TIZEDIK FEJEZET A LÁTHATATLAN KEZEK
TIZEDIK FEJEZET
A LÁTHATATLAN KEZEK
A LÁTHATATLAN KEZEK
Még zúgnak az erdők az ungi dombokon, de már nem úgy, mint mikor a Buttler sóhajai vegyültek az erdőzúgás közé.
Sok fa kiveszett azóta és kevés nőtt. Öregszik a föld; hül. Kezdik itthagyni az állatok, a nagy fák és a nagy szenvedélyek.
Hiszen még rakja fészkét a madár, és csicsereg a szerelemről. Hiszen még szállnak a Katalinka-bogarak Bozos felől Bornóc felé. De figyel is már arra valaki!
Még látni egy-egy kidőlt határkövet imitt-amott nagy, belevésett »B« betűvel. De jelent is az már valakit? A bozosi ekék alatt ki-kicsillan valami fényes gomb vagy csat, némelykor kifordul a szöszke anyaföld fölhasogatott emlőiből egy úrias csizmasarok. Az eke szarvát fogó rutén paraszt fölsóhajt: »Hej, ez talán még a János grófé volt!«
Aztán megindulnak a mesék a régi jó világról. Hogy volt, mi volt akkor! Hogy rajzottak erre a hintók fullajtárokkal, kengyelfutókkal. A király se jár most olyan ruhában, mint akkor a Buttler huszárjai. Aztán az, aztán ez… mikor az a nagy pör folyt… és a többi, meg a többi.
Úr volt még akkor a rutén is. Kivált tüzelés dolgában. (Most már fánk sincs.) Hevert akkor a kivágott urasági fa mindenütt. Már Buday uram kezdte irtani az erdőket. Akinek kellett, bevonszolt a háza népével egy-egy irdatlan tölgyet az udvarára, azzal mindgyárt az övé lett; nem kérdezték, hol vette. Csak annyi volt, mintha most egy szalmaszálat vesz föl valaki az uraság földjén, hogy a szopókáját kiszurkálja.
A nagy fát aztán az udvarról betaszították valahogy a pitvarba, a pitvar közepén, szemben az ajtóval volt a kemence, oda tolták be a több öles faderék egyik végét, ott meggyújtották, zsarátnok lett, melegedtek, ételt főztek mellette, ha kihamvadt egy darabon, beljebb taszították, amennyi megint befért belőle. Így ment ez napokig, hetekig, úgy fogyott el lassan-lassan a nagy sudár tölgy, ahogy az asztalosok plajbásza szokott elfogyni. Addig azonban természetesen nem lehetett a ház külső ajtaját becsukni, míg a fából tartott, mert keresztül feküdt a küszöbön. Biz ez kicsit alkalmatlan volt, de hát a fa falvágása is alkalmatlan lett volna, s a rutén paraszt a két alkalmatlanság közül az ajtó be nem csukását választotta. Ez mégis kevesebb fáradságba kerül.
A pad a ház előtt, az eperfa alatt az udvaron megint egy pad, aztán még szanaszét egy-két ülőke. És hétköznapon is minden ülőkén ül egy katrincás asszony, mintha kotlóstyúkok volnának.
Bent a házban tornyos ágyon, dunyhák közt hempereg a menyecske egész éjjel jó öreg reggelig. Fölötte a padlásból kezdődő köteleken egy teknő lóg, abban fekszik a kis rusznyák, az a bölcsője. Ha fölsír, nincs vele sok teketória, csak a lábával rúg egyet fölfelé az anyja, és rengeni kezd az teknő. Lusta volna a bölcsőt ringatni egész éjjel, de a rúgást álmában is megcselekszi. A ringatás munka, a rúgás passzió. És hát ha a teknő nagyon meg találna lódulni, a kisgyerek vagy kiesik, vagy ki nem esik. Ha ki nem esik, jó, nincs az anyjának baja, ha kiesik, jó, nincs a gyermeknek baja, mert akárhogy az anyja ölébe esik. Ha pedig se ki nem esik, se el nem hallgat sírásával, arra is megvan már a fülbemászó kis danácska, amit félébren, félálomban eldudorász a kicsikének:
| Aludj, csöppkém, aludj már, |
| Gyönyörűket álmodjál. |
| Istenke küld madárkát, |
| Apa farag kalitkát, |
| Mamácska főz maconkát, * |
Maconka a rutének kedvenc eledele, torma tejföllel keverve.
