VII. A POÉZIS
VII. A POÉZIS
Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa utca egy házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két percig, ameddig elmondhatja: »De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrínyi Miklóst várom ebédre.«
És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból, kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér cipót Rimaszombatról, szőlőt Velencéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant porosz hercegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr valahol a Nagymező utcában és az italneműek iránt tudakozódott, kérdezvén őt kerülgető úton, hogy mit tart a legurasabb italnak.
– Az igen relatív dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze teát készített egy nap Szuezben, barátjának: Sir Ralp Abercambrenek, aki az angol sereget vezette a franciák Egyiptomból való kiszorítására. Atyám leleményes fickó volt, Rózer úr. A csésze teához a Gangesból, a Themséből és Nílusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott horgonyzó hajókról, s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai nádmézet kevert – úgyhogy mind az öt világrész képviselve volt a csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a tea nem volt jobb bármely más teánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.
Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt kapitány, míg végre megállapodtak a Pommerysecben, a Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven kárpótolt azon perc édessége, midőn Georges belépett a szalonba és az összegyűlt vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot) jelentés méltóságteljes ünnepélyességgel:
– Gróf Zrínyi Miklós és Juranics Lőrinc urak.
– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama ijedten kapott a frizurájához, s mint valamikor hajadon korában, megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy igen szigorú pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond. A szegény kis Anna pedig, akire senki se figyelt, olyan fehér lett, mint a fal.
– Isten hozta! Oh, isten hozta!
Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét várná.
De hát hiszen éppen az volt a Zrínyi egyéniségének varázsa, ha belépett valahova, hogy úgy tűnt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű, és mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.
– No, hát eljöttem – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét megrázva még odakünn –, és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a szerződést a házra.
Rózer úr arca sugárzott.
– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák. Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk. Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.
Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elöl, maga futott be előre, mint egy uszkár, s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva, hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két kisasszonya is).
– No, jön ám egy szép fiatalember! Hm.
Már ott is volt a szép fiatalember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr felkiáltását. Zrínyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a szegény teremtés nem tudta mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte és megfújta, a kendőjével lecsapkodta róla a port, pedig nem is volt poros, s úgy vitte Zrínyinek, hogy üléssel kínálja.
Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrínyi és Juranics megismerkedjenek mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrínyi melegen rázta meg a kezét, ő is eltanult már egy-két újkori frázist, fölvett egy kis mázt.
– Sok szépet hallottam vitéz tetteiről – szólt nyájasan.
Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el, s meghajtván fejét, nagynehezen mondta:
– Én is az önéiről.
De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrínyi Miklós egyenesen a feleségéhez tart, s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrínyi háromszáz év előtt élt. Mariska pedig csak harmincnégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény, ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.
Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:
– Mily meglepetés! Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme, arca szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.
– Mert most már én vesztettem el valamit – felelte Zrínyi kedélyesen.
– No, ugyan mit? – s az asszony negédesen vetette hátra fejét.
– Találja ki.
– Miért nem mondja inkább, hogy találjam meg?
És hamisan lesütötte a szemeit.
– Hiszen mondanám én – nevetett Zrínyi –, de…
– Hiszen találnám én – nevetett vissza a szép asszony –, de…
– Eh, csak ez a sok »de« ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik akadályoznak, kifosztanak…
– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín kesztyűivel legyezgetve magát kacéran. – Az enyém csak egy kövér kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.
– Az ördög vigye ezt a kanonokot, rám nézve őtisztelendősége mégiscsak útonálló.
Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a benyomást tette, mint két damaszkuszi kardpenge, amelyik a másiktól ad szikrát.
Zrínyi elemében volt. Harún ar Rasídnek képzelte magát, aki Dzsafár vezírével kalandon van Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult, éppen mire odaért az ezredes, s észrevévén, hogy Juranics Lőrinc már ráakadt a zugligeti kisleányra, maga is odalépett Rózer Annához s megcsipkedte arcát, öreg bácsi módjára:
– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb veszedelem.
Anna arca lángba borult, lett fehér rózsából piros rózsa.
– Sokat búsult a fiú maga után.
Anna lehunyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes arcán.
– Ah, istenem! kicsúfolnak – rebegte.
– A holtak nem hazudnak, szép kishúgom.
Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovácsműhelybeli fújtató, folyton sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és Schmitt kapitánnyal, aki szintén jelen volt. De mindez csak percekig tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült, jobbfelől mellette Zrínyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé került.
Az ezredesné piciny lába mindjárt a leves után a Zrínyi lábára talált valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanenciában maradt, és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják – az asztal alatt.
De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál, melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrínyi hangulata egyre emelkedett, meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, de különösen Bobor ezredest, akivel vis-ŕ-vis ülvén, sokat diskurált.
