BÁRCZI GÉZA, AZ EMBER
BÁRCZI GÉZA, AZ EMBER
1. Bárczi Géza életpályájának a felvázolása és életművének a számbavétele során igyekeztem megrajzolni a nyelvtudósnak és a középiskolai, majd egyetemi tanárnak az alakját is. Összefoglalóan most mégis utalok arra, hogy nyelvünknek szinte az egészét átfogó munkásságát legfőképpen mi jellemezte. Bárczi professzor mindenekelőtt tanár és nevelő volt: műveinek nagyobb hányada – ha nem mindegyik – egyetemi és egyéb előadásaiból nőtt ki, és munkái (még a látszólag nehezebben megragadhatóak is) felépítésükben, megfogalmazásukban, hatni akarásukban tarutó, nevelő jellegűek. A súlyos mondanivalóknak is világos és stilisztikailag megformált előadásával, munkáltató szemináriumi módszerével, lenyűgöző tudásával, igényes követelményeivel s ugyanakkor emberi közelségével mindig hatni, buzdítani, serkenteni tudott.
További kérdés azonban: milyen volt Bárczi Géza, a mindennapokban élő, másokkal érintkező, érző és gondolkodó ember? Milyen volt szűkebb családjában? Kik voltak a barátai? Milyen szokásoknak hódolt? És még sorolhatnám tovább.
2. Bárczi Géza sokoldalú emberi egyéniségéből első helyen talán mint fő jellemvonást: a nyitottságot említhetjük. Egész élete azt példázza, amit a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen mondott: … úgy érzem, a nyelvésznek az egész életet magához kell ölelnie, hogy feladatának megfelelhessen” (MNy. 70: 253). Miben nyilvánult meg ez a nyitottság? Mindenekelőtt abban, hogy szerette az életet a maga teljességében. Érdekelték az emberek, a természet, a társadalom, a politika stb. kérdései. Szava volt minden rendű és rangú emberhez, de nem ment el szó nélkül egy szép vagy jellegzetes növény, egy ízletes vagy sajátos étel, egy-egy új szakácskönyv mellett sem. Szívesen részt vett az egyetemi nyelvjárásgyűjtő utak vidám nótázásaiban, tréfálkozásaiban is. Kedvelte a társaságot: a Kruzsokból, a nyelvészek asztaltársaságából el nem maradt volna, és mindig elemében volt, amikor születés- és névnapján összegyűltünk körülötte. Nyitottságával magyarázható közvetlensége is. Ahogy tudományos tevékenységében a tudósi alázat, az emberekkel való érintkezésében a közvetlenség jellemezte. Megtalálta a megfelelő hangnemet mindenkivel: hazai és külföldi tudósokkal, tanárokkal, tanítókkal csakúgy, mint egyszerű falusi emberekkel vagy a falusi gyerekekkel, amikor nyelvjárásgyűjtéskor bementünk az iskolába, hogy mintegy ellenőrizzük gyűjtésünket, hiszen a gyerekek rendszerint nagyszüleiktől tanultak meg – legalábbis akkor – beszélni, ilyenformán inkább megőrizték a falu nyelvjárását, mint a városokba (dolgozni stb.) bejáró szüleik.
Nyitottságát jelzi az is, hogy valójában minden tudomány érdekelte. Még azok is, amelyeket – Eötvös-kollégiumi műszóval – a „dögészek” műveltek. Mindezt jól tükrözi a könyvtára és az a körülmény, hogy ha csak tehette, mindig olvasott: Debrecenbe, majd Csillaghegyről Pestre járván utazás közben is, és mindent elolvasott, ami a keze ügyébe esett.
A nyelvtudományon belül erre a nyitottságára talán legjobban utal az a tény, hogy – mint említettem – már 1930-ban behatóan foglalkozott az argóval: a francia argóra is utalva ti. áttekintette a magyar argó kialakulását, az idetartozó szavak, kifejezések történetét, ezek stilisztikai jellemzőit, és utalt arra is, hogy ezek a nyelvi elemek ott találhatók Karinthy, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Heltai Jenő és mások műveiben. (L. még a Köznevelés 1975. évi 2. számában található idevágó nyilatkozatát, 3.)
