FILOZÓFIAI ÉS FILOZÓFIATÖRTÉNETI ÍRÁSOK
FILOZÓFIAI ÉS FILOZÓFIATÖRTÉNETI ÍRÁSOK
Mi a filozófia? Miben különbözik más tudományoktól? – teszi fel a kérdést újra és újra Alexander, és egy sor tanulmányban válaszol rá. A kérdésre – állapítja meg – többféle válasz adható, aszerint hogy egy filozófus miben látja a filozófia feladatát. Aki például a hangsúlyt a filozófia által nyújtott tudásra helyezi, az úgy válaszol, hogy „a filozófia… egyetemes tudomány…, teljes mindent átkaroló tudás”. Az ilyen filozófiának voltak reprezentánsai Arisztotelész, Descartes, Leibniz, Kant, Hegel és mások. De mert a filozófia feladata sohasem korlátozódhat pusztán a tudásra, többet ígér az az értelmezés, amelyik a hangsúlyt a filozófia emberi tudást összekapcsoló-összefoglaló-rendszeresítő (értsd: rendszerteremtő) szerepére helyezi. A filozófia speciális feladata éppen az, hogy a „tudás részletező áramlatával szemben… az egységesítő áramlat képviselője legyen” – írja 1877-ben, bölcsészdoktori dolgozatában.
És amennyiben a filozófia lépést tart kora fejlődésével, úgy is tekinthetünk rá, mint „a kor műveltségének tudatossá vált kifejezésére, a kor öntudatára, melyben a kor legfejlettebb tendenciái érvényesülnek”. Ennyiben a filozófia mindenkori végcélja az egységes világkép megalkotása.
És végül az egyik lehetséges értelmezés szerint a filozófia „először élet és csak azután gondolat”, amiből viszont egyenesen következik, hogy a filozófia szoros összefüggésben van (illetve kell, hogy legyen) az emberi magatartással, állásfoglalással, a viselkedéssel. Míg a többi tudomány magával a világgal foglalkozik, a filozófia az embernek az életre, a világra vonatkozó állásfoglalásával is. Az állásfoglalás szűkebb értelemben csak a megismerést foglalja magában, tágabb értelemben azonban a cselekvést, a tevékenységet is. A világra és az életre vonatkozó állásfoglalásból mindig kitűnik, hogy az ember mit akar kezdeni a filozófiával, hogyan ítéli és hogyan becsüli meg, hogyan akar segítségével eligazodni a világban. Az állásfoglalásnak különböző foka van, legmagasabb fokon áll a filozófia, amely „elveken alapuló, egységes, öntudatos formájú állásfoglalás”.
Alexander vitába száll mindazokkal, akik elvitatják a filozófia külön tárgyát, és részben azokkal is, akik megkérdőjelezik sajátos módszerét. Ami a filozófia tárgyát illeti, Platón és Arisztotelész korában ez még a tudományok összességét jelentette, később azután megindult a tudományok önállósodása és a filozófia már csak a metafizika általános fogalmait, a logikát, a pszichológiát, az etikát és az esztétikát ölelte fel. Feltételezhető – állapítja meg Alexander –, hogy idővel tovább szűkül a filozófián belül maradó tárgyak köre. Egy valami azonban bizonyosan tárgya marad: az emberi megismerés. „Az emberi megismerés… olyan tárgy, melyet semmiféle… tudomány nem követelhet magának.” S mivel a filozófia mindig az igaz megismerésre törekszik, pontosabban fogalmazunk, ha az előbbiekhez azt is hozzáfűzzük, hogy a filozófia tárgya „az igazság általában” egyfelől, „az egyes tudományok igazságának összefüggése” másfelől.
És végül még egy igen figyelemreméltó meghatározást találunk Alexandernél a filozófia tárgyára vonatkozóan. Amennyiben a filozófiában (és a filozófiatörténetben) „nem az elvont eszméket kell vizsgálat tárgyává tenni, hanem az eszméket hordozó embereket, az ő történetüket”, az ebből levonható következtetés az, hogy mindig „az egész embert” kell a filozófia tárgyának tekinteni és nem az elvont (antropológiai) embert.
