VI. FEJEZET A CSÍNY
VI. FEJEZET
A CSÍNY
A CSÍNY
Mi volt a Katánghy terve, nem tudhatjuk, csak a következményekből lehet kihámozni. Azt se tudjuk, hogy a három úr aznap este, midőn kitűnt, hogy a »nem bánom« mennyivel kevesebb, mint a »szeretném«, mi mindenben állapodott meg a Royal különszobájában, ahol vacsoráltak, és ahol a pezsgőt Katánghy fizette. Amit viszont abból lehet kihámozni, hogy a Katánghynéhoz küldött tudósítónk egy 62 frtos Royalbeli számlát hozott, – amit a nagyságos asszony Menyhért úr egyik mellényzsebében talált azóta, igen megvigasztalódván az összeg nagysága fölött, mivelhogy lehetetlen, hogy ennyit egyék és igyék két személy, kivált ha nő az egyik. Menyus tehát nem hölgyecskével vacsorált, vagy legalább nem egy hölgyecskével, ami mindenesetre enyhítő körülmény. Talán a budai Terka nénit vendégelte meg annak az unokáival együtt. Ez volt a Kristóf kombinációja.
De bármit főztek is ki a Royal különszobájában, annyi bizonyos, hogy Körtvélyesen különös feltűnést okozott a főispán és a polgármester gyors fölutazása ilyen választási időkben, mikor a fejeseknek a helyükön kell lenniök.
A főispáni titkárnak eljárt a szája, említést tett a számjeles sürgönyről. Hm. Mi lehetett a számjeles sürgönyben? Bizonyára titok, mert különben nem lett volna számjelekben. Egész Körtvélyes ezen a titkon törte a fejét.
A helyi fantáziák egyébiránt két irányban szoktak mozogni: haussera és baissere. Némelyek azt hirdették, hogy valami turpisság sült ki a városi vagy a megyei számadásokon, és most dorgatorium okáért hívattak föl a primipilusok. (Bizony nem szeretnék a bőrükben lenni.) Voltak, akik ellenkezőleg azt állították, hogy bizonyosan nagy hivatalra nevezik ki a főispánt és a polgármester lép helyébe. (Legalább az egyiktől megszabadulunk.) A vargák közt ellenben, akiknek legkövérebb fantáziájuk van, az a verzió terjedt el, hogy a III. Károly idejebeli pecsét-machináció sült ki, de minthogy az akkori magisztrátust már nem lehet megbüntetni, példás elrettentés végett a mostani főispán és polgármester fejét véteti le a király. (Ez volna a legjobb, így mind a kettőtől megszabadulnánk.)
Még jobban fölizgatta a kíváncsiságot, midőn sürgöny érkezett a polgármestertől a városi főjegyzőhöz, Lénárt Györgyhöz:
»Sürgősen falragaszok nyomtatandók, melyeken holnap délután négy órára nagy értekezletre hívd össze neved alatt a város polgárait. – Röszkey.«
A sürgöny tartalma elterjedt, mint a futótűz. A vargák csalódva néztek össze: Nini, mégse fejezték le!
Azt lehetne mondani, nem szerették Röszkeyt, de ez nem volna egészen igaz. Inkább csak a nagy tekintélyét nyögték. Olyan nehéz volt Röszkey Körtvélyesnek, hogy szuszogni se tudtak miatta. Honnan nyerte e nagy súlyt a királyi tanácsos úr, isten tudja. Minden kisvárosban van egy ilyen hatalom. S ez a hatalom többnyire úgy képződik, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókő, – a többi kígyók nyálától.
Hiszen szinte élvezet, ha nincs itthon, a levegő szabadabb, a Kemese vígabban locsog, s az ég kékebben mosolyog Körtvélyes fölött – mert a zsarnok elutazott; de viszont ma éjjel is összeverekedtek a katonatisztek a polgáriakkal a »Szegfű«-nél, s karddal véresre vagdalták Pengő Lacit és Palina tűzoltó-parancsnokot. (Milyen szerencsés ez a Kovinyi, mindjárt lesz egy interpellációja.) S ugyancsak ma éjjel kiásták a Munczy szabó sertésólját a Csapó utcában s három hízóját elvitték. Szóval, mihelyt kiteszi a lábát a polgármester úr a városból, mindjárt elszabadul minden kártékony szenvedély.
E három eset tartotta lázas fölhevülésben a közvéleményt, s ehhez járult a negyedik szenzáció, hogy a Munczy kikérdeztetvén a főkapitány úr által, kire gyanakszik a sertések ellopásában, különös célzásokat tett.
– Nem szegény emberek vitték el egyébiránt.
– Hát kicsodák? Beszéljen kegyelmed világosabban.
– Bosszú műve lészen egészében és részletenkint. Én legalább az mondó vagyok.
– Talán haragos szomszédjai vannak? Ki az ellensége? Gondoljon csak végig rajtok.
– Sejtelmezni vélem illető egyéniségének mivoltát, de…
– Ne bolondozzék, Munczy. Beszéljen világosan. Mi tartja vissza?
– Nem bízok a beszélgetés célarányosságában.
(Nagy mestere volt Munczy az úgynevezett »iparos stílusnak«.)
A főkapitány haragra lobbant és fölkiáltott:
– Előttem szabadon beszélhetsz, átkozott kecske! Vagy azt akarod, hogy az egész napot itt töltsem veled és a jegyzőkönyvvel? – Aztán lecsillapodott és szelídebben mondá:
– Azt hiszi kegyelmed, hogy én harapófogó vagyok? Tudok ám én kalapács is lenni, hallja kend. Beszéljen egymásután. Nem valamely elcsapott legényére gyanakszik?
– Távol legyen személyemtől egy ilyen betekintés.
– Hát talán valamelyik szomszédja?
– Följebb! – mondá rendíthetlen meggyőződéssel Munczy.
– Mit ért kend a följebb alatt?
– Magasabb szálak és hatalmak fennforgásának minéműségét.
– Miféle magasabb hatalmak? Csak tán nem én loptam el a kend sertéseit?
Munczy megmaradt méltóságteljes flegmájánál:
– Följebb!
Szóval, oda alludált őkelme (bár egész bizonyossággal sehogy se lehetett kicsikarni), hogy a kormány lopatta el a sertéseit a múltkori közbeszólásáért a tizenhárom generálisról és általában, hogy a politikáját megbosszulja.
– És mi a politikája?
– Jobban haragszom a nímetre, mint kellene.
– Azaz szélső baloldali. És azt hiszi, hogy a politikai meggyőződésével áll kapcsolatban a sertések eltolvajlása?
– Amen – mondá ünnepélyesen Munczy.
