SZERKESZTŐI TEVÉKENYSÉG
SZERKESZTŐI TEVÉKENYSÉG
Századunk elején a nagy tekintélyű Heinrich Gusztáv irodalomtörténész szerkesztésében igényes világirodalmi összefoglalás készült (Egyetemes irodalomtörténet I–IV. Budapest, 1903–1911.). Az egyes nemzeti irodalmak történetét nagyszámú hazai és külföldi szakember tekintette át. A szláv nemzeti irodalmakról szóló fejezetek megíratását és egységes szempontok szerinti összehangolását Asbóth Oszkár vállalta magára. Az Egyetemes Irodalomtörténet legvégén, a IV. kötet második részeként (383-727) látott napvilágot az Asbóth Oszkártól szerkesztett „Szlávok”. Kiterjedt ismeretségének köszönhetően Asbóthnak kitűnő szerzői gárdát sikerült összetoboroznia. Nevüket abban a formában adom meg, amelyben Asbóth használta őket a kor szokásának megfelelően: Brückner Sándor: Oroszok; Franko Iván: Kisoroszok; Brückner Sándor: Lengyelek; Černý Adolf: A szorbok; Novák Ernő: A cseh irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig; Škultéty József: A tót irodalom története; Dr. Prijatelj Iván: A szlovének irodalma; Popovit Pál: Szerbek és horvátok; Atanasov Angyal: Bolgárok. – A szerkesztés elveiről és nehézségeiről Asbóth a következőképpen nyilatkozott: „Ha előadásunkat történeti alapra akarnók fektetni, a bolgárok irodalmával kellene kezdenünk, de bennünket sokkal jobban érdekel a szláv irodalmak mai állása: az oroszok hatalmas, nálunk is mély nyomokat hagyott regényirodalma, nyomban utána a vele vetekedő, magasan szárnyaló lengyel irodalomtörténet és a szorgalmas, szívós csehek irodalma, a mely harmadiknak illeszkedik bele a szláv világirodalmak koszorújába. Kezdjük tehát az oroszokkal, áttérünk a nyugati szláv népekre: a lengyelekre, az apró lauziczi szerbekre, a csehekre és a mi tótjainkra, folytatva a kört a szlovéneken kezdjük a déli szlávokat és a horvát-szerb területen átjutunk el végre a bolgár irodalomhoz, a melynek dicső multja történeti visszapillantás gyanánt illeszkedik bele az egész képbe. [Új bekezdés.] Minthogy a magyar tudósok közül senki sem foglalkozik behatóbban szláv irodalomtörténettel, idegenekkel kellett az egyes részeket megíratnom. A mennyire lehetett, arra törekedtem, hogy minden népnek a saját fia adja elő irodalmának a történetét, de ez sem sikerült teljesen. Az orosz irodalom történetét lengyel ember írta meg, Brückner, a híres berlini tanár, a ki az orosz irodalmat majdnem ép olyan alaposan ismeri mint a lengyelt. Az apró lauziczi szerb (»szerb«) irodalom történetét cseh emberre bíztam, igaz olyan cseh emberre, a ki mint szerb író maga is közreműködött ebben az irodalomban. Legnehezebb volt a horvát-szerb irodalom ügyének helyes elintézése. Hogy ez az irodalom nyelve egységes, abban senki sem kételkedhetik, a kinek csak némi fogalma van a dologról, mégis a politika, a vallás, de még a kétféle (cyrill és latin) írás is annyira elválasztja gyakran egymástól a horvátokat és a szerbeket, hogy a horvát meg a szerb más-más szemmel nézi egy és ugyanazt az irodalmat. Inkább személyes összeköttetéseim, mint tárgyi szempontok, döntöttek, mikor szerb embert szólítottam föl e rész megírására. Šurmin, zágrábi egyetemi tanár, volt szíves a legújabb