ÁBEL JENŐ INDULÁSA
ÁBEL JENŐ INDULÁSA
Ábel Jenő Budapesten született 1858. július 24-én. Ritka nyelvkészségét szinte úgy hozta magával: apja (Ábel Albin zongoramester) félig német, anyja (Claudine Knight) angol volt, vagyis az öt éves gyermek máris három nyelv ismeretében kezdte meg iskoláit. Az, amit az ev. gimnázium 1860/61. évi jelentésében olvasunk, a magyar iskolaügy egészére és Ábel Jenő gyermekéveire is talál: „Az imént leforgott korszak, mely társadalmi életünk legrejtettebb zugát is elárasztotta keserűségeivel …, a tudományt, mint minden egyebet, a birodalmi diadalkocsi elé hámba fogván, az iskolai életet – mint minden életet – rendszeres halállal: agyonírással fenyegetvén, tanintézeteinket erőfecsérlő vergődésre kárhoztatta.” Ugyanígy az 1866/ 67. év krónikása a halál kaszáját (a kolerajárványt), majd „az ünnepi fegyverek zörgését” említi gátló tényezőként: „a fölserkenő országos élet mind hangosabb és ragyogóbb nyilatkozásai” (nem utolsósorban a vizsgák idején zajló koronázási hét görögtüzei) bizony a kisdiák Ábel Jenőt is elvonhatták a könyvektől. Nem tudhatjuk, hogy szülei 1856. szeptemberében ugyanolyan lelkes hévvel bámulták-e „Ő Fölségének hajón való Budára érkezését” és a nagy parádét, mint Ponori Thewrewk Emil; hogy 1857. márc. 15-ét „Iulius Caesar megöletése, az ausztriai devalvatio és a magyar forradalom gyászos napjaként” ülték-e meg, mint Thewrewk Emil, és hogy ugyanez év május 10-én muzsikus apja is énekléssel hódolt-e a Várpalota erkélyén megjelenő „gyönyörű párnak”, mint Thewrewk, – anynyit tudunk, hogy 1867 őszén, mikor a kisdiák ifj. Bókay Jánossal és társaival bevonult a Deák téri gimnáziumba, ott a frissen végzett bölcsészettudor, Heinrich Gusztáv (1845–1922) helyettes tanár vette osztályfőnöki gondjaiba – és meg is tartotta öt éven keresztül. A fiatal Heinrich volt egyben a német önképző társaság elnöke, 1871-ben egyetemi magántanár, 1874-ben egyetemi tanárképezdei tanár; kitűnő kollégái – Szénássy Sándor, V. Horváth Zsigmond, Bászel Aurél, Elischer József, Fröhlich Róbert, Böhm Károly – vele együtt gondoskodtak arról, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványukat ne csak a klasszikus nyelvek és a francia ismeretébe vezessék be, hanem szinte már középiskolás korában tudóssá avassák.
Itt hiányzik nagyon az Ábelnél tíz évvel idősebb Ring Mihály önéletrajza (mely Vári Rezsőnek még rendelkezésére állott) és Ábellel folytatott levelezése. Az autodidakta Ring pozsonyi jogakadémiai működése előtt (mint pesti magántanár: 1870–75) nemcsak Pindaros tropikájával foglalkozott: a göröglatin remekírók gyűjteményében kiadta Tacitus Agricoláját és Germaniáját (1871; ez utóbbi fölött tört pálcát „az animositas fulánkjától ösztökélt” Hóman Ottó). De az érdeklődő gimnázistát még közelebbről érinthették a fiatal magántanárnak Cornelius Nepos szövegproblémáit (1872), Catullus és Curtius Rufus magyarországi kódexeit tárgyaló dolgozatai (1873–74). Vári tanúsága szerint Ábel már ekkor érintkezésben állott Ringgel: így felvértezve paleográfiai és szövegkritikai tudással forgolódhatott oly magabiztosan a Nemzeti Múzeum kézirattárában, mint ahogy Csontosi János visszaemlékezéseiből tudjuk.