– Muncz, maga nagyzási hóbortban szenved!
Ennyi mindenféle apró esemény tartotta izgalomban a kis városkát, midőn tetejébe elterjedt a holnapi nagy értekezlet híre is. Estefelé pláne kiragasztották az összehívó plakátokat a falakra, ökölnyi betűkkel nyomatva. Nagy csoportok verődtek össze és olvasták.
– Valami rendkívüli lesz holnap.
– Talán a pörünket nyertük meg, atyafiak, és arról tesz holnap jelentést a polgármester.
Egy régi pere van Körtvélyesnek az aerariummal a rihóci erdő miatt; ámbátor hiszen minden magyar városnak van valami pöre, talán csak azért, hogy legyen várnivalója a jövendőktől. Hogy ne a saját erejében kelljen hinnie, hanem a bírák bölcsességében.
Lénárt György főjegyző olyan jól megfogadta a polgármester sürgönyét, hogy még ki is doboltatta a legtávolabb utcákban az értekezlet idejét. De még a város dobosánál is jobban közhírré tette a polgármesterék Piroska szobaleánya azt a nagy újságot, hogy a náluk levő német úr a Minka vőlegénye, és hogy Kovinyira kosár vár. No, még csak az kellett. Egy öregasszony se uzsonnázott ma otthon. A hír fölbirizgált mindenkit, még a kastélyba is eljutott báró Blandihoz, aki rögtön kiadta a rendeletet:
– Hamar üljön lóra egy Floquet, s vágtasson Blazócra Kovinyihoz.
Lovász legott nyergelt s vágtatva vitte a levelet, melyben azt írja Blandi: »Veszély van, gyere!«
Ez este minden férj kimenőt kapott: az emberek ösztönszerűleg érezték a nagy eseményeket. Ott lebegtek azok a levegőben; a lábuk lelógott, csak nem lehetett megfogni. A »Szegfű«-nél, a »Csillag«-ban és az »Arany ló«-nál nagy kvaterkázások estek egész éjfél utánig, és nagy kombinálások. Olyan szóbeszédek is fölmerültek, hogy ott fönn van a nagy baj, hogy a mamelukok megharagudtak az országgyűlés föloszlatásáért, összegyűlnek, lázonganak és le akarják csapni a kormányt.
– Ostobaság! – mondá az öreg Prokes Mihály, az írnok – saját gyerekei rúgásától még egy anya se halt meg.
Még jobban megélénkült a nemes városka másnap, mind künn ácsorgott a lakossága az utcákon, mintha ünnep lenne, délután pedig egyik része ott gyülekezett a városházán, a másik rész pedig, amelyiknek nem pénz a szava, kivonult az indóházhoz a polgármester-váróba.
Úgyhogy pont fél négykor, mikor megállt a vonat s kilépett a polgármester a kupéjából, harsány éljenzés fogadta.
Egyedül lépett ki. A főispán négyes fogata is ott állt az indóháznál, de a gazda nem jött el.
Röszkey összerezzent az éljenekre:
– Talán valami bolondot csináltam?
Elgondolkozott a legutóbbi eseményeken és nem bírt fölfedezni semmi szamárságot, amit maga ellen elkönyvelhetne. De hát akkor mért éljenezik?
Kezet fogott a reá váró Lénárt Györggyel, s aztán felültek a kocsira. A vasúti szolga egy nagy viaszkosvászon burkolatú csomagot dobott föl a saraglyába.
– Mi van ebben? – kíváncsiskodék a főjegyző.
– Zászlók – felelte a polgármester.
– Miféle zászlók?
– Majd megtudod. Összehíttad az értekezletet?
– Rendelkezésed szerint.
– Itt van Kovinyi?
– Nincs.
– Igen helyes. Én most hazamegyek, egy negyedórám van átöltözni. Te addig foglalj helyet a teremben s beszélj a megbízható embereinkkel, hogy mindenben támogassanak. Állítsd fel őket a terem különböző pontjain.
– Mi készül? – kérdé a főjegyző halkan.
– Neked megsúgom, mert érdekedben áll a titoktartás, én megyek föl az országgyűlésre.
A főjegyző arcát elöntötte az öröm és a szemkarikái nőttek, mint a bűvös szilvák.
– Te? – dadogta. – És Kovinyi?
A polgármester fitymáló kézmozdulatot tett.
– Kovinyi otthon marad. Egyébiránt az ördög törődik Kovinyival! Az ő zászlóit még ma leszedetjük, s ezzel vége a kis játékoknak.
– És a várossal mi lesz? – kérdé a főjegyző fojtott, tompa hangon, szinte félénken.
– A város is itt marad a maga helyén, csakhogy te leszesz a polgármester.
– De hát hogy történt mindez? – hüledezett a főjegyző, míg vére sebesen nyargalt az ereiben és a szíve vidáman ugrált.
– Nagyon egyszerű. A miniszterelnök kívánja, hogy én jöjjek föl. Az ország és a város érdeke ez, de főleg a városé. Egyenesen rám parancsolta: »Te jössz föl, punktum«. Ergo én megyek föl, punktum.
Az indóháztól toronyirányt véve, voltaképpen közel van a város, vagyis közel lenne, ha egy nagy tó nem terpeszkednék el az útban, mely miatt meglehetős kerülőt kell tenni. A »Tudás«-t, mert ez a tó neve, fürdésre használják a körtvélyesiek nyáron, s az a hit van elterjedve a környékén (talán azért is hívják Tudásnak), hogy az ártatlan leány pompásan érzi magát selyemlágy vizében, de a nem ártatlan sikít, ha belelép. A tavat apró szalmafödeles viskók környezik; cigányok, pásztorok, szegény halászok laknak bennök, s ama nagyzási hóbortból kifolyólag, mely Körtvélyesen nem egy tünetet mutat föl, »Körtvélyes külvárosa« gyanánt említendő.
A külvároson túl jön a Kemese hídja, s azon az egyetlen körtvélyesi szobormű, Nepomuki Szt. János.
A hídon túl odaszólt Röszkey a kocsisnak:
– A Rákóczi-fánál majd megállasz!
Az úgynevezett Rákóczi-fa egy óriási tölgy, bent a város közepén, egészen a piac torkolatánál díszlett az aggság félreismerhetlen jeleivel, alatta szépen faragott paddal, melybe mindenféle figurák és kezdőbetűk voltak bevésve. E fa alatt időzött egykor II. Rákóczi Ferenc – állítólag. Azért mondom, állítólag, mert igen gyanús a dolog. Más kis városokban is van Rákóczi-fa. Sőt egyáltalában van-e város, ahol Rákóczi-fa ne volna? Mármost mi következik ebből? Az, hogy a fa vándorfa, mely megy városról-városra, vagy az következik, hogy II. Rákóczi Ferenc egyebet se csinált, mint fák alatt álldogált hét-nyolc esztendőn keresztül.
