EGY NAGY VÁLLALKOZÁS: A FILOZÓFIAI ÍRÓK TÁRA
EGY NAGY VÁLLALKOZÁS: A FILOZÓFIAI ÍRÓK TÁRA
Ha Alexander – Bánóczival együttműködve – 1881 és 1919 között nem tett volna mást, mint csupán közreadja a Filozófiai Írók Tárának huszonkilenc kötetét, már ezzel is beírta volna a nevét a magyar filozófiai gondolkodás és művelődés történetébe. Pedig ez a vállalkozás munkásságának csupán egy töredékét, bár önmagában is eléggé jelentős részét képezte. Vajon mi késztette Alexandert és barátját, Bánóczit erre a nagyszabású vállalkozásra?
Már a külföldi egyetemi tanulmányai során keserűen állapítja meg a fiatal Alexander, hogy a filozófia Magyarországon mostoha helyzetben van, de különösen filozófiai nyelvünk állapota siralmas. Jelentős bölcselők művei nincsenek lefordítva magyarra, így gondolataik eleve nem juthatnak el a szélesebb olvasóközönséghez. „Az összes tudományok között Magyarországon a legelhanyagoltabb a filozófia s a magyar műveltség még híjjával van a filozófiai eszmélés szellemének” – írja Alexander Kant A tiszta ész kritikája 1891-es első magyar nyelvű kiadása elé írt előszavában. Nálunk a kultúrát nagy tradíciók nem kötik a filozófiához, szemben azokkal a szerencsésebb nemzetekkel, amelyek szellemi életük gazdag forrásaiból bőven meríthettek, és ezáltal erőteljes ösztönzést adhattak a filozófiai gondolkodás számára. Magyarországon a filozófia ilyenfajta ösztönzést soha nem kapott, nem csoda, hogy a közgondolkodás teljesen közömbös maradt iránta.
De legfőképpen az keserítette el Alexandert, hogy a bölcselettől idegenkedő konzervatív gondolkodók még meg is ideologizálták filozófiai elmaradottságunkat. Azt hirdették, hogy „a magyarnak azért nincs, s nem volt filozófiája, mert a nemzeti szellemnek nincs fogékonysága ez iránt. Nem nekünk való – hangoztatták –. Nem is ér sokat, de ha érne is, nem a mi számunkra termett. A magyar géniusz állítólag csak a »konkrétat«, a »valót« szereti; irtózik az absztrakcióktól, a »ködös általánosságoktól«”. Alexander kezdettől fogva cáfolja az effajta véleményeket, mint teljesen önkényes, a józan észnek ellentmondó, semmiféle igaz alapra nem támaszkodó állítást, és tanulmányok egész sorában fejti ki a maga ellenérveit.
„A filozófiai gondolkodás természetes és szükséges fázisa a gondolkodásnak – írja egyhelyütt –, … nagyon tehetetlen és félszeg volna az a nemzeti gondolkodás, amely erre a fázisra képtelen volna… A filozófiai produkció rendszerint nagy kultúrájú nemzetekhez van kötve, de a filozófiai gondolkodás egyetemes…” A filozófiai gondolkodásnak a nemzet műveltségi állapotára ható szerepét kiemelve hangsúlyozza Alexander: „A philosophiának csak akkor van jövője hazánkban, ha nem marad néhány, elszigetelten álló ember tanulmánya, hanem közérdekeltséget költ s nemzeti műveltségünk egyik fontos tényezőjévé válik… Ha általánossá válik annak tudata, hogy philosophiai műveltségünk szegényes állapota lényeges fogyatkozás…, akkor majd azon leszünk, hogy eltüntessük ezen fogyatkozást.”
Alexander határozottan meg volt győződve arról, hogy a jelentős bölcselők művei az emberiség közkincsét képezik, s ezért amelyik nemzet nem merít belőle, magát károsítja meg. Viszont ahol a filozófiai gondolkodás megfelelő talajra talál, ott „egységessé teszi a nemzet közszellemét, közelebb hozza alját magaslatához…, emeli a műveltség színét…”. Más szóval, meg volt győződve arról, hogy az egyetemes filozófiai kultúrába való bekapcsolódásunk egyik legalapvetőbb feltétele, hogy megismertessük a filozófia kimagasló alakjainak gondolatait a hazai közönséggel, aminek az a legeredményesebb módja, ha lefordítjuk főbb műveiket magyarra, és megfelelő szövegmagyarázatokkal látjuk el azokat. Csakis így remélhető, hogy idővel hazánkban is elterjed majd a filozófiai műveltség.
