TIZENHARMADIK FEJEZET AZ ALKONY
TIZENHARMADIK FEJEZET
AZ ALKONY
AZ ALKONY
Jókai nyilvános élete voltaképpen idáig terjed, ami ezentúl van, az már nem tartozik szorosan az életrajzhoz, annak elbeszélése csak rossz szokás. Csecsemő korában még Napóleon is bizonyosan csak olyan csecsemő volt, mint a többi és talán olyan tehetetlen fecsegő aggastyán lett volna kilencven éves korában, aminők a kilencvenéves aggastyánok. Csak a közepe Napóleon. A zúzmarával ellepett fák télen mind egyformák.
A Jókai élete innen kezdve kétségkívül az alkonyat. Az est leszállt már – de még korán van gyertyát gyújtani. * Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemről jegyzi fel költőnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. A fejedelem őnagysága, ha kinéz az ablakon s meglát a palotájából valami formás begyes menyecskét a környéken mozogni, legott üzenni akar lakájtól, tanácsostól vagy attól, akivel legelőször találkozik, hogy elveszi feleségül, menjenek, kérjék meg a kezét azonnal. A környezete be van már tanítva, azt mondják, hogy jól van, úgy lesz ahogy őnagysága parancsolja, s azzal nem mennek sehova és Apafi Mihály uram, mire újra látja a küldöttet, elfeledkezik a menyecskéről, immár más asszonyszemélyekre vetvén azóta bűnös szemeit.
* E fejezet eseményeit azonfelül, hogy egészen magántermészetűek, közelségük miatt is ízléstelenség volna szélesen tárgyalni.
Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél se szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó ismert példa. Az elme elveszti eddigi feszerejét s az érzések feltartóztatlanul visszaviszik az embert a gyermekkorba s ebben a visszafelé való útjában igen természetesen végigmegy az ifjúkorán is, útközben hát szerelmes is lesz és ha jól nem vigyáznak rá, megházasodik vagy férjhez megy.
Amilyen mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan mértékben és sorrendben kezdtek azok őrajta mutatkozni.
Nem lévén már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban kezdtek elkalandozni, Leginkább színésznők kötötték le figyelmét, kiket este játszani látott s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes előmenetelt remélvén.
Egy darabig még szorgalmasan járt a klubba, a történelmi tarokkpartiba, de hovatovább kezdett elmaradozni. Még mindig írogat, de keveset, leginkább a Pesti Hírlapba, ahonnan háromezer forintot kapott évenkint, amelyért 25 ívnyi kéziratot lett volna köteles írni, de nem írt annyit. »A barátfalvi levita« jelent meg még tőle 1897-ben, mint »Az elátkozott család« folytatása, ebben újra elénk bukkan a feledhetetlen Tardona regényes bükkjeivel, jámbor népével. 1898-ban a Magyar Hírlapba irogat, többnyire jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális tárgyú tárcacikkeket, köztük az »Öreg ember nem vén ember« című regényt, mely azonban csak egy év múlva válik szenzációs művé, miután azt hiszi a közönség, hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövőt, minek következtében némely újságok újra lenyomatják.
A főrendiházba nem igen jár: »a temető előszobája az – mondja –, nem bírom megszokni.« A klubban is ritka vendég. Fesztytől kérdezgetik a barátai, mi történt az öreggel? »Éli világát«, felelgeti Feszty. A hír mindenféléről locsog, hogy valami színésznőbe szerelmes, hogy el fogja venni. De hát bolond beszédek ezek! Ki hinne el ilyeneket?
Míg végre 1899 őszén, szeptember 16-án kipattan minden. A lapok a leghitelesebb formában meghozzák a hírt hogy a 74 éves aggastyán megházasodott. Elvett egy fiatal színésznőt, Grosz Bella kisasszonyt.
