EPILÓG
EPILÓG
Mit mondjak még olyat, amit maguktól ki nem találnak?
Nekem fáj legjobban elhagyni a derék Körtvélyest, sok jó ismerőseinket, és hiszem, hogy az olvasó is úgy van vele. De mit keressünk itt tovább? A választási taktika véget ért. Három nap múlva megválasztják Katánghyt, és a kis városka csöndes lesz, belezökkenve hétköznapi életébe, melyet csak a lakodalmak, disznótorok, napfényre került apró szerelmi viszonyok és cselszövények tarkítanak. A »körtvélyesi Machiavelli« írnokait fogja mustrálni, a borait lefejteni, s koronkint egy-egy sürgető levelet ír Katánghynak, hogy ebben vagy amabban az ügyben beszéljen a miniszterrel. Munczy új sertéseket fog hizlalni, a Pengő Laci és a Palina sebei begyógyulnak, s újra elkezdik a stenkerkedést a »Szegfű«-nél. Floquet úr adósságokat fog csinálni s egy napon valószínűleg oltárhoz vezeti Röszkey Ilonát. (Majd kimesterkedi azt valahogy az öreg.)
Tessék elhinni, minden így lesz. Ezért tehát nem érdemes már ott időzni. Ami keveset tudok még, azt röviden elmondhatom. Katánghy megjött másnap délelőtt és nagy néptömeg fogadta szívélyesen – ámbár a csizmadiákat és pékeket a maga részére hódította Kovinyi. Blandiék ugyanis rájöttek az értekezlet után, hogy megcsalták őket, hogy az egész konferencia, a polgármester fölléptetése, egyszerű csíny volt, melyet még Pesten főztek ki a főispánnal és tervszerűleg végrehajtottak. Blandi méregbe jött és megnyitotta tárcáját, pincéjét Kovinyi mellett, hogy legalább zavart és bosszúságot csináljon a gyűlölt ellenfélnek. A csizmadiák és a pékek egész éjjel ittak a Blandi-kastélyban, és a fogadtatásnál egypár abcug is hangzott, ami megijesztette a főispánt, aki szintén kiment a jelölt elé.
– Megvannak-e a zászlók? – kérdé, amint Katánghyt a kocsijára ültette.
– Természetesen.
– Hát az egyebek?
– Az egyebek is – felelte Katánghy vígan.
– No, az derék, mert a csizmadiák és a pékek elpártoltak az éjjel.
– Majd visszapártolnak.
– Nem jó nagyon vérmesnek lenni.
Nyomban meg kellett tartani a programbeszédet, úgy volt határozva; s mondhatom, nagyon aggodalmasan indult. Blandiék jobban dolgoztak az iparosok közt, mint hinni lehetett volna. Katánghy szólni kezdett a múlt országgyűlés tevékenységéről, nagy zaj és félbeszakítások – úgyhogy teljesen elvesztek a szavai. Gondolta magában: talán a kvóta érdekli őket, és áttért a kvótára. Még nagyobb zaj. Közbeszólások egész förgetege szabadult föl.
– Halljuk! Halljuk! Nem tartozom hallgatni. Mi az? Csitt, te kopasz! Kikérem magamnak! Nekem hiába beszél. Menjen ki! Abcug! Nem tud ez semmit. Takarodjék ki, ha nem akar hallgatni! Urak, csönd! Parancsoljon az öregapjának! Gyerünk haza, komám! Tanuljanak tisztességet! Mit szól ehhez az új úrhoz? Puttonyba vele, nem Pozsonyba!
Így hangzott zagyván összevissza, látszott, hogy vegyesen vannak hívek és ellenfelek.
Katánghy maga is megijedt s megint átugrott új témára; Körtvélyes érdekeiről kezdett beszélni.
– Svindli! Ugyan, ugyan! Bolondság! Legyen magukban tisztesség! Üres ígéretek! Hát illik ez?…
A jóérzelműek sziszegtek a zavarókra, de hasztalan, minden vonalon megindul a diskurzus, még a párthívek között is, az a bizonytalan, kivehetetlen zümmögés, morgás ez, amit úgy hívnak műnyelven: »Morog a tenger«, s ha a tenger morog, lőttek a mandátumnak.
Katánghy végkétségbeesésében az esze utolsó fiókjához nyúl. Ott még van egy téma. Az a bizonyos, az a csalhatatlan. S elhagyva a helyi érdekeket, valahol a mondat közepén, – mennydörgő hangon csap át új mezőre.
– Mikor én a száműzetés keserű kenyerét ettem…
Erre csönd lesz. Mindenki ránéz és bámul. Nagyon fiatal ez arra!
– Igenis, uraim, én a száműzetésben születtem. (Jó, hogy nincs itt most az országgyűlési almanach az életrajzokkal.) Édesatyámat, a vitéz honvédet, kiűzte a zsarnok, idegen világokban bujdosott…
– Szegény öreg – jegyzé meg Szlamovics, a legvadabb csizmadia, és most ő is figyelni kezdett.
– Ott jöttem a világra s ott nőttem föl, mint gyermek, idegenek közt, nem szaladgálván hazám rétjein, virágot szedve és pillangókat kergetve, mint a többi gyermekek. Egyszer, midőn már nyolc éves voltam, eljött a házunkhoz Párizsba egy rokonunk, egy nénénk, Kossuth Lajos dicső hazánkfiának egy rokona. »A néni Magyarországból jön – mondá anyánk –, csókoljatok neki kezet, gyerekek (mert testvéreim is voltak).« Mi kezet csókoltunk, mire a néni kinyitott bajtliját, hogy abból valami cukorkát keressen. Hát ebből a bajtliból kigurult egy fél kifli, száraz, kemény, mint a kő, de az otthoni földben termett búzából való. Egy fél kifli, egy magyar kifli. A néni nem talált cukrot; sopánkodott, istenem, mit adjak nektek, gyerekek? Hát adja nekünk a kiflit! És hiszik-e, uraim, hogy soha még én olyan jót, édeset nem ettem, mint ez a kemény kifli volt…
Katánghy szétnézett a figyelő gyülekezeten. Az összes körtvélyesi pékek könnyeztek.
– Másnap reggel – folytatá Katánghy –, midőn fölkeltünk, mert csak egy szobánk volt a száműzetésben, láttuk, hogy szegény jó nénink még alszik az út fáradalmai után, cipői ellenben ott állanak az ágya mellett. Odarohantunk, mi gyermekek, e drága cipőkhöz, fölkaptuk és lecsókoltuk talpaikról a haza szent porát…
…Katánghy újra szétnézett. A csizmadiák sírtak mindnyájan, mint a záporeső.
*
Most már uralkodott a kedélyeken. A játszma meg volt nyerve. Egy merész fordulattal átsiklott a kvótára és minden egyébre. Hallgatták már rokonszenvvel, lelkesedéssel, megéljenezték közbe-közbe, és egyhangúlag megválasztották harmadnapra. De még aznap elsimult minden forrongás, fészkelődés, és este a tiszteletére rendezett banketten még Blandi is összeütötte vele a poharát:
– Szervusz, Floquet, legyünk ezentúl per tu!