Alexander újra és újra összehasonlította a filozófiai gondolkodásban élenjáró nemzetek állapotát a nálunk uralkodó helyzettel, s keserűen állapította meg; „Minálunk a filozófia mindig csekélyebb szerepet vitt, de tekintélye még sohasem szállt ilyen alacsonyra, mint most”. Ezért „itt volna az ideje, hogy a nemzeti filozófia erejét ébresszük és érvényesítsük”. A filozófiai gondolkodástól azt várja, hogy „tegye öntudatossá és álhatatossá a nemzetet”.
De hát mit is ért pontosan Alexander „nemzeti szellem”-en, miért becsüli szerepét és jelentőségét oly nagyra? Nem rejti véka alá, hogy roppant nehéz megragadni ennek a terminus technicusnak a lényegét. Ő maga nem egy tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy megmagyarázza, mit is ért rajta. Az 1915-ben keletkezett A magyar filozófia című dolgozatában megpróbálja megadni a legadekvátabb értelmezést. Előre bocsájtja, hogy „a »nemzeti szellem« igen bonyolult valami, nehezen megismerhető és definiálható, de… nem tagadható, hogy valami…, s hogy ő adja meg valamely nemzet nyelvének, költészetének, szokásainak, egész kultúrájának a legbélyegzőbb vonásokat”. A nemzeti szellem megragadhatóságának nehézségei abból fakadnak, hogy „mivolta, törvényei… nem ismeretesek előttünk”. Ugyanis „nincs rendszeres, szintétikus tudománya”, jórészt a nyelvtudomány, az etnológia, a vallás- és irodalomtörténet, az egyetemes történet- és más tudományok próbálják megközelíteni. Az egzakt fogalmakhoz szokott kutatók kimondottan idegenkednek „e ködös eszmétől”. Holott tagadhatatlan, hogy létező valami, sőt, hogy nagyhatalom. A „nemzeti szellem” eredetét tekintve egészen a kezdetleges gondolatvilágig vezethető vissza, amelyben a természet ismerete még homályos sejtésekkel és érzelmekkel szövetkezve kelti életre az életfelfogást, a mitológiát, a vallást. A nemzeti szellem szoros összefüggésben van a nyelvvel, olyannyira, hogy csakis a nyelvi közösség alapján fejlődhetett ki. Mivel „nyelv nélkül nincs emberi gondolkodás”, és mert „a nyelv a társas élet funkciója”, ebből az is következik, hogy „a nyelv… első s legfontosabb produktuma a »nemzeti szellemnek«…”. Tény, hogy „mihelyt az embereknek nyelvük volt, a nemzeti szellem is megvolt bennük mint objektivált hatalom…”.
És mert a nyelv egyben közösséget teremtő erő is, úgy tekinthetünk a nemzeti szellemre, mint ami „a közösségben él, mint a közösség szellemi viszonyainak összessége”, ami „független az egyesektől”. Azaz, „a nemzeti szellem nem egyéb, mint viszony, mely a nemzet részei között fennáll”. A nyelvi közösség kölcsönöz a nemzeti szellemnek gyakorlati életét szabályozó, szokásokat, erkölcsöt és az ezeken alapuló intézményeket meghatározó szerepet, a nemzeti szellem egyben a más nemzetekhez való viszony, a közösségek közötti érintkezés kifejezője is.
Mindebből az is következik, hogy „a nemzeti szellemnek van története”, tehát „nem kész valami”, hanem folytonosan alakul. Más szóval, a nemzeti szellem „hisztorikum”, van története, van kezdete, virágzása, hervadása”, vannak korszakai…, emelkedik és süllyed…” Ezenkívül a nemzeti szellem differenciált is, van egy pszichikai és egy kulturális összetevője. A pszichikai még tovább bontható, ún. antropológiai és társadalmi rétegre. Az utóbbit népléleknek is nevezik. Ez – Alexander szerint – viszonylag konstans, belőle nő ki a nemzeti szellem, tágabb értelemben egy nép kulturális élete. A néplélek jórészt a nép érintetlen rétegeiben elszórtan nyilvánul meg, a nemzeti szellem viszont a társadalom ún. reprezentatív men-jeiben jut koncentráltan kifejezésre. A nemzeti szellem ilyen reprezentatív men-jei voltak: G. Bruno, Descartes, Hume, Kant, Leibniz, Luther és sokan mások.