| János gróf hoz cukorkát. |
Csupa fogatlan, vén asszonyok, vagy ősz hajú aggastyánok már azok mind, akik egykor azt a cukorkát ropogtatták vagy majszolták. A nagy »pörről« is csak hallomás után ha tudnak valamit.
Pedig az akkor fellármázta az egész országot, Bécstől egész Munkácsig és távol másfele, a brassói öreg templomból hazaszéledő szász asszonyok is arról beszéltek: »vajon mi lesz a vége.«
Protestánsok, katolikusok, papok, polgárok, nagy urak, apró urak mind kotériákba oszlottak; az egész ország azt a pört leste, mintha egy szenzációs színjáték volna – s végétől függne a vetések állása.
Mikor II. József meghalt, bár nagy fölügyelet alatt volt, a ravatalnál valamely istentelen kéz (a rendőrség nem bírta kinyomozni) mégis egy nyomtatott pasquillust ragasztott a szarkofágra, melynek az utolsó két sora így szólt:
Sein Kopf und Herz wird nicht verwesen,
Denn sie sind von Stein gewesen.
(Amit a jó Dugonics András universitás professzora itthon Pesten a »Három arany alma« extrájában, így fordított le magyarra: *
Dugonics András följegyzései. Franklin-társulat.
De szíve és feje bizony meg nem hala,
Mert az mind a kettő kősziklából vala.
Hiszen éppen az! Mindenki attól tartott, hogy a József hagyományai meg nem haltak. Annyira frissek voltak.
A papság vigyázott magára, s óvatos volt az egyház belső életének szellőztetésében. Inkább elleplezték a papi bűnöket, mintsem hogy földerítsék, nehogy egyesek hibája az egész papságnak ártson. A világi nagyok pedig egy nagy falláciában szenvedtek. Józsefet ugyanis akként ábrázolják egykorú gúnyképek, hogy két tarisznya lógott a nyakában, az egyikben volt a papság, a másikban volt a magyar alkotmány. A hadonászó kezével aztán hol az egyikre ütött, hol a másikra.
A világi nagyok úgy rászoktak erre a műveletre, hogy azután is, mikor József itt hagyta már a két megpaskolt tarisznyát örökre, még mindig összerezzentek, ha valaki az egyik tarisznyához nyúlt, mintha attól tartanának, hogy akkor mindjárt rákerül a sor a másikra is. Pedig az egyik tarisznyában rákok voltak, a másikban élesztő, és sehogy se függtek össze egymással.
Mindegy. A világi nagyok mégis úgy okoskodtak, hogy a röszkei házasság ügyét nagy tapintattal kell kezelni.
… Ah, ez a tapintat! Ez a lompos kutya, ez mindig ott őgyelgett a mi országunkban az igazság lába alatt.
Láthatatlan kezek mozdultak meg. Ki tudja, hol, s egyszerre valóságos sáskaserege indult meg a mindenféle közbenjáróknak részint Patakra, részint a bozosi kastélyba.
A hatalmas Zichy Ferenc grófnak, a nagy befolyású Mária Erzsébet főhercegnő intimusának egyszerre csak eszébe jut, hogy ő voltaképpen rokona Fáy Istvánnak, minélfogva tészen nála egész házanépével atyafiságos látogatást, amidőn a pipatóriumban kilöki a begyéből, hogy Mária Erzsébet főhercegnő őfensége igen jó néven venné tőle, ha inkább odahatna, hogy az ifjú Buttler gróf béküljön ki nejével – ahelyett hogy meghurcolnának neveket, családokat, és megtördelnék az egyház nimbusát.
