ACSÁDY MŰVE ÉS UTÓÉLETE
ACSÁDY MŰVE ÉS UTÓÉLETE
Áttekintettük Acsády Ignác történetírói munkásságát, megismerkedtünk történetfelfogásának mindazon jellemvonásaival, amelyek megkülönböztetik pályatársaitól, felülemelik azokon, s azokkal is, amelyek hasonlóak voltak kortársainak felfogásához. Láthattuk, mint alakultak ki politikai és társadalmi nézetei az 1870-es években, hogyan fordult a következő évtizedben mindinkább a történetírás felé. Megvizsgáltuk, milyen volt történetfelfogása, s e felfogás alapján milyen történetírói alkotások jöttek létre, hogyan segítette történetszemlélete ahhoz, hogy a múltat a korábbinál mélyebben tárja fel. Ha most megkíséreljük összefoglalni életművét, megállapítani, hogy a magyar történetírás történetében milyen hely illeti meg, arra az álláspontra jutunk, hogy Acsády Ignác munkásságában a XX. század eleji radikális értelmiség törekvéseinek előképét szemlélhetjük. Ugyanazokkal a problémákkal viaskodott ő is, mint azok, akik a századforduló után átvették kezéből a haladás zászlaját. S ha problémafelvetése, a problémákra adott feleletei sokszor nem is érik el azt a szintet, melyet a nálánál egy emberöltővel fiatalabb kortársaié az 1900-as évek elején, ezt egyrészt annak kell tulajdonítanunk, hogy ezek a problémák az 1870–80-as években még sokkal kevésbé kiélezetten jelentkeztek, másrészt az játszott szerepet benne, hogy Acsády a tőkés középbirtokos álláspontjáról ítélte meg kora jelenségeit.
Acsádyt, az újságírót politikai nézetei, széles látókörű állásfoglalásai az 1870–80-as években – úgy véljük – sokban kiemelték kortársai sorából. Ő a haladó polgár szemével nézte a világot, s ez – a sok feudális maradvánnyal megterhelt Magyarországon – ekkor sem volt lebecsülendő jelentőségű, ha természetesen polgár volta ellenszenvvel töltötte is el a szocializmus, a munkásmozgalom iránt, s ennek sokszor hangot is adott. E politikai, társadalmi nézeteinek köszönheti, hogy látásmódja, problémafelvetése a kortárs történetírókénál jóval szélesebb, mozgékonyabb volt, hogy sokban képes volt az európai történetírás legjobbjaival lépést tartani, sőt, itt-ott azoktól függetlenül is előre lépni.
Viszonylag haladó társadalomfelfogósának, politikai nézeteinek felelt meg az a történetírói tevékenység, melyet Acsády főleg az 1890-es évektől folytatott. Történetírói munkásságában a gazdaságtörténet szerepét hangsúlyozta, s a magyar gazdaságtörténet úttörői közé tartozott. A magyar középburzsoázia (tőkés középbirtok) politikai nézeteit hangoztatta mint újságíró, s történetíróként is a dualizmus talaján állva király és nemzet kibékülését hirdette, noha kiemelte az ország függetlenségét, sőt a magyar imperializmus eszméinek történetírásunkban egyik fő képviselője lett. Fellépett a feudális maradványok ellen hírlapi cikkeiben – s történeti tárgyú alkotásaiban is antifeudális felfogása jut legvilágosabban kifejezésre.
Munkásságának retrográd, visszahúzó elemeit az a kor magyarázza meg, amelyben élt és működött. A kiegyezés utáni évtizedekben, amikor a magyar társadalom vezető osztálya 1848–49 forradalmának, majd az abszolutizmus időszakának oly sok hányattatása után nyugodtan kívánta élvezni az elért eredményeket, ebben a „boldog békevilágban”, amikor a társadalmi haladásért harcolók serege még zilált, szétszórt, dezorganizált volt, amikor a polgárság haladó erőinek – hogy a munkásosztályt ne is említsük – még olyan szervezettségéről sem beszélhetünk, mint amilyet. a polgári radikalizmus orgánumai és szervezetei jelentettek a XX. század első két évtizedében –, ebben a korban az álláspontok tisztázása igen nehéz volt. Ezért volt lehetséges, hogy Acsády történetszemléletébe, mely letagadhatatlanul burzsoá jellegű volt, beszüremkedhettek az „agráriusok” ideológiájának elemei is. Acsádyt ugyan elválasztotta tőlük tőkés középbirtokos álláspontja (az iparnak nagy szerepet szánt az ország jövőjében), de mégis színezték szemléletét egyes agrárius vonások. Ha azonban figyelembe vesszük kora viszonyait, szinte szükségszerűnek látszik előremutató és visszahúzó elemek keveredése egy olyan polgár felfogásában, mint amilyen Acsády volt. Annál inkább tiszteletre méltó, hogy A magyar jobbágyság történetének írója – mert Acsády nevét kitörölhetetlenül ezzel a munkájával írta be történetírásunk történetébe – a század végén, az imperializmusba átcsapó magyar társadalmi fejlődés közepette, híven liberális felfogásához, fellépett e fejlődés sok kínos jelensége ellen, s eljutott – ha csak óvatos utalásokon keresztül is – annak kimondásáig, hogy a nagybirtok jelen formájában nem maradhat fenn, mert ezzel Magyarországon a kapitalista társadalmi rend érdekeit veszélyezteti.
