VII. FEJEZET AZ ÉRTEKEZLET
VII. FEJEZET
AZ ÉRTEKEZLET
AZ ÉRTEKEZLET
No-no! Már megint értekezlet? – Igenis megint. Mi volna belőled, magyarom, ha a sok értekezleten, ankéten, választmányi, bizottsági és tudja isten miféle ülésen ki nem beszélhetnéd magadat, nem panaszkodhatnál, nem lelkesedhetnél?
Az olvasó talán megsokallja, hogy értekezletből értekezletre hurcolom; szűkbe, tágba, bizalmasba, titkosba, – de hát elhinné-e, hogy élethíven írok le választást, ha nem állna csupa összejövetelekből és konferenciákból? Hiszen az egész választásnak ez a sok tanácskozás, taktika, ravaszkodás a charme-ja a közönségre nézve, nem maga a győzelem. A megválasztott nagy férfiú többé nem olyan érdekes, mint volt, félig már el van használva; mert a tömegek mindössze kétszer örülnek egy kedvelt embernek: először, amikor fölemelhetik, és másodszor, amikor letaszíthatják, de ez már csak öt év múlva lesz, vagy még később.
Biz ez nagy csúnyaság, de ne szomorkodjunk fölötte, okosabb örülni, hogy minden elég jól ment a délutáni értekezleten; Röszkey megjelent a deputáció meghívására. Útközben, az igaz, erősen firtatta, hogy mi végett hívják, persze kitérőleg feleltek. Egy kis nyugtalanságot színlelt, gyanakodást, húzódozást mutatott, de mégis eljött. Nagy éljenzés fogadta az ajtónál és csak akkor szűnt meg, mikor eléje lépett a kis Zsibó Katica: igen kedves jelenség volt hófehér ruhájában, rokokó-módra behajporozott fejjel, mint egy liliputi marquisnő; szép pukedlit csinált, aztán egész bátran átnyújtotta a piros rózsacsokrot, és szavalni kezdett selyp, de édes csicsergő hangon, mely azonban úgy tűnt fel a távolabb állóknak, mint a méhdöngés:
Ne menj Budapestre, jó Röszkey bácsi,
Bár leng a sok zászló,
Ne menj föl, ne menj föl, ne légy városoddal
Könnyelműen játszó.
A megtisztelt fanyarul kezdett mosolyogni (legalább így vették észre a megfigyelők).
– Mit mondasz, gyermekem? – kérdé nyájasan ugyan, mégis némi meghökkenéssel.
De a leányka nem volt egyébre betanítva, hát nem felelt.
– Igen szép volt, szívecském! – dicsérte meg a Szent Lélek gyógyszerész.
Egy másik kritikus így szólott:
– Kukucskában van véna, az egyszer szent.
Maga Röszkey lehajolt, kissé megsimogatta a leányka arcát, aztán a szép rózsákat szagolta meg, nem éppen az illat miatt, csak önkéntelen szokásból, mire óriási tüsszentések vették elő, de olyan átkozott »hapszik«, hogy a világ keringett vele, zöldnek, pirosnak látta, s az előtte illeszkedő díszszónok, Kozsehuba Flóris, röstellt a beszédjébe kezdeni, de nem is lehetett, mert a borzasztó tüsszentések túlharsogának mindent, és folytonosan ismétlődvén, ellenállhatlan nevetésre ingerelték a körülállókat, ami, tekintve a helyet, az időpontot és az előkelő személyiséget, valóban illetlen és kellemetlen incidens volt.
Mint később kitűnt, kevéssel előbb a fránya Blandi báró kérte el a csokrot megtekintésre a gyermektől, s burnótszelencéjének tartalmából észrevétlenül behinté az illatos szirmokat, de a rosszakarat és dévajság csak pillanatokra volt képes visszatartani a gondviselés dübörgő kerekeit, azaz a bekövetkező eseményeket.
Röszkey orra megszabadult végre a gonosz dzsinektől, kik fúrták és csavarták, méltóságteljes állást foglalhatott el a terem közepén támadt űrben (bizony nagy mesterség volt e tömérdek fej közt azt a parányi tisztást kiszorítani), s Kozsehuba szép hangja fölcsendült tisztán hallhatóan a fülledt, párákkal telített levegőben.
Nagyszabású volt ezen beszéd és másnap kalligrafice leírva megküldetett a pesti lapoknak, de ki nem adták, mert intrika és klikkszellem dolgozik mindenütt; nem akarták, hogy a fővárosban szereplő szónokok elhomályosíttassanak.