Amiben a nemzeti szellem kimagasló, abban egyetemes érvényű is. Ilyen egyetemes érvényűséggel bír a görög nemzeti szellem, amely a filozófiai gondolkodás első nagy reprezentatív men-jeit adta a világnak. A görög klasszikus filozófia tisztán a nemzeti szellemből táplálkozott. Ha a tudományos teljesítmény területén valamilyen sajátos produktummal találkozunk, akkor a nemzeti szellem megnyilvánulását kell mögötte sejtenünk. Nem véletlen – szögezi le a továbbiakban Alexander –, hogy az absztrakt esztétika, a spekulatív matematika hazája éppen Németország volt, vagy hogy az evolució elve éppen Franciaországban bontakozott ki, és hogy a nemzetgazdaságtan, a tapasztalati lélektan, a szociológia és a gyakorlati etika hazája éppen Anglia volt.
Ugyanez kifejezésre jutott a filozófiában is. Az újkori Olaszországban, majd Franciaországban, részben Angliában és Németországban keletkeztek erőteljes nemzeti vonást (nemzeti szellemet) mutató filozófiák. Például a francia filozófiát mindig is a konstruáló-formulázó jelleg, a matematicizmus iránti érdeklődés és az enciklopédikusság jellemezte. Az angol filozófiát viszont a valóságra való törekvés, a tapasztalat elsőbbsége, az idegenkedés mindenfajta metafizikától. A német filozófiában az idealizmus, a romanticizmus, a kategorikus imperatívusz, az eszményi világ előnybe részesítése volt a domináló.
Alexander meggyőződése szerint a magyar nemzeti szellem is képes arra, hogy erőteljes szerepet játsszék a filozófiai gondolkodás ihletésében. „A magyar szellemi élet nagy és eredeti alkotásokat a filozófia terén nem tud felmutatni – írja –, de filozófia híján sohasem volt és az a közhely, hogy a magyar szellemnek nem való a filozófiai absztrakció, üres és alap nélkül való beszéd.” A középkori filozófiát művelték nálunk is, nyomai mindmáig megmaradtak. Az újkori filozófiát Apáczai a külfölddel egy időben hirdette és tanította. Azt követően a XVI. és XVII. században a törökellenes és a nemzeti háborúk miatt a klasszikus reneszánsznak és a tudományok fejlődésének majd két évszázada kiesett fejlődésünkből. De a reformáció óta a magyar nemzeti szellem reprezentánsait ismét ott találjuk az új eszmék küzdőterén. A XIX. században nevezetes és befolyásos hívei akadtak Hegelnek Magyarországon. Filozófiai magaslatokra emelkedik például Madách fő művével, Az ember tragédiájával, valamint Eötvös József, aki „az idealizmust a gondolkodás tengelyévé teszi és államfilozófiai koncepciójában a valóság élő hatalmává avatja”.
Mit tart Alexander a magyar nemzeti szellem sajátosságának? A szabadságszeretetet a gondolkodásban, távolságtartást az angol utilitarizmustól, a francia materializmustól, a német szkepticizmustól és miszticizmustól. A magyar nemzeti szellem helye – szerinte – topográfiailag a német és a francia között foglal helyet: vagyis szereti a világosságot, mint a francia, a realitást, mint az angol, és bízik a gondolatban, mint a német. Hogy ezek a jegyek valóban megilletik-e a magyar nemzeti szellemet, az erősen vitatható. Meg is vádolják többen Alexandert, hogy „trikolorfilózófiát” akar meghonosítani Magyarországon, hogy be akarja csempészni filozófiai életükbe a sovinizmust. Ez a szándék azonban távol állt tőle. Az igazság az, hogy nem akart mást, mint a filozófiai gondolkodás ellenfeleit leszerelni és a filozófiától idegenkedőket meggyőzni arról, hogy a magyar nyelv, a magyar szellemiség: a magyar kultúra és műveltség éppen úgy alkalmas, illetve alkalmassá tehető a bölcseleti gondolkodás számára, a másutt keletkezett eszmei értékek adaptálására, mint bármely más nemzeté. Az a szándék vezette, hogy a „felszabadult nemzeti szellemet” – értve ezen a mind gazdagabbá tett anyanyelvet és a széles értelemben vett műveltséget – a hazai bölcseleti gondolkodás emelőjévé tegye. Bízott abban, hogy a kiemelkedő bölcselők műveinek magyar nyelven való közzététele és magyarázata révén az eddiginél jóval szélesebb körben terjeszthető el nálunk a filozófia kultúra. Teljes érvkészletét latba vetette annak érdekében, hogy bebizonyítsa: „itt nemcsak puszták, csikósok és jó borok vannak, hanem egy politikailag érett, egy kultúrailag fejlett… nemzet is” van.