A család közben máris megkapja az első figyelmeztetést: 1873-ban levegőváltozásra kell küldeni a törékeny fiút. A Knight-nagyapa májustól augusztusig a kenti Dealben (Caesar partraszállásának színhelyén) kúráltatta unokáját. De hiába óvják a dohos könyvtáraktól és a tanárságtól: az 1875. júniusában eximio modo érett ifjú már az 1874/75. tanév második felében egyúttal „előkészítő tanfolyambeli” egyetemi hallgató is volt. Feltehetőleg Heinrich Gusztáv és Ring Mihály mentori közreműködésével jelentkezik Ponori Thewrewk Emilnél, az akkor frissen kinevezett rendkívüli professzornál, és első szemináriumi bemutatkozásakor jön, lát és győz. Sajnos, Ponori Thewrewk töredékes naplója csak 1885 elejétől folytatódik, így közvetlen adatok híján közvetett mozaik-kockákból kényszerülünk összeillesztgetni egyetemi pályafutását. Idézhetjük például Csontosi említett nekrológját: (a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában) „mindnyájunknak feltűnt a magas, szikár, szőke ifjú, ki alig tizennyolc éves létére nagy komolyan a Iuvenalis-kéziratok szövegének búvárlatába merül, … bizonyos órában érkezik és bizonyos órában távozik, a könyvtár többi olvasóival keveset törődik, de ki korát meghaladó határozottsággal a segédkönyvek gyors és pontos kiszolgáltatását követeli … Tudvágya néha szabálytalanságra ragadja … Angol szokás szerint maga nyúl be a könyvszekrénybe és a szükséges könyvet innét maga veszi ki és helyezi vissza.”
Az egyetemen hallgatott előadások jegyzékét a tanrendekből megközelítőleg rekonstruálhatjuk ugyan, de levéltári dokumentumok nélkül is világos: a hihetetlenül felkészült és célratörő ifjú tőle telhetőleg minden tanárának – a befolyásos, de érzékeny öreg Télfynek, a végtelenségig hiú Thewrewknek, a praktikus Bartalnak, a szervező Heinrich Gusztávnak, a nagy tudományú Mayr Aurélnak – megadta, ami dukált, elkápráztatta őket tehetségével és szorgalmával, de a gimnáziumban és Ring Mihály tutorkodásával megszerzett tudományos tőkéjét egyetemi évei alatt tulajdonképpen a maga erejéből gyarapította olyanná, amilyennek hamarosan meg- és elismerték. Annyi bizonyos, hogy Thewrewk – tőle telhetőleg – tolta előre a szak nagy reménységét, ugyanakkor az Ábelt rövidesen övező nimbuszból kezdettől fogva jócskán kanyarított a maga feje köré is. Ábel mint huszonöt éves rendkívüli professzor a kineveztetését megköszönő levélben (1883. júl. 6.) majd így nyugtázza Thewrewk ez irányú erőfeszítéseit: „… Beteljesült tehát az, mit Nagyságod még egyetemi hallgató koromban kilátásba helyezett, és amire oly lankadhatatlan kitartással megtette az előkészületeket. Sohasem fogjuk elfelejteni, hogy mindent, ami vagyok, Nagyságodnak köszönhetek.”
Ha fellapozzuk az Egyetemes Philologiai Közlöny első (1877) évfolyamát, akkor a nagyvonalúan szóhoz juttatott – mindössze 18–19 éves – Ábel irodalmi bemutatkozásának tükrében korántsem csak holmi „candidatusi” szárnypróbálgatásokat találunk (mert már az 1877. április 8-i Fr. A. Wolf-emlékülésen tartott diákelőadás – Wolf és a classica philologia – sem az), hanem szinte egész kutatói életművének világosan kirajzolódó diapasónját: a friss Hésiodos-irodalom avatott ismertetésétől (amelyből a Ritschl-tanítvány Nietzsche sem hiányzik) görög és római irodalomtörténeti, német verstani tárgyú dolgozatokon, szótár- és tankönyvbírálatokon keresztül szakértői véleményének az 1860-as évek óta folydogáló, majd 1877-ben – a szultán küldeménye nyomán – fellángoló Corvina-kutatásban való hallatásáig. Egyetlen apróság a szerkesztő Heinrich Gusztáv nagyvonalúságának szemléltetésére: az imént említett német ritmikai tankönyv szerzője, akit az ifjú bíráló ugyancsak kemény szavakkal elmarasztal és akinek tevékenységét – „az ügy érdekében” – más irányba óhajtaná terelni, azonos azzal a Felsmann Józseffel, akinél 1876. decemberében német melléktárgyából dicséretes eredménnyel tanári vizsgát tett. (Franciából Hofer Károlynál, magyar irodalomból Greguss Ágostnál, „nevelészetből” Lubrich Ágostnál vizsgázott.)
