TIZENEGYEDIK FEJEZET FÉNY ÉS ÁRNY
TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉNY ÉS ÁRNY
FÉNY ÉS ÁRNY
Minden földi jót átélt már, csak még gazdag ember nem volt s íme – legyetek kérlek csendesen – e roppant megnövekedett városban, hol több mint félmillió koponya lélegzik, éppen ez a gondolat motoszkál és fúr, vajúdik az egyikben, mely nincsen pedig híjával a zseniális ötleteknek.
Egy koponya? Talán éppen az övé – vélitek kitalálni. Oh, dehogy. Neki jutna az legkevésbé eszébe a város minden lakosai közt. Egy fiatalember, Révai Mór gondolkozik erről, aki ez idő szerint a Jókai kiadócégének egyik tagja, de valamikor ő is országgyűlési képviselő lesz, mint mindenki, aki valahogy hozzá tartozott. Mert némileg Midászhoz volt ő hasonlatos abban, hogy amihez hozzányúlt, az előbb-utóbb képviselővé változott. Ha aranyhoz nyúlt, még az is.
Ámbár ez az 1892-iki Szápáry-féle választás nem jól ütött ki őreá nézve se. Hagyjuk Révai Mórt csendesen gondolkozni és okoljuk meg, miért, hiszen végre is mandátummal jött vissza a hólepte választási mezőkről.
Igaz, de oravicai mandátummal, amely olyan a mandátumok közt, mint a családi botos, hogy akinek a lába gyenge, feltöri a csizma, vagy szorítja, vagy be nem veszi, akkor, hogy mégse legyen mezítláb, ráadják a botost. A botosba minden láb befér, Oravicának minden jelölt jó.
Kassa, a régi kerülete, elpártolt tőle, új kerületében, szülőhelyén a szépséges Komáromban, melyre annyi fényt szórt, megbukott s ez felette lehangolta.
De a főváros irányadó köreiben is méltatlankodást szült. No, ez már mégse szép ettől az országtól! Hát ezért dolgozott egy hosszú életen, ezért árasztott annyi dicsőséget Magyarországra, hogy most Oravicára tegyék? Egy lap jó időben fölemlíté gúnyosan, hogy ez a megtiszteltetés éppen az ötven éves írói működésének évfordulója körül éri s ebből a jubileumok iránt nagy érzékkel bíró Komócsy megpendítette az ötven éves jubileum megtartásának eszméjét. Nincs az a rőzseasztag a világon, amely oly gyorsan tüzet fogjon, mint a Jókai mellé hangolt közvélemény. Óriási dimenziókban indult meg legottan a terv megvalósítása. Bizottságok, rendezőségek alakultak. Kigondolók, előkészítők, végrehajtók. Nem kisebb ember állt a mozgalom élére, mint az esztergomi érsek és az ősz Vay Miklós koronaőr. A védnök pedig József főherceg.
Sok okos ember lassan mozdul, mert sokat tud, sokat beszél – keveset cselekedhetik; mindamellett elkészül egy programmal, amelyben sok lélekemelő tartalom és sok külső cifraság van, kitűzik az ünnep határidejét is 1893 október hónapjára, mint ama nevezetes ősz óta az ötvenedikre, mikor a kecskeméti jogász »A zsidó fiú« című drámáját az Akadémia megdicsérte.
De az ország úgy nekimelegedett az ünnepnek, hogy már ezt a határidőt sem tudta türelmetlenségében bevárni. Megindultak szerte a Jókai-ünnepek. Maga a székesfőváros már 1893-ban március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot sorba utána csinálták az ország többi városai. A megyék csak majd a nagy budapesti ünnepségre menesztenek küldöttségeket. Az egész ország Jókai-lázban nyüzsgött-mozgott. Az oskolás fiúk szavalatokra készültek. A kertészek ritka virágokat neveltek. A piktorok Jókai életéből vett epizódokat festettek. Kompaktorok, ötvösök és kalligrafusok cifrábbnál-cifrább kötésű és díszítésű albumokon törték a fejüket.