Alexander erőteljesen hangsúlyozza, hogy a Filozófiai Írók Tárához hasonló vállalkozás a magyar irodalomban már régóta ismert. „Irodalmunk újjászületésével egykorú az a törekvés, hogy az egyetemes irodalom standard művei lefordítassanak magyarra.” A remekművek olvasása – hangzik a további érvelés – hozzátartozik nemzeti műveltségünk autonómiájához. Azt sem szabad elzárni a remekművek olvasásától, aki nem ismer valamilyen idegen nyelvet. A remekművekről készült fordítások nemcsak külsőleg gazdagítják az irodalmat, de belsőleg is „bővítik a nyelvet, növelik ennek birtokát, hajlékonyabbá teszik, új munkára képesítik s gazdagítják gondolataink kincsházát is. Amit le nem fordítottunk, azt nem tettük egészen sajátunkká, az nem a miénk”.
A Filozófiai Írók Tárával Alexander azt akarta elérni, hogy „legalább szellemi téren ne mulasszunk el semmit abból, amit meg lehet tenni”, hogy mihamarabb felszámoljuk filozófiai elmaradottságunkat.
Tévedés lenne mindebből arra következtetni, hogy csupán a másutt kivirágzott filozófiai értékek gépies átvételére és szolgai utánzására buzdított volna, éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozta, hogy „nekünk elsősorban nem arra van szükségünk, hogy ennek vagy annak a külföldi filozófusnak a rendszerére esküdjünk, hanem sokkal inkább arra, hogy a filozófia kiváló alakjaival közvetlenül érintkezve, magunk tanuljunk meg gondolkodni”, mert „rajtunk csak a filozófiai szellem terjedése segíthet”. Amikor Alexander Vallomásában azt hangsúlyozza, hogy ő a filozófiai gondolkodást akarja terjeszteni, „magyar érzéssel”, a „magyarság javára”, akkor valójában nem egy „trikolorfilozófia” terve lebeg a szeme előtt, hanem sokkal inkább az az elképzelés, hogy „nem kívülről kell akarni igazítani a magyar szellemet idegen importtal, hanem a magyar szellemhez simulva, legbelsejébe hatolva, hogy amit gondolunk, a magyar szellem erejéből táplálkozzék és annak birtokává lehessen”. Ezért vállalja magára, hogy a filozófiai irodalom kiválóságainak műveit egy életen át gondozza: fordítsa és fordíttassa, szerkessze, sajtó alá rendezze és megfelelő magyarázatokkal kísérje.
Tisztában van azzal, hogy ezt a munkát az alapoknál kell elkezdeni, vagyis mindenekelőtt a magyar filozófiai műnyelvet kell megteremteni, hiszen az jóformán még nem létezett. „Nincsenek egységesen használt mesterszavaink, nincs teljesen kiképzett terminológiánk, de ami a főbaj, nyelvünk nem szokta meg a filozófiai gondolat súlyát” – panaszolja Kant A tiszta ész kritikájához írt Előszavában. Mert hiába állnak rendelkezésünkre eredeti nyelven egyes kiemelkedő bölcselők munkái – mutat rá Alexander, „csak az anyanyelven szállhatunk le azokba a mélységekbe, amelyekben a gondolat és nyelvalkotás… erői… egységbe olvadva működnek”.