Külön kitérést érdemel az Egyetemes Philologiai Közlöny első köteteiben rendszeres nyílttéri lándzsatörések közül az azóta is emlegetett Ábel contra Hórnan-polémia. Az 1872 óta Kolozsvárt működő Hórnan Ottónak (1843–1903) Pindár versezetei c. kiadványát (1875) – Brassai Sámuel elismerő méltatása után – a Budapesti Philologiai Társaság 1877. márciusi ülésén az akkor V. féléves Ábel Jenő ízekre szedte, bemutatván szövegkonjekturáinak fölösleges vagy megalapozatlan voltát, miközben nemcsak „Hóman úr”, hanem a „kéziratos pedantériát” megrovó öreg Brassai is megkapta a magáét. Az, aki Tycho Mommsen és Th. Bergk után vállalkozik Pindaros kiadására, előbb kollacionálja az angliai kéziratokat, gyűjtse össze a korántsem „csekély becsű” scholionokat és glossákat, és a versmértékeket is új elvek szerint rendszerezze. Hóman persze úgy véli, hogy egy „Ausgabe für Ungarn” szerzője a szövegkritika terén Aldus Manutius álláspontjára vagy színvonalára léphet vissza: „Elővesz három kéziratot, a szöveg alá odateszi ezeknek … Mommsen és Bergk collatióiból kiszedett variansait, és kész az apparatus criticus.” Néhány sikerült konjektura még nem jogosít fel senkit új kiadás közrebocsátására. Csakhogy „Hóman úr a hazai classica philologia megteremtőjének akar tartatni!” Vállalkozását az ifjú kritikus egyelőre „céltalannak vagy legalább időelőttinek” ítéli. Hogy is beszélhetnénk itthon önálló klasszikafilológiáról, amíg nem nevelődött fel tudományos kutatásra képes nemzedék, amely aztán a művelt közönséget a klasszikus szerzőkkel és fáradságos kutatásának eredményeivel megismerteti. Amíg szellemi és anyagi tekintetben önálló klasszika-filológiát nem tudunk létesíteni és fenntartani, addig írjunk „olyan nyelven, melyet külföldi bajtársaink is megértenek, ha ti. valami önállóval léphetünk fel”, olyasmivel pedig – „hiúságunk sugallatának engedve” – ne hozakodjunk elő, „mi a külföld ítélőszéke előtt nem állaná meg helyét”.
Mindez a márciusi ülésen hangzott el. Áprilisban volt a Wolf-ünnepély, május 2-án pedig sor került Hóman válaszára. (Megjegyzések Ábel Jenő úr fölolvasására.) A megtépázott professzor mindvégig igyekezett megőrizni higgadtságát, bár annak előrebocsátása, hogy sejtése szerint fiatal ellenfelének a bírálat készítésében társai is voltak, nem éppen szelíd inszinuáció. (Ring sértő elmarasztalásáról szóltunk; de a bajvívás rendezői közt elsősorban Heinrich Gusztávot gyaníthatjuk, aki nemsokára még az akkori bírálók személyeskedéseihez képest is durva hangon dorongolja le a mégiscsak európai tájékozottságú kolozsvári Meltzl Hugó „önhitt bárgyúságait”.) A modern Pindaros-kiadások használói unott érdektelenséggel követnék a két fél vitájának részleteit, pedig Schröder, Bowra, Turyn, Snell mai szövege mind nem utolsósorban a régi viták eredményeként formálódott ki. A viszont-csípéseknél vagy -vágásoknál fontosabb Hóman elvi zárószava: „Én tudományt önálló irodalom nélkül képzelni nem tudok … Amely nemzet nem emancipálja magát tudományos irodalom tekintetében a külföld alól, az annak szellemi rabszolgája … Nem áll, hogy nálunk nincsenek meg a tényezők, melyek önálló classica philologiai irodalmat létesítsenek és fönntartsanak. Megcáfolják ez állítást a tudományos munkák, melyekkel e téren már bírunk, fényesen cáfolja – társaságunk létezése.”