Mialatt a bizottságok rendezkedtek, disputáltak, múlt, múlt az idő s nem mutatkozván elegendőnek, át kellett tolni az ünnep határidejét 1894. január 6-ra, addig Révai Mór csakugyan kigondolta, miképp lehetne Jókaiból tőkepénzes s egy szép nyári napon beállított hozzá a Svábhegyre, előadta neki, hogy az összes műveinek egyöntetű, százkötetes kiadását tervezi a jubileumra, amelyből az ő számítása szerint már az ünnep napján százezer forint tiszteletdíjat adhatnának át neki.
Jókai ránézett gyanakodva:
– Meg van maga, öcsém, bolondulva? Hisz az én műveim nem az enyémek, szét vannak szórva Pontiusnál Pilátusnál, amennyi kiadó csak volt ezen a magyar planétán ötven év óta.
De a fiatal kiadó csak mosolygott: jól tudja ő ezt, hanem iszen azért van ő a világon, hogy ezeket összeszedje s hogy érintetlen maradván továbbra is a jogok, erre a kivételes alkalomra mindenik átengedje a maga köteteit, megkapván belőlük a hasznát s ezzel eléje tárta a számításait, de bár azokba be se pillantott Jókai a világért sem – utálta ő a számokat, mindössze annyit mondott sajnálkozó mosollyal:
– Verje ki, kérem, a fejéből ezt a képtelenséget!
Révai azonban most még nagyobb szívóssággal vette kezébe a dolgot, elfogadtatta a bizottsággal s olyan nagyarányú és leleményes tevékenységet fejtett ki, hogy mire a jubileum napja felvirradt, már akkor ott húzódott meg az ünnepélyekre feldíszített terem egyik asztalán a különböző emléktárgyak, képek és díszoklevelek közt selyem borítékban a Belvárosi Takarékpénztárnak egy százezer forintos számlakivonata is, mely bizonyára csak igen szerény jele volt a nemzet szeretetének, hálájának erkölcsi megnyilatkozása mellett; az első csak egy lateiner zsebében tőke, az utóbbi egy királynak is dús jutalom, bevégzett nagy munkák és hadjáratok után.
De hát nem ment az olyan könnyen, míg végre minden rendbe jött s nemes harmóniában összevágott. Sok történt a kulisszák mögött, amit nem érdemes apróra elbeszélni. Egy egész évig tartott ez a nagy készülődés, éppen szélcsendes év volt, a magas politika pihent, mindenki csak erre készült, erről beszélt s ebben volt ennek az ünnepnek a nagyszerűsége, hogy »oly sokáig volt a szőnyegen«, ahogy a politikusok szokták mondani.
A kormány azon tanakodott, hogy a király mivel járuljon hozzá az ünnep emeléséhez. Wekerle a titkos tanácsosságot gondolta. Előbb azonban magánál Jókainál tapogatóztak, hogy mit szeretne. Az öregúr elgondolkozott, mi lenne hát még a világon, amit ő szeretne? Rendjele van már, címet nem akar, mert híre jár, hogy az egyetem doktorrá emeli s ezentúl dr. Jókai Mór lesz. Hát végre is abban állapodott meg, hogy egy legfelsőbb kéziratot szeretne legjobban egy handbiletet a király néhány meleg sorával.
Hanem iszen éppen ez az, amitől megijedt Tisza Lajos gróf, a király személye melletti miniszter, derék magyar ember, Jókainak erős barátja, de a formáknak is. F'ölturkáltatta Bécsben talán az egész Archívumot, volt-e már eset rá, hogy egy Habsburg-király az alattvalójával ne a miniszteren keresztül levelezzék?
Arra bizony nem talált egy esetet sem. (Vagy rossz levélírók a Habsburgok, vagy rossz helyen kereste a levelek nyomait.) Tisza Lajosnak csak egy nem jutott eszébe a precedensek keresésénél, hogy Habsburg-királyok, az igaz, már voltak azelőtt is – de Jókaik nem voltak s következésképp Jókai-jubileumok se. Maradtak tehát Bécsben a formáknál és Jókai nem kapta meg, amit a királytól várt. Ezzel egyik legnagyobb öröme romlott meg.
