XI. A MEGOLDÁS
XI. A MEGOLDÁS
A mi parlamentünk éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a mi országunk. Jó parlament – híven jelképezi a szeszélyes szép asszonyt, akit Hungáriának képzelünk páncélos derékkal, nagy pallossal az egyik kezében, mosolygó címerünkkel a másikban.
Hát egy kicsit naiv asszony. Néha karperecet kínálnak neki, azt mondja rá: »nem kell, mert ez lánc«. Néha a láncot is karperecnek nézi. Néha megharagszik egy rossz tekintetért. A pallosára üt. Néha a palástját is le hagyja szedni a testéről. Udvarlói elől becsapja az ajtót. A rosszakaróját összeölelgeti. Kacér asszony? Talán nem. Szenvedélyes asszony? Talán nem. Csak asszony. Mint amilyen minden asszony.
Egy hajtűért, egy bojtért haragra gerjed, hogy hova szúrják be azt, milyen színű emez, de néhány milliót non chalance-szal dob ki az ablakon. Nem tudja, mi a lényeges és mi a haszontalanság. A csecsebecsét eleibe teszi a szükségesnek. A szép szót tetejébe teszi az okosnak. Mert fiatal asszony. Nem John Bull, aki a tengereken pipázik, izmos öklein szétterpeszkedve és nem az öreg Germánia, aki harisnyát köt és tanítja a gyermekeit. Olyan fityfiritty kedves asszony, aki él az érzéseinek, a divatnak és egy csöppet se törődik a holnaputánnal.
És a parlamentje is éppen ilyen. – Lelkéből lelkedzett gyermeke, bár nem született szeplőtlenül, ahogy kellene – mindig a kormányt gyanúsítják (minél különb legény, annál inkább), de mindegy, éppen csak szakasztott olyan, mintha szeplőtlenül fogantatott volna: minden porcikája az anyjáé.
Épp olyan szeszélyes, néha a jó dolog se kell neki, néha a rossznak is tapsol és éppen olyan impraktikus, nagy dolgokra vállat von, kicsi dolgokon fennakad.
Itt van ez a Zrínyi-kérdés. Egy bagatell. De a parlamentnek éppen ezen tetszett megbokrosodni. S az évtizedek alatt összetömörült pártok, melyeket meg nem bomlasztottak se a viharok, se a fonák helyzetek, mindig együtt szavaztak az együvé valók, most egyszerre összevissza hányódnak, mint a szétoldott rőzsekötegek gallyai.
A miniszterelnök válaszát tárgyalásra kellett kitűzni és beláthatatlan eredményű zajos és szenvedélyes vita indult meg, tele egészségtelen tünetekkel. Volt abban vallási kérdés, antiszemitizmus, reakció, liberalizmus, nemzetiségi kérdés, jogállam, és ami azonfelül az egyes fákról lehullott.
Mert egy szabadelvű párti szónok négy fához hasonlította a négy pártot; az egyik fa csak mindig virágzik, de nem hoz gyümölcsöket, a másik díszfa, se nem virágzik, se gyümölcsöt nem terem, csak programokat, a harmadik egy odvas, korhadt fa, csak a tűzre való – a negyediken himbálódzik a sok gyümölcs.
– És belepotyog az alatta heverő basibozukok szájába – vágott közbe Hock János.
Országra szóló tülekedés támadt a Házban; izgatott, ingerült vita, személyeskedő incidensek, ezekből párbajok, jegyzőkönyvek, emezekből mellékpárbajok. Eleinte csak olyan nemzeti kötekedésféle volt az egész: mint mikor színes cserepekkel csőrikélnek a gyerekek; lassan-lassan kezdett aztán melegedni a kérdés, míg végre forrt.
Győrffy Gyula határozati javaslatot adott be: utasíttatik a kormány, hogy őfelségének sürgős fölterjesztést tegyen a pör törlése iránt. Felolvasott néhány passzust a Vatikán lapjából, a Piccolo-ból, mely megbotránkozását fejezte ki, hogy a magyarok a legnagyobb hősüket hűvösre tették.
A néppárt felvillanyozva tapsolt a beszédnek s zajos »Éljen Zrínyi!« kiáltásokkal tüntetett.