Nyilván nem véletlen, hogy Bárczi Géza egyéniségének csaknem valamennyi lényeges vonása szinte belefoglalható a nyitottságba. Ezenkívül kiemelem még helytállását, tántoríthatatlanságát, szívósságát, a munkában, az erkölcsi tartásban, minden igaz ügyért való tenni akarásban. Ezt bizonyítja például az a nyilatkozata, amelyet Országh Lászlónak tett a Szófejtő Szótár elkészítésében követett munkatempójával kapcsolatban: „Ebben az időben a budapesti Gyakorló Gimnáziumban voltam tanár, heti 10–11 órám volt, és minthogy szinte kizárólag franciát tanítottam, húszéves gyakorlatom igen megkurtította az egy-egy órára való készülés idejét. Ha a tanárjelöltekkel való foglalkozást, a hetenkénti értekezleteket és az értekezletek jegyzőkönyveinek írására fordított időt, valamint egyetemi magántanári és proszemináriumvezetői elfoglaltságomat összesen heti 15–17 órára teszem, tehát hivatalos elfoglaltságom felső határát 26–28 órára becsülöm, azt hiszem, közel járok a valósághoz. Ezen felül szinte minden szabad időmet a szótárra fordítottam. Még az óraközi szüneteket, sőt többnyire a villamosozás idejét is azzal töltöttem, hogy kijelöltem a forrásokban a kicédulázandó anyagot… Vasárnap és egyéb szünnapokon, valamint nagy- és kisvakációkban rendszerint reggel nyolckor már az íróasztalnál ültem, s a munkanap legalább este nyolcig, igen gyakran tízig tartott. Szórakozásra (főleg olvasásra) csak az okvetlen szükséges minimumot engedélyezhettem magamnak. Számításom szerint tehát átlagban havi 150–200 munkaórát vett a szótár igénybe, szünidőben ez az átlag jelentékenyen emelkedett.” (Szótártani tanulmányok 27.)
3. Szólnunk kell Bárczi professzor családjáról, otthonáról, Csillaghegyről.
Szerette Csillaghegyet és a környéket. Ezt azon kívül, hogy 1920-tól 1975-ig, vagyis több mint egy fél évszázadon át ott lakott, még sok minden bizonyítja. 1932-ben, az akkor induló Magyarosan című folyóiratban mindjárt írt a nevéről (Msn. 1: 69–70). Mindig szeretettel beszélt Csillaghegyről. Emlékszem, amint 1945-től négy éven át rendszerint gyalog mentünk be Debrecenben az egyetemről a központba, csak dicsérő jelzőkkel emlegette. Valójában kedvelte a HÉV-et is. Utazás közben állandóan olvasott. Tudta pontosan a vonatok indulásának az idejét, a Kruzsokban például, ha eljött az ideje, felállt, és sietett a Margit híd budai hídfőjéhez, az állomásra. Sohasem mondta, hogy fárasztja a be- és kiutazás.
Csillaghegyen, a korábbi villanegyedben, gondosan ápolt kert közepén álló, magas földszintű és otthonosan berendezett ház – amely beillett volna valamelyik Jókai-regénybe is – meleg otthont adott Bárczi Gézának. Ezt az otthonosságot mindenekelőtt felesége, Simond Renée biztosította, aki műveltségével, kivételes intelligenciájával, nemes emberi vonásaival minden tekintetben méltó társa volt Bárczi Gézának. Főiskolai végzettséggel, négyévi müncheni nevelőnősködés után nemcsak felcserélte Svájcot, Lausanne-t Csillagheggyel, hanem megtanult magyarul, és meg is szerette Magyarországot, a magyarokat. Különösen kedvelte a Hortobágyot, Bárczi professzor ugyanis így nyilatkozott 1973-ban, Debrecenben, díszdoktorrá avatásakor: „Feleségem rendkívül imádta a Hortobágyot, ő tudniillik svájci volt, és a hegyekhez szokott. Számára ez élmény volt: egy olyan síkság, ahol semmi sincsen, semmiféle hegy, domborulat… Úgyhogy kiment egy-egy hétre a Hortobágyra! Reggel négy órakor kelt fel a madarak ébredését hallgatni…” (idézi Sebestyén Árpád: MNyj. 20: 6). De amint évtizedeken át háziorvosuk, Szántay Gábor beszélgetésünkkor megjegyezte, szerették Renée nénit (mi, a professzor úrhoz közel állók így hívtuk) a szomszédok, a környékbeliek is, ti. – többek között – a második világháború alatt és után ellátta őket gyógyszerrel. A Bárczi-hagyatékot búvárolván az akadémiai levéltárban, egy önéletrajzában a következőt olvastam: „A háztartást vezetem, és férjemnek segítek a munkájában.” Mindkettőt szó szerint kell érteni. Előttem van ugyanis az egész lakás, a népi hímzésekkel és cserépedényekkel díszített veranda; a könyvekkel megrakott dolgozószoba, a falakon Iványi-Grünwald, Szőnyi István, Csók István, Zádor István képeivel, jellegzetes szobrokkal; a szépen gondozott kert, és így tovább, mind magán viselte Renée néni keze nyomát. De eszembe jut a tisztán dióból készült torta is, amelyet gyakran maga Renée néni hozott be a tanszékre Géza-napkor vagy professzor úr születésnapján, és ugyancsak ő vágta fel egyenlő szeletekre. Egyébként mindketten szerettek főzni, különösen az étkek legfőbbikét: a levest.
