ÉLETRAJZA
ÉLETRAJZA
A magyar néprajztudomány művelői a múlt század második felében két forrás mellől indulnak el kutatási területük felé. A folklór művelői az irodalmi műveltségű tanárok, lelkészek, az irodalomtörténészek sorából kerülnek ki s tevékenységük mögött ott áll a Kisfaludy-Társaság. Gondoljunk csak Katona Lajos, Sebestyén Gyula, Vikár Béla, Kálmány Lajos munkásságára. A „tárgyi” néprajz kutatói természettudós, geográfus szemlélettel kezdték tanulmányozni népünk életformáját. Természettudós volt Herman Ottó, geográfusként kezdte el pályáját Jankó János, s az sem véletlen, hogy a budapesti egyetemen néprajzi előadásokat először a geográfia professzora, Hunfalvy János tartott. Az 1873/74. tanévben heti négy órában hirdette meg egyetemes néprajz (ethnographia) c. előadását, amelynek kőnyomatos jegyzete is fennmaradt. A különböző néprajzi törekvések összefogását az 1889-ben megalakult Magyar Néprajzi Társaság igyekszik megvalósítani. 1890-ben megindított folyóirata, az Ethnographia helyet ad a tárgyi és szellemi kultúrjavaknak, de a tárgyi néprajz művelői inkább a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára (Néprajzi Múzeum) és annak 1900 óta megjelenő folyóirata (ma Néprajzi Értesítő) fedele alá húzódnak.
Geográfusként indult Bátky Zsigmond is.
1874. január 5-én született a Komárom megyei Kocson. Szülei gömöri eredetű jómódú földművesek voltak, de könnyelmű gazdálkodásuk és a családi pereskedések miatt vagyonukat elvesztették s Budapestre költöztek. Bátky Zsigmond itt végezte középiskolai tanulmányait. 1892-ben iratkozott be a budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára mint természetrajz-földrajz szakos hallgató. Az egyetemi jegyzőkönyvekben csak alap- és szakvizsgájának (1894, illetve 1897) van nyoma. Pedagógiai vizsgát nem tett. Szakvizsgai bizottságának elnöke Entz Géza, tagjai Krenner József, Klein Gyula és Kövesligethy Radó voltak. Kövesligethy Radónál földrajzból dicséretes eredménnyel vizsgázott. A szóbeli vizsgán nyolc kérdésre kellett válaszolnia: 1. A kupos vetületek, 2. A Föld szabatos alak-meghatározása, 3. A magasságmérés, különösen barométerrel, 4. Csillagelnevezések ethnographiai szerepe, 5. A Hold felületének leírása s a Hold mozgása, 6. A tenger áramlásai, az Atlantic áramlási rendszere, okai, 7. Oroszország oro- és hydrographiája, 8. Az anthropogeographia története s fejlődése; Ratzel. Kövesligethy nyilvánvalóan tudott Bátky érdeklődéséről, mert akkor aligha kérdezte volna a csillagnevek etnográfiájáról és Ratzelről. Különösen az előbbi lehetett eléggé meglepő vizsgakérdés abban az időben. Közben – alapvizsgája után – az 1894/95. tanévben helyettes tanárként a karcagi Református Gimnáziumban földrajzot, természetrajzot és számtant tanít, s tanítványa volt Gyöffy István is. Karcagi tanárkodása idején is beiratkozott hallgatója az egyetemnek. Már szakvizsgája előtt, 1896-ban a Magyar Nemzeti Múzeum (Néprajzi Tár) szolgálatába lép, de Jankó János mellett korábban is „önkéntesen” gyakornokoskodik. Közvetlen munkatársa Jankó Jánosnak, akinek halála (1902) után vezető szerepet játszik a múzeum életében. 1909-ben azonban személyi okokból áthelyezik a könyvtári osztályra. Már a Néprajzi Tár munkatársa („magyar nemzeti múzeumi segéd”), amikor 1900 tavaszán földrajzból, ásványtanból és növénytanból doktori szigorlatot tesz, s megjelent doktori értekezésével (Néhány adat a magyar Nagy Alföld klimatographiájához) jelzi, hogy egyik kezét még a geográfia kilincsén tartja. A földrajzzal nem is szakította meg kapcsolatát. Kogutowicz Károllyal és Littke Auréllal 1910–1911-ben lefordítja Alexander Suppan A fizikai földrajz alapvonalai c. munkáját. A könyvtári osztályra való átkerülése után néprajzi folyóiratokban alig publikál, de annál inkább a Földrajzi Közleményekben, a Természettudományi Közlönyben. Az előbbinek 1913–1919 között társszerkesztője s szinte megváltoztatja a folyóirat irányát, emberföldrajzi orgánummá teszi, amelyben nagy számban jelennek meg településföldrajzi, néprajzi cikkei. Megindítója, egyik szerkesztője és írója a Zsebatlasznak (1915–1926), amely a földrajzi és néprajzi tájékoztatás jelentékeny fóruma. Nem egy későbbi tanulmányának ebben a népszerű kiadványban találjuk meg a csíráit.
