TIZENKETTEDIK FEJEZET LÁZAS NAPOK EGERBEN
TIZENKETTEDIK FEJEZET
LÁZAS NAPOK EGERBEN
LÁZAS NAPOK EGERBEN
Ami ezentúl következik, az egy vég nélküli vergődés és küzdelem.
Beborul az ég, mindjárt reggel, a napot, mely bíborruhában egy kis ideig vidáman lépeget friss harmaton, egyszerre eltakarják a felhőfoszlányok, nem látni fényét, melegét nem érezni, de tudni lehet, hogy ott bujdosik a felhők alatt. Hiszen most mindjárt kibukkan és sütni fog. Mihelyt az első felhő nem előlget neki. És milyen hitvány felhőcske! Egy ökör szuszogása is szétkergetné, ha közelébe férkőznék.
Ez dióhéjban az egész szomorú történet.
A felhő csakugyan szétfoszlik, már van remény, haj, megint új felhő tornyosodik… s ez úgy megy folyton, míg végre megjön az este, a nap leszáll… itt az éjszaka.
Még szerencsés a meseíró, aki olyan eget fest a meséjéhez, amilyent akar. De én krónikát írok. Buttler itt járt, itt szenvedett közöttünk, és még élnek emberek, még lépten-nyomon találkozom olyanokkal, akik egykor kezet fogtak vele, és belenéztek szomorú arcába.
A pört tárgyalásra tűzte ki a szentszék október negyedikére, de a tárgyalás nem volt megtartható, mert az elnöklő érseknek hirtelen megfájdult a hasa. Azt mondják, valami rossz gombát evett. A kanonokok ijedtükben, hogy az érsek meg van mérgezve, elhalasztották a tárgyalást. A szegény Pereviczky a fogait csikorgatta dühében.
– Pedig minden elő volt készítve! Úgy ment volna minden, mint a karikacsapás.
Az új tárgyalást most már januárra tűzték ki.
Ebben az esztendőben azonban igen kemény tél következett. A történelem két furcsaságot jegyzett föl róla: hogy a rá következő évben kétszer szüreteltek Tokajban, ami úgy értendő, hogy már október elején leesett a hó a Hegyalján, mikor még a termés a tőkén volt, s a fehér hóbunda csak márciusban olvadt le róla, úgyhogy a termést tavasszal szedték le – ősszel aztán a másik termést. Ez volt az egyik furcsaság.
A másikat az egész világ tudja. Hogy Napóleont megverte Oroszországban a legnagyobb muszka hadvezér – December. A fölséges sereg elpusztult, megfagyott a tél szigorúsága miatt.
De amit a történelem nem jegyez föl, csak amit a krónika fönntartott, Egerben is nagy tél volt, mely elpusztítá a város összes öregembereit – úgyhogy az érsek az akkori szokás szerint minden húsvétkor asztalához híván a város aggastyánait az úgynevezett »fehér ebédhez«, nem talála a városban elegendő számú fehér hajú embereket, a szomszéd falvakból hozata magának közönséges renden levő vén matyókat és barkókat.
Hja, biz ez gyilkos tél volt! És az igazi egri öregek között három kanonokot is lekaszált, ezek között a Causarum Auditor Generalis, főtisztelendő Jablonczy József uramat is – mind a hármat a Buttler pártjáról. Jablonczy meg éppen mozgató lelke vala a kötelék fölbontását helyeslő papságnak, ekképpen korteskedvén: »Aki valamely tüskét kivesz a lábból, az meggyógyítja a lábat és Istennek tetsző dolgot cselekszik; aki azonban beljebb veri a tüskét, hogy ne látszassék, az nem gyógyítja meg a lábat, hanem megbetegíti az egész testet és még a saját lelkiismeretét is.«
Mikor Pereviczky uram ezt a hírt vevé, újév reggelén Újhelyen éppen a templomba készült a nőrokonaival, és a kolmizó vassal maga szedé fodrokba ingének elejét, melyet abban az időben »sápodli«-nak neveztek. Átfutván a levelet, fölkiáltott:
– Megcsaltak, kiraboltak, futnak az ezreseimmel!
Azután a szívéhez kapott, a kolmizó vas kiesett a kezéből, és még egy kiáltást hallatva, olyat, mintha kergetné őket, holtan rogyott össze a padozatra.
Nagy felindulásában nem tehetett többet, mint hogy utánaszaladt a három kanonoknak, akiknek túlvilági nyugodalma nem lehet immár többé irigylésre méltó; mert ha Pereviczky uram egyszer elment, nem ingyen ment, rájuk akadt és persequálni fogja, bárhova jutottak volna is a túlvilág három ismeretes osztálya közül.