– Persze, mert maguk is a kriptákból jönnek! – pirított rájuk Dániel Gábor.
Győrffyvel szemben Kossuth Ferenc indítványozta, hogy a Ház térjen napirendre a kérdés fölött. A törvény nem ismer kivételeket, de nem is ismerhet. A jogállam nem tűrhet extravaganciákat. A poézis igen szép dolog, de a kodifikáló bizottságokba nem szokásos a múzsákat beválasztani. Ha igaz a lélekvándorlás elmélete vagy az anyagok örök átváltozásának tana (pedig valamelyik talán mégis igaz), akkor mindnyájan fel vagyunk támadva, és nem lehet tudni, melyikünkben lakik Hannibálból, Cézárból és Attilából valami. (Derültség jobbfelől.)
A vita eleinte lassan, vontatottan indult meg. A kis emberek beszéltek, összehordva hetet-havat. Az egyik egy parlamenti bizottság elé kívánta terjeszteni a vizsgálati iratokat, a másik egy történelmi adatot derített fel, hogy Alapi Gáspár állítólag egy kályhalyukba bújt volna Szigetvárott és úgy mentette meg életét. Ez ellen Josipovich horvát miniszter tiltakozott, fölemlítvén, hogy ezt csak az ellenségei fogták rá később, és úgy csúszott be a krónikába. Ha Alapi ilyen gyáva lett volna, bizonyára nem nevezik ki Horvátország bánjának.
– Ugyan mit mentegeti? – szólt közbe Thaly – hiszen nem a maga ellenjegyzésével lett kinevezve.
Összehordtak egy csomó zöldséget, felállítottak néhány merész büntetőjogi teóriát (melyekre Csemegi, ha hallotta volna, kiugrik a bőréből). Ezalatt azonban folyton nőtt a jegyzői táblákon a névsor. Hetvenen íratták fel magukat, s a vita kezdte fölvenni a nagy dimenziókat.
S ehhez járult az utca. Az utca megint megmozdult. A Sándor utcában nagy néptömeg várta az érkező képviselőket, s dacára az ott cirkáló rendőröknek, szórta a maga abcúgjait és éljeneit. Az utca teljesen Zrínyié volt, s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben:
– Menjünk, szabadítsuk ki Zrínyit!
Nemcsak a Sándor utcát lepték el dologtalan csoportok, még a Múzeumkert fáin is csizmadiainasok ülvén verebek helyett és rikoltozván abcúgokat, hanem az egész város forrt; az ifjúság a kávéházakban gyűlésezett és szónokolt (Herczeg Mihál pedig az íróasztalánál ült és írta leszerelésükre a cikkeket), a Múzeum körúton, valamint a Kerepesi úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak fenyegető állást, szívükben a Zrínyi kiszabadítására irányzott nemzeti törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A kereskedők siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás.
A Ház ülései voltaképpen idáig terjedtek, mert amint egy szónok valami hangzatos mondatot kicsiholt koponyájából, az futott ki a folyosóra, a folyosóról az utcára s szájról szájra egész a Kerepesi útra; onnan felelt rá a visszhang:
– Romboljuk össze a börtönöket!
– Hozzuk ki Zrínyit!
Egy öreg varga közbekiáltott:
– Én már hoztam egyszer Táncsics Mihályt. Bizony isten nem nagy élvezet.
A levegő megtelt foszforral. Valóságos kis forradalom volt ez, persze csak olyan jámbor, mint a waldecki, hogy délben hazaoszlott a forradalom ebédelni, s másnap délelőtt megint összegyűlt forrongani. Kicsike volt még, de a gorombáskodó rendőrök és a krajcáros hírlapok mesterségesen hizlalták, úgyhogy szemlátomást növekedett.