Május 30-án következtek Ábel nyílttéri Észrevételei dr. Hóman Ottó megjegyzéseire, hogy ezekkel „Hóman úrnak megkönnyítse a gnóthi seauton kellemetlen munkáját”. A nem mindenben szívderítő vitatkozás végén szerencsére megint előkívánkozik a lényeg: „a Dindorfok és Bekkerek legióit” aligha produkálhatjuk azonnal – a semmiből; dőreség volna ott kezdenünk, ahol más népek száz évvel ezelőtt állottak; ne „új magyar kiadásra” fecséreljük erőnket, hanem vegyük át a külföldtől a rendelkezésre álló jót; az „önálló hazai classica philologiát illetőleg kifejtett nézetek helyességét” pedig eléggé igazolja Szabó István, Hunfalvy Pál, Télfy Iván, Haberern Jonathán, Bartal, Szamosi, Ponori Thewrewk s mások működésének iránya. A rabulisztikus zárómondat viszont, bár a nem egészen tizenkilenc éves szerző már „okl. középtanodai tanárként” írta alá, bántóan gyermeteg: a pluralis auctoris helyenkénti használatából (fogunk, említünk) következtetett társas szerzőség vádját Hóman tulajdon írásaiból (egyebek közt Ring-bírálatából!) vett ellenpéldákkal visszafordíthatná, de nem teszi, mert nem akarna senkit azzal sérteni, hogy „a Hóman-féle munkálatokban része van”, egyébként pedig Hóman úrral és személyeskedéseivel többé nem törődik, és megsemmisítőnek szánt filológus-elmésséggel az Ilias XI. 389. sk. sorát idézi.
Ez volt az az „etwas unsanfte Begegnung von Seiten der Kritik”, amelynek Ábel 1882-ben – nem minden diadalérzet nélkül – az ellenfél Pindaros-tanulmányainak „végleges szögreakasztását” tulajdonította, és amely a hazai tudomány fejlődésének dialektikáját tulajdonképpen mind a mai napig példázza. Nem tudjuk, hogy mesterei azonosították-e magukat a bíráló túlzásaival, mindenesetre megértjük, hogy Hegedűs István – 1871-ben Hóman pesti tanítványa, majd kolozsvári tanártársa, néhány rövid év elmúltával az ellenfél utóda – Ábel Jenő fölött tartott akadémiai emlékbeszédében (1899-ben) emberséges tárgyilagossággal tekintett vissza erre az ifjonti polémiára, mint „amely philologiai tudományunk életkérdését meg nem fontolt merészséggel érintette”. Hegedűs szerint a szent hévtől fűtött Ábelt hivatástudatának első felbuzdulása indította támadásra. Ő maga Hóman vállalkozását „egy mélyreható elme odaadó gondosságával tett kísérletnek” minősíti és tudományos emancipációnkról, a külföldi szellem rabigájának lerázásáról kifejtett gondolatait az ádáz tusa után egy negyedszázaddal is meggyőződéssel hiszi és vallja. Kerényi Károly, aki egy újabb negyedszázad elteltével, Hegedűs Istvánról írott szép megemlékezésében (1926-ban) fog kitérni a kérdésre, az ellentétek feloldódását az ő mesterének egyéniségében látta meg: „Hegedűs István egész életén keresztül arra törekedett, hogy az (Ábel nézetében) kifejezésre jutott, nagyon is megokolt pesszimizmus figyelembevételével azt a nemes idealizmusra valló optimizmust se tévessze szem elől, amely Hóman véleményében tükröződik. Az utóbbit a nemzetnevelő épp oly kevéssé nélkülözheti, mint a viszonyok megítélésében a nyíltszemű realizmust …”
