TIZENHARMADIK FEJEZET A SZENTSZÉK TÁRGYAL
TIZENHARMADIK FEJEZET
A SZENTSZÉK TÁRGYAL
A SZENTSZÉK TÁRGYAL
Most megállt a kocsi az érseki palota bejáratánál, Szűcs uram, a prókátor várta őket.
– Mindjárt kezdődik a tárgyalás, méltóságos uram.
– Ki az elölülő? – kérdé Fáy.
– Az auditor.
– És nem az érsek?
– Az érseknek a lába fáj, valami pattanás támadt rajta, meg van dagadva, nem tud csizmát húzni.
– No hát itt az ördög! – fakadt ki Fáy uram káromkodva. – Ez egyszer pattanás képében jött.
Csakugyan kapóra jöttek, éppen kezdődött a tárgyalás. A bírák együtt ültek, hat kövér kanonok, csak úgy sercegett rajtok a zsír az izzó hőségben: pedig el voltak látva mindenféle praeservativákkal, az ablakok rácsai közé friss gallyak voltak rakva, hogy a forróságot enyhítsék, az asztalon jégbe hűtött víz s a reverendáikban három-négy zsebkendő, melyekkel felváltva törülgették a verejtéket tarkóikról és a homlokaikról.
Elöl a Causarum Auditor Generalis, Jekelfalussy Ferenc ült a hosszú zöld asztalnál, melyen a feszület állt, hátul a két házasságvédő, a fiskus és a két nótárius.
Elsőnek Buttler Jánost hallgatták ki, aki az őszinteség meggyőző erejével mondta el az esküvő történetét, nagy izgatottságot és fészkelődést keltve a szent székeken.
Utána Dőry Máriát szólították. Rokonszenves, előkelő megjelenése volt. Hűs szellő látszott vele besurranni és virágillat. A kanonokok szemeiből egyszerre elröppent az aluszékonyság, amint ezek a finom csipkeszoknyák megsuhogtak.
– Mi a neved? – kérdé az auditor.
– Gróf Buttler Jánosné született báró Dőry Mária.
– Mi a vallásod?
– Római katolikus.
– Hány éves vagy?
– Tizennyolc.
– Van családod?
– Egy gyermekem van – mondá halkan.
– Felelj nekem, leányom, igaz hitedre, hogy amaz esküvőnél, mely téged Buttler János gróffal egyesített, azt felelte volna-e Buttler gróf az eskető plébános kérdésére, hogy nőül akar-e téged venni, hogy »nem akarom«?
Dőry Mária elpirult – de még csak szebb lett ezzel.
– Miért nem felelsz, leányom?
– Mert nem tudom – rebegte.
– Hogyan? Nem emlékeznél ilyen fontos dologra?
– Annyira meg voltam indulva.
– Az lehetséges – szólt a fiskus.
– Igaz-e, amit a vádlevél mond, hogy Buttler János gróf arra a kérdésre, hogy szeret-e, azt felelte volna: »nem«?
– Nem tudom, nem hallottam sem azt, sem ezt.
– Hát igaz-e, hogy az esküvőnél jelen volt tanúk füle gyapottal volt betömve?
– Én nem láttam!
– Hát az igaz-e, hogy midőn az eskető lelkész kezeiteket össze akará kötni a stólával, ellentállott úgy, hogy édes atyádnak kellett őt erőszakkal lefogni?
Mária elsápadt, lehajtotta fejét, mintha szégyenlené magát, aztán halkan rebegte:
– Nem igaz.
– Hogyan magyarázod mégis, édes leányom, hogy gróf Buttler János ezeket a vádakat emeli és fenntartja?
Mária fölemelte a fejét.
– Mert ő hallucinációkban és látományokban szenved, mélyen tisztelt szentszék.
– Mire alapítod ezt az álláspontodat, lányom?
– Bozosi cselédjei mindnyájan vallani fogják, hogy sokszor sokáig beszélgetett hangosan szobájában anyja képével, s annak akképpen felelgetett, mintha az előbb kérdéseket tett volna hozzá.
– Kiket nevezel meg erre tanúknak?
– Vidonka Józsefnét, Kapor Ferencnét, Gulyás Istvánt.
Az auditor intett a vicenótáriusnak, hogy ezek beidézendők.
Majd ismét a kihallgatandó felé fordult:
– Egy kényes kérdést teszek még hozzád, leányom, szedd össze minden erődet, hogy felelhess nekünk, kiket nem léha kíváncsiság vezet, hanem a kánoni törvények tiszteletben tartandó szentsége, hogy általuk az igazság forrását megízlelhessük.