Az egész országon végig száguldott a villám gyorsaságával a pikáns hír. És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelőzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végig hurcolva a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobb érzésű embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez. Pedig hiszen várható volt, hogy ilyesvalami történhetik. Pszichológiailag nem szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nősülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év előtti. Akkor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húsz éves leány ) volt túlságosan fiatal hozzá. Ő maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta, hogy a múzsájával más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és őt is fiatalon tartotta hajlott korában is.
Hiszen kétségenkívüli, ítélőtehetsége eddigi feszerejének is meg kellett lazulnia, hogy nem bírt ennek a lépésnek ellentállni. Ámbár iszen joga van még a legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar.
Könnyű megérteni azokat az indító okokat, melyek legközvetlenebb hozzátartozóit a házassági frigy megakadályozására sarkallták, de talán a mód nem volt jó, amelyet követtek, hiszen ő maga jelezte azt pompásan Apafinál, rá kellett volna hagyni s akkor talán magától elfelejti, s nem ellenkezni vele – ami egy gyereknél feltüzeli és hősiességgé magasztosítja az ellenállást. De minden jobb lett volna, mint az ami történt, hogy a már bevégzett tény a különböző »jelenetek« miatt úgyszólván a kirakatba vitetett s a véletlenek szeszélye és a nagy öregember naiv hiúsága miatt egész végig köznevetségül a kirakatban tartatott.
Ha csendesen, zajtalanul, rejtve megy végig mindez, a világnak kevés köze lett volna hozzá. Goethe házasságát is rosszallta, de csak szűkebb weimari környezete, a nagy német nemzet meg se mozdult. Igaz, hogy Goethe még nem volt abban a korban. De végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá. Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze. Bohó beszédek, hogy egy nagy embernek adni kell valamit magára. Hogyan? Azzal kellene tehát büntetni egy kiválóságot, hogy annak kevesebb legyen szabad, mint más tisztességes embernek? Ez a tétel egy percig se állhat fenn. Ellenkezőleg, a nagy embernek többet lehet elnézni, mint a többieknek. És végre is, kit érdekel az egy nagy ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kisebb lenne-e Napóleon azért, ha egy szolgálóját veszi el, ahelyett hogy Mária Lujzát hozatta el magának a bécsi Burgból? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare-nek a kedves neje? Jut-e eszedbe mrs. Dickens után kérdezősködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?
Abban volt elhibázva, hogy nem elég csendesen történt. Mikor az ilyen események kisülnek, akkor már rendesen régiek, s a világ egy mosollyal napirendre tér fölöttük. De ez alkalommal bizonyos ügyetlenségek miatt közeseménnyé vált e házasság. Jókai meghasonlott családjával, mint egy könnyelmű ifjonc, kit nagy szenvedélye elragadott. A sajtónak és a közönségnek ezt a beavatkozásszerű viselkedését nem lehet egészen rossz néven venni, mert hiszen azzal mutatta meg legjobban, mennyire szerette Jókait, hogy szinte azt hitte, még a magánéletéhez is köze van.
S maga Jókai még tetézte azzal, hogy amint a nászútról, Szicíliából hazaérkezve, értesült az itt szállongó hírekről, hogy új családja nem jól bánik vele, cáfolatul váltig szerelmi ömlengéseket írt új nejéről a lapokba – mert mindent inkább akart, mint azt, hogy sajnálják.
Csak éppen ez kellett, hogy e komikus esemény soha a szőnyegről le ne kerüljön, hogy ott legyen a kávézó nénikék uzsonnájánál, a lapok szenzációs újdonságaiban, a vadászok csípős élceiben, a képviselők trics-tracsában, és a vigyorgó csőcselék durva kiszólásaiban.
Így halványodott a Jókai nimbusza szemlátomást.
De meddig halványodott? Vajon érdemes-e erről beszélni, aránylag azon időhöz a századok sokaságaiból, mely neki mint írónak átélnie hagyatik? Morton doktor meséli, hogy Ninon de Lenclos-nak 1657 januárius és februáriusban egy csúf var volt az arcán – nem volt-e azért Ninon de Lenclos mégis nagy szépség. Nos, jól van, e két hónap alatt meg engedjük, hogy nem – de azelőtt és azután?
