább homályosodni kezdett előtte a jelen és múlt közti kapcsoknak a mikéntje, mintegy észrevétlenül átcsúszott egy másik planétára, egy másik életbe, amiben mindig hitt, csak azon csodálkozott, hogy ő még most is Jókai Mór, és a tükörben a régi arc jelenik meg, bár kissé megkopva.
Kivált akkor lett teljes az átváltozás, mikor Fesztyék fölépítették a házukat az epreskert vidékén, ahova a festők, mint a cigányok a faluvégre, húzódnak el a saját palotáikba. Ez is egy kis palota kerttel a Bajza utcában. A műterem alul van, a földszint az övék. Az emeletet ellenben egészen az öregúr kényelmére építették, csinos ebédlővel, melyet pompás faragású velencei bútordarabok ékesítenek, tágas dolgozószobával, melyben elférnek a könyves szekrényei és a világ minden tengeréből összehordott kagylói. Ezt szellős kényelmes hálószoba egészíti ki.
Ha valamikor szomorú volt a sárga ház, hát most megkapta a legvígabb házat a városban. Pajkos tündérek milyen furcsa cserebere játékot űznek vele. Róza abban tűzi ki hivatásának egyik célját, hogy a Pápi életét derültté, boldoggá tegye. Nem szabad itt mutatni senkinek, hogy rossz kedve van. A »gyerekek« néhanapján még játsszák is a jó kedvet – ámbár van az nekik bőven, ha nem játsszák is. Vendég sok jár a házhoz. Ha az öregúrnak kedve jön társalogni, hát lejöhet gazdának a földszintre, ameddig el nem unja, csupa ismerősöket talál ott, vidám bohém népet, kiktől sok bohóságot és elevenséget hall. Csakhogy mivel közös a háztartás, a paritás elve azt kívánja, hogy az öregúrnak is legyenek külön vendégei az emeleten, amelyekhez viszont Fesztyék mehetnek fel. Ezek is csupa ismerősök, az öregúrnak a barátai, tarokkpartnerei, ezek is a jókedvüket hozzák ide és csak a pénzét viszik el a gazdának. Itt jelenik meg koronkint a szombati tarokk-estéken Tisza Kálmán, ha polgári kimenőt kap, a jóízű Nedeczky István, a nem keverő Gajári Ödön, Dárday Sándor és báró Wassmer Adolf, aki egy mondásával örökítette meg a mamelukharagot, megfenyegetvén egy minisztert: »Vigyázz, mert a birka is topog néha a lábával.«
Vacsora után nincs többé tarokk, de a vacsora eltart éjfélig is és a gazda mégsem szökik meg a hálószobába, mint azelőtt. Sőt néha, ha vendég nincs, csupán kettecskén Fesztyvel be az éjfélbe is eliszogatnak az »öt hektó«-ból (ennyit kényszerítenek ki a Svábhegyből). Két ember se unja meg magát, ha mind a kettő Komáromból való.
Jókai igen jól tudott otthon az övéivel, akik nem feszélyezték, trécselni. Emlékezett sok emberre, akiket azelőtt ismerni se látszott, sőt tényleg nem jól ösmert. De amint időben távolodtak, egyszerre valahogy megérlelődtek benne az akkor észre sem vett vonások s néha oly mesterileg jellemzett meg néhány szóval rég elmúlt embereket, hogy azt leginkább a család tagjai bámulták, kik tisztában voltak vele, hogy a legközvetlenebb környezőiről is milyen tévfogalmai vannak. Sohase ösmerte azt, aki fizikailag közel volt hozzá, csak nagysokára, ha eltávozott. *
* Fesztyné följegyzései.
Érdekes megjegyezni való, hogy az oly alakoknak a karakterét, akikről csak beszélni hallott, követve a saját kialakító sugallatát, mesterien rajzolta s oly pontosan, hogy a legnagyobb analizáló se tehetné különben.
