X. A PARLAMENT
X. A PARLAMENT
Napok múltak el a megrázó esemény után, mely a »Nádor utcai csata« néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében. Zrínyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és fogollyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét. Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró percegő tolla alatt szaporodni a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja: a század legérdekesebb végtárgyalása.
De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrínyiéket. Oh, a vidéken mégis puhábbak a szívek. És azt is mondták a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrínyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel, és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szívek a vidéken.
A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a vidéken a rokonszenv Zrínyiék mellett, s egy nap mintha kilépett volna Somogy megye címerpajzsából a koronából kezdődő kéz és elejtvén szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrínyi gróf és társainak kivételes természetű ügyében.
Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a halottból legfeljebb prédikációs halott lesz – életet itt bele nem lehelnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: – divatcikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.
De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a Zrínyi-ügyben interpelláció lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni. Közvetlen a kérvények előtt.
– Tehát megrendelt interpelláció.
– Lehetséges. Mert az interpelláció kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. Az interpelláció csak párbaj. A kérvény csata. A párbaj csak egy játék, kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.
Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett, forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból, mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal csörtetett vissza:
– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.
Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a jegyzőre:
– Megbolondultak?
– A Zrínyi-ügy, kegyelmes uram.
– Szamárság! Ez az egész Zrínyi mindig föl volt fújva.
Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a Hungária-szoba, a dzsentri-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba. Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.
– Mi lesz Zrínyiékkel?
– Mit akar Guszti?
– Amit Bánffy.
– Hol van Pap Géza?
Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről villognak, mint valami rizskásaszemek.
– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrínyi-ügyben. Nehogy megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.
Molnár apát ravasz, mézes arca kibukkan a miniszterszoba melletti sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a csípőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az apáttal:
– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakciót kieresztettétek. Mert ha ezt leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod, és ti aztán elmondhatjátok, amit a jezsuiták: »Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt nos, sicuti canes.«
– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát –, Redibimus sicuti aquilae.
Ebben a percben könnyed léptekkel suhan el mellettük Gromon Dezső:
– Azt hallom, hogy Boborné is itt van a karzaton.
Ah, szépek ezek a cikcakkos zigzugok, sikátorok, mint az Olimpusz berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón hűséges udvarával Janus tanyázik a múltba és a jövőbe néző arcával. Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol Vulkán szemöldöke igazgat és a pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.
Vannak, akik csak tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de vannak viszont, akik Pandora szelencéjét kezelik és kieresztik belőle a bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:
– A szelence nem az én kezemben van, uraim.
Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha csendes gyűlések alatt összebújnak. Minden zug érdekes itt. S még az apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, ki frígiai sapkában, ki csörgősapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt, mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik. Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve táncolnak körülötte. Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a kezéből. Valóban Olimpusz ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni, hajlongani, görbülni, hízelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos kis Hórák meghozzák egy napon kackiás kötényükben a jutalmat.
E pillanatban kilép odújából Szilágyi, s követve a jegyzőktől és wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit, két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes arccal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre lép, érzi őt.
Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember találgatja:
– Ma mérges.
– Dezső rosszkedvű.
– Nem szeretnék ma beszélni.
– Az a kérdés, kire haragszik ma: ránk-e, vagy rájok?
Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak, melyek oly drága pénzen vásároltatnak.
Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való meghallgatása szinte egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemicét. Az okosok kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyújt és a nagyon bolondot, mely megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen érdektelen. És a beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek, bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak középszerűek.
Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a jegyzőkönyv felolvasása, szóval megindul az úgynevezett parlamenti munka.
A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíják és elmesélik a kulissza-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból kikombinálják azt is, amit nem tudnak.
A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramstílusban az ottani benyomásokat is elmondják:
– Wlassicsnak nagyon sötét az arca. Valami baja lehet a Vatikánnal.
– Talán a Zrínyi-ügybe avatkozott be a pápa.
– A karzaton csakugyan ott van Boborné.
– Ohó, azt meg kell nézni.
Egy pár ember elcsapja a szivarját és bekullog.
– Szép-e?
– Gyönyörű.
– Hol ül?
– A középen, ametisztszínű ruhában, orgonavirágos kalappal.
Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek új és új alakok: Csáky Albin Csáky Györggyel, Zrínyi egyik katonájával, aki nem keveredett bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.
Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös levegőben.
– Rátótról jövök – magyarázza –, egy hétig voltam oda, s immár ostobaságok történnek. Ki beszél bent?
– Még senki.
– Pulszky fog interpellálni?
– Pulszky.
– És Bánffy mit fog felelni?