– Milyen csatákban vett ön részt, ezredes?
– Ott voltam Sadovánál, uram.
– Nos, és mi lett önökkel?
– Megvertek, meghátráltunk.
– Csudálom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha ön is ott volt.
Bobor kevélyen pödörgette ősz bajuszát.
– Teringettét, magam se értem a dolgot. De egy ember csak egy ember, uram.
Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napóleon után Zrínyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort kóstolt, rabiátus lett.
A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna álmatagon hallgatta, hátradűlve kissé egy fotőjben, és nézte, nézte, egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott, pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégiscsak nem szép attól a valakitől.
Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által, s elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő érzelmeit.
– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett. Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és asszonyság! Én már hercegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.
Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se bírtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.
– Doktor, doktor – sugdosta Rózerné –, ennek a Juranicsnak tetszik az Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok. Ez az ember bomlik az Annánk után.
– És kiféle, miféle ez a Jurasics? – vágott közbe Rózer úr.
– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.
Rózer önérzetesen ütögette a mellét.
– Van nekem. Hm.
Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy pár újságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai ebédről, és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrínyi az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?
– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani. Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre.
S ezzel kinyitván a szalonajtót, bekiáltott, hogy mindenki hallja:
– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az újságírók. Írni akarnak a mai ebédünkről!
Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra. No, ő aztán beszélt is annyit az újságíróknak, hogy tízhasábot is tele lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:
– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem. Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – híres gazdasszony.
E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi okokból. Nosza, rá kell a doktort beszélni.
Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis »post kaffanum« (a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.
– Tudja, mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a kabátom alatt egy palack pezsgőt, a zsebemben két poharat, s künn, az isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, koccintunk egyet.
Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi akadály, kocsikat hozattak, s egész karaván indult útnak. A családi batárban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik kocsiban Zrínyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr keresztleányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak dominózni.
Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre, és ott játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az ezredesné arcát, olyan színe lett, mint egy nagyon szép érett baracké, bekandikált a Rózerék batárjába, és az Annácska perkálszoknyáján, a szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki, megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a doktor Wlada fiákerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a pezsgőjüket (most már akár megihatja), s mint aki minden dolgát jól végezte, egyszerre lebukott, eltűnt, mintha színházi süllyesztő volna alatta.
Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát ajánlott a fák között.
Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember, sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrínyi és a szép ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbíráltak. Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat), valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataikba, meg az útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely már nem is sír, hanem csak egy kő, egyetlen szomorú szóval: a »Fuit«-tal.
Vajon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják. Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.
– Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján.
– Egy szentjánosbogár – mosolygott Juranics, lehajolt és fölvette.
Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan szép lenne az, ha az istenke gyújtott volna lámpát annak a jó embernek, aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta.
– Mutassa csak!
Juranics odaadta neki, de a kisleány megijedt tőle és elcsapta.
– Ejnye, Anna kisasszony! – incselkedett vele Juranics – hát maga így bánik az én bogaraimmal! Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét.
– Ugyan, adja vissza!
– Adja vissza maga is az én bogaramat.
– Várja meg, míg egy másikat találok…
– Maga is várja meg, míg egy másik gyűrűt hozok érte.
Ezen a témán folyt a sok együgyű beszéd, de szebb volt az a világ legnagyobb bölcseinek a vitatkozásánál, és a kigyúló csillagok az égen hamiskásan hunyorgattak hozzá.
Mondanom se kell tán, hogy Zrínyi egészen másképp és másról beszélgetett Bobornéval, ezzel a ravasz, kívánatos asszonnyal, aki ugyancsak meg nem ijedt volna a szentjánosbogártól – de úgy tetszett Zrínyinek, egyébtől sem –, és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A göncölszekéren végre is nem lehet kucsírozni és a fiastyúkot se lehet feladni az asztalra.
De hát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak Rózerékhez, ott Zrínyi elbúcsúzott s egy revans-ebédre hívta meg Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék, hogy éppen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá:
– Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból származó katonát.
Az ezredes hajlongott és mosolygott. (Rettenetes volt, ha mosolygott.)
– Tartom szerencsémnek! – pattogta vezénylő hangon, mintha egy szakasz előtt kiáltaná ki.
A revans-ebéd is nagyszerű volt, és mikor Rózerék a kitűzött napon a kaszinóba hajtattak, Krisztina asszony szíve repesett és kétszeres sebességgel dobogott.
– Ki hitte volna, János, hogy mi valaha itt ebédelünk.
De Rózer úr már akkor nyakig benne volt a nagyzási hóbortban. Ő már nem is csudálkozott.
