VISZIK A KIS VERONKÁT
VISZIK A KIS VERONKÁT
Hanem iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi javak.
Mikor az embernek meghal a kedvenc gyereke, mindig akad a családban egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani, hogy ki tudja, mi lett volna a gyerekből, hátha akasztófán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a fájdalommal szemben.
Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszomorította a gondolat, hogy sohase lesz többé domíniuma, angol parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ újnak és szomorúnak látszott előtte.
Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette őket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak észrevette, hogy hát a Veronka hol van.
– Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az urakkal volt?
– Én azt hittem – szólt a pap –, hogy önnel volt.
– Van két órája, hogy nem láttam.
– Mi se.
– Én se.
– Talán a konyhában van?
Madame Kriszbay bosszús arccal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.
– A konyhában se látták.
– No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap, és maga szaladt ki, szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbújva.
Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.
– Hát tálaljon – parancsolta a plébános –, aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált, mert haza akar indulni.
Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a töltött káposztát, orjával, fülével, kövérjével, a király se eszik különbet, a malacot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva. Közbül a Hanka jött jelenteni, hogy sehol se találják.
Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arca volt sápadt, mint egy halotté.
– Ej, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap –, vagy talán (habozott egy percig, hogy folytassa-e), vagy talán köztetek történt valami?
Gyurira nézett fürkésző tekintettel.
– Köztünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázékonyan.
– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből méltóztassék, elnök úr.
Nem annyira a vendégeit biztatta, mit inkább önmagát, tűkön ült, szívét az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni termésre és mennyi?
– Nem tudom.
– Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?
– Volt vagy kettő – felelte a pap.
A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát, s hogy csak erőszakolt illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök, és így szólt a feketekávénál:
– Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert sok veréblépés ide Beszterce.
A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is nyugtalankodni kezd.
A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra kísértetiesen ketyegett közbe.
Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.
– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk együtt.
Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nemigen lehetett azt érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem szándékozik fogatni.
– Pedig okvetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.
– Mondom, hogy lehetetlen.
– Miért?
– Hát nem látja, hogy a Veronka elveszett?
– Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.
Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.
– Mit bánom én az esernyőnyelet!
– Úgy? Hát neked a leány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd előtt.
Gyuri vállat vont.
– Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.
– Hát most már tudod?
– Most már tudom – felelte kurtán.
– Oh, oh – szólt az elnök úr csípősen –, mikor gyújthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre mutat irántad az eltűnése.
– Éppen emiatt érzem e percben a pokol minden keserűségét. Oh, gyámatyám, higgye meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az örökség elpusztulása.
Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon tört ki.
– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is, és nézzünk szembe vele, mit akar.
Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.
– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad ujjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő, és halandó ember menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.
Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.
– Mit mond kend? Hallott valamit?
– Most beszéli, kérem alásan, a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela-Voda felé lépegetett a réteken, kisírt szemekkel. Oh, istenem, hiszen világos.
Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné előtt.
– Szomorú volt-e? – kérdé Gyuri.
– Sírt.
– Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesve.
– Megkeressük – biztatta az elnök.
– Hol?
– A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mindjárt megtudjuk, hol.
– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben van hozzá tükör…
– Mindjárt idehozom én az egész határt!
Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide akarja hozatni az egész girbe-gurba határt völgyeivel, erdeivel, pagonyaival, megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a többit aztán megtudjuk őtőle.
– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.
– A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.
– Hát a harangozó hol van?
– Itt vagyok.
– Eredj fel íziben a toronyba, és verd félre a nagy harangot.
– De hiszen nincs tűz!
– Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?
Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban szolgabíróskodott Sztolarik úr, s már akkor is igen sok mogyorópálca termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten, s kisvártatva megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…
Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé, s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok ember. Aki megéli végítéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát majd ehhez foghatót.
Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező sokaságot.
– No, látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk, s a határ minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?