– Nem mondta meg, pedig éppen most beszélgetett itt.
– Nem vagytok politikusok – mondja Széll kedélyesen, a kibontott zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel.
Ezalatt egy kis sánta úr tűnik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima, borzéhoz hasonló fejével és vastag aranyóraláncával, vastagabbal, mint a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).
– Ki ez? – kérdi Széll Kálmán. – Mintha ösmerném.
Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és szolgálatkész.
– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrínyi Mór, az Első Magyar Földtehermentesítőtől. Nagy ganef – et caetera. Éppen az imént beszéltem vele. Képviselőket keres, akik a nyílttérben kinyilatkoztatnák, hogy a földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, dacára a dacárandóknak.
– Úgy? Menjünk hát tovább – folytatá Széll Kálmán –, a szent tölgyfa leveleinek a rezgése a fő. Ugye nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak a levelekre kell ügyelni, és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit akar.
– Én azt gondolom, kegyelmes uram – mondja Rosenberg Gyula, szinte egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának –, hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrínyi iránt, de azt hiszem, ez a dolog főképp Erdélytől függ.
– Ugyan, hagyd el. Az egy foltozó suszter. Új bőrből nem tud varrni. Ez pedig valami egészen új bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna letartóztatni.
– Én se – felelte Rosenberg.
– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrínyi Miklósnak.
Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:
– Báró Rosenberg?
– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán újra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy vannak a tehenei, kegyelmes uram?
– Köszönöm alássan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves bikát az alençoni hercegnek.
Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyemtalpú Matuska nagy megbotránkozással. »Mégis plusquam amit csinálta meg a Zrínyi: hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja neki, hogy ami nem megy, az nem megy.« Majd jön a népszerű Darányi promincliszerű mosolyával, megfogja a Kabós Ferenc kabátkombját:
– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náci bácsi tanácsát nem fogadják.
– Hát mi lesz vele, kegyelmes uram? Szabadon eresztik?
Darányi összevonja a vállait s jobb keze két ujját a szájára illeszti:
– Hja, azt csak az isten tudja.
Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S bizonyos üdeség oson be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél tűnnek el és az esővel jönnek elő.
– Zrínyi követhetett el hibákat – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar –, de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a presztízséből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri. Ez az egész a kormány lelkén szárad.
Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengettyűk. Egy wip kinyitja az ajtót és kikiált:
– Urak, a Pulszky interpellációja.
A folyosó alakjai berohannak, s üres és csöndes lesz kívül minden, mint egy kripta.
Pulszky Ágost: T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál fogva is, de általjában is a judikatura és az etikai érzések közötti ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök, mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi, indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejteni. (Halljuk! Halljuk!)
Előrebocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbé a történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely ezen ügy elbírálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos követekeztetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk! Halljuk!)
Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrínyi Miklós és társainak a sajtóban és a közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások történtek, s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…
Dr. Mezei Mór: Sőt haláleset!
Pulszky Ágost: …halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy vélemény lehet és az elítélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak, és mert a törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó voltát csakis egyetlen körülmény alterálja, és erre kérek engedelmet röviden kiterjeszkedhetni, mielőbb interpellációmat megtenném. (Halljuk.)
A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generációra érvényesek, amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem változtatják, de nem érvényesek azon generációkra, melyek a törvények keletkezése előtt élvén a nálunk fennálló állami rend szerint azoknak hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a jobboldalon.) Zrínyi Miklós más kornak a szülöttje.
Thaly Kálmán: Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette meg közvetve.
Pulszky Ágost. De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.
Eötvös Károly: Mátyást se mérték-hamisítással a cinkotai icce miatt. (Derültség.)
Elnök: Ne méltóztassanak annyit közbeszólani.
Pulszky Ágost: Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon időszerinti faktorai által, de általjában nem megítélhető egy akkori egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által szuggerált közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleki Mihályt, aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól, és nem tekinti becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta; mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megítélés szempontjából egy bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is. Kérdem a tisztelt Háztól, mi történik például Molnár János apát és képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani?
Eötvös Károly: Lefejeznék.
Pulszky Ágost: Vagy miképpen ítélnék meg Eötvös képviselő urat, ha pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok fonalán tovább haladva konstatáljuk, hogy gróf Zrínyi Miklós, Szigetvár volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei őreá nem lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt vesszük, hogy ő ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon, megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)
Meszlényi Lajos: Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket. (Derültség.)
Pulszky Ágost: Azonfelül, tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem szabad elfelednünk, hogy Zrínyi Miklós hősi halált halt a hazáért.
