OCSÚDÁS VILÁGOS UTÁN: K. HALDER ÉS P. THEWREWK EMIL ISKOLÁJA
OCSÚDÁS VILÁGOS UTÁN: K. HALDER ÉS P. THEWREWK EMIL ISKOLÁJA
Az idő tájt, amikor Széchenyi István és Wesselényi Miklós Franciaországot és Angliát járva elmélkedik a hazai elmaradottság okairól és felszámolásának lehetőségeiről, a Tudományos Gyűjtemény 1823. évfolyamának névtelen cikkírója – talán Fejér György – a honi filológia siralmas állapota miatt kesereg. Ez a „kimíveltetést érdemlő” tudomány másutt nemcsak a régiség rejtett kincseit fedezte fel, nemcsak az eltemetett szép mesterségeket hozta új életre, hanem „a nemzeti culturát is előmozdította és szétterjesztette”. A tájékozott szerző Richard Bentleytől J. M. Gesnerig, a „jobb ízű philologia megalapítójáig”, a nagy Heynétől és Fr. A. Wolftól A. Boeckhig és G. F. Creuzerig mindenkit ismer. „A philologia tágos mezejét” – írja – a magyarok sem hagyták éppen parlagon, főleg iskolai rendszerünk hiányosságai folytán az „emberi tanulmányok” (studia humaniora) mégsem fejlődtek „magánálló” tudománnyá, és így ne csodálkozzunk azon, hogy „nemzeti culturánk olly lassú lépésekkel haladhat elő” s akkor is egyoldalúan németessé formálódik. A ma is tanulságos cikk ezzel az óhajjal zárul: „Vajha Schedius Lajos úr, a fő philologiának mestere a pesti Universitasban, egy derék kézikönyvvel megajándékozná Hazánkat!”
Vagyis a kínálkozó alkalmat megint elmulasztottuk, ha Schediusnak Göttingából való hazatérte után jó harminc évvel tőle várjuk a hazai filológia elindítását. A reformkorban a közérdeklődés más feladatok felé fordult, és csak a klasszikus írók fordítása terén folyt gyönyörű verseny, majd Világos után halálos ájultságba zuhantunk.
De Bartal Antal, klasszika-filológiánk történetének száz évvel ezelőtti krónikása meglátta és számon tartotta a Bach-korszak üdvös hatását is, amikor az elnyomó rendszer diadalmaskodásáról szólván megállapította, hogy éppen az ellenség „mutat vala utat, miképpen kell a nemzetnek haladni a tudomány ösvényén”. És ezt állapítja meg néhány évvel később – 1878-ban – a pályáján induló Ábel Jenő is: „A tulajdonképpeni tudományos munka csak 1848/49 után kezdődhetett, miután a Bach-rezsim alatt szervezett alaposabb filológiai oktatás hovatovább meghozta gyümölcseit.”
Ha most – korai halála után kilencven évvel – Ábel Jenő alakját idézzük, ebből a történelmi helyzetből kell kiindulnunk.
A pesti egyetemen az 1850–60-as években sem a folytonosságot képviselő Télfy Iván (1816–98), sem a hazai deák hagyományok ösvényén tapogó Szepesi Imre (1811–75) nem volt alkalmas arra hogy új bort töltsön a kivénhedt tömlőkbe. Szinte mindent elölről kellett kezdeni. Ekkor lép színre a Thun kultuszminiszter neve alatt ismeretes, de tulajdonképpen az Aristotelés-kutató Hermann Bonitztól (1814–88) kidolgozott „Organisationsentwurf” (1850) szerény, de határozott magyarországi végrehajtója, a vorarlbergi születésű, majd Münchenben Fr. W. Thiersch (a praeceptor Bavariae) és L. Spengel keze alatt tudóssá formálódó Konrad Halder (1813–72), fiatal korában Miksa bajor herceg gyermekeinek – köztük a későbbi Erzsébet királynénak – nevelője. Pesten 1852-től 1860-ig ténykedett. Eleinte senki sem járt az óráira, csak később akadt tanítványa Kuun Géza, majd Ponori Thewrewk Emil (1838–1917) személyében. Vergilius-előadásáról Thewrewk 1857. októberében ezt jegyezte naplójába: (Halder úr) „nem Demosthenes, nem Cicero, de nagy tudós. Előadása olyan, mint egy arckép, melynek vonásai mintegy oda vannak vetve s közelről nézve durváknak látszanak, de a kellő távolban a legremekebb hatást eszközlik …” A maga első munkájáról pedig rövidesen azt írja, hogy a nyelv fogalmának, fejlődési történetének, hasznosságának, a nyelvek egymás közti rokonságának megértésére „csak Halder előadásának hallgatása után képesült”. Haldertól hallhatták tanítványai először „a valódi nyelvtudomány igéit”, Révai grammatikájának bírálatát; ő ismertette meg Thewrewkéket a filológia mivoltával, „német létére ő tanított arra, hogy kell a klasszikus tanulmányokat a magyar javára értékesíteni … s magyar philologiát teremteni”. Cikkeivel nagyban hozzájárult a hazai görög oktatás eredményességéhez, de ő vetette fel pl. a magyar igeidők használatának kérdését is. Solferino után, mikor Halder mint „k.k. Schulrat für Ungarn” a többi osztrákkal együtt Bécsbe távozott, és csak a meteorológus Schenzl Guidó maradt meg pesti tanszékén, Thewrewk Télfy és Toldy Ferenc tanítványaként végzett, majd Grazban és Bécsben – Bonitz és Vahlen irányítása alatt – folytatta tanulmányait, de 1861 elején ott is felkereste rendelkezési állományban veszteglő és magyar nyelvi problémákkal foglalkozó mesterét, aki később (1861. nov.) meleg ajánlólevelet is adott „legjobb pesti tanítványának”.