A filozófia módszerének kérdésében ambivalens módon foglal állást Alexander. Hol kételkedik abban, hogy a filozófiának lenne külön módszere, hol meg nem zárja ki ennek lehetőségét. Az egyik lehetséges módszernek a német filozófiában meghonosodott dialektikus módszert tartja, másutt meg arról ír, hogy a filozófia rendszere egyben módszerét is involválja. A legmeghonosodottabb módszerek szerinte az univerzalismus, az individualizmus, az analitikus és szintétikus gondolkodási rendszer, a dualizmus-monizmus és a panteizmus.
A filozófiai rendszerek egymáshoz való viszonyának mikéntje a filozófia fejlődésének a problematikájához vezet el. Sokszor szemére vetették már a filozófiának – fejti ki egy Leibnizről szóló előadásában –, hogy története csupán az egymással szembenálló rendszerek szeszélyes váltakozása és nem igazi fejlődés, ezért nincs is objektív mértékünk arra, hogy egy filozófus vagy egy filozófiai rendszer teljesítményét megítéljük. A folytonosság hiányának látszata csal – figyelmeztet Alexander –, mert a filozófiában igenis van fejlődés, de más természetű ez, mint a többi tudományé, pl. a matematikáé vagy a fizikáé.
A filozófiai rendszerek egymáshoz való viszonyát semmi esetre sem szabad úgy értelmezni, ahogy Kant tette – jegyzi meg Alexander –, aki a maga rendszerével lezártnak tekintette a filozófia történetét. Mindig az utódok szemszögéből lehet csak ítéletet mondani az előző korok filozófiai rendszeréről, mert csakis ők ismerhetik a filozófiai igazság megítélésének fejlettebb szempontjait.
Feltétlenül figyelembe kell venni, hogy míg a többi tudomány additív módon nő, vagyis minden egyes korszak gondolkodói külön-külön is hozzájárulnak a maguk obulusaival a tudomány fejlődésének addigi eredményeihez, a filozófiában minden rendszeralkotó fejében újra felépül az egész filozófia. A rendszeralkotók tanulnak egymástól, átveszik egymás építőköveit, de mindegyik újraépítkezik. Így járt el Arisztotelész Platón filozófiájával, Spinoza Descarteséval, Fichte Kant rendszerével. A filozófiában az egymást követők cáfolják és tagadják egymást – írja Alexander –, az egyik érvényre emeli, ami a másikkal ellentétes, vagy elkülöníti, ami a másikban egyesítve volt, vagy magába olvasztja az előbbiek ellentéteit új szempontokat alkalmazva.
A filozófiában tehát a folytonos újrakezdés mellett szerves fejlődés is van. A szerves fejlődés a filozófiai gondolkodásra jelentős hatást gyakorló négy momentummal magyarázható. Ezek: a vallás, a tudomány(ok), a műveltség (korszellem) és az igazságkeresés. A vallásnak a filozófiára gyakorolt hatása – Alexander megállapítása szerint – abban van, hogy „a vallás szülte a filozófiát, bár nem ő neveli föl”. Mind a vallásban, mind pedig a filozófiában erőteljesen kifejezésre jut az egységes világfelfogás megteremtésének a szükséglete.
Ebben van hasonlóságuk, ezen túl azonban már lényegesen különböznek egymástól, sőt viszonyuk koronként abszolút ellenségessé válik, ami abból fakad, hogy alapelveik lényegesen eltérőek. Ez azonban – Alexander véleménye szerint – nem zárja ki azt, hogy némelyik filozófia esetenként igénybe ne vegye a vallás egységteremtő funkcióját.
A filozófia fejlődésében nélkülözhetetlen szerepet játszanak a pozitív tudományok is. A filozófia mindig abból építkezett, amit az egyes tudományok összehordtak. Ha kevés volt az összehordott anyag, akkor a filozófiában a sejtés, a képzelet, az önkényes hozzátevés helyettesítette a hiányzó részeket. Az egyes tudományok főbb eredményeikkel, jelentős fordulataikkal hatottak a filozófia fejlődésére. Ahol nincs fejlett tudomány, ott filozófia sincs – szögezi le Alexander. Miért nincs jelentős filozófia Spanyolországban még ma sem és miért nem volt említésre méltó filozófiájuk a zsidóknak? Azért – válaszolja Alexander –, mert ahol a teológia egyeduralomra tett szert – és ez mindkét említett esetre érvényes –, ott a filozófia nem volt képes kibontakozni.