A Röszkey kocsisa azonban tényleg megállt a fánál, ahol is a főjegyző leszállott, hogy a városházára siessen intézkedni. Innen aztán a kocsi befordult az »Arzenál utcá«-ba. (Egy késesnek és egy puskaművesnek volt itt boltja az utcák elkeresztelése idején.) Az Arzenál utca legszebb háza a polgármesteré, szép virágos udvarral, pompás oszlopos tornáccal és galambdúcokkal. A Röszkey-kisasszonyok galambjai úgyszólván ellepték az egész utcát, ott sétáltak bátran, begyesen, föl nem rebbenve emberi léptekre, egyszerűen kitértek, mint a tyúkok. Zágráb a galambok városa, de a körtvélyesi galambok bátorságához fogható nincs a világon.
Nagy kedvem lenne körülményesebben leírni a kisvárosi előkelőség e tipikus tanyáját, de nincs rá idő. Magának a gazdának is csak percek jutnak otthon összecsókolnia a lányokat, megmosdani, átöltözni, mert a polgárok már összegyűltek a városházán s lázas izgatottsággal várják megjelenését.
A terem zsúfolásig megtelt, egy almát nem lehetne elhajítani. Lénárt főjegyzőt, ki már beszélt Röszkeyvel, egész csoportok ostromolják:
– Mi lesz?
Lénárt begombolkozik és csak általánosságban ereget ki nyilatkozatokat.
– Rossz nem lesz. A város kárára nem lesz. Eddig úgyis csigamódjára haladtunk…
– No, azt nem lehet mondani, sógor – utasítá vissza a vádat méltatlankodva Zsibó Márton szenátor, a színügyi bizottság elnöke. – Emlékezzék csak vissza, sógor, mikor én vettem át a színügyeket ezelőtt tíz évvel, még akkor közönséges ágyi lepedőben játszották nálunk Coriolánt, a lepedő széle piros papírszalagokkal volt díszítve. Ez idén láthatta, bársony wiklerekben jöttek ki a deszkákra a rómaiak. Ma és tíz év előtt: ég és föld. A nívó emelkedik. Oh, istenem, milyen gyorsan megyen minden…
Galoppinek csörtetnek lihegve föl a garádicson:
– Jön, jön!
Kevésvártatva be is lép Röszkey. Egy-két »éljen« szalad el az ajkakról, s utat nyit neki a tömeg, mint egy imperátornak.
Síri csönd támad; hallani lehet, amint a cipői ropognak, míg hátravetett fejjel, a sokaságot átszegző pillantással lépked föl az emelkedettebb helyre, hol bálok alkalmával a Lupi bandája szokott játszani, s hol most egy asztalka s egy karszék áll vizes pohárral, csöngettyűvel.
– Halljuk! Halljuk!
– Tisztelt polgártársaim, édes szülővárosom szülöttei!
– Istenem, de szép! – jegyzi meg Vinkóczy uram és csöndesen csóválja a fejét. – Hogy bírja így kigondolni?
– Pszt, pszt!
Tényleg szép bariton hangja van a polgármesternek, hajlékony, fülbemászó, s ott tudja megríkatni az embereket vagy felbőszíteni, ahol akarja.
– Szomorú szívvel jöttem haza az ország fővárosából – kezdte Röszkey, és egy légy röpülését meg lehetett volna hallani (de mer is a légy röpülni, mikor ő beszél?) –, mert egy nagy kötelességet rótt rám a magas kormány. Egy nagy kötelességet, mely az elválás szomorú gondolatával tölt el.
– Éljen! – szólt egy tapintatlan hang.
– Marha! – felelt rá egy másik hang.
– Méltóztassanak nyugodtan kihallgatni, tisztelt polgártársaim – folytatá –, és csak azután határozni. Magyarországra nagy és válságos idők következnek, s városunk jövője a következő országgyűléstől függ. Oly nagyszabású tervek vannak készülőben, melyek városunk léte és nem léte, megsemmisülése vagy pedig hatalmas felvirágzása fölött döntenek. Látom lelki szemeimmel közönséges, kihalt faluvá törpülni szeretett Körtvélyesünket az egyik oldalon, és látom a másikon a márványos palotákat, melyek kacéran nézegetik magukat a Kemese hajókkal átbarázdált tükrében. (Zajos éljenzés.) Arról van ugyanis szó, hogy a Kemese folyam hajózhatóvá tétessék, s ez esetben nem nehéz kiszínezni a messze jövő képéből azon részt, mely könnyen valósággá lesz, habár talán csak akkor, midőn a mi csontjaink már rég a temetőben porladoznak az apáinké mellett. Azt a részt, hogy a Tudás tava mellett, hol most a vityillók állanak, tündér kéjlakok fognak övezni egy világfürdőt. (Általános tetszés.) Más megoldandó kérdések is vannak, de ezekhez kemény, tapasztalt emberünk kell, hogy a gáton álljon, nyitott szemekkel és erős szeretetével a talajnak, melyen a bölcsőnk ringott.
– Igaz, úgy van!
– Tisztelt polgártársaim! Öt nap múlva lesz a képviselőválasztás, és nekünk van jelöltünk, derék, jellemes férfiú, szép tehetségekkel. Őt mi már kijelöltük, elfogadtuk. De azt mondják Róma bölcsei: Necessitas frangit legem. A szokás szent – de a törvény még szentebb. És még a törvényt is összetöri a szükség. A szükség a legnagyobb úr. A szükség pedig azt követeli ezúttal, hogy törjük össze a szokást.
A hallgatók a lélegzetüket is visszafojtották, csak Gál Márton, a kovács, nem átallt közbeszólani, a kezeit fölemelve:
– Hát törjük!
Alig várta a nagy ökleivel, hogy valamit összetörhessen.
– A szokás az, hogy akit az értekezlet kijelöl, amellett meg is marad, ámbátor az az értekezlet, mely Kovinyit jelölte, nem volt egészen szabályszerű, magam sem voltam rá meghíva, és nem vettem benne részt, de ha százszor szabályszerű lett volna is (a szónok hangja most dörgővé vált és hatalmassá), Kovinyi nekünk most nem elegendő.
Sajátos hullámzás keletkezett. Az emberek tanácstalanul néztek össze.
– Hanem tudok egy embert – folytatá ellágyultan –, aki egyik lábával a sír szélén, kész magát öreg napjaira kitépni családja karjaiból, itt hagyni mindenét és odaállni, ahová e bekövetkező nehéz időkben a város iránti szeretete és a kötelesség parancsolja. Ez az ember, tisztelt polgártársaim –
– Ki az, ki? – ordítá lázasan száz és száz száj egyszerre.