De az igazságnak ezen megízlelése előtt még egy kis burnót megízlelése sem látszott megvetendőnek, mire kivette a praeses tubákos szelencéjét és szippantott. A többi kanonokok is előszedték a piksziseket, és általános prüszkölés következett; a vicenótárius nem győzte ismételgetni a sok Conducat sanitati-t.
Hm, kényes kérdés! A kanonokok már ismerték ezt a vidékét a válópöröknek. Apró, mélyen az arcba benőtt szemeik villogva kezdtek pislákolni, mint a fölpiszkált kanócok a mécsesekben.
– Mondd meg nekem, gróf Buttler Jánosné, született báró Dőry Mária, leányom, mi igaz van abban, hogy őt, gróf Buttler Jánost, erőszakkal, álnok ravaszsággal, emelőgépen szállították föl a te ágyas szobádba?
Dőry Mária elhalványodott e szomorú éj emlékére, és reszkető hangon felelte:
– Nem tudom.
Egész teste remegett, tekintete megtört, arca a sápadtságból szederjes kék színbe ment át.
– És mondd meg nekünk, mi történt ott azután?
Ajkait kinyitotta, valamit akart mondani, de egyszerre összerázkódott, és ájultan esett össze.
A kanonokok rémülten ugrottak föl, csak főtisztelendő Lator Vince uram próbált lehajolni, fölfogá az elalélt testet s fülét lehajtá szívéhez, hogy dobog-e még. De apage satanas, füle rossz helyre került, valamivel följebb, ahol a kebel pihegett, s kellemesen csiklandozá meg ritmikus emelkedésével szőrös fülét (melyet érdemes lenne ezentúl, mint a Martinuzziét, nagy bűneiért levágni és spirituszba tenni). A vicenótárius ellenben egy kis vizet locsolt az arcába, mire a szép asszony bágyadtan kinyitotta szemeit, s bánatos, köszönő és mégis elbódító pillantást vetett a főtisztelendő atyára, ki őt egy székhez vezette, hol lassanként magához jött.
– Nomen est omen – sziszegte irigyen Szentgályi József kanonok úr, aki szeretett volna rossz versezeteket faragcsálni – vidite Latronem!
– Leányom – mondá az auditor szelíden –, talán térj magadhoz a friss levegőn. A többi részleteket majd máskor kérdezzük ki.
Ezután a röszkei plébánost hallgatták ki, aki azt állította, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le, és a Pázmány-féle rutiale pontról pontra megtartatott.
A pap kihallgatása felette sokáig tartott, a fiskus mindenféle keresztkérdéseket tett, hogy megzavarja, de nem sikerült. A szentszék túlságosan kifáradt, és a tárgyalást másnapra halasztotta.
A tárgyalás eseményei, bár titkos ajtók mellett folytak, gyorsan szivárogtak ki a közönség közé. Dőry Mária elájulása, (Gubó legyek, ha nem volt betanult komédia – vélte ez is, az is), a pap vallomása, a benyomás, amit feldúlt arca tett, a Buttler rokonszenves modora, a kanonokbíráknak otthon a szakácsnéjuk előtt elejtett megjegyzései, néhány óra múlva már ott cirkuláltak a piacon, és folyt a trics-tracs pro és contra, disputák keletkeztek, fogadások történtek, szóval az egész város a pör körül forgott. Ugyancsak nagy pezsgést, elevenséget hozott be egyébként is e nevezetes pör. A környékről sok nemesúr jött be, kik részint Dőryékkel, részint Buttlerékkal akartak találkozni. Ezeknek kedvéért viszont olyanok jöttek, akik egy-két vidám estét akartak tölteni, persze kártyával fűszereve. Thespis kordéja is begördült a városba. Az éhség leleményes. A Miskolcon időző vándorszínészek kiszagolták, hogy a nagy Buttler-pör hetekig eltart, s unatkozó nagyurak jönnek ott össze szép számmal.
Nem is csalódtak. Fáy uram, aki nagy mecénás vala, mindjárt az első nap megvásárolta, ami a jegyekből megmaradt, s kiosztá Buttler személyzetének, a huszároknak, kuktáknak és a kuktákkal jött szolgálóknak, azzal a föltétellel, hogy előadás után otthon kell eljátszaniok a darabot. És minthogy az összes Egerben őgyelgő nemesség vacsora után a Buttler-palotába gyűlt, Fáy uram a nemes uraságok mulattatására csakugyan beparancsolta a színházban volt személyzetet a nagyterembe, ahol is nagy tuszkolásra kiálltak a középre az Erzsi szolgáló meg a Zsuzsika, s Örzsi elkezdé az első jelenetet, melyben két hermelinpalástú nemes hölgy beszélgetett a színpadon, mármint a Nápolyi Johanna és barátnője.