Hanem ezzel a könnyelmű lépésével ugyancsak elrontotta a Buttler dolgát. A pör összes szálai a Pereviczky kezében voltak, ő építette föl nagy gonddal és művészettel, az érvek csoportosításával az egész támadási tervet, ő állapította meg a stratégiát, ő tudta a követendő taktikát. Ő ismerte a fogantyúkat az egyes bírákhoz, tanúkhoz, hol kell valamit megcsavarni, hol kell valamit megnyomni. A nagy kerék megállt, és a hatalmas óramű se járt többé.
Egy Szűcs Mihály nevű ungvári ügyvéd vállalkozott hirtelen, hogy átveszi a pör vitelét. Annyi ideje is alig volt, hogy az aktákkal és a tényekkel megösmerkedjék, minek következtében maguk Buttlerék kérték a tárgyalás elhalasztását.
Így maradt megint a nyárig. Ezalatt Buttler folyton búvósdit játszott Dőry Máriával, aki sorra látogatta a Buttler-birtokokat. Egyszer meg is lepte Párdányban, magával hozván a kis Máriát is pólyákban.
Buttler éppen a hársfák alatt ült az udvaron és a kutyájával játszott, mikor a saját bozosi hintaja begurult. A gyászruhás Mária leugrott a kocsiról ruganyosan, átvette a gyermeket a dajkától, és ott az udvaron a kavicsban bocsátkozék térdre Buttler előtt.
– Oh, uram – rebegte –, bocsásson meg nekünk.
A gyermek sírt. Mondják, ő is megcsípte, mint a mese szerint Mária Terézia a kis Józsefet Pozsonyban.
A gróf hirtelen fordult el tőle.
– Nem ösmerem önt. De azt hiszem, hogy őrült.
S ezzel sietve ment az istállók felé, befogatott, s még abban a negyedórában elszaladt a vukici vadászkastélyába. A kocsira felülve, keserű humorral szólt a párdányi prefektusához, Nogáll Ferenchez:
– Mégis jó, ha az embernek annyi kastélya van; többször válthat tisztát.
És ebben jobban van kifejezve mindaz a mélységes utálat, melyet e frigy iránt érzett, mint a prókátorok mázsaszámra menő irkafirkáiban.
A következő nyáron azután csakugyan megkezdte a szentszék a tárgyalásokat.
Rekkenő, valóságosan tropikus meleg napok voltak – talán éppen azért, mert olyan hosszú és kegyetlen volt a tél, és mert azt tartja Fáy István uram, hogy se a hideget, se a meleget nem eszi meg a kutya, ki kell annak jönni valamikor.
De a nagy meleg dacára is óriási érdeklődés volt a városban a pör iránt. Az utcán zsúfolva állott a nép az érseki palota előtt, hogy a pör egyes személyeit lássa érkezni. Azok a vitéz asszonyok, akik innen a törököket elkergették, már régen elhaltak, a mostani asszonyok már csak kíváncsiak voltak. Minden ablak tele volt velük. Aki nem jutott ablakhoz, az kijött az utcára, inkább kitette magát a napszúrásnak. Szóval, zsúfolva volt az utca úgy, hogy lovas pandúrok tartották fönn a rendet.
Legelőbb jött maga az asszony, négy csellengős lovon, fekete ruhában, csinos, nyúlánk teremtés, az arcán leeresztve a fátyol, de nagy szemei vakmerően villogtak, mint két kárbunkulus.
Nem a vidékről jött most, már tegnap megérkeztek a Dőry pártján levők, s különböző vendégházakban szálltak meg. De a sokaság miatt most is kocsin kellett jönni. Mária mellett az öreg Dőry ült, fehér szalmakalapját lehúzva a szemére. Tavaly óta erős szakállt eresztett, mely teljesen ősz, sárgába vegyülő, mint a kanári tollazata.
Mély csöndben nézte a tömeg, míg egyszerre egy tímérlegény elkiáltotta magát:
– Ez ám a gyönyörűséges menyecske!
Erre a tömegek elkezdtek pisszegni.
Egy hang közbekurjantott:
– Vivát Horváth Piroska!
Száz hang utána dörögte:
– Éljen a Piroska! A Piroska!
– Kutykuruty! – sziszegte az apa, a szakállát rágcsálva. – Ez a csőcselék téged pisszeg. Vedd le a fátyolodat! Kacagj a szemükbe!
– Hallgas, apám, hallgass! Inkább volnék én most négy lábnyira a föld alatt.
A kocsi megállt az érseki palota előtt, ahol a szentszék ülése volt. A szép asszony leszállt, fekete szoknyáját fölemelte kissé, látni lehetett a hintó hágcsóján apró, fekete topánkáit, még azonfelül a lábaiból is valamit a szemvakító fehér harisnyákban.