Maga a Ház folyosója is színes, mozgalmas. Hát még a karzat, melyet zsúfolásig töltöttek meg a szép asszonyok. A szivárvány összes színei ott játszottak a ruhaszöveteken. De túlnyomó volt a rubint és smaragd szín. Ezek az uralkodók most. Az a fekete ruhás fehér liliom a jobb karzaton Juranicsné, milyen szomorú és milyen törékeny. Különös, hogy a szép Boborné ma nincsen itt. Pedig ma bizonyosan Apponyi fog beszélni. Ah, ni, azok a kis mosolygó konteszek, hogy nyújtják előre a nyakukat! Ugyan kire kíváncsiak a kicsikék? S hogy verik le legyezőikkel, libbenő csipkekendőikkel a finom illatot, mely száll, száll mesterségesen vert szellő szárnyán lefelé és megcsiklandozza a szunnyadozó Fabiny Teofil orrát. Amott is három szép asszony nevetgél egy csoportban. Valóságos rózsagrupp. És mindenütt, amerre szem lát. Oh, semmi kétség, Apponyi fog ma beszélni.
A folyosón hírlelték, hogy Polónyi nagy leleplezéseket tesz a Nádor utcai titokzatos pince rabjairól, s hogy a kormánynak is lett volna tudomása ez üzelmekről. Nagy csemege lesz ez. Mert a Bobor fogságát is szóba hozza és az okot is – az asszonyt. El lehetünk készülve pikáns részletekre. Azt mondják, zárt ülést kér. Ejnye, hát lesz lelke lekergetni ezt a sok gyönyörű asszonyt a karzatról?
A folyosó hullámzó, élénk, sőt lázas képét csak rövid időközökre szakítja meg egy-egy szónok, akitől valami érdekeset várnak. De különben itt él, itt oldódik és kuszálódik páratlan elevenséggel a kérdés.
A miniszterelnök bosszúsan rágicsálja szivarját s panaszkodik nagy zsörtölődéssel a híveinek:
– Ilyen sületlenséget úgy felfújnak.
– Hja! Sok ember fúlt már meg kis szálkától.
– De hát mi lesz a vége?
Egykedvűen von vállat a miniszterelnök:
– Hiszen még azt se lehet tudni, hogy mit akar a Ház. Az ördög ismeri ki magát.
Száll Kálmán fénylik a nyájasságtól és minden percben egy-egy fülkébe von valakit. Ő az, aki fájdalom nélkül tud méregfogakat kihúzni, Matuska Péter messziről bámulja és dicséri a körülötte állóknak:
– A Szill egy csodaember. Egy-két szót szólja rebellisnek s ereszti neki fülibe egy bolhát, amitől az egyszerre úgy táncolja (intelligitur az ember táncolja, nem a bolha), ahogy ő fütyülte neki.
Mindenki ideges, irritált, csak a generális ül egykedvűen a szokott helyén, a kandallóval szemben, s éppenséggel nem titkolja, hogy ő minden beavatkozást helytelenít, akár a parlament, akár a közvélemény, akár a kormány részéről a bírósági funckiókba.
A wippek minden percben jönnek és referálják a »nagy öreg embernek«:
– Mócsy beszél.
Az öreg úr vagy fumigálva int a kezével, ez annyit tesz, hogy nem kíváncsi, vagy pedig azt mondja: »nos«, s ez annyit jelent, hogy »hadd hallom, mit mond«.
Két-három kijövőtől is megkérdi, ellenőrzi őket, konfrontálja, mit mondanak, s ebből megalkotja magának egy ültőhelyében nemcsak az ülés teljes képét, de a kérdezettek tehetségéről is tájékozást nyer. Ezért tud mindent.
Ha nagy szónokot jelez a wipp – mint például most, »Apponyi fog mindjárt szólani«, akkor nagybosszankodva felcihelődik helyéről, s először a félig elszítt szivarjának keres valami magaslatot, ahonnan közönséges halandó el ne vehesse, s besompolyog »az erdő szélére«, mert messze utat nem kockáztat, csak a jobboldal szélén kuporodik le, ahonnan akármikor visszatérhessen elhagyott szivarjához.
– Apponyi fog beszélni!
Egyszerre üres a folyosó. – Apponyi feláll és mély csönd támad. Feláll és egy másodpercig várja, míg nagy robajjal elhelyezkednek a padjaikban a képviselők: ezalatt éppen jut annyi ideje, hogy futó pillantást vessen a mansettáira, ha a szimmetriának megfelelőleg vannak-e künn a sötét kabátujjból, aztán a zsebkendőjét tekinti meg, melyből négy centiméternyi fehér síknak kell künn lenni a hóna alatt. Mindez szükséges a röpüléshez; aztán feltekint a karzatra, honnan szöszke és barna fejecskék bólintanak – s ha karzat, zsebkendő, mansetta tökéletesen rendben vannak, megcsendül gyönyörű hangja s betölti a termet a maga fönséges, hullámszerű hömpölygésével.