A másik szuverén, a parlament is szeretett volna valamely részt venni az ünnepélyben. Tervben volt, hogy a Ház határozatilag száz darab példányt rendel meg a száz kötetes kiadásból s azokat az egyes főiskoláknak és intézeteknek osztja szét. De mielőtt az indítvány megtörtént, az ellenzék már összebújt, hogy szívesen megszavazza a száz példányt: megérdemli Jókai, hogy a törvényhozás nyújtsa neki ezt az elösmerést, de az ellenzék viszont indítványozni fogja, hogy a Kossuth »Irataim«-ból is rendeljen meg az országgyűlés száz példányt az állami költségvetés terhére.
Hát bizony erre se lehetett mondani, hogy nincs igazuk – és az egyik indítványt elsöpörte a másik indítvány szele. *
* E sorok íróját bízta meg a párt az indítvány megtételével.
Így olvadt el az ünnepélynek a legértékesebb két gyöngye, az egyik a spanyol etikett penészes ecetjében, a másik a magyar ellenzék vörös borában. Ennek dacára páratlanul hat nagy arányaival és komoly fényével ez az ünnepség s hosszú emberöltőkre alkalmas izgatni, buzdítani az érkező írói nemzedékeket. Más népek is ünneplik íróikat virággal, ódával, szeretettel, köszöntőkkel járulnak eléjük olvasóik. Sienkiewicznek a szegény lengyelek birtokot és kastélyt vesznek, az angolok »kapust állítanak« nagy tudósaiknak, íróiknak, a spanyolok szerenádot adnak nekik, a németeknél egy krigli sörre toppan be hozzájuk a császár, sokféle módja van a kitüntetésnek, de ez a mienk mindent felülmúl, a magyarok megálmodtatják királynak.
Szép téli nap volt ez a január hatodika! A vén Duna beállt. A napfény mindamellett besütött a Vigadó óriás ablakain. Ott gyülekeztek össze az ünnepségek első napján a tisztelők. Ott volt az egész kormány díszmagyarban élén Wekerlével, ki hóna alatt tartotta kardját, hogy ne csörömpöljön. Balról a hadtestparancsnok, Lobkovitz herceg foglalt helyet egész raj tábornokkal. Aztán a parlamenti tagok sorakoztak, élükön a Ház elnökével, Bánffy Dezső báróval. Zászlós urak, főrendek nagy sora, majd az Akadémia fekete alakjai, hátul a vármegyék és a városok küldöttségei mozognak. Jelen van minden megye és majdnem minden város. Még Ugocsa is eljött – nunc tandem coronat.
Mikor mind együtt voltak már, akkor belépett Jókai az udvarával. Fekete bársony magyar ruhájába öltözve, inkább látszott daliás öreg vitéznek, mint poétának. Ruganyosan lépdelt az éljenző közönség sorai közt az emelvényre. A miniszterek felálltak helyeikről s fejük meghajtásával üdvözölték. Olyan volt ez, mint egy szép mese. Letette kócsagtollas kalpagját egy asztalra s keresztbe font kezekkel hallgatta végig a királyi üdvözletről vett hírt, aztán a királyné üdvözlete villanyozta fel, ezt követték a királyi vérből származó személyek írásbeli üdvözletei, a József főhercegé, a Stefánia főhercegasszonyé, (hej, ha élne a szegény Rudolf királyfi, itt lenne most), a Koburg Fülöp hercegé, a bolgár fejedelem francia sürgönye. Majd az üdvözlőbeszédek következtek, állva hallgatta, állva felelt, csodaszép dolgokat felelt, új küldöttség, új beszéd, új felelet, sohase akart vége szakadni. Már a hallgatást is elunták sokan, de ő ritka lélekéberséggel felelt. Minden elvonult előtte, ami lelkét meghizlalja. Az ország főfunkcionáriusai, a törvényhatóságok, az ország városai és polgármesterei, mint egy keleti despotánál a vazallusai – csak a hatvankilenc esztendejéből nem mert itt mutatkozni vagy húsz.
Mindenki fáradt, kimerült volt már, csak ő nem, mert neki az ünneplés az elementuma. Más ember is szereti talán, mert céljai előmozdítására szolgál, szereti úgy, mint a gyógyvizet a következményei miatt, de Jókai magáért az ünneplésért szerette az ünnepeltetést, ő akkor is szerette, ha ártott neki, mint az alkoholista az alkoholt. Hasonlíthatlan volt ilyen ünnepélyeken a magatartása. Minden más ember zavarban van, feszélyezi a szokatlanság. Jókai ilyen helyzetben volt a legtermészetesebb. Ha nem ünnepelték valahol, akkor jutott zavarba.