Acsády azonban, amikor 1906 decemberében meghalt, már messze elmaradt a polgári radikalizmus mögött. Nem jutott el a marxizmus eredményeinek részbeni átvételéhez, alkalmazásához, még a polgári szociológiai módszerek valamelyikének szélesebb körű felhasználásához sem, miként a polgári radikálisok. A korszak által felvetett problémákra adott válaszai természetszerűleg nem érték el a polgári radikálisokénak színvonalát. De az alapkérdést, a polgári átalakulás végigvitelének kérdését igenelte.
S csak ebből a szempontból kiindulva ítélhetjük meg helyesen munkásságát. Acsády lényegében nem változtatta meg elképzeléseit az 1870–80-as évek óta. A magyar uralkodó osztályoknak az imperializmus magyarországi beköszöntése után egyre gyorsabb ütemű jobbratolódása időszakában Acsády nem hajolt meg az „idők szava” előtt, nem változtatta meg nézeteit, hanem kitartott mellettük. Ő az új század hajnalán is azt a liberalizmust vallotta a magáénak, melyet fiatal korában megismert. E liberalizmus akusztikája azonban más volt a századfordulón, mint két-három évtizeddel korábban. Sokkal élesebben hangzottak a feudális maradványok ellen kimondott szavai, mint korábban. Mondanivalójának alaptendenciája – a polgári rend védelme mellett – a feudális maradványok felszámolásáért vívott küzdelmet támogatta.
Természetesen nem felejthetjük el, hogy Acsády sok vonatkozásban ugyan az eötvösi–deáki liberalizmus képviselője volt a századfordulón, de nem úgy, ahogyan Eötvös nevét zászlójukra tűzték a polgári radikálisok, elsősorban Jászi Oszkár. Acsády nem fejlődött tovább. Nem változott meg viszonya a szocializmushoz, a munkásmozgalomhoz. Utolsó nagy munkáiban, amikor a szocializmus veszélyére hívja fel a figyelmet a parasztmozgalmak tárgyalása során, vagy amikor Kossuth politikáját értékeli, nemcsak azért emeli ki, hogy azok nem voltak szocialista-kommunista-anarchista mozgalmak, mert a birtokos parasztság „konzervatív” törekvéseit az uralkodó osztályok krónikásai ezzel vádolták, hanem azért is, hogy figyelmeztesse a századforduló idején mind erősebbé való agrárszocialista mozgalmakat: Kossuthnak; de Dózsának és Budai Nagy Antalnak sincs köze a szocializmushoz. S ami szintén igen lényeges: míg Jászaiék az eötvösi liberalizmust a nemzetiségi kérdésben is követték, Acsády – mint korábban – most sem a megbékélés, hanem a mind jobban erősödő magyar nacionalizmus, majd imperializmus szellemében küzdött. Mégis, mindezek ellenére is Acsády munkásságának kicsengése az uralkodó osztályok mindinkább jobbra tartó politikai fejlődése idején feltétlenül haladó volt.
A magyar történetírás fejlődése a századfordulón fővonalaiban – az uralkodó osztályok fejlődésének egészéhez hasonlóan – a reakció irányába tartott. Különösen 1919 után történetírásunkban gyorsan háttérbe szorultak azok az irányzatok, melyek ha korlátozva is, de a társadalom haladását, annak egyik vagy másik oldalát szolgálták. Jól szemlélteti ezt az Acsádyról rajzolt kép alakulása, változása is.