A nimbusznak ez az elhalványodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bágyadtabb, hanem csak az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltűnik a szemétre, ahova való, s a nap marad olyan fényesnek, aminő volt.
De ha nem ártott is az írónak, vagy csak ideiglenesen ártott – az egyénnek valóban súlyos helyzetet teremtett ez a lépése. A szegény öregembernek, elfordulván családjától, röstellkedvén barátjaival szemben, nem maradt fenn egyéb, mint végképp száműzni magát a világból, vagy lejjebb szállni más, ismeretlen társaskörökbe, ahol szintén tapasztalnia kellett, hogy nem az a hímporában érintetlen csodálat környezi, ami régente. Nagy bűnhődés volt ez, roppant nagy bűnhődés az isteneknek azért a kedélyes tréfájáért, hogy a szívét meghagyták fiatalnak.
Még iszen feljött néhányszor a klubba, de csak úgy az oldalbejáráson suhant be és ott is azt vélte érezni, hogy hidegebbek iránta régi barátjai; mind ritkábban jött, végre egészen kimaradt. Eleinte még kérdezősködtek utána, aztán elfelejtették, mintha már nem is volna. Tisza Kálmán halála után egyszer se jött fel többé.
– A tarokkparti ki van kezdve – mondta búsan. – Most már rajtam van a sor. Tisza után Jókai megy.
S hogy ne is emlékeztesse a régi napokra, levétette dolgozószobájában a falról Ferraris ismeretes képét. Fájt neki annak a látása. Az elmúlt régi világ rajta feküdt a lelkén, mint egy nehéz kő.
Utoljára nem ment már sehová, nem találkozott senkivel, csak a kiadójával. Úri barátai kocsizni látták hébe-hóba két nővel, és az mindig furcsa megemlegetni való látvány volt. A két nő ült, hátul, az aggastyán pedig a gyermekülésen kuporgott.
Így lett idegenné itthon az ország legnagyobb fia, csupa merő szeretetből. Nem kívánt sokáig otthon lenni egy huzamban, ha csak tehette, elutazott ide-oda, meleg éghajlat alá. Utasoktól, kirándulóktól jött néha valami hír róla. Az is mind a pletyka asztalára való csemege. Csak az úgynevezett cigány társadalom maradt iránta változatlan szeretettel.
Itt még mindig ő volt a legnagyobb fényesség. Ezek a bohó fiúk értik az embert. Tudják, mi rajta a cafrang és kenőcs és tudják, mi rajta a hús és vér és mi benne az állat. Ezeket félre nem vezeti a nagyképűség, se a méltósággal kidülledt mell, az oroszláni szemöldök, vagy az ájtatos szemforgatás. Ezeknek a fiúknak jó szemük van. Tudják, mi az égi fény és mi a földi fénylés. Mert a szentjánosbogár is fénylik, de az csak szentjánosbogár. Némely politikus is fénylik, sőt világít, mint a villamos körte, ami ha elhomályosul, más körtét tesznek helyére és az is megteszi, de az égi fényt nem lehet az ég pereméről lecsavarni és ott van az azért, akármilyen felhőfolt vonul is el alatta.
A bohémeket meg nem zavarta ez a minden logika nélkül hajszává fölpiszkált hangulat, melynek kiszögellései kellemetlenül érintették nemcsak a szereplőket, hanem általában a komolyabb elemeket.
Az újságírók egyesülete egy Jókai-serleget szerzett, melyet a régi magyar ötvösökhöz méltó mester, Fachruch készített remekbe. Ebből a serlegből minden március 15-én nagy áldomást isznak a sajtószabadságnak Jókaival kapcsolatos emlékére. Különben más alkalommal se történhetett újságírói összejövetel vagy lakoma, hogy a tósztok rendjén magasztaló szó ne essék Jókairól, amiről hódoló sürgöny menesztetik hozzá. 1901-ben, midőn a Pesti Hírlap kiadójával összekülönbözött, ki az általunk fentebb említett szerződést felmondta Jókainak, az egész sajtó Jókai mellé állott, nem is törődve azzal, hogy kinek van a vitában igaza. Ösztönből, szeretetből öreg atyamesterének ellenfelére rohant.
