KILENCEDIK FEJEZET A VALÓSÁGOS TEHÉNKE
KILENCEDIK FEJEZET
A VALÓSÁGOS TEHÉNKE
A VALÓSÁGOS TEHÉNKE
Fáy ravasz dolgot forgatott elméjében. Biztos volt, hogy Vidonka Józsinak Dőry adott pénzt, s ő meneszti külföldre, hogy Buttlert elüsse a legjobb tanújától. Szóval, Vidonkában nem bízik Dőry. Ebből aztán az is kitetszik, hogy Dőry se vesztegeti az időt hiába, és ami tanú majd megjelenik a szentszék előtt, az mind zsinórra fog vallani amellett, hogy a szent esküvő rendben folyt le.
Nagy gyámoltalanság volna ily viszonyok közt ezt az egy jó tanút elbocsátani Lengyelországba vagy esetleg Amerikába. Sőt ellenkezőleg, mindenáron meg kell Vidonkát szerezni úgy, hogy körmeik közt tartsák. Isten különös rendelése – gondolta Fáy –, hogy éppen útjába vetette ezt a Vidonkát.
Azért sietett oly mohón a lakodalmasokhoz, s ereszté egyedül az öreg Krokot. Griby uram megörült, amint meglátta (tudtam én azt, hogy a tekintetes úrnak derék embernek kell lenni), mikor később belevegyülvén a mulatók közé, egy csárdást is elaprózott Hadasiné asszonyommal, akkor meg már éppen a vérét is ontotta volna érte.
Alig várta, hogy alkalmat kerítsen egy szögletbe vonni a vőlegényt, és egy kicsit szondírozni a talajt.
– Azt hallom, fiatalember, hogy maga elhagyja az országot.
– Van ez nem különben; mit tudja csinálni szegény ember?
– Mégis nagy kár, hogy ilyen derék ember, ilyen nagy tehetségű mester idegenbe megy.
– Bizony nagy kár – hagyta rá Vidonka elérzékenyülve.
– Én igen sok szépet hallottam magáról.
– Igazat mondták. De mit érti? Muszaj elmenni. Ha muszaj, muszaj.
– De lássa, én olyan bolond ember vagyok, aki szeretek arra áldozni, hogy a hazai erőket támogassam. Mit szólna ahhoz, ha én azt mondanám, hogy én magát uradalmi asztalosnak alkalmazom, tisztességes fizetés mellett, ahol kedvére kifejthetné tudását, tehetségét.
– Sírnám, de mégis azt mondanék, muszaj menni… Daj te mi pokoj! (Hagyjatok békét.)
Fáynak szárnyakat adott a küzdelem hevülete. Tudta, hogy most Dőryvel áll szemben, hogy ez csata. És a csatában minden eszköz jó.
– Lássa, pedig milyen jó dolga lenne, kastélyban laknék a kis feleségével, olyan úr volna, mint a tiszttartó, nemzetes uramnak szólítanák az uradalmi huszárok is.
Vidonka sóhajtott.
– Az uradalomnak erdeje van százados diófákból, olyan diófákban turkálhatna, hogy három férfi karja összevéve nem éri be.
Vidonka hörgött. Minden arcizma vonaglott a keserűségtől.
– Aztán más az, polyák parasztoknak ládákat csinálni, meg szuszékokat és más, aranyozott szekrényeket alkotni, amikben hercegnők, grófnék tartogatják a selyemszoknyáikat.
Vidonka reszketett. A fölkorbácsolt dicsvágy a hátgerincét hasogatta.
– Nagy fizetést kapna készpénzben, zsírt, gabonát, tüzelőfát, kiköthetnénk minden elkészült remekért még külön néhány aranyat, azonfelül tehéntartása lenne a felesége számára.
Micsoda? Egy tehén a Katuskának? Egy igazi, valóságos tehén. Amelyik nem az ő szénájukat enné, de nekik tejelne az istállóban. Még talán tarka is volna. Persze, nagy tőgye lenne neki és gombok a szarvain, hogy a Katuskát meg ne döfje…
De már ez sok volt Vidonkának. Elkezdett előbb könnyezni, mindig jobban-jobban, míg végre nagyon ellágyítván őt a sok bor is, valóságosan bőgött, mintha ő lenne az a bizonyos tehén.