horvát írókra nézve némi helyreigazítást és pótlást beilleszteni... [Új bekezdés.] Szinte leküzdhetetlen akadályt gördített elémbe az a körülmény, hogy az egyes részeket egytől-egyig le kellett fordítatnom – német, cseh, tót, szerb, bolgár nyelvből, a cseh és még inkább a bolgár irodalomtörténetet, mert nagyon terjedelmesek voltak, át is kellett dolgozni. E munka közben sok elveszett az eredeti elevenségből és közvetetlenségből, a mit senki nálamnál jobban nem sajnálhat. Reménylem így is érdeklődéssel és nem kis okulással fogja a magyar olvasó végig kísérni a szlávok irodalmi törekvéseit, nem csak a nagy nemzetekéit, hanem az apró népekéit is, hisz az irodalomban a népnek a lelke lüktet és az irodalomtörténet egyúttal egy darab intim története a népnek. Különös érdeklődésre tarthat számot a tótok irodalma, a melyről eddig ilyen összefoglaló tárgyalásokban többnyire épen csak hogy említés történik.” (Egyetemes Irodalomtörténet IV: 385–386.) E szavak nemcsak országhatárokon is átnyúló szervezőtehetségről, hanem a kényes szerkesztői munkához olyannyira szükséges gondosságról és tapintatról is tanúskodnak. – A következő évtizedekben számos kisebb-nagyobb könyv jelent meg magyar irodalomtudósok tollából egyes szláv népek irodalmáról (lásd különösen: Bonkáló Sándor: Az orosz irodalom története I–II. Bp., 1924; Sziklay László: A szlovák irodalom története. Bp., 1962. Csuka Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Bp., 1963. Juhász Péter-Sípos István: A bolgár irodalom története. Bp., 1966.), de Asbóth Oszkár látványos körszemléjének megismétlésére mindeddig senki sem vállalkozott.
A szláv népek irodalmának magyarországi népszerűsítését Asbóth Oszkár fordításokkal, ismertetésekkel is segítette. Az orosz irodalom iránti vonzódásából néhány műfordítás született. (Lásd például „Faust. Beszély kilenez levélben. Oroszból Turgényev után Asbóth Oszkár.” Budapesti Szemle 20 [1879]: 373–412.) Elbűvölték a szláv népek dalai: „ha valamely népről azt lehet mondani, hogy szeret énekelni, hogy életének minden mozzanata visszatükröződik dalaiból, hát bizony a szláv népekről lehet azt mondani. De ha részletekbe akarnék bocsátkozni, ha a szerbek nagyszerű hőskölteményeiről akarnék szólani[,] a melyek érthetőbbé teszik előttünk a görög rhapsodok működését, ha azokról a gyönyörű kardalokról akarnék említést tenni, melyektől Nagy Oroszország minden zege-zuga cseng, ha végig akarnék menni valamennyi szláv nép dalain csak nagyjában, csak amúgy futtában, egész könyv lenne belőle.” (Budapesti Szemle 52 [1887]: 19.) Méltányosan próbált ítélkezni a nagy tehetségű, de szemellenzősen magyarellenes szlovák Svetozár Hurban- Vajanský íróról: „Mi magyarok nem olvashatjuk műveit a nélkül, hogy a dissonantiákat élesen ki ne éreznők, de kár, hogy valóban nagy figyelmet érdemlő, rendkívüli tehetségre valló és hazai szempontból is fölötte érdekes mesterműveit nem ismerjük. Vakság volna föl nem ismerni benne a nagy írót, a nagy költőt és nagy igazságtalanság, végzetes elfogultság volna, el nem ismerni azt, a mi őt magasra kiemeli a közönséges »agitatorok« gyakran igazán gonosz és önző táborából.” (Budapesti Szemle 137 [1909]: 144.)
