HANG A TÚLVILÁGRÓL
HANG A TÚLVILÁGRÓL
Az előbbi fejezetben leírt esemény régen történt, olyan régen, hogy talán nem is igaz már. – Azelőtt ugyan sok mendemondára adott alkalmat a fiatal ispán gyors eltűnése, magyarázták különféleképp, különösen a környék vénasszonyai köszörülték rajta nyelvüket sok ideig: hova lehetett, mi történt vele, megölték-e, vagy ő ölte-e meg magát? De hátha Amerikába szökött, vagy álruhában jár-kél a környéken, hogy így kerülgethesse a Bike uram szép feleségét.
Néhány hónap múlva aztán kifogtak az Érből egy holttestet, teljesen föloszlott, megismerhetlen állapotban.
A közvélemény megelégedett vele: a' bizony a szegény Karczy holtteste. Az isten nyugossza meg, hogy ím most már az anyaföldben fog találni pihenőhelyet.
A bíróság ugyan hivatalosan konstatálta, hogy a holttest nem lehet a Karczyé, mert annak fekete haja volt, míg ezé sárgás, azonfelül Karczy magas termettel bírt, emezé meg alacsony. De hát utóvégre is mit tud ahhoz a bíróság? Tessék csak a szolgabíró úrnak két hónapig víz alatt tartani tekintetes fejét, valamint érdemes csontjait, s majd meglátja: mekkora változáson megy át becses úri személye.
A bagódi csősz emlékezett arra, hogy a lakadalom estején éjféltájban két úrféle ember ment el a kunyhója mellett, kisvártatva két pisztolylövést is hallott az Ér felől; csakhogy a bagódi csősz részeges ember, s mióta húsz évig – mire nagyon büszke – a császárt szolgálta, annyira megrögzött benne a katonaerkölcs, hogy egyetlen szavát sem lehet hinni.
A szomszédos kackari bakter pedig mennyre-földre esküszik, hogy azon éjszaka egy lucskos kísértet ment át falujukon, a víz úgy csepegett róla, mint az ereszről, csipkés nyomokat hagyva a poros úton. Eleinte – úgymond – neki akart menni, de aztán eszébe jutott, hogy a kommenciójában nincs benne a kísértet-fogdosás, minélfogva behunyta szemeit és áhitatos kereszteket vetve magára, hagyta a rossz lelket a maga útján menni.
Karczy özvegy volt. Neje, kivel alig élt egy évig, éppen azon percben veszté el életét, midőn újat adott a kis Miklóskának. Miklóska második évében járt és már nagyon tisztán ki tudta mondani az »apa« szót, (a »mama« szóra nem volt szüksége szegénynek!) midőn egyszer az apa csak nem volt sehol. Jó emberek, kik már tizenhét év óta is megfogytak, gondoskodtak az apátlan-anyátlan árváról, mígnem egy napon valami felsővidéki kabátos ember jelent meg a faluban, ki magát Karczy rokonának vallotta, s a gyermeket magával vivé.
Mindössze ennyi vált köztudomásúvá e szomorú dologból, de lassanként, mint mindent, e halvány részleteket is elfeledték az emberek. A tények is csak olyanok az idő markában, mint a festett kelme, mely lassan-lassan színét veszti.
Csupán Bike lelkében maradt örökké újdonatúj a borzalmas kép.
De ha foglya is annak a képnek, ha nyomja is lelkét ez a kép, ha fölijeszti álmaiból, ha arcul csapja, mikor a legédesdebben mosolyoghatnék, ha ürmöt vegyít italába, mérget kever ételébe, ha a jótékony feledést elhessegeti is tőle – legalább ne tudja senki! A titoktartó víz ne szóljon soha, soha!
És íme ma, évtizedek múlva váratlanul megszólal a víz feneke.
Fércz uram azt írta a levélben:
»Tisztelt Bike uram! A kenderesi lakadalom éjjelén két férfi állott a bagódi gyaloghídon fölvont pisztollyal. Hogy mi lett a két férfi sorsa, azt csak »mi ketten« tudjuk.