Ugyanebben az évben végre elkészült a szerkesztésében megjelenő »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben«. Már oly soká húzódott s olyan bizonytalan politikai viszonyok jelentkeztek ingaszerűn hol ide, hol oda, hogy szinte már kérdésessé kezdett válni, hogy a könyvnek lesz-e hamarabb vége, vagy magának a birodalomnak?
A könyv, melynek törzselőfizetői már jobbadán kihaltak, végre elkészült, a résztvevők, minthogy a császár és király égisze alatt ért véget (az egyik védnöke elhalván, a másik férjhez menvén), megkapták rendjeleiket, különböző kitüntetéseiket és végkielégítésüket (Jókai 36 ezer koronát), a Széll-kormány ezt az alkalmat ragadta meg, hogy Jókainak az országgyűlés által is megadassa a legnagyobb erkölcsi elismerést, mely a jubileumról elmaradt s Wlassics közoktatásügyi minisztert bízta meg a minisztertanács az indítvány megtételével, hogy a parlament az agg írónak szavazzon meg élethossziglan nyolcezer koronát, amennyi eddigi szerkesztői díja volt.
Végre tehát gyúl még egy kis fény a csillagtalan, beborult esthomályban.
De hajh – öregembertől elfordul a szerencse –, még a rózsából is tormát főznek annak, nem rózsavizet.
Az indítvány megtörtént, de nem ment keresztül, amint a nagy öregemberhez illett volna: egyhangúlag. A Ház nagy többsége zajos helyeslésben és éljenzésben mutatta készségét, néhány jelentéktelen képviselő azonban mégis fölszólalt. Ez okvetetlenkedésben, melybe különben semmi tiszteletlenség nem vegyült, egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel s ünnepies, rezes hangján beszédbe kezd, mely az immár lecsendesült Házat meglepetésszerűen érinti.
– Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem…
Csak ennyit szólhatott. Az erre kitört általános fölháborodás vihara elnémítá szavát és őt magát is elseperte a szószékről.
Ez volt tehát az utolsó szó, ami őfelőle a Sándor utcai ház öreg falai közt elhangzott, amelyek közt hányszor tartott falrengető taps és tetszés-zaj közt harminc esztendőn keresztül beszédeket. Ezt hallottátok hát felőle öreg falak legutoljára, hogy hazája ellen vétkes egyén, és nem omlottatok össze?!
Ez a »hazája ellen vétkes egyén« tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját – ez a hazája ellen vétkes ember. Az öreg falak közt ez hangzott el felőle utolszor, össze még se roskadtak – de hát az ő lelke nem volt-e bizonyos tekintetben még erősebb, hogy össze nem roskadt?
Ha nem is, mindenesetre legalább vonaglott. Oh, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki az igazat: ennek a nagy embernek az alkonya végtelenül szomorú volt.
Talán céltalan és meddő felkeresni és analizálni az okokat, amelyeknél fogva a tragikum megrendítő erejével hat ránk a Jókai alkonya.
Úgy rémlik egy percre, mintha valamely ballépés bűnhődése lenne. De jobban meggondolva, tagadnunk kell egy ilyen ballépés fennforgását. Hiszen nem követett el semmi hibásat. Olyat, amiért egy kaszinóból ki lehetne zárni, vagy egy párbajnál diszkvalifikálni Ellentétbe helyezte magát a társadalommal? Még azt sem. Ő semmi egyebet nem tett, mint hogy egy megengedett vágyát elégítette ki fiatalemberesen, nagy zajjal.
Épp azért kétszeresen lázító a tragikuma. De ne üljünk fel az első érzésünknek. Ha már a Jókai lépéseit vizsgáltuk, vizsgálnunk kell a »bűnhődését« is és rögtön rá kell jönnünk, hogy az csak egy Jókai-féle tragikum, mely őt a külső világnak vele szemben való viselkedésében – az ő szemüvege szerint éri.