– De hiszen nem neje, édes Ferencem – felelte Fáy savanyú arccal.
– Hát éppen az, ösmerje el, hogy neje.
– De ha nem szereti.
– Ej, hát nem tud magán erőt venni, ha a közérdek úgy kívánja?
– De melyik az a közérdek?
– A béke, a csend, az egyházi funkciók iránti tisztelet, melyet nem szabad lerombolni a közhitben.
– De ha mást szeret.
– Ugyan, eredj! Ez egy vargához való gondolkozás, aki elveszi a maga Zsófikáját, és az aztán igavonó barma, édessége, szolgálója, barátja, élettársa, tanácsadója. Hát persze, hogy ragaszkodik ahhoz, akit egyszer erre kiszemelt. De más egy úrnál, egy nagy úrnál, aminő Buttler. Annak a felesége csak reprezentál. Arra pedig csak az kell, hogy valakin jól álljon a ruha. Ami aztán a szerelmet illeti, istenem, iszen annyi virág nyílik a világon, azt tépi le egy Buttler, amelyikre éppen vágya támad.
Mindezt kellő mártásban tálalta fel Zichy Ferenc uram, kicsillogtatva a mártásból, hogy bizonyára el nem maradna egy magasabb kitüntetés Fáy részére, ha ez a dolog ilyen simán menne, amire mind komorabb, hallgatagabb lett a házigazda, a végén már nem is disputált, egy szót se szólt. Mikor elbúcsúztak, még egyszer megkérdé Zichy uram:
– Hát mégis mit üzensz a főhercegasszonynak? Mit mondjak?
– Azt, hogy én varga vagyok.
Ugyanekkor látogatta meg Buttler Jánost Bozoson gróf Cziráky Antal Mózes, a későbbi országbíró, gratissima persona a bécsi udvarnál, a Ludovika császárné kedvence. Úgy volt mondva, hogy a Schönborn gróf vadászatára jött Ungba, de mint a vadászok közül megjegyzé az elmés Lónyai György: »Vaddisznó-vadászatra jött, de egy galambot akart agyonlőni.« Mert innen aztán Bozosra rándult, megbarátkozott Buttler Jánossal, és két hétig mulatott ott, egy diplomata ravasz finomságaival persvadeálva új barátját, hogy ne törődjék Piroskával, hagyja az egész dolgot úgy, ahogy van. A véletlen úgy akarta, hogy éppen ebben az időben utazott arra főtisztelendő és méltóságos Rudnay Sándor erdélyi püspök úr is, ki éjnek idején beszáll vala a bozosi kastélyba, hol is véletlenül legkedvesebb barátját, egykori iskolatársát, Czirákyt találja. No hát most már ott rekedt a püspök is, és ketten összefogva beszéltek János gróf fejével, az pedig nagyon ingatag fej volt: hajladozott, mint a fiatal almafa koronája a szélben.
De ebben az egyben mégse mehettek semmire. Mert hajlik az almafa, törik is, levelét is hullatja, de azt az egyet mégse tudják belebeszélni, hogy ne rózsaszínű legyen a virágja…
Haj, még ezzel se lett vége. A láthatatlan kéz mindent megpróbált. János grófot megkínálták az ungi főispánsággal, de ára lett volna, nem fogadta el.
Eközben történt, hogy a fiatal gróf Schönborn Pál, aki rendesen Bécsben lakott, ungi kastélyába jött nyaralni feleségével, magukkal hozván az akkor híres színésznőt, Clareton Erzsébetet, akit a császár per »kedves macskám« szólítgatott. Clareton kisasszony állítólag énekelni tanította Schönborn grófnét. Buttlert természetesen meghívták magukhoz, s Clareton kisasszony halálosan beleszeretett, amit a szilfid termetű, bájos szirén egy második találkozásnál szemérmetesen be is vallott neki a parkban nagy pirulások között, és – harmadszor már visszautasította a meghívást Buttler gróf.