Másutt arról ír, hogy minden korszak tudománya rányomja a maga bélyegét a mindenkori filozófiai gondolkodásra. A XVIII. századot például nem véletlenül nevezték a matematika századának. Descartes, Galilei, Newton, Spinoza természetfilozófiájában előkelő helyet foglalt el a matematika, a matematikai gondolkodás. A filozófia története meggyőzően bizonyítja, hogy az igazán nagy filozófusok rendszerint kimagasló szaktudósok is voltak. Rajtuk keresztül a tudomány hatása közvetlenül is érvényesült a filozófiára. Mások esetében – gondol itt Alexander Kepplerre, Newtonra, Pascalra, Bernoullire – a tudomány hatása a filozófiára közvetve érvényesült.
A filozófia fejlődésében fontos szerepet játszik még a műveltség, a kultúra, más szóval a korszellem, a közszellem, (amiről a filozófiai gondolkodás feltételrendszerével kapcsolatban volt már szó). A műveltséget itt Alexander a legszélesebb értelemben használja: a valláson és a tudományon kívül magába foglal minden eszmei képződményt, így mindenekelőtt a művészetet, az emberek szellemi életét a maga konkrét valóságában, a nyelvet, amit a műveltség „rögzített, utódoknak átszármaztatható objektivációjának” tekinthetünk, sőt értelemszerűen magába foglalja a gyakorlati életet, az állami és társadalmi lét aspirációit, azaz a „tudatosult létet”.
Alexander kifejti, hogy a műveltség egy adott foka és a filozófia fejlődésének egy bizonyos stádiuma között szoros összefüggés van. Amíg a (köz)műveltség egy bizonyos fokot el nem ért, a filozófia nem bontakozhat ki, mert magában a közszellemben vannak azok a tényezők, amelyek serkentőleg vagy hátráltatólag hatnak a filozófia fejlődésére. Ennek legszembetűnőbb/legárulkodóbb jele a nyelv mindenkori állapota. Nyelv és tudat mintegy tükre a filozófiai gondolkodás fejlettségének. Alexander konkluziója szerint „a filozófia a kor műveltségének tudatossá vált kifejezése”.
A filozófia fejlődésére végül is rányomja a maga bélyegét az igazságkeresés momentuma. Az emberi tudás – fejti ki Alexander – végtelenül közeledik az igazsághoz, és ezt a közeledést tünteti fel a filozófia története. Az emberi tudás az abszolút tudást soha el nem érheti, csak közeledhet hozzá. Az abszolút tudás contradictio in adiecto. Az igazság tőlünk függetlenül van, nem mi találjuk föl, csak fölfedezzük. Az igazság elménk munkája következtében jön létre. „A világ, s az elme állnak egymással szemben… s egymásra hatásukból származik… a világ képe, a kép elemzése, az igazság.” Az elmének magának is szüntelenül fejlődnie kell, hogy erre alkatinassá váljék.
Többször visszatér arra a már korábban tárgyalt kérdésre, hogy hogyan ítélhetők meg az egyes filozófiai rendszerek fejlettség szempontjából. A válasz ismét az, hogy csakis a mi, azaz az utódok szempontjából ítélhető meg, melyik filozófiai rendszer fejlettebb a másiknál. „A mi filozófiánk lehet csak a mérték – hangsúlyozza Alexander –, amit mi ismerünk el igazságnak”, az az igaz. Vajon nem ad-e ezzel zöld utat Alexander a szubjektivizmusnak? ó maga úgy érvel, hogy amennyiben az objektivitásra maximálisan törekszünk, úgy a szubjektivizmus veszélye nem fenyeget bennünket. Figyelembe kell azonban venni, hogy mást jelent az objektivitás a filozófiában és mást a tudományban. A történettudomány képviselőjétől megkövetelhető, hogy fojtsa el individualitását és igyekezzék a tényekkel szemben elfogulatlan lenni annak érdekében, hogy azokat valóban objektíven írhassa le. A filozófus, a filozófiatörténész azonban köteles előrebocsátani, hogy milyen elvekből indult ki, mit tart igaznak, tehát nem emelkedhet a tények fölé, nem függetlenítheti magát a tényektől, csakis valamelyik filozófiai rendszer alapján állva mondhat ítéletet, gyakorolhat birálatot. A filozófiában nem lehetséges olyanfajta objektivitás, amely csakis a tények elmondására szorítkozik. Az a követelés, hogy a filozófus mondjon le a saját meggyőződéséről annak érdekében, hogy objektív véleményt formálhasson egy másik nézetről, merő illúzió – szögezi le Alexander.