Fölemlíté a szónok, hogy a magyarok Árpád vezérlete alatt jöttek be éspedig éppen most ezer éve; elősorolván nagy részletesen viszontagságaikat, olyanformán látszott konkludálni, hogy talán be se jöttek volna, ha előre tudják, hogy micsoda csapás éri rá ezer évre a pajzsára támaszkodó, ezüstsisakú Pannonia leghűségesebb gyermekét, Körtvélyest, aki árvaságra jut, mert elhagyja az édesatyja. Éppen most, az ünnepeken, mikor mindenki örül, éppen most kelljen Körtvélyesnek gyászt öltenie? – Hozzád fohászkodom, magyarok istene – kiáltott föl, megrezgetve a hangját –, gyere le és tőlünk elforduló szívét hajlítsd vissza ezen atyának! (Nagy tetszés.)
Egy pillanatig pauzát tartott, mintha várná, hogy talán lejön a magyarok istene, igazítani valamennyit a királyi tanácsos úron (ami egyébiránt nem ártana); de minthogy nem jött, ekképpen tört ki:
– Ezen atya, ki minket elhagyni készülsz, te vagy, tisztelt barátunk, városunk ékessége és gyámola.
Röszkey összerezzent. Ah, mennyi művészet volt ebben a konsternációban! A két kezét leeresztette csüggedten, a szemeit lehunyta félig, aztán egy féllépést tett hátrafelé. Mindez olyan szép és méltóságteljes volt, mintha a szónoklat minden szavát testének minden porcikája hallaná, érezné s új attitűddel felelne rá.
Kozsehuba úr most újra visszakanyarodott őseihez (illetve a mieinkhez), turkálván a történelemben, oly otthonosan, mintha a saját Wertheim-szekrénye lenne; előhozá Szent Lászlót, aki nem akart a keresztes hadak vezére lenni, hanem maradt atyáskodni a saját népe fölött. Avagy ki ne hallotta volna hírét I. Bélának, ki midőn eléje tették a király sátorában a kardot és koronát, a kevésbé csillogót, a kardot választotta. Igaz, hogy gyilkos tőr villogott a függöny mögött, de vajon nem várnak-e téged is veszélyek, tisztelt barátom, nagyságos polgármester úr, ha a csillogóbb pályát, a képviselőséget választod?
A képviselőjelölt égre emelte a szemeit, aztán levette a pápaszemét, egy fekete tokba téve. Tudta, hogy szemei átnedvesednek nemsokára, és azt akarta, hogy lássák.
A szónok pedig folytatá: »De menjünk tovább« – s az emberek föllélegzettek, mert nagyot lépett le, Béldi Pálig.
– Zsebre vágott a kujon vagy hatszáz évet – súgta Bernolák Nep. János pápai kamarás a szomszédjának.
»Igenis, Béldi Pált említém, a druszádat, e dicső alakot, aki inkább meghalt, de nem akart fejedelem lenni.«
Mravina közbevágott:
– Semmit se nem ér. Olyant említsél, baratocskám, aki képviselő nem akarta lenni. (Élénk derültség.)
De Kozsehubát nem lehet megzavarni. A hatalmas folyamba beledobhatsz egy mázsás követ vagy egy eltépett szúnyogszárnyat, egyformán föl nem veszi, hömpölyög a medrében tovább-tovább. Rátért a Röszkey érdemeinek vázolására és összehasonlította őt a fönt nevezett urakkal, I. Bélával, Szent Lászlóval és Béldi Pállal, először általában, aztán külön-külön, végre pedig, miután a nagy Ararát-hegyen, a történelmen, átette magát, számos jelzőkkel, szimilékkel, részesülőkkel és közbevetett mondatokkal felspékelve, szíveket repesztő hangon kinyilatkoztatta, hogy ha Röszkey mégsem engedne a város óhajának, és nem maradna dicsőségesen betöltött helyén, ők, valamint a méhraj, mely az anyakirálynét elvesztette, szétszélednek és isten őket úgy segélje, itt hagyják az egész kaptárt (Körtvélyest) a pusztulás, az enyészet démonainak martalékául. (Úgy van! Igaz!)
Röszkey ellágyult, egy-egy könnycsepp csillant meg pilláin; kalapját, melyet a balkezében tartott, arcához emelte, mintha titkolni akarná érzékenységét.
Alig hogy elvégzé Kozsehuba, tüstént előlépett a csizmadiavezér, Marek József uram, mondván:
– Nem a könyveken hízott elmék nevében beszélek, hanem az egyszerű iparosok szájával. Nem azt mondom el, ami a könyvekben vagyon, csak azt tudom, ami a szíveinkből kicsordul.
S olyan szép, okos szavakban marasztalta Röszkeyt, hogy az valóságosan könnyezett; legalább elővette a kendőjét és dörzsölni kezdte a szemeit, amitől azok bizonyosan még vörösebbek lettek:
– Maradok – hörögte fojtott, szinte fuldokló hangon.