– Én, Röszkey Pál.
A meghökkenés kínos csöndessége állt be egy másodperc feléig, aztán egyszerre kitört egy éljenorkán, amelyhez foghatót még nem hallottak a körtvélyesiek, még tán vakolat is hullott a falakról. Csak egyetlen ember, egy cingár, vékony úrfi ordítá, mint a megsebzett vad:
– Egy Floquet ide, hogy lelőhessem! – és a könyökével vert magának utat kifelé (alkalmasint, hogy egy puskát hozzon hazulról).
De ez a szcéna elveszett a zsivajban. A szónok ott állt diadalmasan, villogó szemeit még egyszer végighordozá az egybegyűlteken:
– Ha csak egy ember van is, aki engem nem akar – mondá harsányan és vészjóslón –, emelje fel a szavát és én itthon maradok.
Persze tudta, hogy senki se olyan bolond a szavát emelni – mert azt most menten összezúznák.
És mégis… Hogy meghűlt a vér mindenkiben. Egy idétlen, furcsa hang kiáltá a terem egy szögletéből:
– Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi!
A körtvélyesi diktátor homloka ráncba vonódék s vérbe borult szemeit abba az irányba indítá. Mások is rohantak arrafelé. »Alávalóság! Szemtelenség! Ki tette azt? Jaj neki?«
Hát ott állt reszketve a szögletben, mint a kocsonya, egy öreges úr, a városi alszámvevő, Tóth Ferenc uram, a kétfelé vált köpenyege alatt egy seregéllyel, melyet egy hétig tanított nagy fáradsággal kedves meglepetésül a polgármester úr őnagyságának a veje megéljenzésére, s az oktalan állat, melynek eddig a száját tartotta, most, amint véletlen elcsúszott a keze a szájáról, ügyet se vetvén a politikai helyzet megváltozott voltára, szerencsétlenül elszólta magát, s íme kitűnt, hogy a szegény embernek nem való a stréberség, mert őnála az is visszájára fordul.
A seregélynek ugyan legott ő maga kitekerte a nyakát, de vajon ezzel jóvátette-e a kellemetlen érzést, melyet a hatalmas embernek okozott? Nem lesz-e bent vajon a holnapi ellenzéki lapokban, hogy egy áldozata már van a kormánypárti erőszakoskodásnak Körtvélyesen, egy ártatlan lény hűlt teteme. S mi volt a bűne a boldogultnak? Hogy nem akarta Röszkeyt éljenezni.
Elsimulván a seregély-incidens, a szabadelvű párt elnöke, dombrói Dombroványi Antal nyug. bányatanácsos lépett az emelvényre s lelkes beszédet vágott ki, melyben egy szép asszonyhoz hasonlítá Körtvélyest, aki drága, gyémántos tűjét (vagyis Röszkey Pált) korántse veszti el azzal, hogy nem a keblén viseli ezentúl, hanem a hajába tűzi, ahol még többen s még messzebbről látják meg ragyogását. Egyébiránt berekeszti az értekezletet, kimondván annak egyhangú határozatát, hogy a képviselőjelölt Röszkey Pál.
Zajos éljenzéssel vonultak ki az egybegyűltek; az ajtónál a városi írnokok deklarálták a kimenőknek Lénárt főjegyző megbízásából:
– A »Fehér Ló«-nál öt söröshordó lesz csapra ütve.
Az új jelölt az oldalajtón távozott bizalmas kíséretével a hivatal-szobájába, parancsait osztván nagy körültekintéssel.
– Egy hajdú menjen hozzám és vigye el a zászlókat Hatolyka asztaloshoz, hogy még ma estig csináljon nyeleket, kopjásokat, legalább egypárt. Másik két hajdú szedesse le a Kovinyi zászlókat városszerte. Te pedig, Hupka fiam, vidd gyorsan ezt a sürgönyt a távíróhivatalba, a főispánnak szól Budapestre; mondd meg a telegrafusnak, tiszteltetem, és hogy nyomban kopogtassa le, mert nagyon sürgős.
A sürgöny hihetőleg előre megállapított titkos jelekkel volt írva, tudósítónk erősködik, hogy a szövet azt jelentette: »Az egyik fele megtörtént. Siess.«
A »Fehér ló« előtti téren nagy zsivaj közt ment végbe az áldomás. A honorácior-osztály szépen hazament, de az alsóbb nép megrohanta a hordókat, s miután nem volt elegendő sörös pohara a vendéglőnek, bögrékből, csészékből, sőt serpenyőkből itták a sort. Lassankint odagyűltek a szavazattal nem bíró egyének is, sőt a szélbali Munczyt is csupa véletlenségből arra találta vinni útja – kit óriási röfögéssel fogadtak a csizmadiák, mintegy megszólaltatván elveszett sertéseit.
Azaz, hogy megkerültek. A rendőrkapitány éppen most beszéli egy csoportnak, hogy az éjjel megkerültek; két »külvárosi« gazember, a Bibaj testvérek ásták ki az ólat és elhajtották; Szlányik rendőr nagy furfanggal csípte meg őket, de Munczy nem akarja elösmerni, hogy ezek az ő sertései. A felesége, az inasgyerek, akik etették, hizlalták, felismerték, hogy ugyanazok, de Munczy csak a fejét rázza.
– Nem lehet az, hogy a Bibajok lopták volna el. Nem vagyok én akkora szamár, mint a tekintetes kapitány úr hiszi. Messze kiható szálak, ha mondom… Föllebb kell keresni, ha mondom.
Annyira beleélte már magát abba a gondolatba, hogy a hazafiságáért üldözik, hogy a kormány lopatta el a sertéseit, és annyira kevély rá, hogy fájna neki a kiábrándulás: inkább akarja a mártíromságot, mint a sertéseit.
A csizmadiák dévajul röfögnek, de a vargák között vannak komái és sógorai, akik barátságosan invitálják:
– Álljon meg, komámuram, egy kortyra. Ne menjen el mellettünk szó nélkül sógor!
Némelyek a kancsót is nyújtják. Munczy megvetőleg int kezével:
– Nem lehetvén.
És elfordítja a fejét megbotránkozva.
– Hé, koma! Miért, koma?
Munczy a szívére teszi kezét:
– Nem engedi a honszerelem mivoltja.