Hogy milyen mértékben segítette a feleség a férjet munkájában, arról Bárczi professzor maga emlékezett meg a Szófejtő Szótár lexikográfiai elveit tárgyaló, már idézett tanulmányában: „A szótár igen rövid idő alatt – 18 hónap – készült el… B. Simond Renée… állandóan nagy segítségemre volt a cédulaírásban, melyet kitűnő filológiai érzékkel végzett… A nyelvtörténeti adatokat, forrásmegjelöléseket B. Simond Renée ellenőrizte a tőle megszokott nagy pontossággal…” (Szótártani tanulmányok 27–28). B. Simond Renée-nek azonban önállóan megjelentetett munkái is vannak: Mutató a Murmelius féle latin–magyar szójegyzékhez. MNyTK. 70. sz., Bp., 1944. 46 l. – Verancsics Faustus Dictionariumának magyar szókészlete, betűrendben a latin értelmezésekkel. Akadémiai Kiadó, Bp., 1959. 781.
Bárczi Géza otthoni munkálkodásának fontos kelléke volt az a rekeszekkel ellátott forgatható szekrény, amelyben elhelyezte az egyes hangok, toldalékok stb. történetére vonatkozó cédulákat. Mert a folyóiratszámokat (MNy., Nyr., NyK. stb.) megjelenésük után szinte azonnal elolvasta, és ki is cédulázta (azt tartotta, hogy a tudomány tulajdonképpen a folyóiratokban él!). Ilyenformán amikor például a záródó diftongusokról akart írni, csak elővette az odatartozó cédulákat, és kezdhette a feldolgozásukat. Látom is professzor urat, amint a kert közepén, nyáron, a tűző napon (nagyon szerette és bírta a meleget) az írógépen széles margóval fogalmazza előadásait. Ezt tette egyébként naponként a szobában is, bár kedvenc és így elkényeztetett macskái felettébb haragudtak az írógépre. Utánozta is professzor úr igen élethűen az egyik macskának – ha jól emlékszem, Tyotyónak – a megvető hangját, amelyet akkor hallatott, amikor előkerült az írógép. A macskákat professzor úr kedvelte, a kutyákat meg Renée néni. Ez utóbbiak is igen fontos tartozékai voltak a háznak, illetőleg mondhatjuk: a családnak. A hatalmas és méltóságteljes Tiszuka (névjegykártya és fénykép is maradt róla) csak Renée néninek volt hajlandó engedelmeskedni, még professzor urat is megmorogta, ha vitte neki az ennivalót. Az örökmozgó fekete puli – talán Betyárnak hívták – viszont hízelgett minden érkező vendégnek.
Így érthető, hogy professzor úr nagyon egyedül maradt, amikor Renée néni viszonylag hosszú és végzetes betegség után 1962 áprilisában örökre eltávozott a csillaghegyi házból…
4. Utoljára hagytam a jó humorú, tréfálkozásra, játékosságra is hajlamos és társaságszerető Bárczi Géza bemutatását. Azzal kezdem, hogy szűkebb családi körén kívül igazában volt két nagyobb családja is: a tanszékhez közelálló tanítványok csoportja és a Kruzsok.