Mindezeket jó jelnek vették a »Piroska-pártiak«. Az öreg Fáy, ha Bozosra jött derelyére, mint ő szokta mondani (mert Kaporné asszonyom, dacára hogy Griby doktor szerint már meghalt, még mindig főzte a derelyét, ha Fáy odajött), vígan beszélte meg ezeket a kísértéseket:
– Érzik, hogy a szentszék megsemmisíti a házasságot, különben nem szemtelenkednének. Csak tudnám, hogy ki mozgatja ezt a sok közbenjárót? Dőry? Annak nincs rá elég ereje. A jezsuiták? Meglehet, valaki mindenesetre mozog. A páva tollait látjuk csak, a pávát nem.
Így telt a nyár, tervekkel, reményekkel, Pereviczky bejárta a szentszéki tagokat, hat kanonokot, a causarum auditor generalisnak éppen a múlt héten küldött két színarany tálat a Buttler-kincsekből, azután megtalálta madame Malipaut Nógrádban, Ludányban, a Gyürky-famíliánál nevelősködik; azt beszéli, hogy a röszkei pap, Szucsinka, szerelmes volt a Dőry kisasszonyba, s reggelenkint mindig maga tett egy virágcsokrot az ablakába. A madame meg is pirongatta ezért, hogy nem illik a tanítónak a tanítványával szemben az ilyesmi. De valami nevezetesebbet nem tudott a madame mondani a Dőry Mária terhére.
Gyakran folytak tanácskozások Bozoson, az öreg Horváth is eljött vagy kétszer. Azonfelül a nagy Buttler-rokonság mindig ott rezsgett: a Majláthok, Sztárayak, Perényiek, Lónyaiak, Korláthok, akik mindig a házasság megsemmisítésén dolgoztak. A szakácsné nem győzött főzni néha, Kapornén kívül még a szép Vidonkánét is befogták, aki igazán takarosan festett ropogós fehér kötényében, finom erezetű csipkefőkötőjében. Ilyenkor ezek a hatalmas főurak maguk jártak be a konyhába parázsért a csibukra, és meg is csipkedték Katuskát, nem törődve vele, hogy ott künn a kiharapott szájú asztalos dühöt fúj ki és keserűséget nyel be.
Csupa zaj, csupa nyüzsgés volt az ős kastély. Az udvart hintók egész sora lepte el, dologtalan úri kocsisok végigudvarolták a falu menyecskéit, ámbár az előrelátó rusznyáktól, aki a fehér portyánkira * már új korában vett foltot a térdeknél, sőt már úgy varrják meg neki mindjárt folttal, hogy a folt szakadjon el, ne a fundamentum, nehéz az asszonyt elszeretni.
Portyánki – a rutének szokásos fehér nadrágja.
Nemcsak a rokonság, de a megye előkelő nemesei, az Oroszok, Petrovayak, Ajtayak, Szerencsyek, Bóthok is észrevették a nyitott kaput. Jöttek a gazdag nábobhoz, körüldongták, mint a legyek a mézes fát, megszoktatták a vadászathoz, a kártyához és az iváshoz. Ez pedig jó volt neki. Ha ivott, felejtett, ha felejtett, boldog volt. Így lett lassankint jó cimbora. Játszott, vadászott, dőzsölt velök, részt vett mindenben. Még a megyei közügyekbe is becsalogatták, úgyhogy az őszi megyei gyűlésen föl is szólalt falrengető vivátok közt. A nagy úr mindig nagy úr volt, könnyű annak. Nem valami nagy kérdésben beszélt, csak egy országút megcsinálásáról volt szó. De mindegy azért ő mégis elérte már Kölcseyt. Akik Kölcseyt hallották Szatmárban, meg őt, most habozva töprenkedének: »Nem tudnám megmondani, melyik az erősebb.«
A megyegyűlés után is még folyton tartott az ováció. Sőt, csak most kezdődött. Úgy, ahogy voltak a tettes KK. és RR., felültek a bricskáikba, csézáikba, hintaikba, és elkísérték a »nagy szónokot« Bozosra. Ott lesz aztán a hétvilágra szóló áldomás.