Azzal odébb siet egy újdonatúj mándlival a hóna alatt, a Templom-utca irányába, ahonnan hatalmas porfellegben közeleg egy négylovas bricska, mellette egy lovassal. A lovak csupa izzadság, csupa tajték… Uramfia! Hiszen ez a Kovinyi négy lova. Csakugyan. Ő maga hajtja. No, iszen jöhet már. Hé, emberek, atyafiak! Jön a Kovinyi!
– Csak hadd jöjjön! – biztatá a tömeget Lénárt György és a főkapitány, kik a házigazda szerepét vitték. – Az ő jelöltsége a kút fenekén van már. Kutyába se vegyek kegyelmetek.
Csakugyan Kovinyi jött, a kocsi mellett a lovász ügetett, akit tegnap menesztett érte báró Blandi.
Kovinyinak legott föltűnt a csoportosulás, szisszent a négy lónak, azok megállottak, odadobta a gyeplőt a hátul ülő kocsisnak, aztán leugrott.
– Mi történik itt?
Csönd állott be. Mindenki a szomszédját lökdöste: »Mondja meg neki!«
E hallgatagság azonban, bizonyos színezetével a röstelkedésnek, már eléggé ékesszóló volt, hogy Kovinyi kitalálja, mekkora fordulatnak kellett beállania.
– Hát nincs maguk közt egy bátor ember – mondá gúnyosan –, aki meg meri mondani, mi történik?
De már erre megemberelte magát Köntösy Mihály uram, a pék, és előlépett.
– Hát az történik, nagyságos uram, hogy már itten a nagyságos Röszkey Pál úr a követjelölt, annak a népei vagyunk.
Kovinyi hátratántorodott a meglepetéstől és olyan halavány lett az arca, mint a halotté…
– Lehetetlen! – dadogta, aztán a fejéhez kapott. – Nem értem – kezdé újra, de nem bírta folytatni. Ez a vakmerő, bátor ember, ki minden helyzetben föltalálta magát, most egyszerre megzavarodott, megsemmisült, gyámoltalan lett, mert nem értette meg a fonalat. Valóságosan síró és reszkető hangon kérdé: – És önök képesek voltak engem elhagyni?
Miközben szelíden fogta meg egy elöl álló csizmadia, Marek József uram kezét.
– Igenis – mondá a csizmadia finoman, megtörülvén a bajszát könyökével –, vannak az embernek képességei…
– Abcug Kovinyi! – ordítá most fölbátorodva Botoska Mihály, a varga.
Kovinyi szemrehányólag tekintett oda, fölismerte Botoskát és így szólott:
– Ej, ej, Botoska! Öntől nem illik. A feleségét én húztam ki a vízből.
– Hiszen éppen az! – pattant föl Botoska uram. – Mit avatkozik az úr a belső családi viszonyokba?
Meglehet, csúnya feleselések indultak volna meg, de akkorára, jó szerencse, odaért már Lénárt főjegyző úr, s karonfogván Kovinyit, elvezeté a kocsijáig, megmagyarázván neki röviden a történteket, hogy úgy látszik, Budapesten romlott meg a dolga, mert fölhívatván a főispán – aki még most is oda van – és a polgármester, ott fönn az utóbbira ráparancsolták, hogy lépjen föl.
– Legjobb lesz tehát – végzé –, ha egyenesen odahajtasz és az öregtől kérsz fölvilágosításokat, amihez kétségtelenül jogod van.
– Csodálatos, csodálatos – nyögte Kovinyi szomorúan, és egyetlen más szót nem bírt kiejteni.
Aztán fölkapaszkodott a kocsira, melynek tüzes, kapálózó lovait alig bírta már tartani a kocsis.
– De négy ló! – mondák a kovácsok és szíjgyártók, mint műértők bámulván a szép állatokat.
– Jól el bírnák vinni a Polgármester Minkát, de már nehezen fogják vinni – jegyzé meg Levinczy fiskális.
Bántó vihogás, röhej támadt. Tegnap még a nép kedvence volt, ok nélkül, ma már nevetséges, lenézett alak, szintén ok nélkül.
A hátulsó ülésre vetette magát s odaszólt a kocsisnak:
– A polgármesterhez!
A négy paripa megindult nagy robajjal az Arzenál utca felé, patkóik alatt szikrákat hánytak az utcai kövek. Imitt-amott látni lehetett útközben, miként szedik le a Kovinyi-zászlókat a házakról. A lakók kidugták fejeiket az úri fogat zajára az ablakokon, aztán nagy hirtelen behúzták. A takarékpénztár épületénél éppen künn a kapuajtóban állott Kozsehuba igazgató úr, és amint megpillantá a pompás ekvipázst, minthogy szívbajos ember volt, hirtelen görcsöket kapott: »A pénzem, a pénzem – nyögdécselte a gyámolítására rohanó pénztár-szolgának –, ott fut a pénzem.«
Lassan-lassan elhalt a kocsirobaj, szétszéledtek a »Fehér ló« vendégei, s leszállott az est, mint minden nap. A fűszeres boltok megteltek cselédleányokkal, kik a vacsorához valót vásárolják; az inasgyerekek tele kancsókat vittek haza kötényük alatt a majsztramoknak; a kofák meggyékényezték áruikat a piacon, szóval minden úgy volt, mint tegnap.
A természetben nem hagyott semmi nyomot, hogy a követjelölt személye megváltozott, – pedig az estig elkészült új zászlókat már kezdték hordani a hajdúk, hogy a hajnali szellő ezekkel enyeleghessen. Minden csak olyan, mint tegnap volt, a házak árnyéka, a Rákóczi-fa esteli susogása, a kukoricatörésről érkező napszámosok dalolása, még a transparent is úgy gyúl ki, mint tegnap, a Kukucska kántor kapuján, csak a fölirat változott meg, egész délután mesterkedett vele, míg átidomítá betűit:
Voluntas Dei:
Vivat Röszkey!
A reggeli vonattal megjött a főispán. A megyeház előtti két padon ott kaszinóztak a megyei és a városi urak, az intelligencia krémje: Szalárdy Ákos, az alispán, nagyban dicsekedett, hogy ő az egyedüli demokrata a családjában, mert a többi fivérei, az őrnagy és a miniszteri osztálytanácsos, csász. és kir. kamarások, de ő maga nem vette igénybe, mert ő demokrata. A városi portentumok: a Szent Lélekhez címzett gyógyszertár tulajdonosa, Glück úr, a helybeli gyufagyár igazgatója, és a »totocska«, Mravina Sámuel, a legtekintélyesebb, mert a leggazdagabb körtvélyesi kereskedő, és mások, roppant bámulták a nevezetes férfiút, kihez fogható demokratát nehéz találni az országban, mert ő csakugyan lehetne kamarás. A többi demokrata mind nem lehetne kamarás, de ez lehetne, és mégsem az. Ah, milyen ember a Szalárdy! Ő megelégszik azzal, hogy minduntalan elbeszéli, miszerint nem volna kénytelen demokrata lenni, mert a két fivére stb.
