A TITOK
A TITOK
Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszélyünk meséjét szőtte. Csak 17 évvel megyünk előbbre Bike bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrég nősülvén meg, úgyszólván a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint gumielasztikum, évekké nyúljanak. Itt azonban valószínűvé tette az a körülmény, hogy Bike uram nagynehezen jutott hozzá a feleségéhez – s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.
Az ifiasszony már tudnivaló, hogy azért sem maradhat ki e fejezetből, mert »titok« a címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt, és megtalálod a titok kulcsát.
Isten nyugosztalja meg szegény ifiasszonyomat a haló porában, de csakugyan ő volt oka mindennek! Minek ment férjhez Bike uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak a gazdag Bikét, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt.
Igaz, hogy a leányszív még az akkori idők szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy a szüle ellen merjen protestálni, – de ha, ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejéből a csinos hetyke Karczy Pétert, ki sokat járt be Szegedre.
Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is! Ezt kellett volna tudnia a szegény ifiasszonynak! A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézeshetek után el kellett menniök egy rokonuk lakadalmára, ki egy Szegedhez közelfekvő faluban jegyzősködött.
A lakadalmas háznál ott volt Karczy Péter is.
A fiatal férj mindjárt az esküvő után fogatni akart: Veronka nem engedte.
– Oh, maradjunk még legalább egy óráig.
Bike sötéten bólintott: rossz géniusza pokoli sejtelemmel kínozta.
– Jó! Maradjunk hát még egy óráig.
Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol. Feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelődött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó. Behunyt szemei előtt rendben végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, láza képzelet-alkótta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetőn: kígyó alakban végződő női szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette mint a pokolkő.
Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyről izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodik? Lehetetlen, hogy ébren legyen.
Belülről éppen e percben hangzott föl a zene: a régi jó idők csárdása.
Bike az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.
Veronkája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit sugdoshatnak egymásnak!
Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midőn az éppen a legügyesebben kacérkodott, hogy a táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legköltőibb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj el s a tied vagyok«.
– Az egy óra elmúlt, – szólt Bike tompán – menjünk!
A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdőleg emelte Bikére:
– Oh, még egy félóráig… csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.
– Olyan jól érzed magad! – szólott Bike gúnyosan.
Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legőszintébben annak, aki olvasni tud belőlük.
Az erős férfiú idegét mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörő düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el.
Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében forr.
– Nem bánom, – mondá látszólagos egykedvűséggel – maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni. Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltűnt, hogy egész este nem látták, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek reá.
Úgy éjfélfelé azonban újra látható lőn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt.
Ismerősei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódott ki teljesen a »katzenjammer«-ből.
Bike uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.
– Az úr nemesember, ugye? – szólítá meg halkan.
– Az vagyok – felelt az mogorván.
– Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopózik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt.
– Ott leszek – súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, ott a Bike uram szemeláttára táncra kapta annak feleségét. Akiért a számadás lesz a méhesben.
Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódék: a Bikeé és a Karczyé.
– Eljöttem! – mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. – Mit akar velem?
– Nem valami találós mese – szólt a másik; – bizvást elmondhatom.
– Nos?
– Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.
– Magam is gondoltam már arra…
– Úgy-e? annál jobb. Legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja, hol voltam azalatt, míg a mulatság folyt? – Nem vagyok kíváncsi.
Bike türelmetlen mozdulatot tett.
– Felültem az egyik lovamra, s hazavágtattam a pisztolyaimért.
Karczy hidegen mondá:
– Nagyon jól tette.
– Mind a kettő golyóra van töltve. Jöjjön utánam!
Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlő gyalogösvény szelt át, feketén elterülő füzesbe vezetve a rajta menőket. Bike ment elől; a füzes közepe táján megállapodott, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.
Karczy törte meg a hallgatást.
– Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?
– Majd átlátja.
– De mit mondanak majd, ha olyan hosszasan maradunk ki?
– Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.
– Körülbelül? – veté oda Karczy gúnyosan.
– Körülbelül az ítéletnapig.
A füzes túlsó részén az Ér folyó kanyargott, mint egy óriás fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára; ha szekéren akart oda eljutni az Éren túli dűlőbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a magyar közlekedési viszonyok.
A parton egyszerre megállott Bike, s kihúzván köpenye alul a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.
Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez, s fanyarul jegyzé meg:
– Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg a börtönben, mint gyilkos.
– Te nem lősz? – ordított föl dühösen Bike. – Amint akarod. De én esküszöm, lövök s ledurrantlak, mint egy megfutamult nyulat.
Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngő emberre rohanni, kicsavarni kezéből a pisztolyt s bedobni a magáéval együtt a vízbe; de volt a dühöngő ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megmegbénítá a másik erejét és lehűté merészségét.
– Nem bánom hát, – szólt halkan – végezzünk, de szaporán.
Bike homlokára ütött és élénken mondá:
– Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: akit a lövés ér, lebukik, eltemeti a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hűséges titoktartó.
Karcy egy percig gondolkozott.
– Elfogadom – szólt mohón. – Ki lő először?
– Mind a ketten egyszerre.
– Hogyan lehet az?
– Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakas kukorékolását a faluból?
– Hallottam; de most éppen megszűnt.
– Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az első kakasszóra lövünk.
– Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel és bevárja…
– A saját becsületünk, Karczy uram! Az Isten reánk néz és látni fogja…
– Elég… én helyemre állok.
A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér.
A két ellenfél kimérte a nyolc lépést lassan, tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, amiken nappal is vakmerő vállalat végiglépkedni, aztán fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelő állásba tették magokat.
A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvosdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprő felhőfoltok mögül, a füzesben titokszerű zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghídoszlophoz csapkodó hab loccsanása zavarta meg.
Éles kakasszó metszette át a levegőt, két pisztolydurranás hallatszott utána – s két emberi test zuhant a hullámokba.
A hold sietve bújt felhőtakarója alá.
Az egyik alak legyőzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz… a hűséges, titoktartó víz.
Bike maradt meg. Megmerevülten állott a parton, szemei önkéntelenül utána vesztek annak a mindinkább kisebbedő fekete pontnak, mely olyannak tűnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy odacsöppent tintafolt.
Mi lehet az?
A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakói egyszerre semmivé váltak, rájok nem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna őket.
…Miért tettem? Miért tettem?
Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerűn zúg, mintha az egyik fűzfavessző a másiknak sugdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a hídoszlophoz, mintha locsognák: gyilkos! gyilkos!
Csitt!… Egész testében reszketni kezd: sóvárogva várja, mikor tűnik el a láthatárról végképp a lefelé úszó fekete pont.
Akkor tán megkönnyebbül.
Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott az lelkében s ezentúl örökkön-örökké magával kell cipelnie e gyötrő fotográfiát.