Ezért – hangsúlyozza a továbbiakban – az a filozófus, akinek magának nincsenek meghatározott nézetei, nem lehet a filozófia, a filozófiatörténet igazi írója. Az ő kötelessége ugyanis éppen az, hogy „az egész addigi fejlődést olyannak tüntesse fel, mint ami az ő rendszeréhez vezet”. Alexander ezt a követelményt magára nézve roppant komolyan veszi, soha nem rejti véka alá a saját filozófiai álláspontját. Szemléletesen bizonyítja ezt a már idézett Vallomása is.
A filozófiatörténettel foglalkozó munkák elkísérik Alexandert a kezdetektől az utolsó pillanatig. Még nincs egészen húszéves, araikor megírja disszertációját Kant A tiszta ész kritikája című művének IV. fejezetéről, A kategóriák transzcendentális dedukciójáról. Az 1876-ban sikeresen megvédett disszertáció arra sarkallja őt, hogy még alaposabban mélyedjen el a königsbergi filozófus munkáiban. Az a meggyőződése, hogy „mélyebbre kell menni… mint a rendszer alkotója ment”. Az évek során Alexander Kant kiváló értőjévé vált, erről tanúskodik az általa írt első magyar nyelvű Kant-monográfia is, a Kant élete, fejlődése és philosophiája, amelyet öt évvel a disszertáció után, 1881-ben tett közzé. A hat fejezetből álló vaskos monográfia megismerteti az olvasót Kant korának legjelentősebb szellemi mozgalmaival, az őt ért legjelentősebb eszmei hatásokkal. Részletes elemzést kapunk arról, hogyan próbált leszámolni Kant a metafizikával, milyen eredményeket ért el a természettudományokban, mennyiben sikerült új alapokra helyeznie az ismerettant, hogyan értékeljük „kopernikuszi fordulatát”.
Alexander erős kritikával illeti a Ding an sich-et, amit a német metafizika továbbélő örökségének tulajdonít. Kant esete szemléletesen bizonyítja – szögezi le –, hogy „a metafizika… holtan is meg tudta magát bosszulni…, s hagyatéka a halál csiráját vitte az új rendszerbe. Ugyanakkor Kant filozófiájának pozitív értékei jogcímet adnak arra, hogy helyet kapjon a nagy bölcselők panteonjában.
1900-ban jelenik meg Alexander harmadik önálló filozófiatörténeti tanulmánya – a sorrendben másodikra, A XIX. század pesszimizmusára (Nietzsche, Hartmann) e helyütt nincs módunk kitérni – a Diderot-tanulmányok, amelyben sokoldalú áttekintést kapunk Diderot filozófiájáról, művészetéről, drámaelméletéről. Alexander mind járt a bevezetőben előrebocsátja elfogultságát Diderot-val szemben. Mentségül azt hozza fel, hogy csakis az férkőzhet közel Diderothoz, aki igazán szereti őt. Diderot megérdemli, hogy szeressük, mert minden hibája és fogyatékossága ellenére is sokat használt az emberiségnek.
Mi az, ami Diderot-t vonzóvá teszi? Mindenekelőtt az, hogy kitűnő megfigyelő és emlékező volt, páratlan asszociációs és megjelenítő képességekkel rendelkezett. Filozófus volt a szó igazi értelmében – állapítja meg Alexander. „Neki az igazság keresése nem hivatal vagy pálya volt; élete tartalmát merítette ki.” Saját kényelméről is lemondott, hogy „ecclesia militans”-ként harcba induljon a fennálló rend, az egyház, az állam, a megkövült előítéletek ellen. Önálló nagy művet nem alkotott, ehhez túlságosan is impulzív ember volt, de kedvelte az aprólékos munkát. Ennek köszönhető az Enciklopedia. Ezt a monumentális művet hol másokkal együtt, hol egyedül szerkesztette, anyagát gyűjtötte, a köteteket korrigálta, a szerzőket toborozta. Kemény harcot folytatott a cenzúrával, időnként csak a fiókja számára írt, azután egyszerre tíz kötettel jelentkezett.