Szép őszi napfény sütött; a szép acélkékes füst tajtékpipáikból vígan szállt a tiszta levegőben fölfelé, midőn egyszerre megzördült a főispáni landau a szürkékkel, és a báró meglátván őket, leugrott az olyan ember gesztusával, aki teljesen ki van véve a sodrából.
– Miféle piramidális ostobaság történt itt? – kérdé az átellenes házra mutatva, hol egy Röszkey-zászló lógott. – Az ember ki se mozdulhat a megyéjéből. – Borzasztó!
Kezet se fogott egyikükkel sem, mint máskor, hanem ingerülten verdeste sétabotjával a lötyögős nadrágszárat, mintha láb se lett volna benne. (Pedig talán volt.)
– Hát nincs előzetes tudomásod róla? – hüledezék az alispán.
– Egy szót se tudok. Mi történt, hogy történt?
Egyszerre fölvillanyozódtak. Hiszen ez nagyon érdekes. A főispán semmit se tud. Milyen fordulat! Az alispán is, Glück úr is belekezdett, hogy elbeszéljék, de Mravina elrángatta őket, mert jól esett a hiúságának, ha őtőle tudja meg a főispán.
– Az urak nem ott voltak, de én ott voltam és vagyok illetékes. Szerdán telegrafírozta polgármester konferenciát. Ezzel eresztette nagy bolhát a fülünkbe. Hát jól van, megvárjuk, ha élünk – mondtam a feleségemnek. Tegnap aztán volt konferencia. Polgármester monta, hogy nagy dolgok várják Körtvélyest, és hogy neki muszáj elmenni országgyűlésre. Mi pedig montuk, ha muszáj, hát muszáj, és csináltuk neki nagy vivátokat, mivelhogy nekünk is muszáj volt vivátokat csinálni. Az ördög engem elvigye, ha nem így volt.
– Hát nem fog elmenni! – pattant föl a főispán mérgesen, nagyot suhintván pálcájával a levegőben. – Az nem lehet. Őt most nem nélkülözhetjük.
– Enyim lelkemre, most meg a méltóságos úr ereszti nekünk fülünkbe egy új bolhát.
A főispán nem felelt; dühösen fújtva, mint egy vadkan, csörtetett föl a lépcsőkön szobáiba, s egy perc alatt nyüzsögni látszott az egész hatalmas épület, mint egy megrúgott hangyaboly. A csöngettyű egyre szólt, hivatalnokok, szolgák összevissza szaladgáltak a folyosókon és garádicsokon föl s alá. A főispán nem győzte osztani a parancsokat:
– Dobosok menjenek és dobolják ki, hogy délután négyre új értekezlet lesz a városházán.
Dobosok rohantak.
– Titkár, állítsa ön azonnal össze a város valamennyi szájas emberét, köztük az iparostársulatok elnökeit, habár nem volnának is szájasok, ami azonban nem valószínű, mert akkor nem volnának elnökök.
Titkár tolla lázasan percegett. A liszta kész volt hirtelen.
– Hajdúk, szaladjatok szét a lisztával, járjátok be az illetőket, hogy tüstént jelenjenek meg nálam. Hamar, hamar!
A hajdúk szaladtak.
Kisvártatva Kovinyi jelentkezett az előszobában. Báró Blandival jöttek ketten.
– Őméltósága nagyon haragos – figyelmezteté őket a titkár. – Nem lesz tanácsos bemenni.
Blandi megvetőleg mérte végig.
– Ostobaság! Menjen a dolgára, kis izé… kis Floquet, és ne lefetyeljen nekünk.
S ezzel fölszakította a szárnyas ajtót.
– Oh, ti vagytok itt? – szólt a főispán cukorédesen, mintha semmi se volna kedvesebb rá nézve, mint az ő megjelenésük. Éppen a mosdószekrénye előtt állott és parfümöt öntött a zsebkendőjére. – Üljetek le, fiúk, és dugjatok egy cigarettát az agyaratokba.
– Elégtételért jöttünk – kezdé Kovinyi ünnepélyes pózban. Az arca sápadt volt és a szemei gyűröttek.
– Gondolom. Nos?
– Ki vagyok játszva, gyalázatosan rászedve, úgy a jelöltséggel, mint…
– Kosár? Hm.
– Igen, a leányt is ráerőltették azóta egy németre. Ez az ember, méltóságos uram, minden fogalmat felülmúl. Ez egy… egy…
– Komisz fráter – segítette ki a főispán.
– Ott voltam nála tegnap este – folytatá Kovinyi és a fogai megcsikordultak –, hogy megöljem.
– No, és megölted? – kérdé flegmával a főispán.
– Nem lehetett. Nyakamba borult, mikor meglátott, és sírt, mint egy gyermek; a könnyei hullottak, a záporeső se különben, hogy ő mennyire szerencsétlen, mennyire szeret és mennyire ellene esküdtek a körülmények, hogy a jelöltséget felülről parancsolták rá, s hogy a bécsi kérőt miként dobta tervei elé a gonosz végzet. Utoljára is én kezdtem vigasztalni a gazembert, és csak akkor eszméltem föl, hogy ismét bolonddá tett, mikor kijöttem gőzölgő fejemmel a friss levegőre.
– S aztán?
– Még jobban elkeserít a nép, ez a szemét nép. Te láttad, mennyire csüggtek rajtam.
A főispán mosolygott.
– És most?
– Elhagytak.
– Úgy kell – felelte a főispán gúnyosan –, én sohasem engedném magam szavazás alá, hogy a varga meg a szűcs elé vigyenek tulipános tányéron, akik aztán kijelenthessék fölöttem: kellek-e vagy nem kellek?
– Ah, kedves Floquet! – kiáltott föl báró Blandi elérzékenyülten és odalépett, a főispán kezeit megszorongatni. – Te egy igazi Floquet vagy!
– Köszönöm, Muki, köszönöm. De mármost térjünk a dolgotokra, mert hallom, csoszognak az előszobában… Egy kis tanácskozmányt híttam össze. Nos, mit akartok tőlem tulajdonképpen?
– Elégtételt, méltóságos uram – vette át a szót Kovinyi. – Elégtételt azzal az aljas emberrel szemben.
– Végre is a megye nem a Bakony erdeje – vágott közbe Blandi –, és te vagy a felelős, ha ilyen galádság történik benne. Ezer Floquet! Ezt én így fogom föl.
Föltette villogó monokliját és a tükörből fixírozni kezdte saját magát.
