A KAPZSI GREGORICSOK
A KAPZSI GREGORICSOK
A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe, és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalonokban, hol az öreg cseresznyefa zongora felett »Zrínyi Miklós kirohanása« van felakasztva, s hol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel, s ebben a pohárban orgonavirág illatozik.
Ah, ezekben a kedves kis szalonokban valóságosan pezsegtek, forrtak a vélemények.
– Mégiscsak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább ilyen), az mégis hallatlan dolog.
A kilenc asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük, s ha voltak, akik Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:
– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett fiatalabb korában.
Sőt azok is, akik föltétlenül elítélték Gregoricsot, ilyenformán okoskodtak: valami barátságnak mégiscsak kellett lenni, hogy megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még akkor se, ha a legrosszabbat vesszük; sőt az esetben még nagyobb tapintatlanság.
– Olyan stikli ez – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) –, melyért ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére, hogy nemesember, a saját penicillusommal vakarom le.
A főlevéltárnok s egyszersmind tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen másképpen fogta fel az esetet.
– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak harmincöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilencen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiszkréció vagy egy kis rágalom? A rozsdás acélpengén nem hagy már a lehelet semmi foltot. A hernyót is csak olyan fáról szedegetik le, ugye, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igenis, a férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Márpedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És ebben az egyben van elhibázva.
Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot csaptak városszerte a megboldogultnak kilenc Flamme-járól, mire mindjárt másnap reggel nagy dérrel-dúrral beállított a közjegyzőhöz Vozáry István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek, és kijelentette, hogy miután az ő nejének sohase volt semmi viszonya ama szemtelen Gregoriccsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja. Amint ennek a híre is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert őnekik se volt semmi viszonyuk Gregoriccsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit, mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ráncosképű anyókákat látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pironkodva az erényeikről beszélni.
De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik ilyenformán a végrendelethez csatolt húsz ezres – már tudniillik kettőt kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoriccsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilenc volt.
Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyúságra fordult. Sehogy se bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába, és ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltűnt, hogy sehol semmiféle nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adásvételi okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:
– Az a bolond tenger csinálhatja a konfúziót, amit Shakespeare Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.
Tajtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az úrral, mikor a cseh birtokaira utazott.
Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza híresztelte a csehországi utat, de voltaképpen Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, hol a Gyuri fiú tanult.
Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!
Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.
De hát odaadta-e? Azt már csak mégse tehette, hogy egy tacskóra százezreket bízzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garas pénze nincs, s maga is el volt keseredve, amiért üres kézzel hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné tette a szegény fiút, bőkezűen költött rá, míg élt, s most egyszerre kiapad a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leckét adó diák lesz, ha ugyan lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e őt az egyetemre küldeni.
– Ej – vélte Sztolarik –, hiszen ha az lett volna a célja, hogy a fiú kapja meg összes pénzét, nyíltan is neki ajándékozhatta volna, az urak nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?
Biz ez igaz volt, s éppen azért tűnt fel megmagyarázhatatlannak, rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics száznyolcvanezerért, a privoreci birtokot hetvenötezerért, ami összesen egynegyedmillió forint. Uramisten, hát hova tette volna azt a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett ennek a találgatásában bolondulni.
Nem látszott ugyan valószínűnek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gregorics-testvérek mégse mondtak le ennek a lehetőségéről, s kémeket fogadtak, akik titkon ügyeljenek az Ancsurára, s elejtett szavait megvigyék, valamint Pesten is találtak egy ügyes fickót, aki az időközben jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön s életmódjából és szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.
Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat, a »Hét Bagoly«-ban lakott, s egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képíró utcában, mely az »Első Április« címet viselte. E kis vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a specialitásoknak, melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utcán egy sovány alakkal, s alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:
Soványi úr: Ugyan hol étkezik, bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?
Kövéri úr: Hát itt, az »Első Április«-ban.
Soványi úr: Ejnye, akkor én is oda megyek.
Ennek dacára azonban mégis rosszul főztek az »Első Április«-ban, s talán éppen e felültető párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése »Első Április«-nak. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a csalafintaságot.
A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel az »Első Április«-ban, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl, este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz, azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember lesz belőle.
A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a negyedmillió, s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy tizenegy éves.