Inkább a szűkebb övéi voltak elérzékenyülve, kik ott ültek az emelvény előtt. Az öreg Jókay Károlynak, ki olyan volt ott, mint Móricnak egy rossz szobra, könnyek csillogtak szemében. A derék Ihász Lajos jó piros arca sugárzott a boldogságtól. Hegedüséken, Fesztyéken a meghatottság minden jelei mutatkoztak. Megjelent Petiné, Vály Mari is, aki rajongásig szerette Móric bátyját, de mit ér, ha a jóságos Eszter már nem ülhet köztük. A férje még kevésbé. Pedig de jó volna most rácáfolni, hogy »íme az írói pálya se mindig bizonytalan«. És még nagyon hiányzik valaki. Az öreg Róza. Hatodik esztendeje pihen már a kerepesi temetőben. Az ő kevély lelkének jól esnék ez a mai nap. Hát az a másik asszony, az édesanya, a fehér lélek az égből tud-e ebből valamit?
És mit szóljunk még e káprázatos, mesés napokról – az ötvenéves aranylakodalmon a múzsával? Mit emeljünk még ki? Azt, hogy ott voltak körülte a politikai élet vezérférfiai: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula és valamennyien? Elmondjuk-e, hogy a tiszteletére rendezett színházi estéken zsúfolva volt mind a Nemzeti Színház, ahol »A szigetvári vértanúk«-at adták, mind a Népszínház, ahol »A cigánybáró«-n mulatott a közönség s hogy egész virágkertek vándoroltak oda? Hogy a fogadó-este mennyire sikerült, hogy az operai bálon jelen voltak az arisztokrácia hölgyei majdnem mindnyájan. (Hiszen ez mind csak lappália.) Vagy részletesen elsoroljuk az ajándékokat, a képeket, melyeket jeles művészek festettek számára (köztük Munkácsy is), az albumokat, díszokleveleket, melyeknek egyike-másika megfordítva képviselte az ő könyveit; ezeken kívül volt a smaragd és gyémánt, mint a fővárosi oklevél vagy az Adria színarany tábláján; az övéiben belül van. Vagy a százezer forintos csekkre irányítsuk a figyelmet, melyet ünnepélyesen kellett volna átadni a program szerint, de Jókai mindig restellte ezt a sivár prózát, úrias érzéke ellene szegült, hogy nyilvánosan nyújtsák át s így aztán el is maradt, és bár igazat kell neki adni, mert az együvé nem való dolgoknak összezavarásánál mi sem rontja jobban azoknak a hatását, ebben az esetben azonban különösképpen épp az anyagi oldal lett élénk kidomborítója az erkölcsi sikernek; nem ez a selyembe takart csekk, amit a szomszéd szobában adott át a rendező-bizottság elnöke, Eötvös Loránd báró az ünnepeltnek, hanem egy másik százezer forint, mely gyorsan utána jött a csekknek, kétségtelenné téve, hogy a kétszáz forintba kerülő száz kötetes gyűjtemény nem az ünnepek zajában síppal-dobbal, reklámmal erőszakoltatott a közönségre, hanem azután is mohón veszi.
Minden volt, ami csak telhetett a szegény országtól, a sajtó hetekig csak róla írt, az egyetem doktori diplomát adott neki s ezentúl előszeretettel írja magát »Dr. Jókai Mór«-nak, sok város az arcképét festette meg.
Soha még írót úgy nem dicsőítettek, csak éppen hogy Te deumok nem voltak a templomokban, csak éppen a harangok nem zúgtak a tornyokban.
De el is némult azután minden. Az iskolás gyerekek, akik a város minden iskolájában külön Jókai-ünnepet tartottak, visszatértek a száraz görög nyelvhez és a számtani penzumokhoz, az albumokat hazavitték a szolgák a Bajza utcába, tele lett velök a nagy dolgozószoba, a küldöttségek visszamentek vármegyéikbe, a díszmagyar ruhákat berakták naftalinba és újra következnek a hétköznapok. Ülj vissza íróasztalodhoz öreg író, és fogj hozzá a második száz kötethez!