*
Az EPhK első kötete abban az évben (1877-ben) jelent meg, amikor II. Abdul-Hamid szultán – az orosz–török háború közepette – harmincöt kódexet visszaajándékozott a nemzetnek. Mátyás könyvtárának sorsa századokon át foglalkoztatta a közvéleményt; az 1860-as években különösen lelkes érdeklődésnek lett a tárgya, és a legendás Bibliothecáról könyvtárnyi irodalom sarjadt ki. Mikor Csontosi János 1877 nyarán a konstantinápolyi kódexeket a Nemzeti Múzeumban bemutatta, előadása után az addig csak látásból ismert (akkor tizenkilenc éves) Ábel Jenő odament hozzá, hazáig kísérte, úgy elhalmozta kérdéseivel, hogy a derék könyvtáros – hamarosan szívbéli jóbarát – „alig tudott tudvágyainak eleget tenni”. Innen datálódik Ábel Jenő kielégíthetetlen érdeklődése, nemcsak a Bibliotheca Corviniana, hanem általában egész középkori és koraújkori műveltségünk felkutatására irányuló „tudvágya”, így csatlakozott – mondhatni: gyermekfejjel – a Vitéz János életművét tisztázni kezdő Fraknói Vilmos munkatársi köréhez és így indult el azon az úton, amelyen járva – előretörve – a magyarországi humanizmus-kutatást megalapozta.
Ő maga – már említett tudománytörténeti áttekintésében, 1882-ben – a Fraknói és Csontosi társaságában végzett kutatásai kapcsán „számos Corvin-kézirat és egyéb kódex filológiai értékének méltatását” mintegy iskolának mondta, amelyben a poszthomérikus epika terén folytatandó vizsgálódásaira felkészült. A saját munkásságát a külföld előtt ismertető Ábel itt genetikai kapcsolatot konstruált tevékenységének két – világosan elkülönülő – ága: a későbbi eposzköltészet és a magyarországi humanizmus kutatása közt. Valójában nem egymásutániságról, hanem egymásmellettiségről beszélhetünk olyanformán, hogy már legkorábbi Hésiodos-tanulmányában vitatta a Homéros utáni eposznak „szellemtelen virtuóz játékként” való feltüntetését, és a königsbergi A. Ludwichhal, mint illetékes szakmai korifeussal hamarosan érintkezésbe lépvén, erejének jó részét erre a kibogozhatatlan témára pazarolta, de ugyanakkor – 1877-től – még nagyobb erővel vetette bele magát a Mátyás könyvtárának szövegkritikai vizsgálata során feltáruló magyarországi humanizmus kutatásába, – amivel halhatatlanná tette a nevét.
Néhány eligazító dátum: A konstantinápolyi kódexek hazaérkezte után Ponori Thewrewk Emil még ugyanabban az évben (1877. november 12.) tartott előadást az akadémián egy kötetről, a Corvina-beli (valójában Sforza-) Festus-kódexről. Thewrewknek, Fraknóinak, Heinrich Gusztávnak, Ipolyi Arnoldnak, Pulszky Ferencnek, de talán még Rómer Flórisnak is része lehetett abban, hogy a hazatért kódexek összesített filológiai vizsgálatát a tizenkilenc éves Ábel Jenőre bízták, akinek mintaszerű beszámolóját 1878. márc. 4-én Ponori Thewrewk Emil mutatta be az akadémia nyilvánossága előtt.