Bonitz munkásságáról is megértéssel és szeretettel emlékezett meg egy másik bécsi magyar tanítványa az Egyetemes Philologiai Közlöny 1889. évfolyamában: mint a monarchia tanárképzésének porosz alaposságú megszervezője, jótékony hatással volt a magyar művelődésügyre is; csak az ő növendékeinek köszönhető latin-görög tankönyvek segítségével sikerülhetett középiskoláinkat mindjárt a hatvanas évek elején – az eredeti germanizáló tendencia ellenére – „átmagyarítani”. Az azonosíthatatlan cikkíró (V.) mondatait érdemes szó szerint idézni: „Tanítványai által termékenyítőleg hatott a klasszika-filológia mívelésére hazánkban is … Bonitz terve és szelleme nélkül talán követtük volna a 48 előtti mívelődésünket saját ösvényünkön, de európai míveltség ez nem lett volna soha … Hova vezetett volna e kizárólagosság? A teljes elidegenedésre az ún. európai míveltségtől, és idővel Törökország sorsára. Hogy ennyire nem jutottunk, hogy ma a filológiát egyetemeinken európaszerűen mívelik…, azt, ha nem egyenesen Bonitznak, de az ő tanítványainak köszönjük. Az ő németesítő szándéka (mely voltakép nem is az övé volt) nem valósult meg, de tiszta tudományos célzatai hazánkban is élnek, virágoznak.”
Érdekesek Thewrewknek azok a bécsi jegyzetei is, amelyekből kitűnik, hogy a fiatal Johannes Vahlen (1830–1911) szemináriumában már akkor – 1860/61 telén – megismerkedett Georg Voigt humanizmus-kutatásainak (Die Wiederbelebung des classischen Alterthums. 1859.) friss eredményeivel is. Olyan nyom ez, amely főhősünk humanista érdeklődésének egyik forrásához is elvezet. Ponori Thewrewk Emil életútjának nyomon követése helyett térjünk hát át legkiválóbb tanítványáéra, – a kettő úgyis szinte elválaszthatatlan egymástól.
Csakhogy az Ábel-hagyaték szétzüllése miatt igen nehéz helyzetben vagyunk. Ha mestere, Ponori Thewrewk Emil nem őrizte volna meg leveleit, akkor a Csontosi János és Szilády Áron jóvoltából megmaradt szegényes anyag aligha segítene. Ábel Jenő megismerése szempontjából is páratlan forrás Thewrewk említett naplója, bár ennek több kötete – alkalmasint az Egyetemes Philologiai Közlöny 1918. évfolyamában megjelent nekrológ szerzőjének kezén – szintén elkallódott. Az Ábelről írott megemlékezések (Csontosi Jánosé, Vári Rezsőé, majd Hegedűs Istváné), valamint a közkeletű kézikönyvek adatai végig ellenőrzésre szorulnak; sem a budapesti ev. gimnázium szűkszavú értesítői, sem a Markó-utcai gimnáziumban kifejtett rövid (1879–83) tanári működés dodumentumai nem kényeztetik el az érdeklődőt. A hozzája írott levelekből semmit sem sikerült föllelnünk, és pillanatnyilag ugyanilyen reménytelennek látszik a külföldi tudósokkal (főleg a königsbergi Arthur Ludwichhal és a bécsi Karl Schrauffal) folytatott levelezés kiásása is. A Ring Mihállyal (1848–88) Pozsonyban veszett irományok hiányát legfeljebb regisztrálhatjuk, segíteni nem tudunk rajta. Az 1885. tavaszán Ortvay Tivadarnak írott levelekből nemcsak a baráti aggodalom csendül ki „a tudomány számára, ha nem is az élet (de milyen élet!) számára elveszett geniális elme” állapota miatt, hanem irodalmi hagyatékának, a Historia Apollonii Tyrii új kiadásához közösen gyűjtött kéziratos anyag sorsának féltése is.