Most hát gazdag ember volt, tőkepénzes, ezentúl többé nem fordul elő a Jókai név a váltókon. Mindig nagy könnyedséggel bánt a pénzzel, mint szegény ember is sokat adott jótékony célokra, szegény íróknak, pumpoló alakoknak, senki a küszöbét nem hagyta el segély nélkül. Mégpedig a »jókedvű adakozók« osztályába tartozott, amiért felette irigyelte Bródy Zsigmond aki szinte nagy adakozó volt, dúsgazdag ember létére jobban tehette.
– Látod, mester – mondá Bródy –, én is mindig adok a szegényeknek, már közel egy félmilliót adtam szét, de én mindig kedvetlenül adok, először magam vagyok rosszkedvű, hogy adnom kell, másodszor annak keserítem el az adományt valamely módon, hacsak egy epés megjegyzéssel, akinek adok.
Jókai kedvesen tudott adni. Az öreg elzüllött Dőry Jánosnak, aki a 80-as években a folyosón lődörgött volt képviselőtársai közt, mikor elment mellette, egy-két tízforintost csúsztatott észrevétlenül a zsebébe. A szegénységre jutott Pap Lajosnak »Kati« név alatt küldözgetett pénzt postautalványokon, a beteg Táncsicsnak azzal a kijelentéssel küldött 99 forintot, hogy a századik forintot azért tartja vissza, hogy őt mindig adósának tekinthesse. Vas Gereben, vagy a vén kópé Lauka, még mielőtt Becskerekre költözött volna, annyi összeget húztak ki belőle egy-egy tréfás kéréssel, amennyi csak telt. Sohase haragudott, még a hálátlanság is mulattatta. »Ezektől az én bohémjeimtől kapom a legjobb témákat.« Sokan utaztak erszényére. Kivált most, a százezer forintos csekk óta. A szegények legjobban érzik meg a pénzszagot. Özvegyek, árvák, szélhámosok és kalandorok egymásnak adták a kilincset a Bajza utcai házban. Ott senki sem kergette őket el s Jókai legfeljebb azért panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan dolgozni.
Pedig sok dolga volt. A Nemzeti kiadás zöld borítékos tömör kötetei gyors egymásutánban jelentek meg, ezeket átnézni, némelyeket előszóval, magyarázó jegyzetekkel kellett ellátni. Amellett színdarabokon törte a fejét. Minden áron ezen a téren akart volna valami nagy alkotással visszafelelni a nemzetnek. Boldogsága fáján ilyen tervek rügyeztek. Mindig is jobban vágyott színpadi sikerekre. Zajos diadalokat szeretett. Az elbeszélő művek nyomán elvetett tetszés észrevétlenül, lassan nő, mint az aloé s csak az élet végén virágzik. A dráma egy óra múlva lombos pálmává izmosodik s már ott a lámpáknál mindjárt meghozza datolyáit.
Nem volt ez csoda. Az ember mindig azt szereti, amiből nem volt része. Hiszen színdarabjai is számot tesznek, de korántsem volt elsőrendű színpadi író, Szigligeti, Csiky jóval fölülmúlták. Sőt ami kellemetlenség érte az irodalomban, azt mind a színművei okozták. Néhány sikert is aratott, »Könyves Kálmán«, »Az arany ember«, elég sokáig maradtak a műsoron, de sem szerkezetük, sem a jellemfestés, sem a kerekdedség nem erős oldaluk. Eredeti darabjai közül »A szigetvári vértanúk« tetszett leginkább és jövedelmezett legtöbbet. Felesége alakítása hozta a sikert, amiért hálás volt iránta s ahhoz az értékes menteékszerhez, melyet a közönségtől kapott Anna szerepében, mindjárt az első honoráriumokból egy cobolyprémes mentét csináltatott neki hatszáz forinton, ami akkor igen csinos polgári összeg volt egy ruhadarabért.
»A szigetvári vértanúk«-nál nagyobb hatása csak«A cigánybáró«-nak volt mint Strauss-operettnek, mely egész Európán át megtette a maga körútját s többet jövedelmezett volna Jókainak mint tíz esztendeig összeírt regényei, ha nem annyira gyámoltalan az anyagiakban.