Gróf Apponyi Albert: Tisztelt Ház! Azon sajnálatos rendszerrel szemben, mely a félmunkák, a félig teljesített feladatok labirintusába való bolyongásra vezet, évtizedek óta foly a harc e padokról, soha nem csüggedve és nem lankadva, újra és újra rámutatunk, hogy a nemzetek helyes kormányzása nem az összegyülemlett csomók mesterséges kikerülésében, hanem azok teljes kioldásában keresendő.
Ily politika hiányában történnek azután olyan incidensek, mint amilyen most már napok óta foglalkoztatja a tisztelt Házat, felkorbácsolva s harcba szólítva olyan szenvedélyeket is, amelyek eddig csak lappangva mutatkoztak. Ez a krízis természete, tisztelt Ház. Ez nem a Zrínyi-ügy, a Zrínyi-ügy csak a keret, melyben egy krízis jelentkezik. Egy krízis, melyben több év óta vagyunk, és mert e krízis felismerésétől irtóznak, mert annak valódi elemeivel megbirkózni nem akarnak, nem tudnak, vagy nem mernek, s annak meggyógyítására az orvosszereket nem ismerik, vagy nem tudják, vagy nem merik alkalmazni (Felkiáltások a baloldal némely padjain: Nem merik!), azért iparkodnak részleges válságokkal elvonni a közfigyelmet a nagy és igazi válság lényegétől. (Zajos helyeslés és tetszés a baloldalon.)
Különben már maga azon tény, hogy a miniszterelnök válaszát a Ház többsége nem vette tudomásul, önérzetes kormányt azon alkotmányos alternatíva elé állítaná, vajon megtarthatja-e a hatalmat vagy sem, mert a kis dolgokban mutatkozó bizalmatlanság nagyobb súllyal esik a fejlettebb alkotmányos érzékek serpenyőjébe, mint a nagy dolgoknál mutatkozó bizalmatlanság. (Zajos tetszés a baloldalon.)
Noha én magam, vezéreltetve azon fennkölt nemzeti érzésektől, melyek minden magyar honpolgár szívében magasan fellángolnak gróf Zrínyi Miklós nevének említésénél, teljes lojalitással elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mert még mindig jobb, ha történik valami, mint egyáltalában semmi, noha mondom, részemről elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mint némi könnyítést ama nagy történelmi alak valóban sajnálatos helyzetén, ez nem jelentette részemről, hogy ezen válasz kielégített.
Én ugyanis azt tartom, tisztelt Ház, hogy egy nagy falláciában vagyunk és összecseréljük a vádlottakat, a bűnösökhöz fordulván támogatásért az ártatlanok számára. (Nyugtalanság a jobboldalon.) Mert midőn a kormány minden előfeltételek nélkül gróf Zrínyi Miklóst csodaszerű feltámadása után azon általam jelzett rendszer alapján, mely a félfeladatok teljesítésében bírja jellemző vonásait, egy bank élére segíti, amint mondottam, minden előfeltételek nélkül, már megpecsételte ama nagy férfiú sorsát, a tragikumot mintegy kísérőjéül adván.
Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter: Maguk a hollandusok választották. (Gúnyos felkiáltások balról: Mint nemzetgazdászt!)
Gróf Apponyi Albert: A franciák és angolok portást szoktak állítani nagy férfiaik számára, ha azok vagyontalanok. Önök a tarpeji sziklára vitték Zrínyi Miklóst, nem taszítván őt le, mert ahhoz a bátorság egy neme kívántatik, hanem egy olyan pontra helyezték, ahonnan okvetlenül önmagának kell lecsúsznia a mélységbe. (Frenetikus tetszés és taps.) A kormánynak ilyen természetű jóakarata kártékonyabb a rosszakaratnál, és hozhatnék fel példákat, t. Ház (Nyugtalanság a szélsőbalon), hogy ilyen jóakaró gyámolítás sokszor a legnagyobb történelmi nevekről lekoptatta az aranyozást. (Zajos tetszés a bal- és szélsőbal egyes padjain.)