A Filozófiai Írók Tára egyes köteteihez készült jegyzetekben finom elemzéseket olvashatunk Alexandertől a fordítói-adaptációs munka mikéntjéről. Például a Kant-szövegek fordításával kapcsolatban ezt jegyzi meg A tiszta ész kritikájához írt kommentárjában: „Vannak helyek, melyeknek megértésére nem elég a nyelv ismerete, hanem bizonyos divináció is szükséges, mely csak a művel való hosszas és beható foglalkozásból eredhet.” A Spinoza-szöveg fordítása az alábbi gondolatokat váltja ki belőle: „Szóról szóra Spinozát lefordítani nem nagyon nehéz: de Spinoza igazi lelkét, gondolkodását tükröztetni a fordításban kényes művelet” – írja az Etika Előszavában, majd így folytatja: „Kínálkozik persze más megoldás is, éspedig a szabad fordítás. Csakhogy a szabad fordítás kétszeres fordítás: a becsúszható hibák, pontatlanságok számát megkétszerezi. De a szó szerinti fordítás is bajos, mert élvezhetetlen. Középutat kell keresni, híven ragaszkodni a szöveghez, de a magyar nyelv jogait is tiszteletben tartani. Az olyan műveket, mint Spinoza Ethikája meg kell hódítani, mint az erős várakat, mert nem egykönnyen adja meg magát, türelem és kitartó munka kell hozzá.”
Alexander – szerencsére – mindkét adottságnak bőviben volt. Érdemes elgondolkodni azon, hogy micsoda hatalmas szellemi és szervező munkára volt szükség ahhoz, hogy 1881 és 1919 között – Bánóczival harmonikusan együttműködve – világra segítse a Filozófiai Írók Tárának huszonkilenc kötetét. Az esetek többségében magára vállalta a válogatás, a szerkesztés, a korrektúraolvasás nem hálás munkáját, de gyakran még az időrabló és pepecselő fordításokat is. Időnként elpanaszolja, hogy napokig kell vesződnie egykét sorral, s az eredmény roppant szerény, mert a jegyzetek nem tolakodóak, könnyű őket el nem olvasni, de akkor meg minek a sok sziszifuszi munka. Mégis negyven éven át csinálja Alexander, oly megszállottan, mint aki tisztában van azzal, hogy fontos missziót teljesít. „Én kötelességemnek tarttottam a dolgot magamra vállalni – írja a Diderot-tanulmányok-ban –, a szükséges felvilágosításokat azoknak, akik keresik, rendelkezésükre bocsátani…”
A vállakozást még csak súlyosbította az a tény, hogy Alexander és Bánóczi – főleg az első években – még anyagi támogatásra sem számíthattak. Évekkel később így emlékezett vissza erre Alexander: „A Filozófiai Írók Tárát 1881-ben indítottuk meg. Közösen fordultunk a Magyar Tudományos Akadémiához segítségért: a Franklinnak… a fordítások ingyen kéziratát ajánlottuk föl. Mondhatni mind az Akadémia, mind a Franklin csak habozva és kételkedve állottak rá ajánlatunkra. Senki sem bízott a dologban… az Akadémia… mégis restellte, hogy Filozófiai Osztálya a filozófia céljaira ne adjon semmit. Így kaptunk csekélyke szubvenciót…, a revíziót gyakran ingyen végeztük…
A fordítások kínjáról-keservéről meg így panaszkodott: „Vannak fordítások, melyeken nekünk revizoroknak hónapokig kellett dolgoznunk…. Fájdalommal konstatálom, hogy Magyarországon még a neves írók sem szégyellik a legkontárabb fordításokat saját nevük alatt kiadni. Fordításainkkal szemben már alig merünk magasabb igényeket hangoztatni, hálát adunk az isteneknek, ha tűrhető magyarságot találunk bennük.” Viszont jogos büszkeséggel állapíthatta meg: „… a mi fordításaink terjesztették a műveltséget és tanultságot, és neveltek új közönséget a Tárnak. Mennyire nem volt igazuk azoknak, pedig nagyhírű akadémikusok is voltak közöttük, kik mind ellenezték a Tárat, mondván, hogy aki filozófiával foglalkozik, úgyis tud németül, németre pedig minden le van fordítva. Mostmár minden ellenkezés elnémult és a Filozófiai Írók Tára nyugodtan folytathatja útját.”