– Nem lehet, semmit se nem lehet – kunkogta fuldokló hangon. – Én már vagyok eladva.
Fáy uram erre se mutatott meglepetést.
– Nem baj az, visszafizetnénk a pénzét az illetőnek.
Vidonka elgondolkozott egy kicsit. Látszott a rettenetes habozás az arcán. Aztán csak a kezével intett szomorúan:
– Az se nem érne semmit, vége van. Aki engem megvette, az nagyon hatalmas ember, és amit mondta, mondta, az jönne flintával és bum, lőne rám és fuk, kiröpülne belőlem lélek és mégsem volnék nemzetes asztalos uradalomban és Katuska se lenne enyim felesig.
– No hát, az nem úgy van. Mert az az illető hatalmas úr hatalmas lehet otthon a maga szemetjén, vagy még a környékén is, de ahová magát tenném, ott már megint más hatalmas ember van éspedig százszor hatalmasabb ennél, aki ott már annyira semmi, hogy a kutya se ugatja meg.
De iszen, mester Fáy uram a persvadeálásban (nem hiába volt olyan híres viceispán), teljesen megrendítette a szegény Vidonkát, úgyhogy az ettől fogva úgy járt-kelt, ődöngött a társaságban, mint a szédült légy. De mindez még nem látszott elégnek. A mérték még nem billent Fáy felé, csak imbolygott ide-oda. Fáy érezte, hogy még egy verdungot be kell tenni a serpenyőbe. Elővette Katuskát is meg Griby uramat is az ajánlataival, ugyancsak nagy bolhát eresztett a füleikbe, mire súgás-búgás támadt hármajok közt, hol az egyik puhította Vidonkát, hol a másik, valóságos fölfordulást okozván a násznép közt is. Nyomasztó a kedélyekre, ha látják, hogy a családban valami zűrzavar uralkodik. Egymástól kérdezik a vendégek: »Mi az ördög van ezek közt? Nem hallott valamit, komámuram vagy sógorasszony?« Maga a Vidonka vőfélye a Dőry báró Gergely nevű kancsal hajdúja is (de itt úrias öltözetet viselt, és megyei esküdtnek adta ki magát), neszelni kezdett, mint a vizsla, teringette, itt foly valami, de ha odalépett, ahol együtt beszélgettek, tárgyaltak, egyszerre közömbös dolgokra fordították a szót. Szóval ingadozott a serpenyő, míg végre ráesett a Katuska szép szemeiből egy könnycsepp, az első könny az új asszony szemeiből; micsoda rettenetes sziklamozdító ereje van annak. Nem egy verdung az, de sok mázsa. A könnycsepp kibuggyant a lecsukott fekete pillák alól, és a mérleg fölbillent Fáy uram javára.
Éjféltájban visszavonult Fáy a szobájába, de nem vetkőzött le, várt, tudta, hogy meg fog érni az ő gyümölcse. Egy csöppet se volt meglepődve, midőn nagy óvatosan megnyílt az ajtó, és Vidonka besurrant, aztán térdre vetette magát előtte:
– Eljöttem, kedves patronuska, és vállalok mindent, tetszett amit mondani. Isten nem adta nekem bátorságot, de felesigem adta ide az övé bátorságot, és most van bátorság, vállalok uradalmi nemzetes asztalosság és tehínkét. De aztat még nem elég. Mert még van itt a lidérc nyakamon. Az a fenesig. Eztet nem bírja a Vidonka lerázni. Van eskü is. De aztat vagy hallotta vagy nem hallotta istenke, ha nem hallgatta oda. Isten meg is bocsátja. De a lidérc, az nem ereszt.
Vidonka aztán bevallotta, hogy Dőry ezer forintot adott neki és még kétezret ígért, amin majd Lengyelországban házat, műhelyt vesz neki a Gergely hajdú, ki ma éjjel kíséri el egy fölfogadott tót szekéren, mely már ott áll az állás alatt. A kétezer forint is még a Gergelynél van a mellényzsebébe bevarrva. Vidonka azt se hallgatta el, hogy a feszületre tette le Dőry előtt az esküt: isten megbüntesse, föld be ne vegye a csontját, ha húsz esztendeig visszatér Lengyelországból, ahol idegen név alatt fog élni. (De ha eszerint nem menne el Lengyelországba, hát akkor vissza se térhetne onnan, és nem szegné meg az esküjét.) Csakhogy ha az ő esküje nem baj, nagy baj ám a Dőry esküje, mert ő meg arra esküdött meg, hogy ahol meglátja, ott lövi le (ti. Vidonkát). Persze, ha sehol se látja, hát sehol sem lövi le. Ezt is még ki lehet kerülni. De a lidérc, a lidérc, akit melléje adott, az a nagy veszedelem. A gonosz hajdú mindenütt vele megy, minden mozdulatát lesi, hát a lidérc ellen kellene még valamit kigondolni a tekintetes patrónusának, és akkor mindjárt nyele volna a fejszének.