Egy szakállas jogász, aki az érseki kapuhoz támaszkodék, megigézve kiáltott fel:
– Hát mi a fittyfenét akar az a gróf, ha még ez se elég neki.
Dőry Mária már roskadozott, mikor ez az önkéntelen bók visszaadta erejét. Abból a sok gyűlöletből, melyet a bevonuláson tapasztalt, a pisszegésből, a zúgásból, a gorombáskodásból, a bántó röhejekből ez az egy szó vált ki rokonszenvesen. Ezt kapta meg, s hegyibe kerekedett a többinek. Mintha egy szál virágot húzna ki valaki egy szemétboglyából, a tetejére tenné, és az lenyomná, láthatatlanná tenné az egész boglyát. Örült neki. Megdobogott tőle a szíve. Hiszen asszony volt. Elmosolyodott, s olyan kevélyen lépkedett föl a lépcsőkön, mint egy páva.
A nép ezalatt megrohanta künn a kocsiját, és letépte az ajtókról, a hámokról az ezüstös Buttler-címereket. És a nép ezzel meghozta a maga ítéletét a Buttler-ügyben. A kocsis röhögve nézte a bakról.
Aztán egyenkint szállingóztak a többi idézettek. Jött egy bricskakocsiban Gergely hajdú, Szimáncsiné asszonyom; egy másik kocsiban ama tűzről pattant szobaleány és komornyik, Bíró Nina és Tományi József, akik a nászéj hajnalán léptek be az új házasok szobájába, a harmadik kocsin a két pandúr, Kázsmári és Jeszenka, a negyediken a Dőryék ügyvéde, Kalmár Pál ült, nagy beszélgetésbe merülve a röszkei plébánossal.
Ezeket nem ismerte a nép. Azok is, akik az ügy részleteibe jobban be voltak avatva, legfölebb találgatták, hogy ki mi lehet. Mindössze csak a papot hajította meg valaki egy záptojással, ami a vállát érte és összetörvén, végig folyt a reverendáján.
– Legyetek átkozottak, sátán patkányai! – kiáltá őket megfenyegetve.
Kisvártatva Buttlerék érkezetek, de más úton. Ők faluról jöttek, mert Buttlernek itt a közelben is volt uradalma.
Királyi pompával jött Párdány grófja, mely elvakítsa Eger városát, és imponáljon a papoknak. Így akarta Fáy István.
Elől nehéz társzekerek dübörögtek, ágyneművel, ládákkal, mindenféle pléhedényekkel megrakva, hatalmas zsírbödönök, oldalszalonnák, puttonyok, dézsák. (Buttlernek saját lakatlan palotája volt Egerben, abba szállt.)
Négy ilyen társzekér után két szekéren kukták, szakácsok szorongtak az ő fehér habitusaikban, lepénysapkáikban.
A következő két szekéren az urasági banda vonult be, tizenkét cigány ezüstsujtásos, vérvörös ruhában.
Azután következtek a gróf nyerges paripái egy csomó csatlóssal és lovásszal.
Ezzel megszakadt a sor. Valamivel messzebb feltűnt egy lovas vitéz, sárga selyemdolmányban, hasonló narancsszínű nadrágban, az oldalán egy rézkürt, ez volt a harsonás, aki ha belefújt a kürtjébe, azt jelentette, hogy minden élő lélek térjen ki az útból, mert nagy úr közeledik. Azután jött két lámpavivő, apró mokány lovakon, hosszú búzavirágszín köntösökben, kerecsentollakkal a kalpagon. A nyereghez hátul keresztbe egy csomó fáklya volt erősítve. Őket követte nyolc lándzsás, rézveretes sisakokban, csillogott-villogott a sisakok érce a perzselő napfényben. Majd huszonnégy sárga csizmás huszár alatt járta a táncot a huszonnégy kényes paripa, mind a huszonnégy ló hófehér, mind a huszonnégy huszár piros zsinóros, zöld mentében. Hatalmas kemény fickók, nagy bajusszal, sok sebhellyel. Ott voltak nemrégen Napóleon ellen az inszurrekcióban, csakhogy többedmagukkal; kétezer ilyent állított ki a párdányi gróf gyámja.
Szörnyű porfelhőt vertek fel. De hát akkor az volt az úri dolog. A nagyobb por. A legnagyobb úr is úgy nyelte, mint az ambróziát. Jó lehetett, mert nagyon sokba került.
A porfelhőbe beburkolva, végre jött a gróf öt fekete csődörön; a három elsőt nyeregből hajtották. A kocsi mellett egy kengyelfutó loholt, nyurga, sovány fickó, sáfrányszínű ruhája csuromvíz a verejtéktől.