Alexander nagyra becsüli Diderot rendkívüli képességeit: a józan észt, az analógiák ügyes alkalmazását, a szárnyaló fantáziát, a művészi intellektust, a lényegfelismerő képességet, az idegenkedését minden szürkeségtől, a sokoldalúságot, a szerteágazó érdeklődést. Diderot még valóban enciklopedikus ember volt. A ma olvasója már abba is beleszédül, ha csupán azt akarja számba venni, mi mindenhez értett, mi mindenről írt az Enciklopediában. Diderot nem volt tudós – állapítja meg róla Alexander – ehhez nem volt elég mély és koncentrált, de rengeteg hasznos ismeretet gyűjtött össze és rögzített a tudomány számára.
Diderot példája volt a szintetikus gondolkodónak. A szintetikus elme – írja ezzel kapcsolatban – nem alkot rendszert, kenyere a türelmes elemző munka, ragyogó ötletei és erőteljes intuíciói vannak. Ez tette lehetővé, hogy Diderot mintegy előre megsejtse a darwinizmust, a modern fiziológia sejttanát, a modern dráma új irányát. Voltak és lesznek Diderot-nál nagyobb bölcselők, de mint eszmegerjesztőt aligha sikerül őt felülmúlni. Véleményünk szerint Alexander egy sor vonatkozásban párhuzamot látott Diderot és a maga életműve között.
Minden Diderot-kutatót foglalkoztat a kérdés – írja a továbbiakban Alexander –, hogy milyen helyet foglalt el gondolkodásában az Isten. Diderot nem könnyítette meg a választ. Élete különböző korszakaiban változó álláspontot képviselt. Fiatal éveiben még hitt egy legfelsőbb lényben, később azonban kételkedővé vált: hol mint ateista, hol mint panteista, hol mint materialista mutatkozik be. Alexander ezzel összefüggésben részletes fejtegetésbe bocsátkozik, hogy mi az azonosság és a különbség e három nézet képviselői között.
Diderot – Alexander szerint – eleinte teista volt, később vált deistává, majd ateistává vagy panteistává (ez nem dönthető el egyértelműen). A lényeg azonban az, hogy Diderot nem tartotta fontosnak a maga szempontjából, hogy hisz-e vagy sem Istenben. Erről tanúskodik az a kijelentése is, hogy nézetei közel állnak Montaignehez, aki szerint „a világ ütőlabda, amit az Isten az embereknek engedett át, hogy játszanak vele”. Diderot számára a metafizikai kérdések nem birtok fontossággal. Azt vallotta – és ezzel Alexander is messzemenően egyetért –, hogy ha Bacont idézzük, elsősorban az indukció jut eszünkbe. Ha Hobbest, akkor materializmusa és államtana, ha Lockot akkor lélek- és ismerettana, ha Hume-ot, akkor az okság kritikája és csak másodsorban – életrajzi szempontból – jellemző rájuk, hogy hogyan intézték el magukban az isten fogalmát. Alkotói gondolkodásukban ez a probléma nem volt központi jelentőségű.
Vonatkozásba hozható-e Alexandernak ez a fejtegetése a saját filozófiai világnézetével, a hitre, az Istenre, a vallásra utaló álláspontjával? Véleményünk szerint igen. Alexander élete végéig hű maradt a zsidó valláshoz, amelyben gyermekkorától nevelkedett. Privát életében tiszteletben tartotta a zsidó vallás kötelmeit, tudományos világnézete szempontjából azonban nem tartotta meghatározónak a hitre vonatkozó kérdéseket. Egy sor írásából kitűnik, hogy határozottan elutasította a merev, dogmatikus, metafizikus filozófiát, a spekulatív és skolasztikus gondolkodást. Szinte valamennyi méltatója kiemeli, hogy Vallomásában egyértelműen hitet tett az idealizmus, a szellem primátusa mellett. Kérdés azonban, hogy mit értett Alexander idealizmuson? Véleményünk szerint egyfelől az ismeretelméleti értelemben vett szubjektumnak, a megismerő Én-nek kitüntető szerepet tulajdonító felfogást, másfelől egy etikai töltésű, esztétikai alapon nyugvó, a valóságot átszellemiesítő ideált kereső mentalitást, de bizonyos, hogy nem a metafizikai értelemben vett idealizmust.