Fáy gondolkozott egy darabig. Bosszantotta, hogy elküldte a fogatát.
– Van-e a vendéglősnek kocsija? – kérdé.
– Van.
– No hát, az egész dolog egyszerű. Le kell egy kicsit itatni a gonosz Gergelyt, azalatt a vendéglős befogat, és a kocsija megáll valami kitűzött helyen a városban. De előbb már itthon ráteszik a menyasszony ládáját, dunyháit. Akkor aztán egyszer csak, senkitől se búcsúzva, kimegy a menyasszony, mintha le akarna nagy álmosan dőlni valahol, de voltaképpen a kocsihoz megy, az én huszárom künn fogja várni a Griff előtt és elkíséri.
Vidonkának megvacogott a foga.
– Jajajaj! Éjjel? Huszár? Fiatal asszony? Ebben nem beleegyezem. Ami nem lehet, nem lehet.
– Ej, micsoda bolond féltékenység, ne legyen képzelődő. Hiszen a huszár öreg fickó!
– Hol őtet lehetne előbb megnézni?
– Hát akkor csináljunk más tervet. Tűnjenek el mind a ketten, mintha csak csókolózni mennének a pitarba, vagy a konyhába, ahogy ez már szokás ilyenkor.
– Szokázs, szokázs – hagyta rá Vidonka csillogó szemekkel –, izs már voltunk máma vagy kétszer.
– Nos, most harmadszor nem oda mennek, hanem elvezeti a huszár a kocsihoz, felülnek, aztán köd előttük, köd utánuk, meg se állnak a bozosi kastélyig, ahova a tiszttartónak levelet visz a hajdú, hogy mindenekkel ellássa, szállásukat rögtön berendezze és mindenki ellen megvédelmezze.
– És Gergely? – kérdé Vidonka aggodalmasan.
– Gergely pedig egyszer csak keresni kezdi, de már akkor hűlt helyük lesz. Üresre koppan a foga.
– De hátha utánunk jön?
– No, csak azt próbálja meg, tudom lepedőben viszik onnan haza, mert olyan huszonnégy botot rendelek számára a tiszttartónál, hogy holta napjáig el nem felejti. A tiszttartó pedig annyira pontos ember, hogy a kamatokat se tartja vissza.
Erre aztán röhögött a Vidonka, tetszett neki ez a vidám bepillantás a jövendőkbe. Mire elszántan nyújtá a kezét:
– Így már jó. Itt az enyim becsületes marka.
Parolát fogtak, s Fáy arcáról a diadalmas megelégedés sugárzott. Nagyot fújt, mint aki valami nagy munkát végez. Édesdeden fűzögette gondolatait. »Most már megnyertük a pört. Szeretném, ha Pereviczky látná, mire képes egy volt vicispán.« No, de most már szó sincs a lefekvésről. Még sok eligazítani való dolga volt, megállapodni a kocsira nézve Gribyvel, aztán a huszárjával kellett beszélni, meg a levelet megírni Buday uramnak:
| »Domine dilectissime! |
| Bizodalmas barátom uram! |
Vidonka nevű asztalost fogadtam uradalmi asztalosnak, ki is a pörben tanúnk lészen, s őt Dőry uram gonosz praktikával elsikkasztani akará szemeink elől.
Legyen rá gondja, dilectissime, hogy asszonyostul együtt elláttassék, tejbe-vajba fürösztessék, nemzetes uramnak szólíttassék. Kit is fölvenni immár de jure nekem nem lehetett, de mégis fölvettem őt, mert úgy kívánja a prudentia.