Egy élelmes, emberismerő bécsi ügynökség látván a darab óriási sikereit, fölkereste Jókait s kétezer forintot ajánlott fel egyszer s mindenkorra a Jókai negyedrész jutalékáért, mire ő aggódva kérdezte, hogy »nem lesz-e az sok?« – s átadta a jogot – kétezer forintért vagy harminc ezeret –, abban a tudatban, hogy most az egyszer lefőzte a németet, mert pénzt kapott tőle, anélkül hogy egy sort írt volna neki. *
* A szöveget se Jókai írta, hanem Schnitzer.
Most a »Levente« megírásába fogott, de valamely nehézségbe ütközvén, az első felvonásnál abban hagyta és a tavasz elején a »Koronás gyermekek« című hosszabb regényét kezdte meg folytatásokban a Pesti Hírlapban.
A Braganzákról, Esztékről szólt a krónikás regény, a Habsburg-Lotharingiai házzal összefonódó királyi személyekről, nyelte a közönség, mint a mannát s gyakori levelek jöttek a szerkesztőségbe, hogy nagyobb folytatásokat kérnek az olvasók.
Nyilván meg is lettek volna a nagyobb folytatások, ha a király nem neheztel Wekerlére (az egyházpolitikai kérdésekben) s ha Wekerle közvetlen egy ilyen bécsi út után fel nem jön a klubba. De mivelhogy semmi »ha« nem tűretik az események háborítatlan menetében, Wekerle feljött a klubba, nekitámaszkodott háttal, amint szokta, a rozsdaszín posztóval bevont elnöki emelvénynek s beszélte széles jókedvvel az ő édes bonhómiájával az udvarnál mutatkozó nehézségeket.
Jókai bevégezvén játszmáját s beváltván tantuszait a kártyaszobában, végigsurran a termen, mert már a »gyerekek« várják otthon a vacsorával, miközben megpillantja Wekerle s éppen téma fogytán incselkedve rászól az elsietőre:
– Hát te mi az ördögöt írsz a Pesti Hírlapba.?
– Egy regényt – fordul vissza Jókai gyanútlanul.
– Hallom, haragusznak érte az udvarnál.
Nevetett a nagy charmeur édesdeden, szinte jól esett neki valakit még fogni, akire az udvarnál haragusznak.
Jókainak torkán akadt a felelet, dörmögött valamit s eltávozott, otthon aztán alkalmasint álmatlan éjszakán elgondolta, hogy Károly Lajoséknak csakugyan lehetnek imitt-amott okaik egy kis bosszankodásra s élénk képzelő erejével fölépíté a bécsi haragot: Károly Lajos alighanem a királynak panaszkodott, a király pedig Wekerlének. Érezte fejébe szállni a vért, ha eszébe jutott, hogy a király azt gondolhatja magában: Hát ezt az embert tüntettem ki annyira?
Mindjárt reggel pitymallatkor megírta a levelet s a kiadó még a reggeli előtt kapta meg határozott hangú rendelkezését, hogy nyomban szüntesse meg a »Koronás gyermekek« közlését; ha emiatt a lap valami anyagi hátrányt szenvedne, szívesen pótolja a maga pénzéből, de a regény nem mehet tovább egy sorral se.
Így maradt félben s ma is pusztán érdekes fragmentum a »Koronás gyermekek«, pedig az egész egy rossz tréfa s komoly alapja csak annyi volt, kisült egy év múlva, hogy Wekerle Bécsben Huszár Imrével találkozott, aki reggeli közben fölemlíté a regényt s hozzátette: »Ha az udvarnál olvasnák, nem nagyon örülnének neki«.
Ilyen könnyelműen még eddig csak Ábrahám volt kész feláldozni a kis Izsákot, mint Jókai a »Koronás gyermekek«-et – de azt legalább az Úr parancsolta.
Ez a hiperlojalitás igazán kegyetlen volt. Mit szól hozzá a múzsa?
A múzsa bizonyosan megneheztelt, mert ezentúl soha többé nem szolgált neki olyan művet, mely az előbbiekkel vetélkednék.
Az alkony közelgett már.
A nap még egyszer szétereszté szikrázó fényét, meggyullasztva az eget maga körül nagy darabon, azután kezdett lassan-lassan leereszkedni a kéklő hegycsúcsok mögé.
