EGY TUDÓSÉLET ÖRÖKSÉGE
EGY TUDÓSÉLET ÖRÖKSÉGE
Az elmondottak alapján aligha csodálkozhatunk azon, hogy Bárczi Géza iskolát teremtett maga körül, amelyre nagyon röviden a nyelvtörténeti irányultság és ugyanakkor minden tekintetben az igazi nyitottság volt a jellemző, továbbá az állandó követelmény: olvasni, tanulni, írni, publikálni.
Ezt – szerényen körülírva – ő maga is így látta. Halála előtt nem sokkal, 1975. október 12-én a videofelvételkor, életpályájának a summázatában többek között így nyilatkozott: „Ezt (ti. a debreceni egyetemen eltöltött évtizedet) azt hiszem, vagy legalábbis úgy látom, hogy annyiban koronázta siker, hogy számos ott végzett hallgatóm ma előkelő helyet foglal el a magyar nyelvtudományban, annak szorgalmas, hasznos munkása; és azt hiszem, hogy ebben egy kicsi részem legalábbis nekem is volt.” (A hetvenes évek magyar nyelvészei. Pályaképek és önvallomások 4. sz. Sorozatszerk. Bolla Kálmán. ELTE Fonetikai Tanszék, 1994. 5.) Így látta későbbi debreceni tanítványa, Sebestyén Árpád is. Ezt mondta búcsúbeszédében: „Az 1941 és 1952 közötti debreceni éveket maga Bárczi Géza nevezte élete legtermékenyebb évtizedének… Ekkor virágzott ki tudományos iskolaformáló tevékenysége, magával ragadó nevelőereje is. Akkori tanítványainak egész sora vált a későbbi és mai magyar nyelvtudomány neves művelőjévé, megbecsülést és elismerést szerezve a kibocsátó fészeknek és a felnevelő mesternek egyaránt.” (MNy. 72: 9.) Én szintén hasonlóképpen vélekedtem, néhány évvel ezelőtt A nyelvészetről – eddigi életpályám tükrében c. dolgozatomban (A nyelvészetről – egyes szám, első személyben. Szerk.: Sz. Bakró- Nagy Marianne és Kontra Miklós. MTA Nyelvtudományi Intézet. 1991. 246).
De ezt mutatta Bárczi Géza születésének a századik évfordulója alkalmából 1994. január 10-én megrendezett társasági emlékülés is. Erről tanúskodtak a közvetlen tanítványok előadásai, továbbá a száznál is több résztvevő, akik mindnyájan Bárczi Géza tanítványának érezték, tudták magukat.
Egyébként hogy milyen széles körű volt az úgynevezett „budapesti iskola”, azon nyilván lehet vitatkozni (l. Benkő Loránd: A „budapesti iskola” a magyar nyelvtudomány történetében. Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp., 1991. 13–26), egy azonban vitathatatlan: Bárczi Géza nemcsak beletartozott a budapesti iskolába, hanem annak kiemelkedő egyénisége is volt.
Hogy mit hagyott örökségül Bárczi Géza, azt mottóként idéztem tanulmányom elején, most megismétlem: „. . örökségül hagyom az ifjabb nemzedékeknek azt a feladatot, hogy hűen sáfárkodjanak anyanyelvünkkel és tudományával, tanulmányozzák gondosan a nyelv múltját és jelenét… „.