De ha hinnem kell is Wlassics tisztelt miniszter úr közbeszólásában, amint hiszek is, hogy spontán akaratból, senki által nem befolyásoltatva maga a németalföldi pénzcsoport helyezte őt ezen pénzintézet élére, a kormánynak meg kellett volna ezt akadályoznia. A kormány mulasztása kétségen kívül áll, mert a kormánynak tudnia kellett, hogy e reneszánsz-korabeli, ragyogó lovagban váltakoznak a legtündöklőbb, legnemesebb erények oly szokásokkal is hibákkal, melyek ily intézet élén előbb-utóbb végzetes eredményekre vezetendnek.
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én ezen hibákat benne lenni nem láttam.
Polónyi Géza: A Bobor ezredes láncraveretéséről se volt tudomása? (Nyugtalanság, mozgás.)
Gróf Apponyi Albert: De nem akarok fölösleges rekriminációkba bocsátkozni, nem akarom megvilágítani ezen ügy összes részleteit, melyeket még bizonyos homály fed (Halljuk! Halljuk!), nem akarom föllebbenteni a saisi fátyolt s kísérni nyomról-nyomra a mulasztások és az eltakarások egész sorozatát, mint általában ezen kormány egész múltjának vörös fonálként átvonuló főismérveit; pusztán utalok azon arcpirító tényre, igenis ezt a lesújtó szót kell használnom, tisztelt Ház, mely egész Európa előtt lealáz bennünket, hogy gróf Zrínyi Miklós, a nemzeti történelem kimagasló alakja, kinek fölséges királyunk szobrot rendelt emelni, kit a német császár, mint a vitézség és hazaszeretet örök szimbólumát, a leglángolóbb szavakkal glorifikált, ma egyéni szabadságától megfosztva, rideg börtönben tölti napjait, Magyarország szégyenére és a civilizált emberiség megbotránkozására. (Zajos felkiáltások: Úgy van! úgy!) És kérdem, ki az értelmi szerzője e szomorú, tanulságteljes drámának? – Önök hallgatnak. Ám elfogadom feleletnek e mélységes hallgatást, de újra kérdem, akiknek kezében így megy tönkre és így végződik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sínylődő országból? (Mozgás jobbról, tetszés és taps a baloldalon.)
Tovább megyek. Odáig megyek, tisztelt Ház, hogy ha felvetjük ezt a kérdést, egyszerűen, ridegen, minden színezés és kommentár nélkül is, hogy szabad volt-e Zrínyit letartóztatni, tekintettel arra, hogy ő nem a mai Magyarország és mai társadalom egyik része, hanem egy korábbi Magyarországé és társadalomé, mindenesetre nemmel kell felelnünk, és konstatálnunk kell, hogy az csak olyan kormány alatt történhetett, amelynél kiveszett vagy legalább nagyon eltompult általában a szabadságok, de különösen az egyéni szabadságok iránti érzék. (Úgy van! úgy! a baloldalon.)
Ha szabad ebbeli felfogásomat illusztrálni – mely lényegesen eltér a Pulszky képviselő úrétól, ámbár szívesen elismerem érvelésének bővelkedését jóízű és mondhatnám pikáns részletekben, sőt egyes megjegyzéseinek helyességét is belátom, mindamellett, nézetem szerint, más argumentumokban kell lecölöpözni a büntethetőség kizártságának megdönthetetlen biztosítékait. (Halljuk! Halljuk!)
Ismeretes, tisztelt Ház – mintegy népszerűen kívánván magam megérthetővé tenni –, hogy az idegen hatalmak képviselői területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure azonban a külföldön vannak. No mármost, tisztelt Ház, amint ezen egyénekre nézve fennáll a térbeli területenkívüliség, ugyanezen jogköltés, fikció alapján kell élveznie Zrínyi és társainak az időbeli területenkívüliséget, vagyis az időnkívüliséget. (Úgy van! úgy! a baloldalon.) Látom Chorin képviselő úr arcán a gúnyos mosolyt, de ez engem nem hoz zavarba, mert azt, hogy az extemporitás fogalma eddig a büntetőjogban ismeretlen volt, mindenki nagyon természetesnek találhatja, még Chorin képviselő úr is, ha elismeri azon állítás föltétlen alaposságát, hogy a kriminalisztika eddig csak kortársak deliktumaival foglalkozott. (Élénk tetszés a baloldalon.)