Az MTA I. (nyelv- és széptudományi) osztálya 1903-ban kívánatosnak mondotta, hogy a magyar nyelvjárásoknak régóta folyamatban levő tudományos vizsgálata mellett induljon meg a hazai nem-magyar nyelvjárások tervszerű és rendszeres feldolgozása is. A Nyelvtudományi Bizottság javaslata alapján az I. osztály legelőbb is a hazai német és szláv nyelvjárások tudományos feldolgozását és ismertetését határozta el egy-egy sorozatnak a megindításával, amelyben az illető nyelvjárásokra vonatkozó tanulmányok teendők közzé. A német nyelvjárásokból hamarosan egész kis gyűjtemény jelent meg. A „Magyarországi Szláv Nyelvjárások” című sorozat szerkesztésével a Nyelvtudományi Bizottság Asbóth Oszkárt bízta meg. Neki csak 1909-ben sikerült sorozatát megindítania, ám az 1. füzettel a sorozat, a magyarországi szlavisztika nagy kárára, mindjárt meg is szakadt, mert további füzetek nem követték. A sorozat egyetlen füzetét Asbóth Oszkár legkedvesebb tanítványa, Pável Ágost írta „A vashidegkuti szlovén nyelvjárás hangtana” (Budapest, 1909. 148 0.) címmel. Pável Ágoston (1886-1946), aki a budapesti tudományegyetemen 1911-ben szerzett tanári, 1913-ban pedig bölcsészdoktori diplomát, még egyetemi hallgató korában, Asbóth Oszkár ösztönzésére készítette el értekezését szülőfalujának, Vashidegkútnak (fankova) szlovén nyelvjárása hangtanáról. (Vashidegkút a Muraszombati járás nyugati részén, az osztrák határszélen fekszik.) Asbóth Oszkár a következőképpen hívta fel a figyelmet a fiatal tudós érett munkájára: „a gazdag, minden tekintetben megbízható anyag avatja ezt a dolgozatot elsőrendű forrássá, ez biztosít a szláv nyelvek terén végzett nyelvjárástanulmányok közt Pável munkájának kiváló helyet. De hogy félreértést ne keltsenek szavaim, ezzel világért sem mondom, hogy P.-nál csak az anyag becses, szó sincs róla; egészben véve a nyelvi jelenségek megitélésében is sok sikerült részletet találni, különösen a hangzók bonyolult története, a hangsúlyos és hangsúlytalan hangzók egymáshoz való egészen sajátságos viszonya világosan kidomborodik, a nyelvjárás csaknem egész szókincse nagyjában helyesen be vau állítva, úgy hogy e kincses bányából akár egy takaros kis szófejtő szótáracskát lehetne összeállítani” (Nyelvtudomány 1911: 127). Pável Ágostonnak az volt a terve, hogy anyanyelvjárásának hangtana után kidolgozza az alaktant is. Ám a viszonyok mostohasága következtében ehhez nem jutott hozzá.
A hazai szlovén nyelvjárástanulmányokon kívül Asbóth szorgalmazta a hazai ruszin (kárpátukrán) nyelvjárások vizsgálatát is. E téren Bonkáló Sándornak 1910-ben írt doktori értekezése (A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana. Gyöngyös) biztató kezdeménynek számított. Szükségesnek tartotta Asbóth a szlovák nyelv beható tanulmányozását; de a többi hazai szláv (szerb, horvát stb.) nyelvsziget tudományos ismertetését is. A kész dolgozatokat örömmel tette volna közzé az általa szerkesztett „Magyarországi Szláv Nyelvjárások” című sorozatban. Azonban az események, mindenekelőtt a történelmi Magyarország széthullása és Asbóth Oszkár tragikus halála, megakasztották és évtizedekig meghiúsították efféle stúdiumok folytatását és publikálását. Intenzív magyarországi szláv nyelvjárástani vizsgálatokra csupán az 1950-es évekkel kezdődően került ismét sor, gyökeresen megváltozott történelmi viszonyok között. 