Ostoba föltevés volt – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat, s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harminc forintot havonkint.
A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolc ezeren, meg azon a néhány százon, ami a Gregorics Pál bútorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végképp nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét, s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának, s – egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.
De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála, és azt ki nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.
Gáspár a homlokára ütött.
– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.
Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult köztük.
– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit beletegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.
Boldizsárral is közölte a gyanúját, Boldizsár ujjongott örömében:
– Az Isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk, és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával adós marad. De éppen az a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a gonosztevő mindég elhibázza valamiben.
A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szépszerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a kolompáros.
– Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban az urad számlájára!
Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon azt parancsolta neki az úr: keríts nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőművest ugyanakkor beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt, s tanúskodhatik rá.
– Ej no – mondá Gáspár úr vidáman –, szerencsés ember vagy, Matykó. Hiszen ha tanúid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat a hínárból. No, igyál még ebből a bikavérből egy pohárral, és ne haragudj a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt sehol se találtuk az ingóságok között, s a kolompáros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tűnhetett voltaképpen?
A Matykó vállat vont:
– Azt az Isten tudja.
– És te nem láttad volna azután többé?
– Nem.
– Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?
– Nem tudom.
Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.
– Olyan vagy, mint a »Nemtudom János« a mesében, az is azt mondta mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja, barátom, akkor aztán benne maradsz a mártásban.
– Csakhogy ösmerem ám az egyiket!
– Hogy hívják?
– Hiszen ha a nevét tudnám.
– Hát akkor mit ösmersz rajta?
– Három szőrszál van az orrán.
– Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?
– Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.
– És hol szedted fel a két kőművest?
– A székes templom falát tatarozták, onnan híttam őket.
Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt benne, s most már égett a föld talpa alatt, s legott nyakába vette a várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van az orrán.
Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál felől tudakozódék, egyszeriben feleltek hárman is:
– Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére.
Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi úton dolgozik egy nagy házon.
Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni, és a fővárosig meg sem állva ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.
Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta. Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga elszakadna!
– Hopp hó, Prepelicza! – kiáltotta utána. – Megálljon! Éppen magát keresem. Beszélni valónk van együtt.
– Jó, jó – felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból –, jöjjön hát fel, ha beszélgetni akar.
– Maga jöjjön le, mert sürgős a dolog.
– Kiáltsa fel, ide is meghallom.
– Az nem lehet, négyszemközt kell beszélnünk mindenáron.
– Jó vagy rossz? – firtatta Prepelicza a magasból.
– Nagyon jó.
– Nekem jó?
– Magának jó.
– No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.
– Ne okoskodjék! Jöjjön le rögtön, Prepelicza. Nem bánja meg.
– Ej, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.
– Hát majd mindjárt megüzenem.
S a legközelebbi csigával felküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.
Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a malterozó kanalat az állványra, s a legközelebbi csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csodák.
– Parancsoljon velem a tekintetes úr.
– Kövessen!
– Akár a pokolba is, tekintetes uram.
– Olyan messzire nem megyünk – szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.
S valóban csak a »Kakas« című korcsmába vitte, ahol bort hozatott, s barátságos koccintgatás közben így szólott hozzá nyájasan:
– Tud-e maga beszélni, Prepelicza?
Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, fürkészőn nézett az ismeretlen ember acélszürke, apró szemeibe, aztán így felelt óvatosan:
– Beszélni a szajkó is tud, uram.
– Én Besztercebányáról való vagyok.
– Úgy, no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna az uraságát valahol.
– Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul Gregorics –, tudja, az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.
– Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az öccse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üstről van szó? Uramisten, ha én minden katlant és serpenyőt eszemben tartanék, amit életemben láttam.
Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített azt rá, s megkínálta szivarral Prepeliczát, aki megnyálazta előbb, hogy lassabban égjen, aztán rágyújtott, és a nagy, szögletes kőművesi ceruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki véletlenül rájött, hogy eladó portékája van, s érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma, és a portéka ára mesésen megnövekszik.
Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó szemeiben, s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: »Jó napot, Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza András!«
– Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi, Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugye nem rossz ez a borocska? Hogy hordó-szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy-szaga. Hozz még egy üveggel, fickó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Mindenből látom, hogy emberemre akadtam. És én azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugye, így értette?