Eligazításért fordulhatunk közvetlenül Alexander különböző írásaihoz is. Leibniz filozófiája kapcsán pl.az alábbi figyelemre méltó gondolatot veti papírra: „Az idealizmusnak kettős értelme van. 1. Jelentheti »a világ valójának minőségét, azt, hogy igazán csak az idea, a szellem létezik«. Ez Platon és a platonisták felfogása. 2. De jelentheti ismerettani értelemben azt, hogy »nem a dolgok idézik elő gondolatainkat, hanem a gondolat feltétele annak, hogy reánk nézve a tárgyak vannak, vagyis a gondolat konstruktív a megismerésben«.” Ezt az idealizmust nevezte Kant transzcendentálisnak. Alexander idealizmusa ehhez a második jelentéshez állott közel.
A tárgyilagos megítélés azt is megköveteli, hogy ne hallgassuk el Alexandernak a materializmushoz való viszonyát. Alexander nem egy írásában egyértelműen elhatárolja magát a materializmustól, de sohasem a természettudományos alapra támaszkodó filozófiai szemlélettől, annyira nem, hogy Kantban, Spinozában, Diderot-ban tudatosan keresi a realista – részben panteista, részben materialista vonásokat. Amitől határozottan elhatárolja magát, az a vulgármaterializmus. Élesen bírálja pl. Lamettrie mechanikus materializmusát és a marxizmus felhígított formáját, amivel – mint ez tudott – nem ritkán találkozhatott a századforduló körüli években.
Visszatérve Alexander Diderot értelmezéséhez, figyelemre méltó még az a gondolatsora is, amelyben kifejti, hogy „Diderot… a legangolabb gondolkodó a franciák között, tanítványa az empiristáknak, kiket csak ez a világ érdekel, a mi érzéki világunk, ennek összefüggése és megismerése. Vajon nem ez az iránya az egész modern filozófiának? – kérdi Alexander. Nem szorítja-e ki az istenség problémáját (ti. a modern bölcsészet) a filozófiából?” Alexander erre úgy válaszol, hogy Diderot a nyílt küzdelem korában élt, melyben a gondolat is meg akart szabadulni az egyház és az állam nyűgétől… Neki elég volt, hogy ha van is isten, az „semmiesetre sem az egyházak istene, nem az emberi szenvedélyektől és gyarlóságoktól vezérelt emberszabású lény”.
Diderot filozófiájának hármas eleme mindenféle erőszakoltság nélkül Alexander felfogására is áll. E szerint: 1. Diderot tartózkodott a metafizikától; 2. a tények világára szorítkozott; 3. elfogadta a panteizmust, amennyiben a metafizika nem küszöbölhető ki teljesen, de ez a panteizmus erősen összeszövődött materialista realista elemekkel. A későbbiek során még ki fog tűnni, hogy Alexandernak a lélekről, a tudat egységéről vallott felfogása is sokkal inkább egy természettudományos világképen nyugodott, mintsem egy elvont, metafizikai idealizmuson.
De mit ért végül is Alexander materializmuson? „A materializmus – írja egy helyütt – inkább a vizsgálódás szabályozó elve, mintsem filozófiai dogma, azt jelenti, hogy a tények vizsgálatában, elemzésében, összehasonlításában maradjunk a tények körén belül és ne hívjunk más tényezőt… segítségül.” És ehhez kapcsolódik még Alexandernek az a néhány megjegyzése is, amelyben mintegy összegezve Diderot világnézetét, kifejti, hogy miben azonosul a francia gondolkodóval. Egyetértőleg ír arról, hogy Diderot elvetette Leibniz metafizikáját, és csak a benne rejlő materialista elemeket őrizte meg. Konzekvensen végiggondolta Lamettrie test-gép analógiáját, mintegy elkerülendő a materializmus elvont, dogmatikus, mechanikus felfogását. Diderot a természetet egy nagy élő egésznek tekintette, megfogalmazta a világ anyagi egységére vonatkozó tételét, az élet lehetőségét más bolygókon.