Róza figyelme mindenre kiterjedt; kedvenc ételeit főzette, hogy egy kicsit reprezentáljon is, egy csinos magyar dolmányos suhancot szerződtetett hozzá inasnak, akit az öregúr ide-oda küldözhetett. A fiatalasszonynak ezt a gyöngédségét nem győzte magasztalni. »Most lettem már én igazi nagyságos úr – dicsekedik a klubban –, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye.« Különben híre volt annak az egész városban, beszéltek arról még a cselédszerző helyeken is, hogy a Bajza utcai házban azt is megkérdezik a szakácsnétól vagy a mindenes leányzótól, tud-e szépen danolni, mert az öreg nagyságos úr szereti hallani a dalolást és ha észrevették, hogy csengő kacagása van a szerződőnek, egy forinttal szerezték meg a bért, mert a csengő nevetés föl fog hallatszani a pápihoz.
Végre, hogy még vidámabb legyen a ház, egy kis unoka született: Mariska. No, ez lesz még a nagy mulatság. Mikor az majd gőgyicsélni kezd. Hát még mikor majd fecsegni tud és a pápi ővele fog játszani, nem a III. Róza angóra macskáival. Még ennek a kis gyereknek is a pápi miatt örültek olyan nagyon.
Így látjuk nyomon követve Jókai életfolyamatját, miként becézi a sors és átrakosgatja mindenféle helyzetekbe. Először élvezi a nép szeretetét, de a háza tájéka szomorú. Azután élvezi az uralkodó-család figyelmét, de már a népszerűsége nem olyan nagy. Azután élvezi, ami után annyira vágyott, a családi otthon vidám derűjét – de most meg már az udvarnál vesztette el a Mágnesét. Megjön észrevétlenül, mint a hajnal, a világhír is – de már gyakoriak a fejfájások és az étvágytalanság.
Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. Csupa ragyogás, csupa fény. Hiszen mikor már vesztette is a népszerűségét, még mindig több volt neki, mint másoknak, mint akárkinek, és mikor legszomorúbb volt a sárga ház, akkor is levette gondolatban a magyar ember a kalapját, míg elment mellette. És amitől a ház szomorú lett – még azt az árnyékot is a szeretet vetette. Néha kevesebb pénze volt, néha több, de a kevesebbet is talán csak abból a kedves incselkedésből adta a sors, hogy aztán a többel megélénkítse az életkedvét, részesítve őt a szerzés örömeiben, nagy fáradsággal, áldozatokkal, verejtékkel alkotott svábhegyi paradicsomának bírásában, ékesítésének édes gondjaiban. Örült-e a király a budai parkjának úgy, mint Jókai az ő Svábhegyének?
Nos, lássuk most már a másik serpenyőt, ahol a szenvedéseknek kell lenni. Ez a serpenyő üres. Fel lehet fordítani. Nem esik ki belőle semmi más, mint egy pár súlytalan kellemetlenség. Jókai életében nem fordultak elő nagy szenvedélyek, konfliktusok, tragédiák, megrázó szerencsétlenségek és nagy fájdalmak.
Mily szerencse rá nézve! – de vajon szerencse-e az irodalomra is?
A nagy írók a fájdalmak és kínszenvedések oskolájában válnak óriásokká. Miként rajzolja a nyomort az, aki sohase nyomorgott? Csak az származik az istenektől, ami a költő szívén megy át –, nem az, ami csak a fülön keresztül jött a tollára. Hogy adja ő meg az érzelmi viharok és szenvedélyek igaz hangját, mikor nem érezte át azokat? Hogyan ösmerné az embert, mikor sohase látta benne a vadállatot vagy a páriát, nem látta indulatrohamai és nagy bájai közt, nem észlelhette keserűségtől kifacsart könnyein át annak a belső arcát, letepert állapotban, megölt igazainak hörgése közben, mikor csak úgy kívülről látta, mint társas lényt, szegfűvel a gomblyukában, amint haragudott, locsogott, nevetett, táncolt, vagy fokossal kopogtatta meg a csárda ajtaját.
Jókainak mindent megadott a természet, ami egy világra szóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem. Minden fogyatkozása innen származik. Hallott az emberek gonoszságairól, árvák nyomorgásáról, éhezők szenvedéséről, megalázottak lelki háborgásáról, le tudta írni nagy bravúrral, elbűvölő módon, ki tudta tölteni fantáziájával, de bele nem adhatta a saját szívét. Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában…
De minek folytassam. Ezer szóval se mondhatnám meg jobban: sohase volt a házában kis koporsó…