Mindezeknél fogva helytelenítem egészben és részleteiben a kormány eljárását; jogtalannak, igazságtalannak, méltánytalannak, sőt szégyenletesnek tartom gróf Zrínyi és társainak letartóztatását, mint szárnyalni nem képes, köznapi gondolkozás veszélyes botlását: tiltakozom lelkem teljes hevével és erejével a nemzeti kegyelet arculcsapása ellen és elfogadom a Győrffy Gyula határozati javaslatát. (Élénk éljenzés a baloldalon.)
Apponyi beszéde – mint az ő beszédei rendesen – új anyagot lökött a vitába, az időnkívüliséget. A Ház jogászai egymásután keltek fel, hogy megtámadják a merész teóriát s kibeszélték az egész ülést.
Sajnos, hogy elbeszélésünk kerete nem engedi e beszédek közlését, pedig itt is, ott is akadt búzaszem a sok szalma között.
Másnap Polónyi tett leleplezéseket Zrínyi ellen. Roppant izgatott ülés volt. Hol szedte, hol nem szedte az adatokat, isten a megmondhatója, de mindent tudott, sőt még többet is, mint amennyi történt. Egy halom bizonyító irat hevert előtte, táviratok, levelek, önvallomások, a Zrínyi-bank portásának nyilatkozata, a Liptó megyei fakereskedő hosszú levele, melyben leírja, mint Pellico Silvio, fogságának történetét.
Perczel miniszter közbeszólt: Egy szót se tudok ezekről. Talán álmodott a tisztelt képviselő úr?
De Polónyi nem az az ember, aki alul maradhasson; művészileg inszcenírozza beszédeit, és éppen a kellő passzusnál megjelent a karzaton Bobor Károly ezredes Pázmándy Dénes társaságában, s a szónok felkiálthatott, nagy pátosszal a karzatra mutatva:
– Íme, éppen most lép be az egyik áldozat.
Minden szem odanézett, ahol a megsoványodott, megrokkant ezredes éppen most helyezkedett el impresszáriójával.
– De többet mondok, tisztelt Ház – folytatá Polónyi –, biztos adataim vannak, hogy a kormánynak tudomása volt a Nádor utcai pince rabjairól, s ő tanácsolta Zrínyinek egy, a szabadelvű klubban tartott szűk konventikulumban, hogy eressze szélnek a rabokat, mert különben – baj lesz. A kormány bűnrészes. A kormány a főcinkos. Nemcsak az eltussolásban, hanem egyebekben is. De nem akarom a Ház idegeit túlságosan megrázni az események kiszínezése által, melyekhez hasonlók Báthory Erzsébet csejtei üzelmei óta elő nem fordultak a civilizált Közép-Európában, s merem mondani, tisztelt Ház, csak ásni kellene azon pincében, hogy egy rakás emberi csontot találjanak. Mert csak azokról tudunk, akik élve jöttek ki onnan napfényre; azok, akik sohasem jöttek ki, jól tudnak hallgatni. Éppen olyan jól, mint a kormány.
A borzalom érzése szaladt végig a honatyai hátakon, a Zrínyi-ügy rosszabbul kezdett állani, mint tegnap, a kormány helyzete pedig éppenséggel megromlott.
A szélső balról viharos felkiáltások hangzottak fel a Polónyi beszéde után:
– Halljuk a kormányt! Védje magát.
– Igazak a vádak, vagy nem igazak?
– Mondjanak le!
A csöngettyű nyugtalanul csilingelt, majdnem sírt a nagy zajban. A miniszterelnök nem volt a Házban, a kabinet többi tagjai nem mertek felelni. A kérdés átkozottul kényes. A grand mamelukok, az »ászpik-emberek«, amint Szilágyi mondotta, gúnyosan, leverten ültek az első padokban, a Deák egykori helye körül.
Az öreg Nákó Kálmán kétségbeejtő gesztusokkal poroszkált ki a folyosóra:
– Dasz iszt a’ kapitale Tumhajt!