Ennek a kötetnyi értekezésnek mai olvasóját is elkápráztatja szerzőjének hihetetlen tájékozottsága és ítélőképessége, amellyel a harminc-egynéhány műnek a kódexekben található olvasatait az elérhető teljes hagyománnyal egybeveti és – mondhatni – minden esetben fején találja a szöget: az illető ó- és középkori szövegek – Aristotelés Physikájának fordításától egy XV. századi tucatgrammatikáig, Terentiustól Boethiusig és Alexander de Villa Dei Doctrinalejáig – hagyománytörténetének ismeretében, tetszetős külsőtől vagy patriotizmustól meg nem tévesztve, igazságot tesz a kódexek „belértékének” dolgában. (Jellemző, hogy következetesen tollhegyre szúrja manuductorának, Csontosi Jánosnak elnézéseit is.) Nem mondhatjuk, hogy az 1878-ban szerkesztett csoportos beszámolónak minden egyes részletmegállapítása 1978-ban is változatlanul érvényes, de tapasztalatból tudjuk, hogy pl. a Vitéz Jánostól „sebtében javított” Tacitus-kódex Ábel-féle ismertetése a modern Tacitus-kutatás számára is becses részletmegfigyeléseket rejteget. Hasonlóképpen tanulságos pl. a Historia Augusta-életrajzok, az egyes Cicero-iratok vagy Aurelius Victor szövegének gondos kollacionálása, valamint a Nepos- és a panegyricus-kéziratok családfájának megszerkesztése is. Az egyetemleges elmarasztaló ítélettel szemben viszont ma mégis inkább az esetenkénti elbírálást véljük helyénvalónak, és nem mernők állítani, hogy a Corvina-szövegek – mint deteriores („hitványabbak”) – tanulmányozásából „említésre méltó és az összehasonlítás fáradságát kárpótoló hasznot” nem húzhatna a tudomány.
Mindenesetre azt is megállapíthatjuk, hogy ha száz év alatt valaki, akkor legtöbbet Ábel Jenő tett annak a fonák helyzetnek felszámolása végett, amelyet Ponori Thewrewk néhány év múlva – 1882. december 3-án tartott elnöki megnyitójában, a „philologiai módszer” zengzetes dicsérete kapcsán – így jellemzett: „Azelőtt nálunk a Corvina- és egyéb kódexekkel még bánni sem tudtak. Megmérték a nagyságukat, csodálták a kötésüket, fotografiroztatták a címlapjaikat s az initialékat … Hogy van-e a kéziratnak tudományos becse, azzal nem törődtek, de nem is volt ember, aki azt meg bírta volna ítélni. Ma már a mi kódexeink nemcsak külsőleg, bibliographiailag vannak ismertetve, hanem – ami a fő, – kritikai értékük is meghatározva. Ha külföldi tudós valami idevágó kérdéssel hozzánk fordul, nem kell többé szégyenkeznünk …” Ennyire azért, sajnos még ma sem jutottunk; a százéves desideratum annál inkább figyelmeztessen bennünket feladatainkra.
De még nem értünk a bemutatkozás ismertetésének a végére: közben (1878. februárjában) De infinitivi Graeci forma c. értekezése alapján klasszika-filológiából, mint főtárgyból, német filológiából (Heinrich!) és indogermán összehasonlító nyelvészetből (Mayr Aurél), mint melléktárgyakból summa cum laude a doktori címet is megszerezte. A vizsga sikeréről Thewrewknek egy kilenc évvel későbbi (1887. jún. 2.) naplójegyzetéből értesülünk: „Némethy Géza rigorosuma. Ábel óta ilyen doctoratus nem volt.” Ez a disszertáció, a doctorandus szándéka szerint a szakirodalomban (közelebbről a lipcsei G. Curtius „Verbum”-monográfiájában, 1873–76) felületesen tárgyalt nyelvtörténeti kérdés tüzetes feldolgozása, újabb bizonyítéka Ábel félelmetes tájékozottságának, de ugyanakkor a szövegkritikai szempont következetes érvényesítésének is. (1873-ban ennek a Curtiusnak pesti meghívásáról volt szó; csak amikor nem vállalta, került sor Thewrewk Emil kinevezésére.)
Három hónap múlva zajlott le – csendben – Ábel szakvizsgája, amikor is a bizottság (Télfy, Thewrewk és Bartal) „tekintetbe vevén (a jelölt) irodalmi tevékenységét s egyetemi kitűnő munkásságát, fölöslegesnek tartotta őt megvizsgálni”, úgy képesítette nem is jeles, hanem kitűnő kalkulussal okleveles középtanodai tanárnak.