Ha tudjuk, minek meséljem tovább. Okos emberek a kevésből is értenek. Tisztelt uramat tán nem is valami nagyon interesszálja ez a dolog? Régen volt – bizony el lehetett volna már felejteni is azóta! Meghiszem, ha a dokumentumoknak nem volna olyan fatális hosszú memóriájuk! De mit beszélek én itt összevissza, mintha a kosárért aprehendálnék? Az első gondolat nem mindig a legjobb gondolat, tudom tehát, hogy nem marad mellette, hanem szívesen elfogad vejéül. Dátum stb.«
Ez volt a prókátor sorainak tartalma, melyektől Bike mozdulatlan maradt székén, mint a villámsujtott, ki nem hall, nem érez, nem gondol, nem él; amice Lupcsek kezeit dörzsölte s még egyszer kérdé az öregtől:
– Tehát beleegyezik a házasságba ugye?
Dejszen kérdezhette már az öreg Bikétől! Nem felel az már többé a vallató bírónak sem… Nagy megüvegesedett szemei ostobán meredtek az ifjúra, mintha azt mondanák a »nem értem, miről van szó«. Végre megmozdul a nyelve s érthetetlen bömbölő hangot ád, mint a beszélni tanuló gyermeké.
– Ezt a szél érte – mekegé hüledezve Lupcsek s az ajtóhoz szaladva elkiáltotta magát: – Segítség!
Lupcsek kiáltására az öreg cseléd, Boris szaladt be legelőször, de rémültében nyomban vissza is futott az udvarra, föllármázva az egész környéket.
– Jaj istenem! Ki hitte volna? Ilyen hatalmas embert is hogy meglátogat az isten! De csak erős vagy, én teremtőm! Hogy meg tudsz birkózni mindenkivel. Emberek, népek, felsővárosiak! – ordítozott kezeit tördelve – ha van lelketek: segítsetek, fussatok! A Jancsi hadd menjen orvosért a Palánkba. Jobb volna ugyan a bába, mert az különb ember az orvosnál, de a nemzetes úr nem szereti, – te Teca, te!… te meg szaladj szaporán a sánta molnárnéhoz, a Tyúkbögy-utcába, egy kis jóféle fűért. Te meg mit bámészkodsz itt, fiam, Kató. Jobb bizony, ha hirtelenébe egy kis zabot melegítesz a nemzetes úr gyomrára, – ki tudja, hátha megállítaná a költözködő páráját…
Lupcsek éppen a kalapját vette s távozni készült, midőn Vilma sugár alakja megjelent a küszöbön.
– Atyám! – kiáltá a valódi fájdalom megdöbbentő hangján, s odaborult atyja keblére, csókolva arcát, homlokát, s saját kezeiben melengetve az övéit.
– Oh, milyen hidegek, mint a…
»Mint a halotté«, akarta mondani, de Lupcseket valami sajátságos, életében először érzett gyöngédség arra készteté, hogy útját állja annak a borzasztó szomorú gondolatnak.
– Mint a jég – szólt hirtelen Vilma mellé lépve, és maga is megfogta az öreg merev kezét. Majd ezeket tette még szavaihoz: – Különben nincs ok aggodalomra, azt hiszem.
A leány meglepetve nézett föl: jól esett neki az a szó, szelíd szemei köszönetet látszottak mondani Lupcseknek, ki ettől egészen megindult. Szegény Lupcsek: még soha nem érzett hasonló melegséget a szíve tájékán.
– Az első szélhűdési roham nem szokott veszedelmes lenni. Azt gondolom, még a szavát is visszanyerheti.
– Szent isten! – zokogott fuldokolva Vilma, szép halovány arcát kezeibe temetve, – mért mondja, hogy visszanyeri a szavát? Hiszen el sem vesztheté azt! Nem néma az én apám. Atyám, atyám! nézz rám, szólj hozzám! Én vagyok itt, nem ismersz?
Az öreg kinyitotta szemeit egy percre, nyelve sebesen forgott ajkai közt, de csak értelmetlen gagyogást hallatott. Vilma lázasan sikoltott föl:
– Hát mégis néma vagy! Nincs szavad, csak gondolatod! Látsz, de meg nem szólíthatsz. Kérdezhetlek, de nem felelhetsz! Édes jó apám!
Könnyei megeredtek, mint a zápor, s odatérdelt apja mellé, kit Lupcsek ezalatt ágyba fektetett.
– Ki fog nekem mesélni a hosszú téli estéken, kivel fogok én beszélgetni ezentúl? Ki fogja nekem mondani, fejemet simogatva: Kedves Vilmám!
Amice Lupcseknek jaj be kedve lett volna odalépni a kedves leányhoz, térdre esni előtte és azt kiáltani: »Én, én.«
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