Vigyázzon is rá, mint a két szeme világára, mert meglehet, hogy üldözni fogják, az is meglehet, elcsalogatni próbálják.
| Obligatus servus |
| Stefanus Fáy de Fáj. |
P. S. Comes Joannes in amore proficiscens offensus est, ebadta. (János gróf szerelemben utazva megtaláltatott, ebadta.)«
És még azután se tudott lefeküdni, míg csak minden úgy nem történt (vagy két óra tájban éjfél után), ahogy azt provideálta és eligazítá.
Akkor aztán magára zárta az ajtót, bedugta egy vánkossal az ablakot, hogy a zene ne hallassék át, levetkőzött, és csakhamar csöndesen elaludt, azt álmodván, hogy fiatal gyerek volt, és egy vadgalambtojást szedett ki, vitte, vitte haza nagy örömmel, nagy lihegve és hogy volt, hogy nem volt, ott találta Pereviczky uramat, csakhogy mintha nem Pereviczky lett volna, hanem egy kotlóstyúk; a tojásba belezsibbenti a csőrét, kettérepeszti a héját, hát csak kiugrik a tojásból egy kis csúf fekete macska, Fáy felé futott nagy miákolással, a lábai pedig úgy kopogtak, mintha négy kis kőbuzogány lenne, nem macskaláb. Ettől aztán úgy megijedt Fáy uram, hogy felébredt.
A nap már magasan fönn járt az égen, és besütött a vánkos végeinél az ablakon.
Odakünn az ajtót kopogtatta valaki. Ah, milyen jó! Hát mégsem a kísérteties macska kopogott.
– Szabad!
– Én vagyok, kedves gyámatyám!
– No csakhogy itt vagy, fintyi-fantyi! Hadd diskuráljak a fejeddel. Megyek már, nyitom már, szép mákvirág!
Kinyitotta az ajtót, s előtte állt egy olyan mesterlegény, mint a patyolat, aminőt csak a mézeskalács szívekre festenek, de a valóságban igen ritka, mert a mesterség valahogy megváltoztatja az arcokat. A mészároslegény kövér lesz, tokát ereszt, fénylik az arcbőre, azt mondják, a meleg állati testek gőzölgésétől, nyúzás közben veszi föl magát ennyire. A szabólegény vézna lesz, szeme beesik, háta kidudorodik, a kovácslegénynek a homloka ráncosodik meg, és az arccsontja széjjelnő a hatalmas pörölyütésektől. Szóval, minden mesterség rányomja a maga bélyegét az illetőre. Éppen tegnap este beszélte valaki a lakodalomban, hogy Debrecenben abban való töprengésében bolondult meg a múlt hetekben egy tudós professzor, hogy miért víg minden csizmadiainas, és miért szomorú minden csizmadiamester?
Buttler csinos volt az abaposztós ruhában, a kordován csizmákban, napbarnított arccal. Fáy valóságosan megijedt. Az jutott eszébe, hogy ha ez most így meg Bozosra, Vidonka »nemzetes urat« mindjárt kileli a hideg féltékenységében, és még talán meg is szökik Katuskájával.
– No, hát gyere be és ülj le!
Se meg nem ölelte, se kezet nem adott neki, mint egyébkor.
Hozzáfogott a mosakodáshoz, az öltözködéshez, miközben egyre pörölt, egyre korholta:
– Már megint micsoda ostobaságot cselekedtél? Ha az öreg Horváth megtudja, még megharagszik és cserbenhagy. Tudod, milyen különös ember. Általában mindenki előtt gyengeségszámba megy az ilyen. Az a vélemény lesz rólad, hogy puha karakter vagy, hogy nincs benned férfiasság. És mennyit mulasztottál azóta? Mit mondtam én neked? Azóta már ott kellett volna lenned Pozsonyban, fűt-fát megmozgatni az összegyűlt főpapok és dignitáriusok közt. Te ahelyett elmégysz sóhajtozni, gitárt pengetni, s míg őrzöd a lányt ott, azalatt itt elveszted a pörödet, meg a leányt. Hja, pajtás, így nem lehet ezen a világon boldogulni.
Buttler lehajtotta a fejét, mint egy bűnös, és nem felelt semmit.