Mert ha egy közönséges filisztert veszünk, annak a sorsa ugyan meg nem ríkat azért, hogy a rokonai és a barátai elhidegültek iránta s hogy a pletykázó körök gúnyolják, kivált ha megtudjuk róla, hogy az illető földig sújtott férfiú a főrendiháznak tagja, vagy ötvenezer korona évi jövedelme van és még az sem sajtol ki könnyeket szemeinkből, hogy a parlamentben valaki megtámadta, akit a Ház ezért lezúgott. Adjátok ezt a véget Vas Gerebennek, Pálffy Albertnek, Vadnay Károlynak és annyi száz elhalt írónak s úgy fog feltűnni pályafutásuk szürke épülete, hogy egy pompás tetőt kapott.
De mit szóljunk Jókairól? Az elkényeztetett kedvencről, kinek sorsát napsugárból és rózsaillatból szőtték a Párkák. Az ő számára bizonyára olyan finom pókszálakból van összerakva a pokol is, hogy mi nem látjuk szabad szemmel annak, míg ő belefonódva, már javában benne vergődik.
Nem érintve az ő benső életviszonyait, a külvilág jelenségeit mégis úgy kellett festenünk, ahogy azok az ő szemében mutatkoznak, mert másképp nem érthetnők meg őt.
Boldogtalan ő kétségtelenül. Látjuk is néhány erőlködését, amint igyekeznék ebből az ő világából szabadulni, de már nincs akarata. Férfias akaraterő hiányában történt minden, ami történt, és ugyancsak akaraterő hiányában nem változhatik meg többé semmi.
Lecsüggeszti fejét és megy-megy rogyadozó léptekkel a bizonytalan vizek felé. Érzi a tikkadtságot, érzi a szomjat a régi után, de mégis csak megy szomorúan előre. Nem dörömböl már az ajtaján a kis Maca, pedig hogy szeretné, ha még egyszer pacsit adna. Rokonai (a jó Ihászékat kivéve) át nem lépik a küszöbét, sem ő az övékét. Jön a születésnap, Hegedüsné nem hozza el az obligát hálósipkát! Pedig hogy örülne most egy ily sipkának. Fesztyék sem csörtetnek fel vidáman meggratulálni a Pápit. Mindez csak volt. Bánatosan zúgnak, susognak, idegenül integetnek a svábhegyi fák… a legjobb barátai, talán ezek se szeretik már, ezek se vigasztalják már. Még talán szerencse, hogy ott van a föld alatt a jó Károly és az édes Eszter. Most ezek is elfordulnának tőle. Vajon? Sokszor eltűnődik ezen, mint valami problémán, amit okvetlenül meg kell fejteni.
Voltak fázisai, mikor úgy rémlett neki, mintha az egész ország elment volna innen valahová és őt itt hagyta volna idegenek közt. Egy árva gyermeknek képzelte magát, pedig egy képzelődő aggastyán volt. De mindegy, képzelet vagy valóság, tény, hogy apródonként elmaradt mindenkitől, egyesegyedül találta magát. Nem volt már más barátja, csak az íróasztala, azt el nem vehette senki.
Oda menekül nyilak, bajok, gúnymosolyok elől és egyre ír és mesél az ő nemzetének. Gyermekes ösztöne, összefogózván fantáziájával, olyan nyomokon jár, melyekből visszatükröződik a saját helyzete. Új regényében: »Ahol a pénz nem Isten« egy társat keres s talál Salvator főhercegben, ki egy új világot alapít magának puszta szigeten, ahová idegen nem vetődik be, semmi hír nem jut be, nem jön ki. Látjuk ebből az ő legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a világot magának gondolta ki – Salvatornak csak odaadta.
Hát igen, ott ül az íróasztalánál, dolgozószobájában és egyre ír. Hiszen alkony van, de itt a lámpa még ég és el nem alszik – csak majd együtt vele.