A szemináriumi óráin, a speciális kollégiumain részt vevő, illetőleg tanszékének a tagjai valójában egy nagy családot alkottak, akik a családfőtől sokat kaptak: tudást, módszert, szemléletet, erkölcsi tartást és emberi törődést, melegséget. De ez utóbbihoz hozzátartozott a vidámság, a tréfálkozás, a játék is. A már említett debreceni nagyerdei kirándulások, fagylaltozások, később a születés- és névnapok, a nyelvjárásgyűjtések népdalozásai, csoportos játékai, sőt saját szerzésű színdaraboknak vagy különböző műfajú tréfás verseknek a bemutatása mind-mind alkalmat adtak a vidámságra, sőt némi pajkosságra és így nevetésre, jókedvre. Ezekből professzor úr nemcsak hogy nem vonta ki magát, hanem – különösen szellemes, a tanszék tagjainak egy-egy furcsállható tettét tollhegyre tűző verssel – főszereplővé is vált.
Bárczi Géza életében – mint a Pais Dezsőében is – jelentős szerepet játszott a Kruzsok. Erre utal Pais Dezső, és egyúttal meg is határozza ezt a bizonyos, nagy hírnévre szert tett intézményt: „Az alábbiakban nem hivatalos, hanem magán vagy félhivatalos csoportélményeimről mondanék mutatóban egyet-mást, mint amelyek nem csekély mértékben befolyásolták az emberekhez és a tudományhoz való viszonyom alakulását. Az egyik ilyen számomra, de bizonyára mások számára is jelentős kollektívum vagy csoport a Kruzsok volt, a nyelvészeknek, de más rokon tudományok szakembereinek is majdnem száz esztendőt megért heti találkozó – talán mondhatom így – »szerve«.” (Valóság 1971. 6. sz. 41–42.) Majd így jellemezte: „A Kruzsok tekintélyi formaságokat és nagyképűséget nem ismerő hagyományait természetesen… fenntartottuk.” (Uo. 44.) Ha rápillantunk a nyelvészként és rajzolóként egyaránt kiváló Kubínyi Lászlónak a Pais-Emlékkönyv borítóján 1956-ban megjelent és a Kruzsok fénykoráról készített nagyon találó karikatúrájára, képet kapunk Bárczi Géza baráti köréről is. Bárczi tanár úr itt szemben ül az egyedül álló és egyben „vezér” Pais Dezsővel, akire viszont szinte áhítattal néz a mellette ülő Bóka László, és akinek a közelében van Kniezsa István, Tamás Lajos és Ligeti Lajos. Bárczi egyébként éppen Eckhardt Sándor franciaprofesszorral beszélget.
Azt írja Benkő Loránd a Pais Dezső életútját bemutató kismonográfiában, hogy Pais „A legmeghittebb viszonyt idővel kétségkívül Bárczi Gézával alakította ki, akivel nézeteik – olykor baráti szellemben lefolyt tudományos vitáik ellenére is – szinte minden lényeges kérdésben megegyeztek.” (Pais Dezső. A múlt magyar tudósai. Bp., 1993. 166.) Mindezt – biztos vagyok benne – megfordítva is elmondhatjuk. Bárczi így vallott erről a barátságról Pais Dezső ravatalánál: „Fél évszázados barátság fűzött egymáshoz bennünket, mindig felhőtlen barátság, melyen soha a legkisebb repedés nem mutatkozott. Szakmai téren olykor (nem gyakran) eltért a véleményünk, de a másikét mindig tiszteletben tartottuk. Számos harcot vívtunk meg szorosan egymás mellett, teljes egyetértésben, azonos célokat látva, azonos eszközöket használva. Ha most az egész magyar nyelvtudomány, az egész magyar művelődés panaszolja is súlyos veszteségét, ehhez hozzátehetem a saját külön fájdalmas veszteségemet, melyet egy igaz barát távozta jelent.” (MNy. 69: 131.) És Paistól is idézhetnénk szinte az egész nyolcoldalas méltatást a hetvenéves Bárczi Gézáról (a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1964. január 9-én tartott ülésén). Már a megszólítás sok mindenről árulkodik: „Igen tisztelt Elnök Úr! Kedves Barátunk és nekem különösen az!” Aztán a bevezető szavak még inkább: „Én és velem együtt – azt hiszem – sokan nem azért látjuk megokoltnak a Te ünneplésedet, mivel a hetvenedik évfordulóhoz elérkeztél, hanem azért, mivel ilyen kalendáriumi alapon alkalmat tudunk találni, hogy kifejezzük Irántad való nagyrabecsülésünket és szeretetünket…” (MNy. 60: 129.)