– Most már üthetjük bottal a követek nyomát. Azaz, hogy nyomuk sincs, ha csak az nem, amit a bütykös ujjaik hagytak a pozsonyi kártyaasztalokon. Most már a mezei munka szétugrasztotta őket. De ettől eltekintve is, hogy lehet ilyet csinálni? Hát illik ez magyar mágnáshoz? Hát komédiás vagy te vagy hegyi rabló, vagy az Aesopus farkasa, aki annyiszor cserél alakot és bőrt, ahányszor kívánatos? És ami a legcsúnyább, nem gavallér dolog egy ártatlan szűzet infesztálni, gyanúba keverni! Ej, ej, János fiam, hogy ezt egy nemesembernek a lelke meg nem súgja!
– Nem bírtam a szívemmel – hörögte Buttler. – Megírták, hogy beteg, éreztem, meghalok, ha nem lehetek közelében.
– Ej, ostobaság. Mitől halnál meg? Láttál már te valaha bögrét azért eltörni, mert nem lehetett a rezedás virágcseréphez közel?
– Esküszöm, gyámatyám, hogy nem volt szándékom vele találkozni, csak tudni akartam percről percre, hogy van. Hisz olyan boldogtalan vagyok!
Szép szemeit fölemelte Fáyra, s azokban annyi bánat, annyi fájdalom volt, hogy az öreg megsajnálta – és kezdett csöndesen megretirálni.
– Csak képzeled azt a nagy boldogtalanságot! Vele jár az a szerelemmel. Hiszen a szerelem nagy gazdagság, te csacsi. Csak nem elégít ki alaposan. A szerelmes sohase boldog annyira, hogy he hiányoznék valamije, és soha nem lehet annyira boldogtalan, hogy ne maradjon olyan valamije, amit a világ minden aranyáért oda nem adna.
Buttler lelkére úgy hatottak a táblabíró bölcs szavai, mintha balzsam csöpögne a szájából, szelíden ingatta útiportól szürke fejét.
– Hát ugye igazam van? Mi? Mennyiért adnád oda, hé, azt a tényt, hogy az a fityfirity Piroska a világon van, azzal szemben, hogy ne született légyen a világra? Vagy azt, hogy téged szeret és nem mást? Mi? Nem szólt semmit. No, látod, fintyi-fantyi, hogy voltaképpen boldog ember vagy.
Ezzel, amint a mellény ujján átbújtatta karját, egyúttal kinyújtá messzebbre egy kicsit, s olyan kedélyes barackot nyomott a Buttler fejére, hogy az egyszeribe elkezdett mosolyogni, mert ez a teljes kiengesztelődés jele, másrészt, mert már beledisputálta Fáy, hogy nem boldogtalan.
– Aztán láttad-e legalább? – faggatta későbben, inkább csak tréfálkozva.
– Dehogy. Azóta mindig fekvő beteg, ma lett volna először szabad fölkelnie egy félórára, és az ablakhoz ülni, előre ábrándoztam erről a napról – de hát a Buttlerok átka –, éppen ma küldte értem gyámatyám azt az embert.
– Krokot. Nini, az igaz! Hol hagytad az öreget?
– Bement reggelizni az ebédlőbe.
– Vékony mulatságod lehetett, hékás, nyestél, ültettél, kapáltál, ábrándoztál, csodálkozom, hogy meg nem szöktél.
– Ellenkezőleg, megelégedett voltam, mert mindig hallottam felőle a bejáró leánycselédektől. Ezek elmondták, hogy éjjel lázálmáiban a vőlegényét emlegeti, vele utazik hajónkon, tutajokon, felhőn ülve, a naptányérba kapaszkodva. Édesség ezeket hallani.
– Ugye, kujon, és hogy híreket kapj, persze udvaroltál a bejáró frajláknak?
– Hogy teheti föl? – tiltakozott János gróf.
– Nono, ne haragudj, egyiptomi József. Nem azért mondom, nem azért; ámbár minden kutyában van kutyaság – ezt a nézetemet fönntartom –, viszont nem minden kutya eszi ki a velőt a csontból, csak megnyalogatja, tudod, csak úgy játszik vele. Nem igaz, mi?
Buttler a fejét rázta, hogy nem igaz, és fülig pirult ezeken az istentelen beszédeken.
– Jó, jó, hát hagyjuk el. Már semmit se bánok. Csak azt röstellném, ha valaki fölismert volna.
– Közel se mentem a főépülethez, csak éjjel, mert a Bernáthné néném mindig ott rezsgett, féltem, rám ösmerne. Csak egyszer szállt meg a kísértés.
– Ugyan, ne beszélj! Hát mégis?