– Hát jól van – szólt a főispán egy kis gondolkodás után. – Megkapjátok az elégtételt, de csak egy föltétel alatt.
Blandi vidáman csettentett a szájával és diadalmasan kacsintott barátjára.
– No, ugye mondtam. És mármost mi az egyik Floquet, és mi a másik Floquet?
– Hát az elégtétel az, hogy Röszkey semmi esetre se lesz képviselő.
– Hurrá! – ordított föl Blandi. – Nemesi szavadra mondod?
– Arra mondom; de a föltétel: viszont ti is szavatokat adjátok, hogy mellette lesztek egy új jelöltnek, ha szükség volna rá.
Ez a szó megszúrta Blandit, – Kovinyi arca pedig éppenséggel elsötétült.
– Új jelöltnek? Miféle új jelöltnek? Hát mért ne hagynád meg Mukit?
Őméltósága nagy megütközést színlelt azon, hogy nem értik.
– Hát egyszerűen azért, mert a levesfőzéshez könnyebb új fazekat elővenni, mint a réginek az összetört cserepeit ragasztgatni. Az idő igen rövid ahhoz.
– Hm – dünnyögte Blandi és a birkaszerű szemeit tanácstalanul mereszté druszájára. Kovinyi lehorgasztotta fejét és néma maradt.
– Tetszik vagy nem tetszik? – sürgeté a főispán. – Igazán furcsák vagytok, az ember elégtételt akar nektek, és ti haboztok, hogy Röszkey legyen-e vagy más?
– Más, más! – kiáltá egyszerre mind a kettő.
Gerezdy Mihály élvezett bent a lelkében, mint minden diplomata, ha lefőz valakit, de látszólag egykedvűen vakarta tarkóját az egyik ujja megnövesztett körmével, mely igazi unikumszámba ment.
– Hiszen – folytatá – nincs kizárva, hogy veled is sikerül. (Ez Kovinyihoz volt intézve.) Sőt mindenesetre meg fogom próbálni, de ilyesmihez nem szabad magamat kötni. Hiszen értesz engem. A személy végre is közömbös, kötött kézzel bele se mennék egy akcióba. Azért tehát parolát ide, hogy nem zavarjátok a cirkulusokat, hanem belenyugosztok mindenbe, ami következik.
A két gentleman odanyújtotta a kezét.
– Így, ni. A többi most már az én dolgom; menjetek isten hírével haza, ne szóljatok senkinek semmit, hanem hagyjatok engem cselekedni.
Nagy hálálkodással távozának és lefelé menet a megyepalota visszhangos boltívei alatt ugyancsak fölemlegették:
– De iszen, mégis derék ember a Miska báró.
Ezalatt szépen gyülekeztek a »szájak«. Nem megy ez nagyon hamar, mert nem mindenkit találnak mindjárt otthon, s annak is úgy illik, hogy az ünneplő dókáját húzza föl ilyen helyre, megfésülködjék, a port lekefélje a csizmájáról; aztán egy-két ismerőssel megáll az utcán is, kifúrná az oldalát, ha el nem mondhatná a kérdezősködésre, hogy hová megy: »Hát csak ide megyek a főispánhoz, egy kis tanácskozásra szólíttatván«.
Őméltóságánál pedig valóságosan megbecsülték ma a meghívott tisztes férfiakat, bevezetvén őket nem is a hivatalos helyre, hanem a lakószobáiba, hol is a lakájok icipici pogácsákat kínáltak (nyilván a kis baroneszkák sütötték a bábuiknak) és édes pálinkát hordoztak ezüst tálcákon. A tálcák roppant nagyok voltak, de a poharak kicsikék. Pedig az volna talán az úri módi, hogy a poharak legyenek roppant nagyok és a tálcák kicsinyek.
Voltak pedig hivatalosak jobbadán polgárrenden való egyéniségek. A csizmadiákból Marek József, akinek úgy jár az ádámcsutkája mikor beszél, mint a vetélő, pedig mindig beszél; ott volt továbbá Bujdosó Ferenc uram, hanem biz a kabátja ujjával törülte itt is az orrát. A vargákból jelen volt Kocsor Antal, az ezüst-gombos dolmányában; Czibak Máté, de a felesége ide is utána jött és kihívatta (a méltóságos úr meg is haragudott emiatt az asszonyra); szemlélhető vala Galgóczy Márton uram is a fazekasok közül. A szemtelen kutya egy marékkal vett ki szivart, mikor a méltóságos úr megkínálta, a skatulyából, – onnantúl aztán csak egyenkint adá a többinek. Nem hiányozék Hatolyka György se. (Az ördög tudná, mitől nőtt naggyá.) Persze a Lipóczky szűcsnek is ott kellett lenni; kanál ő minden lében. Azonképpen el nem maradhatott Köntösy Mihály, aki majd a lábát ficamította, mert megcsúszván a vikszes pádimentumon, hanyatt esék vala; – amit azonban előre sejthetett a mindentudó főispán úr őméltósága, mert egy arasszal odább pokróc volt kiterítve, hogy puhára essék a derék Köntösy Mihály uram.
Egyszóval ott volt, színe-virága a polgárságnak. A hosszú kabátosokból ellenben csak kevesen lőnek meghíva. Kozsehuba Flóris takarékpénztári igazgató úr, Mravina kereskedő, Lénárt György a főjegyző, Zsibó szenátor, főtisztelendő esperes-plébános Bernolák Nep. János, pápai kamarás, Martinkó Cézár patikus, akit egyébiránt rövidesen csak »Szent Lélek«-nek neveznek, és Levinczy fiskális.
A méltóságos báró-főispán maga is rágyújtván és koccintván a fentnevezett picike pohárral mindnyájukkal, barátságos beszélgetésben adta elő, hogy azért hívatta az urakat, mert mindenáron ellene van a Röszkey Pál képviselőségének. E jeles férfiú távozása arról a helyről, amelyet érdemeket érdemekre halmozva betölt, nagy csapás volna a városra. Ez őt megijeszti, sőt elveszi a kedvét a további munkálkodástól. Hiszen persze, képviselőnek se találhatnánk különbet Röszkeynél, de végre is, hogy ki a képviselő, szinte közömbös. Egy szavazat nem számít odafönn. Képviselőnek mindenki jó. Maholnap tele lesz a ház zsidó fiskálisokkal, akkor azután megeheti a kutya. (De ezt csak négyszemközt mondom.) Kifejezte továbbá, hogy neki az a terve, rávenni Röszkeyt, mégpedig rávenni mindenáron, hogy ne hagyja el városát, mely őt annyira méltányolja, maradjon továbbra is polgármester.