Az egész gyülekezet elérzékenyült. Lassan kimondott szavait szájról-szájra adták. Egy közel álló hórihorgas úr stentori hangon kiáltá el a népek fölött:
– Marad. Azt mondja, marad!…
– Vén szamár! – sziszegte Lénárt György.
– Éljen! – ordítá a tömeg.
– Gyönyörű karakter! – szólt nagy ősz fejét elismerőleg ingatva Balogh Bálint.
A karzaton ülő fehérnépek között egy úri anya, gondolom Somorjai Kristófné, meglökte a kis szőkefürtös fiacskáját, aki egy almát majszolt:
– Oda figyelj, fiacskám lelkem, és jól megnézd azt a bácsit, hogy visszaemlékezhess erre a jelenetre, és eszedbe jusson örökké, milyennek kell lennie egy nagy embernek.
Maga a nagy ember az éljenzés ideje alatt némileg magához jött, lassú, ünnepélyes, úgynevezett Lendvai-léptekkel a dobogóig lépdelt, ott megállt, meghajtotta magát, mire újból kitört az éljenvihar.
Aztán fölemelte a hangját úgy, hogy bár még fátyolos volt kissé, elhallatszott mindenüvé:
– Tisztelt polgártársaim! A nép idézett engem. Akarata parancs. Eljöttem és meghajlok előtte. (Szűnni nem akaró éljenzés.) Az önök szónokai sok szépet hoztak föl; én ezekre csak egy szóval felelek, s ez az egy szó, hogy »engedelmeskedem«. (Éljenzés.) De éppen, mert én is élek-halok ezért a városért, föltételhez kötöm visszalépésemet. (Halljuk! Halljuk!) T. i. ahhoz a föltételhez, ha olyan jelöltet bírunk találni, aki tehetségre és pozícióra elegendő a jövő fontos föladataiban Körtvélyes érdekeit képviselni.
– Úgy legyen! – kiáltották százan és százan.
Kozsehuba Flóris emelte föl magasra a jobb karját, jeléül, hogy szólni akar.
Azt hitték, valamit kifelejtett előbbi beszédéből a derék férfiú, vagy valamit helyreigazít benne. (Mert nem lévén lap Körtvélyesen, a hibaigazítások élő szóval történnek.) Ám Kozsehuba nem ezt tette, hanem nehány jó szóval Kovinyi Jánost, az eredeti jelöltet, ajánlotta a választóknak.
A polgármester a fejét rázta.
– Kovinyi tehetséges férfiú – mondá –, de ilyen nagy időkhöz és feladatokhoz, nézetem szerint, nincsenek még tapasztalatai.
Egyetlen hang se emelkedett, csak valami nyüzsgés, fészkelődésféle zűrzavar suhogott végig a tömegen.
Most Levinczy ügyvéd ugrott föl egy székre, de amint a Hártyai nevet kiejté, a polgármester fitymálólag intett a kezével: »Országos név kell«, s ezzel se szó, se beszéd többé a szegény Hártyairól.
– Martinkó! Martinkó! – kiabálták, s kezdték előre tolni Martinkó Cézárt, ki maga is igyekezett az előtérbe, utat törvén két karjával, melyeknek fehér manzsettáin kígyókat ábrázoló arany gombok ragyogtak.
– Halljuk a Szent Lelket! (T. i. a gyógyszertárát hítták »Szent Lélekhez«.) Halljuk! Halljuk!
A gyógyszerésznek olyan hangja volt, mint egy bölénynek, s annyi ember erejéig eresztette ki, amennyire kellett. Itt elegendő volt az ő orgánumával a közönséges használati hang.
– Tisztelt értekezlet! Én a magam részéről Katánghy Menyhért volt képviselő urat, országos nevű hazánkfiát ajánlom.
Az ismeretlen név meglepett mindenkit. Ki az? Kit mondott? Minden szem a polgármesterre tapadt.
Az pedig így szólott a síri csöndben, a fejét hátravetve s a jobb kezét hullámosan megmozgatva a levegőben:
– E név előtt, tisztelt uraim, leveszem én is a kalapomat.
Őrületes, dobhártyarepesztő éljen zúgott föl, mely nem akart megszűnni. Maga a polgármester is fölkiáltott, a kalapját meglengetve: »Éljen Katánghy Menyhért!«
Újra fölkavarodott az éljen-áradat s vadul, szilajan hömpölygött, hol a balsarkon erősebben, hol a jobbon, s ha itt meggyöngyült, amott tört ki újra magával ragadva a karzatot és kiömlött az utcára, hol az ácsorgó csőcselék fölkapta a nevet és kiáltotta jól, rosszul, százféle variációban.
Hiába rázta a csengettyűt ott bent dombrói Dombroványi Antal, a pártelnök, végre is összetett kezekkel kellett könyörögnie, engedjék kimondani a határozatot, hogy Körtvélyes egyhangú képviselőjelöltje Katánghy Menyhért.
