TIZENNEGYEDIK FEJEZET AZ ÉJ
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ ÉJ
AZ ÉJ
Mint az öreg korban más talajba átültetett fa, gyorsan hanyatlott az öregúr, kivált testileg, bár szellemben sem volt többé a régi, írásai színtelenebbek, zamat nélküliek és még lazábbak a szerkezetben. »A mi lengyelünk«-ben még megvillámlik egy-egy jóízű gondolat, egy szilánk, egy szikra, de már sok hamu közt. Sőt egy pompásan megrajzolt alak is előfordul benne, a füvek titkait ösmerő öregasszonyban. Testileg soványabb, nyaka szertelenül vékony, szempillái fáradtan tapadoznak szemeire, hangja tompább, termete kissé meghajlik, orra föltűnően megvastagodott, csak a járása nem öregszerű, még »bírja magát«, ahogy mondani szokták; a modora, mint mindig, most is disztingvált, sőt nagyúrias, a kezei szép fehérek, hanem az ajkai körül egy keserű vonás elveszi az egész hosszúkás arcnak a régi jellegét.
A föllépése, ha ugyan lehetséges elképzelni, még szerényebb, mint azelőtt, mert most valami röstelkedő alázatosság is járul hozzá, mintha mondaná: Én már nem a régi Jókai vagyok; az nagyúr volt énhozzám képest, én már csak a mostani Jókai vagyok.
Az 1903-iki év folyamán ritkán mutatkozott, alig lehetett őt látni, legfeljebb a közgazdasági társaságok ülésein jelent meg. A nyári időt a Svábhegyen és Balatonfüreden töltötte, a téli hónapokat Abbáziában vagy a Rivierán.
Szokásos évenkinti novelláját ez alkalommal is megküldte a Vasárnapi Újságnak, azt írván, Nagy Miklósnak: »Ha kívánod többet is írhatok, mert most van időm és kedvem hozzá.« *
* Még írt is egyet. »A férj kabátja« címűt január elején. Ez volt egyszersmind utolsó novellája, mert két nagyobb regénybe kezdett; melyeknek egyikéből negyven oldal maradt, a másikból egy oldal.
Karácsony előtt haza jött rövid időre s fűnek-fának dicsekedte, hogy új foga nőtt. »A természetben hiszek – mondá –, csak ez nem csal. Az új fog azt jelenti, hogy még szükségem lesz egy garnitúra fogra.« Szerette magát kivételes lénynek tartani és volt is valamennyire igaza.
Újév után Nizzába utazott és csak a tavaszon tért vissza Pestre feleségével és annak családjával. Április 17-én készülődtek fel a hazautazásra, de a vasúti sztrájk miatt csak 25-én érkezhettek Budapestre, az Erzsébet-körút 44. szám alatti lakásukra.
Öt napig kénytelenek voltak Fiumében vesztegelni; az Adrián ekkor erős bóra dühöngött, még Abbáziába sem mehettek át. A fiumei rossz időjárás és az éjszakai út Budapest felé a gyorsvonaton, ahol nem volt kényelmes ülőhelye sem, annyira megviselte a hetvenkilenc esztendős költőt, hogy hazaérve, mindjárt betegségéről panaszkodott s házi orvosa egyelőre influenzát állapított meg. De még kijárt vele, végezte dolgait, apró bevásárlásait, járt a kiadójánál, beszámolva, hogy nem töltötte hiába az idejét Nizzában, megírta »A börtön virága« című regényt és írt egy csomó verset is. Pedig az idő hirtelen itt is hidegre fordult, úgyhogy egész napokon fázott és panaszkodott.
– Nagyon megszoktam már a meleget Nizzában. Nem tudom, mi lesz belőlem most már itthon. Annyi bizonyos, hogy az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös.
Később ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a baj csak május 2-án öltött komolyabb jelleget, mert egy kis láz állott be. Ekkor terjedt el az első hír a városban a betegségről. Másnap Korányit hívatták, aki megvizsgálván a beteget, a kérdezősködőkhöz így szólt:
– Tüdőgyulladás és 80 év – mit mondjak még?
E kijelentésre már futótűzként szállongott szét a hír a szélrózsa minden irányában, hogy Jókai betegsége aggasztó. Újságírók és kérdezősködők egész tömege lepte el állandóan a ház kapuját, folyosóit és a lakás előszobáját. A betegség mindjobban terjedt, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét is elvesztette, az esti órákban a király tudakozódott a beteg hogylétéről.