– Miért vagy olyan szomorú, fölséges asszonyom, Johanna? – kérdé Örzsi.
– Nem vagyok én szomorú – felelte Zsuzsika.
– De szomorú vagy, nagy bánatod van.
– Van ördögöt, hisz víg vagyok.
– De szomorú vagy, ha egyszer mondom, ne légy szamár.
– Istenuccse víg vagyok, és ha még egyszer összeszamarazol, itt, a tekintetes urak előtt, hát megrázom a varkocsodat.
Szóval a szomorújáték cselekménye e vitás kérdés miatt nem bírt tovább menni. – Az urak a hasukat fogták nevettükben, mikor váratlanul belépett az öreg Horváth Miklós.
Kitörő örömmel fogadták, Buttler meg éppen a nyakába ugrott.
– Csakhogy maga is itt van, kedves bátyám!
Horváth hasonló melegséggel ölelte meg Buttlert.
– Akihez én egyszer hozzászegődöm, azt én soha el nem hagyom.
Majd szűkebb kör maradván együtt, elmondta, in camera caritatis, hogy a palatinustól levelet adott át az érseknek ma délután.
– Személyesen adtad át? – kérdé Fáy.
– Igenis.
– Csodálom, hogy fogadott.
– Előre megüzentem, mit viszek. Bepólyázott lábbal feküdt a díványon, igenis.
– Tudod, mi volt a levélben?
– Láttam, hogy mély benyomást tett rá, mikor olvasta. Egyúttal egy kémet szereztem a palotában, igenis, egy kémet, aki most este jelenti, hogy az érsek elhagyta titokban a palotát, s meglátogatta a vikáriust, Jekelfalussyt. De, hogy a levélben mi volt, nem tudom.
– Én már tudom. Jóféle kenőcs lehetett, mert mindjárt meggyógyult a lába.
Mindezek jó reményekkel tölték el Buttleréket, de János gróf még kíváncsi volt valamire: félrevonta Horváthot egy ablakmélyedésbe, s minden teketória nélkül nekirontott:
– Piroska itt van.
Az öregúr zavarba jött, ötölt-hatolt, szavakat keresett.
– Hogy a Piroska? Izé. Mármint a Piroska? Ugyan, hogy jutnak ilyenek az eszedbe?
– Láttam.
– A szemed káprázott.
– Egy babos parasztkendő volt a fején. Hiába erőlködik, bátyám, nem tud hazudni.
– No hát nem erőlködöm, igenis, bevallom neked, igenis, hogy magammal hoztam, de ne mondd el senkinek. Nem bírtam vele, mindenáron látni akart. Hát megengedtem, hogy parasztruhát vegyenek a Fridával, és álljanak ki az utcára. Seregélynek szőlőn a szeme, hogy megláttad.
– És itt van még? – kérdé suttogva, álmodozó arccal, merengő tekintettel.
Horváth habozott egy percig, aztán mintha meggondolta volna magát, hamiskásan hunyorított a bal szemével.
– Mit adsz öcsém, agyagos, ha titokban összehozlak egy félórára, titokban, igenis?
A Buttler arca kigyúlt, szemei keresztbe fordultak, mint az ittas emberé.
– Nem, nem – szólt azután csüggedten, karjait leeresztve. – Szavamat adtam, nem közeledem addig hozzá, míg Fáy nem mondja.
Horváth barátságosan szorongatta meg a kezét:
– Derék ember vagy. Így már szeretlek, igenis. Csak próbára akartalak tenni, mert már Piroskát útnak indítottam, magam pedig itt maradok, míg a tanúkihallgatások tartanak, hogy leveleket írjak neki. Erősen rám parancsolt, igenis. Nagy zsarnok.
– Szegény kis galambom – röppent el a Buttler ajkairól egy sóhajjal együtt. – Csak legalább jót írhatna neki.
– Majd meglátjuk, mit hoz a holnapi nap, meg a többi… igenis, a többi…
– Hiszek az Istenben – jegyzé meg áhítatosan Buttler.
– A gazdában én is hiszek, de a szolgáiban csak kötve. Igenis, csak kötve.
A következő nap Buttlernek látszott kedvezni. Mindjárt a kihallgatás elején utasítá a vicenótáriust az elnöklő vikárius, hogy berendeltessék a »communis opinio« is, ami csak igen ritka esetben történt.