Künn aggodalmasan jártak-keltek a mamelukok, egy-két miniszter is. Várták Bánffyt. De hol lehet annyi sokáig? Az utcáról behallatszott a tengermorgás. Az utca még mindig a Zrínyié. Hiób-posták jöttek percenkint. A Kerepesi úton a rendőrök karddal kergették szét a tömeget; két jogász megsebesült. Este nagy tüntetés lesz a klub előtt.
– Hiszen épp ez a szép – jegyzé meg Justh Gyula, ki a Bobor Monte-Carlóból való ideutazási költségeire gyűjtögetett egy ívvel –, hogy a nép Zrínyi mellett van, a Ház Zrínyi ellen, s a kormány most már csak abban válogathat, ha egyet lép, hogy melyik vízbe fúljon be.
– Pedig ma okvetlenül nyilatkoznia kell a kormánynak.
– Boborné elájult a karzaton, mikor az ura megjelent – beszélte gróf Teleki Géza –, odahozták a háznagyi hivatalba, ott locsoltuk fel.
– Konyakkal?
– Eredj, te bolond!
Bent új szónok következett: Eötvös Károly. Ezt megint meg kell hallgatni. Az egyik wipp a kapu elé szaladt megnézni, jön-e már Bánffy. Még mindig nem jön – de Eötvös beszéde alatt majd csak megérkezik.
A folyosó ismét bevonult a tanácsterembe.
Eötvös Károly: Tisztelt Ház! Napok óta foly a vita egy alapjában igen együgyű dologról, a pártok összekonfundálódnak, mintha a babiloni tornyot építenők, mindenki hozza a vakolatot, de hogy se fundamentum, se tégla nincsen, arra senki se gondol; a kormány pertraktál boldoggal-boldogtalannal, tanácsot kér nádtól-bozóttul, s mint a rozoga borona, minden rögöt beszalad, odébb taszít vagy kettőt, de egyet se bír megtörni. Miről van szó, tisztelt Ház! Néhai vitéz Zrínyi Miklósról, aki hős módjára halt meg Szigetvárnál az Úrnak 1565-ik esztendejében Maximilián császár uralkodása alatt, s porló tetemei elvegyülvén az anyafölddel, életre kelnek fűben-fában, lelke él a lelkünkben, híre él az idők végtelenében. (Zajos tetszés.)
De önöknek ez nem elég, önök egy eleven emberformát viselő Zrínyi Miklóst szereztek. (Mozgás.) Honnan szerezték, miképp jött és kicsoda, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ő, mert ő meghalt. (Nagy nyugtalanság.) Tudom, önök azt mondják, hogy ez ő. Miért mondják? Mert szeretnek csudálkozni. Azonfelül agnoszkálta egy bizottság és elismerte a pápa. (Úgy van! úgy!) De hát látta valaki a régi Zrínyi Miklóst, hogy agnoszkálhassa a jelenlegit? Mert én nem láttam. És nem látta a pápa se. Még talán báró Dániel se. De ha látta volna is, ő ugyan nem tudná fölismerni. (Derültség.)
Én sokra becsülöm, tisztelt Ház, a legendákat, de csak azokat, amiket a nép csinál, nem amiket a papok csinálnak. S azokat is grano salis kell fogadni, mert versben igen szépen hangzik és véderőnek olcsók is a Csaba királyfi holt vitézei, kik megjelennek, valahányszor a haza veszélyben van, s állítólag harcolnak köztünk, de azért megmondhatná, ha akarná, Láng Lajos képviselő úr a statisztikából, hogy az osztrák kórházakban egyetlenegy sebesült sem fordult meg 1848 és 49-ben, akin eme Csaba vitézei ejtették volna a sebeket. (Derültség.) A legendák tehát legendák, és a Vatikán szava nagy szó, szent szó, de az agnoszkáláshoz mégiscsak az kell, hogy az agnoszkáló látta légyen azt a valakit, akinek felismeri a másik valakit. A Vatikán pedig semmit se látott, de a Vatikán mégis agnoszkál.
Molnár János: Az isteni igazság sugallatából cselekszi.