– Ühüm – mondá a kőműves, s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán, amint nagy lélegzetet vett rajta keresztül.
– Azt is tudom – folytatta Gregorics Gáspár –, hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza…
– Nem, nem – hebegte Prepelicza szemérmetesen.
– Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.
S ezzel két százast tett ki a bőrtárcájából maga elé.
A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papírdarabra, a két meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik. Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte magát, és így szólt rekedtes, tompa hangon:
– Az üst nagyon nehéz volt… Borzasztó nehéz volt az üst.
Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre nézte a bankókat, s azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.
– No, mi az, Prepelicza? – kérdé Gregorics csodálkozva. – Még mindig hallgat?
– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék – sóhajtott a kőműves –, nagyon nagy kő lenne. Meglehet, el se bírnám.
– Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében kövekkel dolgozik és most azon kezd siránkozni, hogy kő lesz a lelkén. Hát cipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz forintot adjak és ne követ, hanem egy meleg cipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek, Prepelicza!
Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos, vörös kezeit tüntetve hátra rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.
– Talán kevesli?
Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé, és a haját borzolta, egy beteg kakaduhoz hasonlított, egy darab idő múlva felhajtotta fenékig a poharat s olyan erőteljesen vágta le az asztalra, hogy a talpa menten letört.
– Cudarság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz forint. Pedig az Isten egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!
Gregorics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.
– Hát jól van, Prepelicza. – Nem kell ezért mindjárt megharagudni. Ha olyan drága a becsülete, hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a két százast a nadrágja zsebébe.) A másik kőművest keresem fel, a pajtását.
Kivette a penicillusát, és megcsendítette vele a palackot.
– Fizetek.
Prepelicza elnevette magát.
– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat keresi fel. S az nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze. (Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy mérges kelés éktelenített.) Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent elmondok.
– Isten neki! Megvan az alku.
Prepelicza most már körülményesen elbeszélte ama utolsó éjszaka történetét, miként vitték el az üstöt az udvaron, kerten át egy piciny házikóba.
– A Libanonba – sziszegte kéjjel Gáspár úr, és az üstöke is csapzott az izzadtságtól. – A poronty házikójába.
Elmondott mindent, miképp került oda másik társával egy este, hogyan vitték az üstöt a kis házba, hogyan állott ott őrt Gregorics Pál mindaddig, míg a közfalba beépítették. Gáspár úr izgatott kérdéseket tett közbe.
– Nehéz volt-e az üst?
– Roppant nehéz volt.
– Nem látta senki, mikor az udvaron keresztülvitték?
– Egy lélek se. Mindenki aludt a házban.
Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme csillogott, gondolatai a jövőbe száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag embernek, töméntelen kincsek urának – még tán báróságot is vehet. Báró Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz. Az a szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyűjthetett, nagyon sokat. Hiszen olyan takarékos volt.
– Mit adott az öcsém maguknak?
– Ötven forintot egynek-egynek.
– Igen helyes, nagyon helyes.
Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott nekik a Pali. Attól kezdett félni, hogy ezreket dobott oda a hallgatásért.
Bántotta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé lesz, mindenáron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mindjárt megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a gondolaton, miképp főzi le Boldizsárt és Panyókinét.
Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett, és le se szállott a háza előtt, hanem Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy meg szeretné venni a Libanont.
Így hítták a megboldogult pap kúriáját, amelyet Gregorics Pál Wibra Gyurinak vett meg a pap özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a Libanon cédrusait, s mikor a kis tagot megszerezte, maga is cédrusokat próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor besztercei föld ellene szegült, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az istentelen beszterceiek pedig csupa merő csúfságból elnevezték a kedves kis birtokot Libanonnak.
Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.
– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almákat, el sem gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Libanont megvenni?
– Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.
– Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van – mondta Sztolarik hidegen –, a tulajdonos kiskorú, sok irka firkával jár az árvaszékhez. Én örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van. Maholnap végez a fiú, nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis skvarkájával, * amit tud. Még szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom ebbe. A fiúnak végre is pretium affectionis ez a kis viskó s ez a két hold, ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.
Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A skavarka szóra fordítva tepertyűt jelent.