Madarász József: Meghalt Miksa császárért, annak a zsoldosa volt!
Meszlényi Lajos: Nem volt kóser ember.
Thaly Kálmán: Már az is rossz jel, hogy Pulszky védi.
Elnök: Meszlényi képviselő urat rendreutasítom.
Pulszky Ágost: És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják, és ha az ősök tisztelete és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános helyeslés.)
Mindezeknél fogva a következő interpellációt van szerencsém benyújtani az összkormányhoz (olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrínyi Miklós és társai folyó hó 17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?
Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes intézkedést tenni?
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: T. Ház! (Nagy zaj.)
Elnök: Méltóztassanak helyeiket elfoglalni!
Báró Bánffy Dezső: miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláció elválaszolása szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrínyi Miklós volt szigetvári lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következésképp feloszlott helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak, amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta, letartóztattatott.
Aminthogy nem is lehetett volna másképp, mert mit mondott volna a tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem történik? A letartóztatás tehát jogos, célszerű és szükséges volt. (Úgy van! a jobboldalon.)
Ami az interpelláció másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter úr távol van, ővele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (élénk helyeslés a jobboldalon), és nem habozom kimondani, tisztelt Ház, megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se célszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a méltányosság követelményeinek.
Ivánka Oszkár: Ez nem válasz.
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások balról: Mit akar hát Zrínyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.
Bánffy leült, s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger. Elégedetlen morgás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző okokból. A függetlenségi párton sokallták a kormány jóakaratát Zrínyi iránt, a nemzeti és a néppárton kevesellték. Sőt a kormánypárton is csak a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.
A Zrínyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra, igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység, s illetve a katolicizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított. Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is (ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának tartotta Zrínyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány tutélája alá helyezkedett. Zrínyi is csak egy mameluk, s ha vétett a törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.
Zrínyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.
Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrínyire a Nádor utcai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitációt fejtett ki, s tele volt panasszal, puskaporral:
– Hát demokrácia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége? Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezércikkeket, hogy most itt szabadon lehessen embereket öldösni a nagyuraknak?
A nagyurak szintén duzzogtak, az Andrássyak, Csákyak:
– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a fölségnek.
– Még pedig haladéktalanul – licitált rájok Tallián Béla.
A kálvinisták összebújtak a médium sorompóinál:
– A néppárt akarja kimenteni Zrínyit? Jó. De akkor mi nem mentjük.
A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:
– Nem úgy van az!
– Majd mi is hozzászólunk a somogyi kérvényhez!
Valóságos káosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a Ház összes tagjait, mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig bírta Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.
– Nem vesszük tudomásul! – hangzott egyszerre sok torokból.
Az elnök föltette a kérdést:
– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak felállni.
– Többség! Kisebbség! – hangzott egyszerre.
Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein, s szemkarikái kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel. Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán, Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky, Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.
– Róma csörgőkígyói! – kiáltá rájuk egy hang, azon hitben, hogy a fölszisszenések tőlük származnak.
Nagy volt a megrökönyödés. A szélbal ujjongott. Báró Dániel sápadtan tántorgott a miniszterelnökhöz. – Milyen blamázs – mondta, a kezét a mellén ájtatosan összetéve –, milyen blamázs! – Lukács László behúzta a fejét a váll-lapockái közé és féloldalt nézte a csodálatos kavarodást. Mintha a Belzebub ördög egy véka kölest öntene össze egy véka sárgakásával.
A miniszterelnök arca fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami baljóslatú és vérfagyasztó. A wippek nagy robajjal rohantak a folyosóra, hogy segédhadakat hozzanak, de hasztalan; az elnök, aki ott fent ült dölyfösen trónusán, mint Báthory István a Matejko-képen, gúnyosan kimondta a határozatot, mely fönségesen zúgott a beállott csöndben, mint egy megrendítő égi szózat.
– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.*
A miniszterek elhagyták padjaikat és összebújva, sürgős tanácskozást hevenyésztek.
Lett erre zaj és zavar. A képviselők kirohantak a médiumra.
– Névszerinti szavazást kérünk!
– Már késő!
– A határozat ki van mondva!
– Az elnök erőszakoskodott!
– Öt percnyi szünetet kérünk!
Elnök: Az ülést felfüggesztem öt percre.
* Szerző szándékosan két hihetetlen dolgot akart e kis szatirikus korrajzban pertraktálni, az egyik: Zrínyiék föltámadása, a másik: a mamelukok föl nem kelése. E kis jegyzetben kér bocsánatot a nyájas olvasótól mind a két lehetetlenségért.
M. K.