A communis opinio figyelembevétele kétségtelenül folyik a szentszéki tárgyalások rendjéből. Úgy, hogy az esküdtszéki eszméknek harmatcsöppje voltaképpen az egyház ítélkezése módján rajta ragyog már a legrégibb időktől, mert az elnök meg szokta kérdezni a tanúktól: »Mi erre nézve a köztudat?« De Egerben a néhai Fuchs Xavér Ferenc érsek (az Isten áldja meg haló porában) még tisztábban hozta ki az egyházi törvényeknek ezt a fönséges és mély intencióját, amennyiben különös fontosságú vallási és kötelékfelbontási pöröknél szokásba vette, hogy a két fél által megnevezett tanúkon kívül (akik be lehetnek tanítva is), két vagy három tanút találomra előrántott a semleges csőcselék közül, mintegy arra a kérdésre adandó válasz okáért, hogy mit beszélnek a dologról a faluban?
Mikor a »communis opinio« behívásának híre kiszivárgott a melléktermekbe, hol elkülönítve ügyeletek a Buttler- és Dőry-féle tanúk, minden mozzanatról jósolva és következve, Buttlerék vidáman dörzsölgették a kezeiket.
– Íme, a nádor levele!
Míg ellenben Dőry a fogait csikorgatta, és izgatottan súgta a leányának:
– Látogatást kell tenned a kanonoknál, Mária. Én nem akartam… isten látja a lelkemet, de másképp nem megy.
Mária elhalványodott, s kezét elhárítólag emelte föl.
– Meg kell lenni, szánd el magad, gyermekem – sziszegte –, mert valahonnan rossz szél fúj ránk.
A szentszék ezalatt Varga Gergely hajdút hallgatta ki. Sokáig nyaggatták, több mint másfél óráig volt bent. (Talán olajban sütik – nyugtalankodék Dőry.) Utána Szimáncsiné asszonyomra, a másik esketési tanúra jött a sor. Mind a ketten azt vallották, hogy Buttler gróf úgy viselte magát az esküvőnél, ahogy a vőlegények közönségesen.
Auditor generalis: Igaz-e, hogy a vőlegény ellenkezett?
Szimáncsiné: Nem volt abban lelkem, szentatyám, semmi hiba. Úgy állt az ott, mint a kezes bárány.
Auditor generalis: Igaz-e, hogy a jegygyűrűt falhoz vágta?
Szimáncsiné (szörnyűködve): Úgy nem igaz, mint amilyen igaz, hogy az én arcom nem fal. Milyen kótyagos fej gondolhatott ki ilyet?
Auditor: Fürge nyelveddel ne hordj össze hetet-havat, és ne kalandozz Tolnában, Baranyában, hanem felelj igennel, nemmel, értelmesen. Igaz-e, hogy a kezét, mindőn a lelkész össze akará tenni, kitépte a menyasszonyéból?
Szimáncsiné: Sőt úgy volt a kezük, kérem alássan, mint mikor két madárka összeteszi a csőrét.
Auditor: Igaz-e, hogy nektek, tanúknak, a füleitekben vatta volt?
Szimáncsiné: Igenis, láttam vattát a Gergely hajdú egyik fülében, minthogy szaggatása vala.
Fiscus: Hogyan van az, te asszonyszemély, hogy Varga Gergely hajdú meg azt vallotta, miszerint a te füledben volt vatta, mert neked volt fülszaggatásod?
Szimáncsiné (zavartan): Hogy az én fülemben? Nem emlékszem már, kezét-lábát csókolom. Csak azt tudom, hogy valamelyikünknek fülszaggatása volt és vattát tett a fülébe. De hogy az én fülem fájt-e, vagy a Gergelyé, azt most már bizonyosan nem tudom.
Szentgályi kanonok: Ista persona diabolica aberrat a via recta. (Ez az ördöngős személy letért az igaz útról.)
– Az ördög botlott meg benne – súgta a vízszemű Marsalkó kanonok a mellette ülő Lator kanonoknak.
– Vigyázz, amicé – súgta ez vissza –, mert hozzád találja vágni a kantárját.
Az auditor generalis összeráncolta szemöldjeit, átható pillantását rászegezte, s mennydörgésszerű hangon kiáltott rá:
– Valld meg igaz hitedre és a boldogságos Szűz Máriára, ki vett rá arra, hogy így tanúskodjál?