– De ha nagyon megfizetném? – vágott közbe Gregorics úr izgatottan.
Sztolarik úr kíváncsi lett.
– Mit nevez ön nagyon-nak? Mit szándékoznék érte adni?
– Hát adnék érte – s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett, mint a skarlátposztó –, adnék érte tizenötezer forintot. Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piactól, három forintnál többet nemigen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre… de ez már a maximum.
– Utcumqe – mondta hangosan Sztolarik –, az ajánlat nem kedvezőtlen. Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen elhatározással –, én belemegyek a dologba a fiú érdekében, de előbb még írok neki és beszélek az anyjával is.
– De nekem sürgős a dolog.
– Még ma írok hát a fiúnak.
Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament, s harmadnap délután egy kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken megosztoztak), kérdeztetvén egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.
Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ, és hogy köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr pincemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefolyik minden. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a pincemester.
Alig hogy elment a pincemester, nyomban jött a levél (Gyuri beleegyezett az eladásba), Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyílt az iroda ajtaja, és belépett rajta a pocakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött.
– Tessék helyet foglalni, Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?
– Sok, sok pénzecskét hoztam – lihegte, még ki sem fújva magát.
– No, az éppen elkel a háznál.
– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a Libanont.
(Boldizsár úr híres volt a mézes mázos beszédjeiről.)
– A Libanont? – kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a többit: Mi az ördög lelte ezeket? Majd fennhangon felelte: – Talán a bátyja számára?
– Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska, csinos, kedves, s az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.
– Igen különös… valóban különös.
– Miért volna olyan különös? – kérdé ez megütődve.
– Mert éppen van már rá egy vevő.
– Ah, csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégiscsak rokon. És végre is többet adok érte, mint az a másik…
– Azt bajjal hiszem – vélekedék a gyám –, az eddigi vevő tizenötezret kínál.
Boldizsárnak még csak a szemöldöke sem rándult meg.
– Nem tesz semmit. Én megadom érte a húszat.
Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér, s nyugtalan kíváncsisággal fordult a gyámhoz.
– Tizenötezret kínál? Ki lehet az a bolond ember?
– Hát az bizony a Gregorics úr testvére, a Gáspár.
Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a névre Boldizsár úr s holthalaványan rogyott egy székre.
Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy szél érte az öreg urat, rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért Boldizsár úr, s mentegetőzni kezdett.
– Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok már, s az emberi gépezet tökéletlen… Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát igenis megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár ki is fizetem most mindjárt.
Sztolarik elgondolkozott.
– Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése szükséges előbb. Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.
Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál), miközben váltig azon gondolkozott, vajon miért törik magukat Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell lenni. Hátha aranyér van a Libanon gyomrában? Végre is nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok is itt turkáltak eleinte, nem Selmecbányán.
El is határozta, hogy mindjárt holnap közli a gyanúját Drotler István nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti fúróját a földbe, okvetlenül kivallja neki, mi lakik benne.
De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, másnap jött Gregorics Gáspár tudakozódni, van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.
– A levél megjött… igen, igen, megjött a levél, de valami más is történt. Új vevő akadt, aki húszezer forintot ígér a Libanonért.
Valóságos mennykőcsapás volt ez Gáspár úrra.
– Lehetetlen – hebegte. – Csak talán nem a Boldizsár?
– De éppen a Boldizsár.
Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka reszketett a felindulástól, és a hadonászó botjával (minthogy éppen az ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné őnagysága egyik virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.
– Oh, a gazember… gazember! – sziszegte fogai közt.
S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra hosszáig, mialatt félig hallhatóan tűnődött:
– Hogyan tudhatta meg? Megfoghatatlan!
Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit a besztercei illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az üstöt falazták, több testvére is él még. Ha mármost az egyiknek megért a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte valamit a másik is, minélfogva Prepelicza András vasútra ült, és felkereste Besztercebányán Boldizsár urat. Nincsen ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem megfoghatatlan az, hogy Prepelicza András nem szamár ember.
– Ó, a gazember, a gazember! – hajtotta egyre szenvedélyesebben. – Nem lesz az övé, azért se lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer forintot adok a Libanonért.
Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, dörzsölgette a kezeit.
– Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a múltkori szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy gyereké, egy gyereknek az érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem… Nem találja Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem? – Gregorics Gáspár beösmerte a mondás szépségét, és újra meg újra szavát vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát valóságosan megvasalva távozott.
De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaznap este találkozott a kaszinóban Gregorics Boldizsárral, s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma megint nála járt, és újabb ötezer forinttal ígért többet a Libanonért, mint ő.
Boldizsár úr ezúttal egy csöppet sem jött ki a sodrából.
– Legyen hát harmincezer forint.
S ez a bolondos licitáció így folyt napokig, hogy már az egész város kezdett figyelmes lenni rá, megőrültek-e a Gregoricsok – vagy pedig valami más fogantyúja van a dolognak?
Jött Gáspár, harminckét ezeret ígért, meghallotta ismét Boldizsár, ráígért háromezer forintot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála kezdett égnek meredezni az embereknek a rettenetes vetélkedésnél. Az árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt: »Hadd nőjön a birtok értéke, csak hadd nőjön!"
És az nőtt is, egészen ötvenezer forintig. – Ennyit ígért már Gregorics Boldizsár. És még tudja Isten, hol fognak az eszeveszett testvérek megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert Drotler bányamérnök, ki a felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a besztercei föld gyomrában egy uncia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán azt, amit az asszonyi fogakon beletemettek.
– De hátha kőszén van a Libanon alatt?
– Az sincs.
– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.
– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv nincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még magoktól csepegnek?
Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak hullott az arany.
Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le Gáspár ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb volt.)
Gáspárnak ugyanis feltűnt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog. Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről, s Prepelicza András neki nem adta el a titkot. Prepelicza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végképp lejár, így azonban a két férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy a harmadiknak ne szóljon.
Mindezt ekképp állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért, s ezzel a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és célszerűbb, ha közösen vennék meg, közösen bontanák fel a kincset rejtő falat, s féken tartván a Prepelicza nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit. No már bizony, százszor okosabb lenne.
Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral, és Sztolarik úr nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr, és kijelentette, hogy visszaveszi a szavát a Libanon megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást is csinált, és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.
– Semmi az – felelte Sztolarik úr –, majd megveszi negyvennyolcért a Gregorics Gáspár.
Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.
– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mindjárt akkor nem fogott szavamon, de most már bele nem megyek. Az ördögbe is, negyvennyolcezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.
A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását, s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz s felajánlotta a Libanont negyvenötért. Boldizsár azt felelte kurtán, a tokáját vakargatva:
– Hát bolondnak néz engem az úr?
Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:
– Nem bánom, no, tartsa meg a Libanont negyvenért. Gáspár csendesen rázta a fejét:
– Talán csak nem ettem maszlagot.
S most újra megindult a licitálás, de már lefelé, kínálta harmincötért, harmincért, huszonötért, míg végre sok mindenféle hercehurca után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen vették meg, s közösen íratták a nevükre a telekkönyvben.
Aznap, amikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a későbbi tanúvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mindjárt akkor felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a főkérdés a Gregorics-pörben, mellyel egy évtizedig vesződött a besztercebányai királyi törvényszék.
A pör ugyanis akképpen kezdődött, hogy Prepelicza András egy pár hónap múlva megjelent a Gregorics testvéreknél, s részt követelt a kifalazott kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél Panyókinénak.
A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.
– Megcsaltál, gazember! Te is cinkosa voltál annak a megholt zsiványnak, aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és szegeket a katlanba. Jó, hogy idejöttél. Majd mindjárt kikapod a részedet a kincsből.
Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot, s piff-paff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen írásbeli mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott a Krekics János tyúkprókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instanciát magához a királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli – jegyzé meg Prepelicza a prókátornál –, én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival), s elvitette magát Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén mindent, elejétől kezdve egész végig.
Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig. Egy légió tanút kellett kihallgatni, s az akták idők múltával hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította (többre nem bírta vinni), a Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki szeget és ócskavasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifossza.
Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekciója, végre is ő maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szegekkel és ócskavasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette mindenüket.
A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hírük is egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:
– Ej, az egy roppant eszű ember volt!
Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.
Azaz, hogy mégis! Örököltek a mesék. Ezek rendelkeztek vele szabadon, fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik tetszett.