1906-ban a Magyar Tudományos Akadémia a Nyelvtudományi Bizottságnak és az I. (nyelv- és széptudományi) osztálynak az előterjesztése alapján új folyóiratot indított Nyelvtudomány címmel. A folyóiratnak azt a feladatot szánták, hogy helyet adjon általános nyelvészeti és indogermanisztikai tárgyú értekezéseknek, s ezeken kívül tájékoztató és ismertető cikkeket közöljön a külföldi nyelvtudomány haladásáról. Az új folyóirat régóta észlelhető hiányt volt hivatva pótolni. Századunk elejére ugyanis már több nyelvészeti folyóiratunk is volt, mégpedig többé-kevésbé határozott működési területtel: az 1862 óta megjelenő Nyelvtudományi Közlemények elsősorban a finnugor nyelvhasonlításnak, az 1872-ben indult Magyar Nyelvőr és az 1905-ben indult Magyar Nyelv mindenekelőtt a magyar nyelvre irányuló kutatásoknak, az 1900-ban indult Keleti Szemle pedig az orientalisztikának lett a szakosodott orgánuma. Helylyel-közzel más folyóiratokban, például az Egyetemes Philologiai Közlönyben, a Budapesti Szemlében, az Akadémiai Értesítőben, az Erdélyi Múzeumban, a Századokban, az Ethnographiában, a Magyar Könyvszemlében is napvilágot láthattak nyelvészeti tárgyú vagy érdekű publikációk, de olyan folyóirat, amelyet az általános nyelvészét vagy az indogermanisztika művelői a sajátjuknak mondhattak volna, ahol terjedelmesebb dolgozataikkal is jelentkezhettek volna, nem létezett. A Nyelvtudomány megindítása ezt az áldatlan helyzetet változtatta meg gyökeresen, termékenyítő hatást gyakorolva a szorosan vett magyar nyelvészetre is. A következő tudománykörök művelői számára nyitott teret: 1. általános nyelvészet (főleg nyelvlélektani fejtegetések), fonetika; 2. indogermán összehasonlító nyelvtudomány; 3. az egyes indogermán nyelvek közül főleg a görög, itáliai, germán és szláv nyelvekre vonatkozó tanulmányok. Az MTA Nyelvtudományi Bizottsága Asbóth Oszkárt bízta meg az új folyóirat szerkesztésével. Nála alkalmasabb szerkesztőt nem is találhattak volna. Az indogermán nyelvészetből Göttingában megszerzett doktorátusa, önképzéssel kiteljesített szlavisztikai erudíciója, kora színvonalán álló általános nyelvészeti és fonetikai tudása valósággal predestinálta Asbóth Oszkárt erre a felelősségteljes tisztre. Kitűnő munkatársak támogatták közleményeikkel. Az indogermanisztika tárgykörében Schmidt Józsefé volt a vezérszerep, de e tárgyban publikált Benigny Gyula, Kertész Ármin és Roseth Arnold is. Általános nyelvészeti tanulmányokat Petz Gedeon, Rubinyi Mózes, Gombocz Zoltán és Zolnai Gyula tett közzé, fonetikai tárgyúakat Balassa József, Asbóth Oszkár és Gombocz Zoltán, görög tárgyúakat Pecz Vilmos és Darkó Jenő, germanisztikaiakat Schullerus Adolf, Theisz Frigyes, Schwartz Elemér, Thienemann Tivadar, romanisztikaiakat Alexics György, Drăganu Miklós, Honti Rezső, Karl Lajos, Papp-Pollák Dezső, szlavisztikaiakat pedig mindenekelőtt maga a szerkesztő, Asbóth Oszkár, majd Bonkáló Sándor, Pável Ágoston és – a török-szláv nyelvi kapcsolatok témakörében – Gombocz Zoltán. Ebből a húsznál is több tudósból állott a Nyelvtudomány dolgozótársi gárdája. Nemcsak önálló kutatási eredményeiket adták közre, hanem szemmel tartották a külföldi szakirodalmat és kritikailag számot adtak róla. – A Nyelvtudomány sikeres, hézagot pótló folyóirat volt. De az első világháború és az utána következő viharos idők halálra ítélték. Az 1914-ben napvilágot látott V. évfolyam után a VI. évfolyam csupán 1918-ban jelent meg, s az 1919. évi VII. évfolyam első száma pedig egyben a Nyelvtudomány utolsó száma is lett. A vállalkozás végképp megfeneklett. Asbóth hamarosan meghalt, és munkájának nem akadt folytatója.
Helyénvalónak tartom megemlíteni, hogy 1910. június közepétől Asbóth Oszkár a II. Bimbó út 28 alatti lakására kérte a kéziratokat, tehát a Nyelvtudományt a saját otthonában szerkesztette. Egyébként a legelső füzettel kezdődően minden elülső borítólap verzóján olvasható volt a figyelmeztetés: „A folyóirat tartalmáért nem az Akadémia, hanem egyedűi a szerkesztőség [a II. kötet 3. füzete óta: a szerkesztő] felelős.”