– Senki – mormogta a vénasszony összelapulva, mint egy varangyos béka. Az apró szemeit behunyta, mintha azt várná, hogy most mindjárt rászakad a terem boltozatja, melynek faláról mogorván néztek le rá az egri püspökök, egyik-másik páncélban, bajuszosan, szakállosan, közöttük egy ártatlan kisgyerek is teljes főpapi ornátusban, a csecsemő püspök, a hároméves Hippolyt, Mátyás király sógora. Különösen ettől a gyerektől reszketett Szimáncsiné. Mintha egyenesen őt nézné az okos, fekete szemeivel.
Szóval a mai nap rosszul látszott sikerülni Dőryékre nézve. A tanúkihallgatás is hamar abbaszakadt, mert délben nagy ebéd volt a Buttler palotájában, melyre az érsek is hivatalos volt és a kanonokok mind. Szem nem látta, fül nem hallotta pompát fejtett ki a fiatal főúr, mintha az Ezeregyéj csodálatos lakomáiból varázsoltak volna ide egyet a dzsinnek, megrabolva a hatalmas szultán vagy kalifa asztalát – ki most sóbálvánnyá meredve nézi otthon, a fényes Stambulban puszta asztalát, s fejezteti rendre a szakácsokat.
A mulatság a késő éjbe benyúlt, csak maga az érsek ment el mindjárt ebéd után, megcsókolva Buttlert kétfelől az orcáján. »Kedves fiam« szólította – amit egy félóra múlva már tudtak a Dőry-tanyán, a »Három bika vendéglőben«, mert éppen úgy voltak kémei Dőrynek itt, mint Buttleréknek amott.
– Nekünk nincs olyan éléstárunk – mondá csüggedten Mária –, se olyan boraink.
– Neki pedig nincs olyan édes szája, mint a tied – felelte Dőry –, se olyan mosolya.
A Buttler borai csakugyan jók lehettek, mert másnap nagyon bágyadt és aluszékony volt a szentszék, pedig érdekes tanút hallgattak ki; az öreg Dőryt, aki olyan ártatlan, becsületes képpel tudta elmondani az egész esemény lefolyását, hogy még a követ is meggyőzte volna a maga igazságáról. Néhol kitört belőle a nyers, igazmondó katona, elementáris erővel, kivált, ahol Buttleren üthetett, akit gyáva, ingatag jellemű, puhán nevelt, nyegle mágnásnak festett, akihez sohase adta volna hozzá egyetlen leányát, ha ennyire ösmeri.
– Húsz csatában voltam, tisztelt szentszék, tizenhét seb van a testemen, melyet a császárért és a hazáért kaptam, de egyik sem fáj úgy, mint a tizennyolcadik, amit ez a nyafka ifjú úr ütött rajtam, ki tisztán egy rábeszélésnek engedett, melyet a ravasz Horváth szít benne; mert olyan gyenge a lelke, mint a kenyérgalacsin, azzá válik, kinek-kinek az ujja alatt, amit az éppen gyúrni akar. Igen szomorú, tisztelt szentszék, hogy egy ilyen utólagosan kitalált, a ravasz Pereviczky prókátor által kifundált mese ellen kell idehoznom tisztességben megőszült fejemet, s ráncos arcomnak pirulásával kell leányom és a magam becsületét védelmeznem, mert olyan események hurcoltatnak itt piacra, s dobáltatnak meg sárral, melyek egy család benső életének rejtett emlékei s kincsei. Ha csak magamról volna szó, tisztelt szentszék, megvetéssel fordítanék hátat a megtévelyedett ifjúnak, ki magát Buttler grófnak nevezi; ha csak arról volna szó, hogy ama kalandor lutheránus, Horváth, kaparintsa meg gonosz machinációval a fejedelmi vagyont az ő leánya számára az én leányomtól, arra is vállat tudnék vonni, de a becsület dolgában nem ösmerhetek tréfát…
– Ad rem, ad rem – hangoztatta a generalis auditor.
– A tárgynál vagyok, tisztelt szentszék, mert lehetetlen ki nem öntenem lelkem keserűségét becsületem meghurcoltatásáért, sőt – fejezé be a ravasz róka, mert tudta ő, hogy mitől döglik a légy –, elmegyek annak védelmében a végsőkig, s akik ahhoz nyúlni mernek, legyenek bármily magasan, fegyverem által halnak meg. Isten engem úgy segéljen!
A bóbiskoló kanonokok egyszerre felütötték a fejeiket erre a fenyegető, lázas hangra, s ijedten néztek össze, mintha mondanák: Per amorem dei, ez a fránya katona megesz bennünket. Tessék most már szavazni.