– A világnak forognia kell, Krisztina. Az ördögbe is, forognia kell. S ami a Harruckernekkel megtörtént, az megeshetik a Rózerekkel is.
Az ezredesék szintén ott voltak – de ez nem ment oly simán. Az ezredesnek új waffenrockra volt szüksége s következésképp új kölcsönre.
– Segíts ki a zavarból, Rózer, ha már belehoztál ilyen slamasztikába. Kötelességed, Rózer. Becsületbeli kötelességed. Úri emberhez való eljárás.
A miliő, a jó pezsgő, a hangulat, ami e fényes helyen elömlött, a szolgák alázatos arca, meggörnyedt tartása, a szőnyegek színe, a tányérok cirádái, a rokokó-székek és díványok és minden egyéb úgy felvillanyozta Bobort, hogy a végén mágnásnak képzelte magát, és ő is meghívta a társaságot egy ebédre szerény házához – amire ijedten esett ki a Rózer úr kezéből a villa és a fejét csóválta.
– Ugyan, Károly, Károly!
Az ezredes dühbe jött.
– Engem akarsz te dirigálni?! Mordizom adta! Ne izélj, Rózer, mert megharagszom. Hát nem azt tehetem én, amit akarok? Hát nincs Magyarországon szabadság? Mordizom adta!
Rózer úr elhallgatott, és a Bobor-féle ebéd is elkövetkezett az idők rendjén, persze megint egy új kölcsön útján.
De mindez hasznos befektetés volt, mert minden ebéd új ebédeket kölykezett, és minden új ebéd új látogatásokat tett szükségessé, úgy, hogy mire bekövetkezett a tél, az e fejezetben bemutatott személyek úgyszólván nélkülözhetetlenekké váltak egymásra nézve. Zrínyi az estéit többnyire az ezredeséknél töltötte, néha a színházba mentek együtt. A városnegyedben különös gyanú keletkezett, s az utcabeli boltokban, ahova az öreg ezredes betévedt vásárolni egyetmást, a kereskedősegédek mindig összemosolyogtak a háta mögött, s mikor az utcán végigment ingatag, de mégis peckes lépteivel, vihogva mondták:
– Ott megy az öreg agancsos!
Maga az ezredes azonban, ha valahol célzást ejtettek a Zrínyi sűrű látogatásaira s pajzánul hozzátették: »Jó lesz vigyázni a szép asszonyra, óbester úr«, ravaszul mosolygott befelé és így szólt:
– Ostobaság, mordizom adta! Két vén katona húz egymáshoz: Bobor Károly és gróf Zrínyi Miklós. Két vén katona. Ez az egész. A vén katona még tud vigyázni, mordizom adta, tud vigyázni – de a vén katona nem tud már ostromolni. S itt van a kutya eltemetve. Az egyik vén katona azt csinálja, amit tud (s itt a saját mellére ütött), a másik vén katona azt csinálja, amit nem tud. És ez az egész.
Tényleg nagyon vigyázott az öreg. Az ezredesnét sohase lehetett egyedül találni, és igen nehéz volt vele egy-egy bizalmas szót váltani. Éppen az ingerelte talán Zrínyit és szította lánggá a kicsiny szikrát.
Még a legjobban mulathatott az asszonnyal, ahol esetleg mások foglalták el a férjét, idegen helyeken, Rózeréknál, vagy saját magánál, mert a bank megvásárolván a Rózer-féle Nádor utcai palotát, a tél elején odaköltözött Zrínyi és ott igazán fejedelmi háztartást vitt. Radován diák volt betanítva, hogy az ezredest kezelje. Rendesen disputált vele vagy itatta; – ezt a két mulatságot kedvelte legjobban.
Farsang után még eggyel szaporodtak az intim házak, ahová mindnyájan eljártak. Sőt az ezredesné ott néha egyedül is megjelent. Ugyanis Juranics Lőrinc tett szert külön háztartásra. Advent első vasárnapján megkérte a Rózer Anna kezét és nem kapott kosarat. Nagy fénnyel tartották meg az esküvőt a farsangon. Zrínyi volt a násznagy, Boborné a nászasszony, s az egész szigetvári őrség ott táncolt a lakodalmon, mert hivatalosak lévén, összesereglettek a vidám napra az ország minden részéből. Még Alapi Gáspár uram is olyan kedvre szottyant, hogy amit életében nem tett, egy csárdást aprózott el Rózer-mamával. Patacsics pediglen, úgy hajnal táján, csupa duhajkodásból, a fogai közé vette a cigányprímást a nadrágszíjánál fogva, úgy kellett muzsikálnia a nyavalyásnak, mialatt ő, Kinizsi Pál uram módjára, táncolt és bokázott vele a nótáján.