Mindebből Ábel tudományos érdeklődésének későbbi fővonalai már határozottan kirajzolódnak. Lényegesen többet tudnánk az olaszországi tanulmányutat megelőző felkészülésről, ha A. Ludwichhal folytatott levelezése hozzáférhető volna. Így csak természetesnek találjuk, hogy a (Ring hatására is) Pindaros felé vonzódó ifjú, aki azonban már a görög eposz kutatásába is belekóstolt, az ekkortájt virágzó königsbergi iskola fejéhez fordult eligazítás és biztatás végett. Ennek az iskolának alapítója, Chr. Aug. Lobeck (1781–1860), egyebek közt az Aglaophamus seu de theologiae mysticae Graecorum causis (1829) szerzője; tanítványa, K. Lehrs (1802–78), a görög scholion-gyűjtemények feldolgozásának kezdeményezője (De Aristarchi studiis Homericis, 1833 Quaestiones epicae 1837; Die Pindarscholien, 1873); az ő életművét tetőzte be Arthur Ludwich (1840–1920) az Aristarch's Homerische Textkritik címen megjelenendő monográfiájával (1884–85), Odysseia- és Ilias-kiadásaival. Így Vári Rezső közlésére kell hagyatkoznunk: „Szándékában megerősítette Ludwich, a görög epika kutatóinak nagy mestere, ki … levélben buzdította és kijelölte neki azon epikusokat, kiknek kiadását nem foglalta le a maga számára.”
Ne feledkezzünk meg azonban Thewrewkről sem, aki Festus-előadásában még 1877 őszén bejelentette a Paulus – Festus-hagyomány feldolgozására irányuló tervét („minthogy a német tudósok a codex Trecensis szükséges collatiójáról huszonhét év lefolyta alatt sem gondoskodtak”), és a legfontosabb (troyes-i, müncheni, wolfenbütteli és leideni) Paulus-kódexeket az akadémia révén hamarosan meg is kapta.
Így közvetlen adatok híján is rekonstruálhatjuk Ábel feladatait: mestere megbízta az elérhető Festus-anyag felkutatásával és kollacionálásával; Ludwich a poszthomérikus epika másod-harmadrangú termékeiével (J. Tolkiehn Bursian-nekrológjából – 1922 – kitűnik, hogy Ábel olaszországi útjának állomásai, sőt még a könyvtárak felderítendő kincsei is egybeesnek Ludwich 1874/75-i tanulmányútjának állomásaival és célpontjaival); Ring Mihály sem maradt ki a hagyakozók közül; ehhez járultak a Pindaros-scholionok és – nem utolsósorban – a Corvina és általában a humanizmus-kutatás: nem egy esztendőre, nem is egy életre szóló feladat.
A Thewrewk-hagyatékban fennmaradt első Ábel-levél bizonysága szerint az útra készülő már 1878 júniusában a vatikáni könyvtár használatának biztosítását sürgette, és gondolhatjuk, hogy a nyarat sem ülte végig ölbetett kézzel, – amint ezt az EPhK második (1878) évfolyamának változatos anyaga is tanúsítja. Különös érdeklődésünkre tarthat számot egy recenziója: a bécsi I. Hilbergnek volt tanárához, Johannes Vahlenhoz intézett Epistula criticajáról (1876). Hilberg „régi jó szokás szerint különféle írók különféle romlott (s néha nem romlott) helyeinek orvoslására” használta fel a jubileumi alkalmat; fáradozásainak eredményét Ábel mindazoknak figyelmébe ajánlja, „kiknek szellemdús és helyes philologiai módszerrel történő kutatások kellemes vagy hasznos olvasmányul szolgálnak”. Rövidesen látni fogjuk e „régi jó szokás” felkarolását.
Az otthoni készülődés időszakáról különben annyit tudunk, amennyit Ábel Szilágyi Sándornak, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának megírt: a hazatért Corvin-kódexek „belértékét” illető kutatásai révén „csaknem akarata ellenére” a Corvin-könyvtár történetének nyomozására jutott; elolvasott és kivonatolt mindent, mit Paul Faber óta Fischer Lajosig e tárgyról írtak, éppen ezért Szilágyi (a későbbi „Sándor bácsi”) segítségét is kéri „a Corvina történetéről készülő, minden egyes állításának forrását a lehető legnagyobb pontossággal felemlítő értekezéséhez”. Kiderül a levélből az is, hogy indulása előtt betegeskedett, – nem jó jel.