Eötvös Károly: Úgy? De hát miért nem agnoszkálta annak idején Solymossy Esztert, mikor annyi bajunk volt vele? Pedig az a’ volt. Hanem iszen megmondom én, miért agnoszkálta most Zrínyit, pedig ő nem az. (Nyugtalanság. Zaj.) Mert érzi a Vatikán, hogy a papoknak szükségük van egy újabb csodatételre. (Nagy zaj. Ellenmondások.) Veszprém megyei ügyész koromban, tisztelt Ház…
Elnök (csenget): Méltóztassanak meghallgatni a szónokot. Egyébiránt szóló is jól teszi, ha bevégzett és általánosan elfogadott tényeket, habár kételkedik is bennük, céltalanul nem feszeget.
Eötvös Károly: Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem bánom, vegyük úgy, hogy Zrínyi Miklós valóban a szigetvári Zrínyi Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély miniszter úr benyújtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de vegyük úgy, ha tényleg Zrínyi az testestől és lelkestől, ez esetben én is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül, s neki örömet okoz –, de tisztelt Ház, nem Zrínyi Miklósról van szó, hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX. századbeli honpolgárról, egy felkoncolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről, akiknek az állam a maga védelmét a XIX. század törvényei szerint köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor ezredeshez utólag: »Uram, én önt a XVI. század törvényei szerint kárpótolom szenvedéseiért.«
Még kevésbé állhat szóba a meghalt bankárral: »Ön nemde megengedi, hogy megöletését a XVI. század szerint toroljam meg?« Mert ha a bankár lelke nem olyan udvarias, mint amikor még porhüvelyében volt, akkor ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.
E pillanatban Fenyvessy Ferenc lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott szegfűvel gomblyukában, s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét meglobogtatva:
– A király megkegyelmezett Zrínyiéknek!
– Lehetetlen!
– Tény. Itt van Bánffy a folyosón. Most kapta Bécsből a sürgönyt.
– Éljen! Éjen!
Mit a futótűz, egy perc alatt elterjedt padról-padra, még a karzatokon is észrevették, s lázas fészkelődés támadt. A képviselők kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett bele egy új alineába:
Eötvös Károly: Veszprém megyei ügyész koromban, tisztelt Ház…
A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor utcába, mire kisvártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás szűrődött be az »Éljen a király« kiáltás. A tömeg pedig vonult az Alkotmány utca felé, ahol Zrínyiék fogva voltak.
De elkésett. Zrínyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti lapokban lehetett olvasni, pont délben nyíltak meg börtöneik. Az esti lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört őfelsége kegyelemből törülte, és hogy egyszersmind Zrínyit felhívatta Bécsbe kihallgatásra.
Zrínyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kíséretében, Bécsbe utazott.
A híréhes közönség mohón kapkodott másnap az esti lapok után, de csak egy rövid kommüniké volt olvasható:
Ma délelőtt tizenegy órakor őfelsége gróf Zrínyi Miklóst félóráig tartó kihallgatáson fogadta. (B. T.)
Csak éjjel, midőn a »Neue Freie Presse« estilapja megjött, terjedtek el a városban a nevezetes kihallgatás részletei:
»Zrínyi a Magyar Királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrínyi gránátszínbársony mentét viselt és kerecsentollas föveget.
Őfelsége igen kegyesen fogadta őt, s tudakozódván egészsége után, sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.
Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a király kegyelmét.
– Keljen fel – mondá ekkor őfelsége –, és éljen ezentúl vidámabban. Hány éves ön?
– Ötvennyolc múltam, fölség.
– Ön még jó erőben van, és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem találja meg illő helyét.
– Valóban, fölség.
– Ön nagy szolgálatot tett egyik dicsőült ősömnek.
– Szívesen tenném meg felségednek is.
– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak és önnek ajándékozom Vajdahunyad várát, valamint civillistámból évi egy millió forintot. Gyűjtse össze régi katonáit, és éljenek ott újra egészen úgy, mint egykoron Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi üdvözletünket vitézeinek.
S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.«
Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kicifrázták buja színekben, vezércikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek egész Érsekújvárig eleibe utaztak Zrínyinek, s boldog volt még az is, aki legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss anyagot. Zrínyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte őexcellenciáját és meginterjúvolta.
Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó arcot vágtak, akik a törvény alkalmazását kívánták – mert a király kegyelmi joga érvényesült, és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:
– Hát már mindenki titkos tanácsos?