De volt is; öt termen keresztül nyúltak el a csupa ezüstre terített, megrakott asztalok: ökröket vágtak le, nagy raj liba, kacsa lett a halál martaléka, a falu összes főzni tudó asszonyait hirtelen összekurjantotta Buday uram, s lett hevenyében olyan lakoma, aminőről Eszterházy Miklós mesélt, aki a cár koronázásáról jött haza a múlt héten.
Hamar készült, de sokáig tartott, még éjfél felé is ott ültek az urak, kipirosodva, nekilendülve, »szálltak« egymásnak. Szó még a bornál is több folyt, és minden tószt az ifjú grófot ünnepelte. Nincs egy nagy kertben annyi virág, amennyit összehordtak a beszédekben, se annyi méz száz méhkasban. Kikerestek mindent, ami a gazdát csiklandozta.
Ittak a pör szerencsés kimenetelére, melyben hír szerint egy hét múlva kezdődnek a tanúkihallgatások. Ittak a Fischer érsek egészségére (egy kis előleg nem árt a papoknak). Egy pohos úr (Viczmándy) ellenben arra emeli poharát, aki innen hiányzik. Mert minden megvan a főúri házban, csak egy liliom hiányzik az asztalfőről. Egy liliom, aki most egy bornóci kertben sóhajtozik, illatozik, és várja a napfényt, melyet fellegek takarnak el. De a napot, uraim, elsikkasztani nem lehet.
A tekintetes vármegye tombolva éljenzett. Mert akkor még csakugyan nem lehetett a napot elsikkasztani; az igaz, hogy ma sem lehet, de ma már ennek a rideg ténynek nem éljenezne a vármegye.
Míg bent a liliomok sóhajáról és illatáról volt szó, addig künn hatalmas eső ömlött, és vad orkán csavarta a százados fákat, rázta az ablakokat. A víz beszivárgott az ablakon s egy csomó inas azzal foglalkozott, hogy törlőrongyokkal fogta föl. A vendégek váratlan sokasága miatt az összes házi nép segédkezett, még Buday uram is személyesen hordta föl hóna alatt a boros palackokat. Katuska feketekávét szolgált föl, Vidonka pedig a dugókat húzta ki hallatlan ügyességgel a fogaival.
E percben bevilágítá a villám a parkot, s óriási mennydörgés rázta meg utána a hatalmas falakat, az asztalon táncoltak a csészék és poharak.
Mély csönd támadt, a háziúr megjegyzé.
– Valószínűleg ide a házba ütött be a villám.
Ugyanekkor élesen megcsikordult a kapu, s minthogy mindenki figyelt, hallani lehetett, hogy valami nehéz kocsi járt be az udvarra.
– Menjen csak ki, Vidonka – parancsolá a gróf. – Nézze meg, ki érkezett. Szállást és vacsorát kell neki adni, akármilyen utas ember. Kegyetlen egy idő ez! Hallja csak, Vidonka, ha valami úrféle, ide vezetheti.
Vidonka visszatért tíz perc múlva, s olyan sápadt volt, mint a halott, reszkettek a térdei, vacogtak a fogai.
– Hát ki jött? – kérdezi Buttler. – Magának hideglelése van, Vidonka! De miért nem felel?
– A méltóságos grófné van itt – hörgé Vidonka.
– Miféle grófné? – firtatja a gróf kíváncsian.
– Hát a méltóságod övé neje, a Dőry Mária.