– Igenis látom, ott fut a Srankóék kukoricásföldje mellett.
– Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesújtotta a levont következtetés. – Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.
Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette, sirathatná, mert szerette.
Az elnök rárivallt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.
– Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van a Srankóék kukoricása.
A harangozó a rétek felé mutatott.
– Eredj most már eleibe, Gyuri, és vedd ki tőle szépszerével, mi a baj.
De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát Józsefék lucernására, megdobbant a szíve, onnan már lehetett látni a Veronkát, zöldes színű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett végig a Szlávik György füzesei közt, s egyszerre csak eleibe toppant a Gongoly rétjén.
A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni kezdett.
– Hol van a tűz? – kérdé tompán.
– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy magát hazacsalja. Miért ment el?
A leányka arcát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.
– Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen –, hagyjon el kérem… hagyjon el.
Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.
– Veronka, az isten szerelméért… ne kínozzon. Mi baja? Mit vétettem?
A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.
– Hagyjon el – ismételte. – Mit akar tőlem?
Az ifjú hirtelen hozzáugrott, megragadta a kezét. Veronka mindenáron ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak mégse eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta az ujjára az egyik karikagyűrűt.
– Ezt akarom – mondá esdő tekintettel.
– Ezt akarja? – kacagott fel a leány keserűen. – Én meg ezt akarom, ni!
S ezzel lerántotta a gyűrűt, és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó, remegő fűszál közé.
Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.
– Oh, mit tett velem? Mit tett?
– Ugyan ne játsszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?
Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.
– Szent isten, maga kihallgatott bennünket.
– Igen, mindent tudok – szólt könnyedén elpirulva. – Hiába tagadná.
– Oh, istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg.
Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott, mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték valószínűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképpen indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben, később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a meglepetés felkiáltásával a fonalat.
Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak tovább, tovább!…
Már jön, jön, dübörögve… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki, hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólalt a Mravucsánék vacsoráján az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.
Még csak néhány szó, és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire könnybe lábadtak a szemei.
– Oh, istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!
– Az isten áldja meg érte, hogy azt tette – mondá vidáman Gyuri, látván a lányka megolvadását –, mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyő nélkül is szeretem.
Veronka leoldotta a piros kendőjét, s amint a kezében suhogtatná, hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát, és a könnyein át rámosolygott.
– Hát csakugyan el akar venni még most is?
– Természetesen. Mit mond hozzá?
– Azt, hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)
– Hogy?
– Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…
– És?
– És hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.
Ezzel megfordult, s nekiszelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.
Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr is. (Hallja maga, Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem, szívem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve. Ugye valami lepke után futottál?
– Inkább előle futottam, de megfogott.
– A lepke?
– Ez a csúnya, nagy lepke.
A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár ítéletnapig, ha hírét nem veszi Gongoly uram s oda nem cammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.
Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.
– No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni, kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bátyja. Az bizony megtalálja. Mert módja van annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra múlva leborotváltatom a füvet a kaszásokkal.
*
Bár a fű nem volt még kétujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták be a szénapetrencéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat, s az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér Gongoly rétjéről fennmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.
Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se isznak, mint Matykó – ha igaz volt a dolog.
A legenda a glogovai Szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijjebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik vasárnapon.
Sohase látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell hívni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Besztercéről is sokan voltak, köztük a vőlegény édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán, és tudja isten, kik még. Kopanyicáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tiszttartó- kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban), Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.
Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.
Jézus Mária, mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek, egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elöl a menyasszony jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh, de gyönyörű volt – kár, hogy valamikor ő is megöregszik.)
De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan ruhában volt, minőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, ameddig nézte.
Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony, mindeniknek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint egy patika. Egy kicsit hűs is volt. A tiszttartó-kisasszonyok, a nyavalyások, össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment… csodálatos szépen.
A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett. Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyújtotta neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátraszólt az urához:
– Gombold be a kabátodat, Wladin!