Lénárt György főjegyző a fejét rázta:
– Nem fog sikerülni, méltóságos uram. Ösmerem az öreget, amit egyszer a fejébe vesz, azt benzinnel se lehet onnan kivenni.
– Hátha mégis – jegyzé meg feltűnő szerénységgel a főispán. – A próba nem árt. Hiszen szereti a városát.
– Szereti, szereti – replikázott a főjegyző (alighanem pro domo) –, de úgy tudom, az ő fölfogása az, hogy éppen a város érdekében megy föl, éspedig – legalább ő kinyilatkoztatta – mert a kormány is kívánja.
– Eh! – vetette oda a főispán hanyagul. – Hiszen kívánja a kormány, de mi végre se vagyunk a kormány lakájai.
Az iparosok összenéztek és meglökdösték egymást.
– Derék ember. Kemény lélek… Hallotta kend? Nem vagyunk a kormány lakájai.
Bólingattak is azontúl a fejeikkel, mint a parancsolat, mindenre, amit mondott.
Végeztetett pediglen, hogy a délutáni nagy értekezlethez, mely a városházán tartatik, deputáció által hívassék meg Röszkey Pál. Ezen deputáció tagjai lesznek főtisztelendő Bernolák János vezetése alatt Mravina Sámuel, Köntösy Mihály, Marek József és Hatolyka György, szám szerint öten. Megérkezvén a terembe a meghívottal, itt mindjárt az ajtónál fehérruhás kisleányka virágcsokrot fog neki átnyújtani, a nagyobb pompa végett. Igen jó volna, ha egy kis versikét is betanulna, ha csak négy sort is. Az igen hatékony lehetne őnagyságának a szívére. (Ezt Galgóczy uram proponálta.)
– Hát az bizony nem lenne rossz. – De hol vegyünk ilyen hamar egy olyan okos kis lánykát?
Zsibó Márton szenátor, a színügyi bizottság elnöke ugrott föl, a mellére ütve:
– Itt vagyok én.
– Vagyolsz te orángutáng, de nem egy lányka – nevetett föl Mravina, s a többiek is mosolyogtak.
– Azaz, hogy van énnálam – javította ki magát a szenátor. – Odaadom a Katkát, a legkisebbet, az úgy szaval, mint a pinty.
– De hát a versike? – veté föl a főtisztelendő úr.
– Azt majd megcsinálja Kukucska. Hazamenet kiszorítom belőle, s a Katka öt perc alatt bevágja, mint a pinty.
– Utcunque – hagyta rá a főtisztelendő.
E mihaszna kérdés is elintéztetvén, következtek a többi beadandó szerek és édességek a polgármester úr lelkének meglágyítására.
Nevezetesen, amint átveszi őnagysága a csokrot és szokás szerint megcsókolja a verselő leánykát, eleibe lép Kozsehuba Flóris úr, s egy szép beszédben, aminő csak az ő fényes eszéből tud kirajzani, fölszólítja, hogy ne hagyja el szülővárosát, hanem maradjon tovább is a polgárok élén.
– Helyes – ajánlkozik Kozsehuba Flóris, a kezeit dörzsölve.
– Ezek után Marek József uram beszél ilyen értelemben az iparosok részéről – rendelkezék a főispán.
– Vállaltatik – bólintott Marek József, kevélyen hátravetve a fejét.
– Erre majd meglátjuk, mit szól a polgármester – fejezé be a főispán –, de én a legjobbat reménylem az önök támogatásával, s kész vagyok bármely áldozatra, hogy őt magunk közt megtarthassuk.
Ezzel fölemelkedett a pamlagról, rövid cerclet tartott, egyenkint is fölszólítván mindenkit, hogy ilyen irányban működjék a befolyásával, aztán meghajtotta magát: »Köszönöm szíves megjelenésüket« – s egy előkelő kézmozdulattal elbocsátotta a meghívottakat, csupán három urat tartván vissza titkos szemintéssel egy legbizalmasabb tanácskozásra: Szent Lélek urat, a gyógyszerészt, Levinczy ügyvédet és Kozsehubát.
– Tisztelt barátim – szólt, miután az ajtót maga tette be gondosan az utolsónak távozó Köntösy után, ki a derekát fájlalva az eséstől, alig bírta kivinni az irháját –, nekem az az előérzetem van, hogy Röszkey visszalép.
– Ha méltóságod érzi, akkor úgy is lesz… arra a takarékpénztár is ád – jegyzé meg Kozsehuba.
– Ez esetben jelöltre lesz szükség a mai konferencián, mert csak három nap van a választásig, halasztani nem lehet. Nem szeretném, hogy valami non putarem érjen bennünket, miért is tanácsos kiosztani a szerepeket.
– Igaz.
– Ha visszalép Röszkey, az igazgató úr lesz szíves ajánlani újólag Kovinyit.
– Szívesen. Legalább a pénzem megkerülne.
– Abba nehezen megy bele a polgármester – vélte Levinczy –, mert Kovinyi úton-útfélen gazemberezi tegnap óta.
– Nem tesz semmit, ha Kovinyi imposszibilis, ön fogja ajánlani, ügyvéd úr, Hártyai Mihály volt képviselőt.
– Nem adnék a chance-áért egy húszfillérest.
– No, én sem – mosolygott a báró, a kis zsebráspolyával idomítva nevezetes hosszú körmének gömbölyűségét –, de éppen azért tartottam önt vissza, Martinkó úr.
– Tessék velem parancsolni.
– Ön áll föl ekkor és Katánghy Menyhért volt országgyűlési képviselőt hozza ajánlatba.
– Ki az?
– Jegyezze föl a nevét, édes Martinkó, nehogy rosszul találja kimondani. Katánghy Menyhért kiváló politikus. Olyan ember, akinek nagy befolyása van a kormánynál. Az ő eddigi kerületében például két patikárius is van és már mind a kettő királyi tanácsos. Egy szép napon, az ördög nem alszik, miniszter lehet, és akkor Körtvélyes kidüllesztheti a mellét és kinyithatja a markát…
– Elég nagy marka van – röhögtek mind a hárman.
Ezalatt Szent Lélek úr kikotorászott valahonnan a zsebéből egy ceruzát és egy receptet, melyen kiókumlálván egy spáciumot, odajegyzé magának pro memoria a leendő miniszter nevét. És most már a szöveg egymásután olvasva így hangzott volna: »Katánghy Menyhért. Borban vagy ostyában beveendő.«
Alig távoztak el az urak, a főispánné ablakokat nyittatott, azután kifüstölteté a szobákat borókával. A főispán pedig bevonult írószobájába és egy sürgönyt fogalmazott Katánghynak:
»Az esti vonattal jöhetsz, zászlókkal és egyebekkel.«