Az 1880–90-es években megjelent munkái még általános elismerést arattak, s ha olykor-olykor vitára is adtak alkalmat, annak inkább közjogi vonatkozásai voltak, semmint társadalmiak. Annak ellenére, hogy összeütközései csak a kifejezetten függetlenségi irányú történetírókkal voltak, a 90-es évektől mindinkább kiszorult a hivatalos történetírás fórumairól. A Századokban mind kevesebbet publikált, s a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében is ritkultak közleményei. Két utolsó munkájával pedig már nemcsak a hivatalos történetírás hallgatólagos rosszallását, hanem vaskos ellentanulmányokat is kiváltott.
Jellemző, hogy mindkét munka, amelyik állításait támadni igyekezett, az egyház álláspontját képviseli, az is, amelyik „A magyar birodalom történeté”-nek egyházellenes fejezeteit bírálja, s az is, amelyik A magyar jobbágyság történetének egyes passzusait kritizálja. Az egyház reagált ugyanis a legérzékenyebben ezekre a kérdésekre, s a magyar történetírás áltálában klerikális szellemével szemben leginkább e téren volt érezhető az új hang.
Ettől kezdve munkásságának megítélése plasztikusán mutatja a hivatalos magyar történetírás jobbratolódását. Kortársai 1919 előtt még csak némi elfogultsággal vádolták a jobbágyság mellett, de becsületes szándékát általában elismerték, sőt arra is felfigyeltek, hogy Acsády tulajdonképpen a fennálló rend érdekében ostorozza a lelketlen, rövidlátó kizsákmányolást. 1919 után azonban az ellenforradalom ideológusainak tolla már egyenesen marxistát, a történelmi materializmus képviselőjét faragott belőle.
Ha a hivatalos történetírás felfogása Acsády munkásságát illetően 1919 előtt és a két világháború közötti időszakban elítélő volt is, ha a magyar történetírás főbb irányzatai nem is tekintették a magukénak munkásságát, mégis akadtak mindkét időszakban olyan haladó erők, melyek rokonszenveztek Acsády mondanivalójával, eredményeit – elsősorban A magyar jobbágyság történetét – több-kevesebb fenntartással elismerték, propagálására pedig kísérleteket tettek. Éppen azokért a munkáiért, melyekkel a hivatalos történetírás képviselőit magára haragította, vívta ki Acsády a XX. század eleji polgári radikalizmus tiszteletét, a szociáldemokrácia rokonszenvét. A polgári radikálisok, de a szociáldemokrácia teoretikusai is értékes segítőtársat leltek Acsádyban a feudális maradványok ellen vívott harcukban, aki nem megvetendő fegyverekkel tette küzdelmüket hatékonyabbá.
Acsády nem rokonszenvezett egyik fent említett irányzattal sem. A szocializmus eszméjét nem fogadta el semmiféle formában, abban sem, ahogyan azt a XX. század elején a magyar szociáldemokrácia, de a polgári radikálisok képviselői is hirdették. Elválasztotta tőle polgári liberális szemlélete és az is, hogy mindkét iránytatot nemzetietlennek tartotta. Az ő problémái s azok a megoldások, melyeket ő ajánlott (pl, az uzsoratörvény, a kistőke támogatása stb.) a XX. század eleji társadalom felfokozott fejlődési iramában kissé ósdiaknak, elmaradottaknak tűnhettek „a modern tudomány fegyvereivel” felvértezett polgári radikálisok és szociáldemokraták előtt.
Mindezek ellenére hatalmas fegyverre leltek A magyar jobbágyság történetében. Grünwald Béla és Márki Sándor munkái mellett Acsády Ignác munkássága állt hozzájuk legközelebb, azt tudták harcukban legjobban felhasználni. Felismerték azt, amit legvilágosabban talán Ady Endre fogalmazott meg, hogy Acsády munkája is hozzájárul annak a „történelmi fundamentumnak a lazításához”, melyen az akkori Magyarország társadalmi rendje nyugodott.
Ezért vették védelmükbe a polgári radikalizmus képviselői 1919 után is. A 30-as évek elején a Századunk hasábjain sokszor tért vissza neve, hol fegyverként a szellemtörténettel vívott – s akkor eredménytelennek bizonyult – harcban, hol a korabeli hivatalos történetírás állításaival szemben védelmükbe véve Acsády munkásságát.
A haladó erők egyik tette volt az is, hogy 1944 elején a Faust Kiadó újból megjelentette A magyar jobbágyság történetét, mint a Kiadó előszava mondja: azért, mert úgy érezték, hogy e „hézagpótló munkára… ma még nagyobb szükség van, mint mikor először került ki a sajtó alól”. Acsády munkásságának igazi elismerése azonban csak 1945 után következett be. S e kor hozta meg munkássága értékelésének objektív lehetőségét is.