A Tárat Descartes Értekezésével indítja Alexander 1881-ben, ezt követi Hume Vizsgálódás az emberi értelemről és Taine Franciaország klasszikus filozófusai a XIX. században című munkája 1882-ben. Ezután mint szerző mutatkozik be, 1884-ben lát napvilágot A XIX. század pesszimizmusa (Schopenhauer, Hartmann) című kötete, amely arról tanúskodik, hogy Alexander szuverén gondolkodóként is hozzájárul a maga obulusaival a hazai filozófiatörténeti irodalom gazdagításához. A sorozat további kötetei közül fontosnak tartjuk még megemlíteni (valamennyire itt nem térhetünk ki) Bacon Novum Organumjának első részét és Kant Prolegomenáját 1887-ből, azután Kant A tiszta ész kritikáját 1891-ből. Ezt követi Platon Válogatott művei két kötetben, Diderot Válogatott művei ugyancsak két kötetben. Majd 1890-ben ismét egy önálló munka Alexandertől, a Diderot-tanulmányok. Befejezésül még megemlítjük az 1919-ben közzétett Spinoza Etikáját. Szinte kivétel nélkül valamennyihez Alexander írt bevezetőt és/vagy kommentárt.
Alexander bepillantást enged a Tár szerkesztésének kulisszatitkaiba is. Kant A tiszta ész kritikája című művével kapcsolatban például ezt írja: Fődolognak tekintettük a Kritik der reinen Vernunft fordítását, melyre [Bánóczival] közösen vállalkoztunk. Mindegyikünk elsősorban a másiknak a fordítását korrigálta, azután a magáét… A Ding an sich magyar fordítása: »magánvaló«, Bánóczitól származik, s most már egyike a legkedveltebb műszavaknak… Magyarság és terminológia tekintetében mindig övé volt a döntő szó…
Az Alexander–Bánóczi kezdeményezte úttörő vállalkozás jelentőségét nem lehet eléggé felbecsülni. Elévülhetetlen érdem az övék: Megvetették a korszerű magyar filozófiai műnyelv alapjait, hozzáférhetővé tették számos nagy gondolkodó művét magyarul, s egyben bepillantást engedtek ezeknek a gondolkodóknak a műhelyébe is. Az általuk szerkesztett kötetek közül nem egy ma is használatban van, bizonyságául annak, hogy teljesítményüket nem sikerült eddig felülmúlni. Alexander példája ösztönzőleg hatott tanítványaira, Szemere Samura és másokra, akik később folytatói lettek a Filozófiai Írók Tárának, pontosabban az Új Folyamnak.
A Filozófiai Írók Tára Alexander élete munkájának egyik legnagyobb teljesítménye. A filozófia klasszikusainak műveiből a múlt század nyolcvanas évéig bezárólag még egy sem volt olvasható, de azután nagyrészt az ő munkássága révén legalább egy féltucat. Diadalmaskodott az érdektelenségen, a közömbösségen. A magyar filozófiai műveltség megalapozása és széles körben való elterjesztése érdekében senki sem tett annyit a századfordulót megelőző és követő években, mint ő. Joggal állapíthatta meg A tiszta ész kritikája 1891-es Előszavában: „A Filozófiai Írók Tára sikere nagyobb volt mint hinni reméltük… E sikert bizonyára annak köszöni, hogy a fordításokban csak nagyértékű műveket adott, változatosságra törekedett s alapvető…, de könnyebben érthető művekkel kezdte meg pályafutását.” Az 1911-es új kiadásban elégedetten nyugtázta: „Filozófiai művek iránt ekkora érdeklődés, komoly, nehéz munkáknak íly kelendősége még külföldön sem mindennapi dolog. Bebizonyosodott amit reméltünk…, a magyar közönség, legalább az a része, melyre számíthatunk… ki van éheztetve, várja a filozófiai tanítást… Ha mindenki elismeri, hogy most már a filozófia terén is élet mutatkozik, akkor e jelenségből valamicskét lefoglalunk a Filozófiai Írók Tára számára.”
Hermann István Alexander és Bánóczi kezdeményezését értékelve azt emeli ki, hogy a „Filozófiai Írók Tárának megindításával valami újat akartak, ami már jellegzetesen polgári volt, ami objektíve szembenállt a millenniumi Magyarország hangulatával. S ha ez a vállalkozás akkor még esendőnek tűnt is, és csupán cseppet jelentett a tengerben, mégis… a magyar polgárosodás első jelentkezéséhez tartozik”.