Másnap május 4-én azonban javulás látszott bekövetkezni. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Ágyában fekve kedves elmésségével és szelídségével társalgott. »Milyen jó dolgom van, konyakkal, szomorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar«. Az orvosok ecetes vízzel mosták a mellét, hogy hűsítsék, ő pedig tréfálkozott velök szellemi képességeinek teljes frisseségével. Kívülről ezalatt minden csengetés után érkeztek a bulletinek, melyek jó kedvre hangolták: most ez volt itt, most az volt itt tudakozódni. Dél táján a kabinetiroda főnöke, báró König jelent meg, megkérve a környezetet, hogy az érdeklődő királyt telefonon vagy levélben állandóan értesítsék.
Végre felvirradt a végzetes május 5-ike, az utolsó nap, amely őneki a sorstól adatott. Hideg, szeles idő volt, mely hatalmasan rázta az alig lombozó fácskákat az utcákon. A lapok által föllármázott város lakói egymástól kérdezték »mi a legújabb Jókairól?« Az egész város erről beszélt. A király telefonja már korán reggel megcsendült. Az újságírók már a nyitás előtt ostrom alá vették a kaput. Fönt a betegszobában még előbb ébredt a beteg, álmatlan éje volt; hat órakor arra kérte ápolóját, hogy nyisson ablakot, bocsásson be friss levegőt. Kérte zsebóráját is, hogy figyelemmel kísérhesse az idő lassú múlását; »csak már a nap feljönne.« Nehezen várta a nap feljöttét. Majd olvasni kívánt és saját regényét »A lőcsei fehér asszony«-t kerestette ki a könyvtárából. (Színműnek akarta átdolgozni.) Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett lankadt, erőtlen kezeiből.
E nagy erőtlenség orvosait is aggasztá, de viszont biztató jel volt, hogy a beteg vidám volt:
– Oly jól érzem magam – mondotta –, hogy akár dolgozni is kezdhetnék. Nagy tervek járnak a fejemben.
Délután a sok látogató közt Beöthy Zsolttal, aki komáromi ember, beszélgetett is, biztatta magát (leszünk mi még vígabban is), majd a király érdeklődésével dicsekedett:
– Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az isten.
Beöthy távozása után jótékony álomba szenderült, csak hat órakor ébredt fel, gyöngeségről panaszkodott és az ablak kinyitását kérte.
– Nem bántja a zaj? – kérdék.
– Dehogy bánt – felelte mosolyogva –, hiszen az az élet s az élet szép.
Majd bekérte a tudakozódók névjegyzékét, az összes látogatójegyeket, s ez szolgál utolsó ecsetvonásul alapjelleméhez. Átnézte nagy figyelemmel, csodálatos érdeklődéssel megforgatta az egyes névjegyeket, mint a gyermek a játékszereit s örült ennek vagy annak. Milyen szép, hogy itt járt! Rajta volt már azon a listán akkor majd minden rokona és előkelő ismerőse.
Nyolc órakor Korányi és Stricker, a háziorvos, mellhártyaizzadmányt vettek észre jobboldalán, ahol a tüdőgyulladás volt. Ez ő. Ez a halál. De a betegnek, ki teljes eszméletén volt, mégse fájt semmije.
Még a halál is oly játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rá sújtani s lelke szelíden röppen át a virágra.
Esze ágában sincs meghalni, rá se gondol, pedig már közeleg az órán a két mutató, jön-jön ahhoz a végzetes számhoz, amely után már minden csak egy nulla, akár a számmal együtt, akár anélkül.
Az órák egymás után verték a lakásban a síri esti csöndben a kilencet. Ő is előkereste a magáét és hozzá igazította a többihez, aztán óvatosan letette maga mellé az éji szekrényre. Hallgatta percekig, hogy jár-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, »aludni akarok«, mondá halkan és a távozó eszméletével a bénulás tünetei közt egyre halkabban dobban a szíve, míg végre végképpen megszűnt verni.
Csak az óra ketyegett tovább.
***
Május 9-én szürke tavaszi délután, aminőket Turgenyev szeretett, a felhők mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe.
Csak lassan lépkedve haladhat előre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt, kik elállják az utakat, ágaskodnak, tolakodnak, hogy csak egy csücskét láthassák a koporsónak, amelyben Jókai… vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból.
Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott.
Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen.
Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.