Külön figyelmet érdemel Alexander 1923-ban Münchenben megjelent Spinoza-monográfiája és a Hágában ugyancsak 1923-ban publikált Spinoza és a pszichoanalízis című írása. A bevezetőben vitába száll Alexander mindazokkal, akik Spinozát „a nagy zsidó filozófusok közé sorolják”. Ugyanis – írja – „zsidó filozófia nem volt…, még abban a mértékben sem, amint van keresztény filozófia”. Nincs semmiféle felekezeti jelzővel ellátható filozófia. A keresztény hit és érzés feladatokat tűzhetett ki a filozófiai gondolkodás elé, ennyiben megilletheti a felekezeti jelző, de a zsidó filozófia még ilyen értelemben sem létezett soha. Ha a zsidók filozófálnak – jegyzi meg Alexander –, akkor nem mert, hanem ámbár zsidók filozófálnak. Spinoza nem folytathatta a zsidó filozófia tradícióit, mert ilyen nem volt. Abból, hogy fiatal korában tanulmányozta a héber nyelvet és a talmudot, még nem következik, hogy zsidó filozófus lett volna.
Amiért viszont Spinoza érdemes a figyelmünkre az az, hogy tántoríthatatlan az objektív igazság keresésében és kimondásában. Alexander behatóan elemzi Spinoza panteizmusát, ami válasz volt a világot megkettőzni akaró dualizmusra. Spinozát Descartes filozófiájának tanulmányozása arra a következtetésre vezette, hogy csupán egy szubsztancia létezik. Az egyetlen létező világnak – ami azonos a természettel, illetve istennel – két attributuma van. Amikor Spinoza a természetet istennel azonosítja – figyelmeztet Alexander –, akkor közel kerül az eleaiak felfogásához, amikor viszont a szubsztanciát istennel azonosítja, akkor az újplatonista felfogással azonosul. Alexander igen szimpatikusnak tartja Spinoza emberfelfogását. Az embert – szerinte – tapasztalati lénynek kell tekinteni, és viszonyát istenhez úgy kell felfogni, hogy az emberi megismerés centrumába a bölcs és jó isten megismerése áll. Ezért nevezi művét Etikának és nem filozófiának.
Részletesen taglalja Alexander Spinoza ismerettanát, az érzéki, az értelmi és az intuitív megismerésre vonatkozó felfogását. Az elsőnek csekély értéket tulajdonít, a másodikat értékesnek tartja, de a legteljesebb ismeretet – szerinte – a harmadik ad. Amit még Alexander fontosnak tart kiemelni Spinozánál, az elsősorban a Freuddal való párhuzam. Mindketten a lélek egészéről igyekeztek megfelelő képet kapni. A spinozai „boldogság” „,erény”, „szabadság” szavak szinonimak a freudi „egészség”, „egészséges lélek” kifejezésekkel. Spinoza előtt is felmerült a nyelv nélkül való gondolkodás problémája – ahogy Freud előtt is. A Rövid értekezés Istenről, az emberről és a boldogságról című munkájában scientia intuitivá-nak, azaz intuitív megismerésnek nevezte a „szavak nélküli”, a „szavakon kívüli”, illetve a „szavak előtti” megismerést. Spinozánál is felbukkan az „elfojtás”, de persze nem olyan kidolgozott formában, mint Freudnál. Spinoza is foglalkozik az ösztönökkel és a tudattalannal. Alexander sajnálattal állapítja meg, hogy a modern pszichoanalízis mindeddig figyelmen kívül hagyta Spinoza indulat- és szenvedélyelméletét, holott csak nyert volna tanulmányozásával.
Alexandert élete utolsó éveiben erőteljesen foglalkoztatta a modern pszichológia és pszichoanalízis több kérdése. Élénk eszmecserét folytatott e fejlődő tudományok legújabb eredményeiről vejével, Révész Gézával, aki a kísérleti lélektan első jelentős képviselője volt Magyarországon, majd később Hollandiában. Fiát, Ferencet pedig ő vette rá, hogy orvosi tanulmányait a klinikai pszichológia és pszichiátria területén folytassa, amelyeknek nagy jövőt jósolt.