A kocsi után ismét huszonnégy huszár nyargalt, fehér dolmányban, fehér sörényű, sárga lovakon. Olyan egyformák voltak, mintha egy kanca ellette volna őket; a lélegzete állt meg az embereknek a gyönyörűségtől.
Maga az uraság kocsija azonban teljesen elütött a pompától, egyszerű, használatban lévő bricska volt, Buttler Fáyval ült benne, szokott hétköznapi kabátját viselte s puha begyűrt kalapot. Az egész öltözete nem ért annyit, mint egy huszárja mentéjén a gombok. De éppen ez volt nagyuras.
Közvetlen a kocsi mellett egy apród lovagolt, két kulaccsal a nyakában. Az egyik kulacsban forrásvíz volt, a másikban bor. Az elsőt néha útközben is meg kellett töltenie ily nagy hőségben a kutaknál és forrásoknál, s mégis utolérni az urakat. Ezért kapta az apród a leggyorsabb lovat.
Ily feudális menetek most már ritkák voltak, kivált ezen a vidéken. Fönt a hegyek között, Nógrádban, Nyitrában még így jártak a nagyurak: Czobor, Illésházy, Balassa: de itt már csak ünnepélyes alkalmakkor, főispáni vagy püspöki installációnál fejtett ki ekkora fényt egy-egy nagyúr.
Még két négyes fogat jött: Bernáth Zsiga ült az egyikben a hevesi uradalmi prefektussal, és éppen arról beszélgettek, hogy kevesebb huszár kellene és több tanú. Ami igaz is volt, mert a Buttler tanúi elfértek egy kocsiban; Vidonka és Madame Malipau. Ők is beszélgettek valamiről, örökké járt a szájuk, s hozzá hevesen gesztikuláltak, de minthogy a madame csak franciául tudott és németül, Vidonka pedig csak tótul és magyarul, örök titok maradt kettőjük közt is, hogy mit mondtak.
Közel a városnál a baloldali kukoricásokból egy nyúl ugrott ki és keresztülfutott az úton éppen a Buttler kocsija előtt, a fehér lovas huszárok közt. Hogy meg merte tenni a szemtelen!
A babonás Buttlernek meglúdbőrzött a teste.
– Az ördög van benne, kedves gyámatyám.
– Ne félj tőle! – nevetett Fáy. – Nem az ördög az. Bizonyosan mondom neked. Én ugyan még nem láttam, de van egy barátom és druszám Debrecenben, bizonyos Hatvani István professzor, aki már állítólag beszélt az ördöggel. Azt kérdezte tőle: »Mi vagy, férfi vagy nő? Milyen alakban jelensz meg?« Mire azt felelte az ördög: »Mindig olyanban aminőre nem is gondolsz.« No, márpedig a nyúlról emberemlékezet óta gondoljuk, hogy rosszat jelent – tehát nem jelent rosszat. Van az ördögnek elég esze, édes fiam, hogy ilyenkor ne a nyúlba bújjék, ha nekünk ártani akar. Inkább belemegy valamelyik kanonokba.
Eközben beértek a városba, s amint a Hatvani utcába befordultak, ahol már tömegekben állott a nép, fölismerték Buttlert, fölharsogott az éljen-zúgás és lázas morajlással hömpölygött tovább-tovább. Szinte reszketett bele az érseki palota. A szentszék tagjai odafönn kitalálhatták ebből, hogy most érkezik Buttler.
Némelyek a kalapjaikat lengették, a nők az ablakokból a kendőiket lobogtatták. Az egész város ittas volt a pompától.
Buttler levette a kalapját s hajadonfővel ülve, gépiesen integetett köszönetet jobbra-balra, midőn egyszerre egy kis elhajított bokréta szállt, szállt feléje a fejek fölött, és bepottyant a kalapba. Kivette, hát három piros szikrácska volt összekötve egy szőke női hajszállal.
Hátrafordult, oda nézett, ahonnan a virágot dobták, és egyszerre fölkiáltott:
– Piroska!
Az az ismerős, édes arc villant meg egy percre, azok a szemek, az a mosoly, de milyen különös keretben. Egy sugár kis parasztleány állt fehér babos kendővel bekötött fejjel a torkolatnál, ahol a Hatvani utca a Németi utcába olvad. Amint odapillantott Buttler, a tündéries fej hirtelen alábukott, mintha készakarva történnék, és eltűnt a sokaság között.
– Ne beszélj! – szólt Fáy. – Csak talán nem?
– De ő az! Parasztleánynak öltözve – szólt megdicsőült arccal. – Meg mernék rá esküdni.
– Képzelődöl.