Mindketten szerették a fiatalságot. Így érthető, hogy együtt mentek el annak idején a Bokorba, a fiatal nyelvészek akkori társaságába. Pais szavaival: „Az újabb magyar nyelvészgeneráció annyira felnövekedett, annyira egyénekké szilárdult, hogy nincs szüksége Kruzsok-féle kollektívumokra. Azt viszont örömmel látom, hogy az egészen fiatal nyelvészek között megindult valami mozgolódás egy Kruzsok-féle együttes kialakítására, amelyben a Centrál Kávéházból transzformált Eötvös-klub Bokor-részlegében nemrég ifjítottak magukhoz Bárczi barátommal egyetemben.” (Valóság 1971. 6. sz. 43.)
Bárczi Géza közeli barátságban volt Bóka Lászlóval is. Ő például „bókás” versben köszöntötte Bárczit hetvenedik születésnapján. A három versszakból (l. Bárczi-Eml. 217) csak az utolsót idézem:
De olyan puhán pilleg ma a hó,
mint ahogy gyerek-álom száll a szemre,
csengős szánon útazni volna jó,
messzi városba készen szerelemre…
… Feledd a kort, korodat s e pörös Kort,
igyunk cserépkancsóból langy vörös bort,
s míg ágyaznak a fürge kis cselédek,
tervezzük meg a holnapi ebédet…
mint ahogy gyerek-álom száll a szemre,
csengős szánon útazni volna jó,
messzi városba készen szerelemre…
… Feledd a kort, korodat s e pörös Kort,
igyunk cserépkancsóból langy vörös bort,
s míg ágyaznak a fürge kis cselédek,
tervezzük meg a holnapi ebédet…
Egyébként – mint nyelvészkörökben ismeretes – Pais Dezső beceneve Tosu volt, a Bárczi Gézáé Benő (vagy Benő tanár úr; minden bizonnyal Pais adta neki Arany János Tetemre hívás c. balladájának a hatására), Bóka professzort meg egymás között csak így emlegették: Bókuci.
De hogy Bárczi Géza mennyire kedvelte a tréfát, a finomabb és a vaskosabb humort, az iróniát, azt a hagyatékában megmaradt Varia iocosa (különböző tréfás dolgok) c. dosszié mutatja, amely 55 gépelt oldalon tartalmazza Bárczinak a verses és (kisebb részben) prózai alkotásait. Olyanokat, mint amilyenek annak idején (emlékezetem szerint az ötvenes-hatvanas években és a hetvenes évek elején) a Tankerevet c., hallatlanul szellemes, tréfás (szabálytalan időközökben megjelenő) tanszéki folyóiratban láttak napvilágot, gyakran a Kubínyi Laci rendkívül ötletes karikatúráival kísérve. Vannak ezek között Pais Dezsőnek, Bóka Lászlónak, D. Bartha Katalinnak stb. szóló verses levelek Nagymarosról, Balatonalmádiból; aztán tréfás etimológiák, továbbá nyelvművelő ankét az ősmagyar korból, ballada az ingekről (ti. 1959-ben a pécsi nyelvművelő konferenciára késő este érkező – hölgy és úr – összecserélték a bőröndjüket), a két tanszék minden tagjának a „viselt dolgait” tárgyaló elbeszélő költemények stb. Egyébként a különböző századokbeli magyar nyelven kívül képviselve van ezekben a latin, a német és az ófrancia nyelv is. Ízelítőül idézem „Egy török nagy úrnak egy magyar vitézhez intézett bajra hívó leveléből” az első két sort: „Ez level adassek az nagisagos Paisjartho Tas Wramnak, Barnobas war˙ kap˙tannak, nekem io wramnak.” És az „Almádi házi-áldás” c., Pais Dezsőnek szóló verset (1960. július):
Hol Bóka, ott móka,
Hol bókai móka, ott szellem,
Hol szellem, ott kellem,
Hol szellemi kellem, ott áldás,
(S hiába jön a váltás)
Az áldás hull, hull, reggel, este
S véle a hideg, a bestye,
Hogy létünket a radai rosszseb megeste.
Hol bókai móka, ott szellem,
Hol szellem, ott kellem,
Hol szellemi kellem, ott áldás,
(S hiába jön a váltás)
Az áldás hull, hull, reggel, este
S véle a hideg, a bestye,
Hogy létünket a radai rosszseb megeste.