– Mióta Piroska lábadozik, mindennap egy bokrétát kellett neki kötni, és fölküldeni a szobalányától. Egyszer aztán én akartam kötni a kertész helyett, hogy egy levélkét csempészhessek bele, de a gazdám félre lökött: »Eredj, te tökfilkó, mit tudnál te?«
– És nem ütötted pofon?
– Mindent tűrtem, csak ott lehessek, hogy el ne csapjon.
– Hát most hogy váltatok el?
– Nem akart elbocsájtani azzal az indokolással, hogy most, mikor már betanított, töltsem ki az esztendőt. De ez a Brok vagy Krok ördöngősen ravasz fickó, megsúgta a kertésznek, hogy ő titkos rendőr s mutatta az iratait is, és hogy én meg a híres Bavtya Demeter vagyok, a Jánosik rablóbandájából. Erre azután megrémült a német, mert egy Müller nevezetű a kertész, és mindjárt kifizette a béremet, ami arra az időre esett, négy huszast.
– Megvan-e a négy húszas?– kérdé Fáy, ki éppen a választékával bíbelődött a tükör előtt, két egyenlő részre osztva ezüst haját a feje közepén.
– Itt van a zsebemben.
– Jól tedd el fiam, és majdan add oda a menyasszonyodnak – mondá Fáy meghatva –, mert bizony mondom néked, jobban meg lesz ő neked véve, ha szíve jó, ezzel a négy húszassal, mint az összes Buttler-uradalmakkal.
– Oda fogom adni, gyámatyám.
– Ohó! Hohó! Majd csak akkor, ha én mondom, előbb nem. Általában egy komoly szavad van hozzád, Párdány grófja! (Arca ünnepélyes, szinte fölségesen méltóságos jelleget öltött, s hangjának érce mélán csengett, mint egy templomi csengettyű.) Ígérd meg nekem nemesi szavadra, hogy semmi alakban nem igyekszel többé Piroskádhoz férni, csak mikor én megengedem. És azzal aztán szent a béke, ne emlegessük többé ezt a kis ellágyulást, és ne szóljunk róla senkinek.
Buttler odanyújtotta kezét.
– Hogy reszket! – mondta Fáy.
– Mindegy. Amire nyújtom, megtartom.
– Tudom. Talán nem is sokáig kell várnod, mert mi nem vesztegettük el az időt úgy, mint te. Csak láttad volna az éjjel is, micsoda perverzus furfangokat vittem véghez, hogy azt a tót fickót, aki az emelőgépet csinálta a Dőry-kastélyban, itthon tartsam tanúbizonyságnak. Majd elbeszélem otthon részletesen. Ígértem én annak mirhát, tömjént, mennyországot, még nemességet is adtam neki, pedig gondolhatod, mennyire utálom a tótokat, mióta megették a tulipánhagymámat. De meg kellett lenni, és azóta már, hála istennek, otthon van Bozoson. Egyebekben sem állunk rosszul. Fischer érsek nekem ígérte meg, hogy részeden lesz, a leendő apósod meg a palatinust nyerte meg. Pereviczky jár-kel Pontiustól Pilátusig, s azt írja, hogy három-négy hónap alatt ítéletet várhatunk. Egyszóval ne félj, amíg engem látsz!
Buttler felvillanyozva ugrott fel, új lelket öntött bele az öregember, hozzálépett, lehajolt, megcsókolta a kezét.
– Egész életem rövid, hogy mindezt meghálálhassam.
– Ugyan eredj! Nem vagyok én pap – tiltakozik az öregúr elkomolyodva. – Mit is hálálgatnál te nekem? Ne higgy te engem szamárnak, aki a te háládért töröm magamat. Megvan nekem azért a külön jutalmam. Mert látod, ha egy olyan virtuscselekedetet vágok ki, mint az a Vidonka-féle, mindig azt képzelem, hogy a Mari testvérhúgocskám, a te édesanyád, néz engem az égből, és mondja apádnak: »Mégis nagy kutya az a vén Pista.« És ezen a gondolaton aztán úgy kacagok, de úgy kacagok…
Próbálta is legott megmutatni, hogy miképp kacag azon a gondolaton, és addig-addig húzogatta a száját meg a szemöldökét nevetésre, hogy egyszer csak előszivárgott a szeméből egy könnycsepp.