Szülőfalujába ritkán tér vissza. Leginkább csak azért, hogy atyai házát és édesanyja, Bándics Eszter sírját felkeresse. 1912-ben Kocs község vezetősége felkérte Bátkyt, hogy a község újratelepítésének 300. évfordulójára megrendezendő ünnepségre (1914) írja meg a falu történetét és néprajzát. A felkérés azonban eredménytelen maradt. (Később, 1941-ben Fél Edit írta meg Kocs néprajzi monográfiáját.)
1919 őszétől a Néprajzi Múzeum kormánybiztosa lesz, majd 1921-ben igazgatója. Mint a múzeum vezetője és a Néprajzi Értesítő szerkesztője, arra törekszik, hogy intézménye állandó kapcsolatban legyen a Szovjetunió etnográfusaival. Igazgatósága idején számtalan – ma már ritkaságnak számító – szovjet néprajzi folyóirat, könyv érkezik a múzeum könyvtárába. Azok egy részét maga Bátky ismerteti. Szovjet munkákból Tóth József nagykőrösi tanárral állandóan fordíttat, s a Néprajzi Értesítőben 1931-ben leközli a kijevi A. Sz. Fedorovszkij Régészeti ásatások Charkov közelében c. tanulmányát a XI–XII. századi nomád beszüremkedésű szláv építészeti leletekről. Az 1920–1930-as években a Néprajzi Értesítő az egyedüli magyar tudományos folyóirat, amelyben rendszeresen jelennek meg ismertetések szovjet munkákról. Állandóan Bátky íróasztalán volt D. Zelenin kézikönyve az oroszok néprajzáról, s a múzeumi példányban még ma is olvashatók a margóra írt rövid megjegyzései. Különben már 1916-ban azt írta, hogy Oroszország ismeretére nekünk magyaroknak éppen olyan, vagy még nagyobb szükségünk van, mint a németeknek. Mégis csodálatos módon elhanyagoltuk ezt a földet, „elhanyagolták még tudósaink is s nyugatoskodó nevelési irányzatunk teljesen eltérítette róla figyelmünket”.
Részt vesz a Magyar Néprajzi Társaság és annak Emberföldrajzi Szakosztálya munkálataiban, a trianoni béketárgyalások előkészítésében s irányítja a Néprajzi Múzeumnak a tisztviselőtelepi gimnázium épületébe való átköltözését. Közben tanulmányai, kisebb közleményei jelennek meg a Néprajzi Értesítőben, az Ethnographiában, a Föld és Emberben, a Magyar Nyelvben, a Nyelvtudományi Közleményekben, a Népünk és Nyelvünkben, a Debreceni Szemlében, a Vasi Szemlében és más folyóiratokban. Tevékeny részt vállal a Néprajzi Múzeum 1924-ben megindított Magyar Népművészet c. sorozata munkálataiban. Annak több füzetét ő írja, állítja össze, s munkatársaival a technikai előállítást is végzi. Egyik inspirálója A magyarság néprajza elkészítésének s századunk első három évtizedének legsokoldalúbb néprajzi munkása, kiemelkedő szellemű tudósa, aki élénken figyelte kora minden néprajzi áramlatát.
A lenyűgöző tudású Bátky Zsigmond nem volt terepmunkás. A legtöbbet fiatal éveiben Kalotaszegen kutatott. Egyéb néprajzi gyűjtő útjai csak alkalomszerűek s azokról nem sokat tudunk. Fritz Graebnerhez hasonlóan azok közé a ritka elmék közé tartozott, akik számára a múzeum pótolta a külső világot. A Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben, könyvtárában fehér munkaköpenyében mindig úgy jelent meg, mintha laboratóriumi küszöböt lépett volna át. Megnézett néhány tárgyat, fellapozott egy-egy folyóiratot, könyvet, apró céduláira feljegyzett valamit, s már vonult is vissza dolgozószobájába. Napjai jelentékeny részét olvasással töltötte. Élete utolsó éveiben gyakran olvasta Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron munkáit is. Élvezettel kutatott Szabó Pál regényeiben egy-egy néprajzi értékű leírás után. Vissza-visszatért Eötvös Károly írásaihoz. Már nagybetegen, de különös figyelemmel nézte meg velem Kodolányi János Földindulását. Érdeklődéssel kísérte a pozsonyi Sarlósok munkáját s a Néprajzi Értesítő-ben helyet adott Morvay Gyula tanulmányának. Egyik helynévmagyarázatából kitűnik, hogy még a haladó szellemű ifjúsági lap, a losonci A mi lapunk sem kerülte el figyelmét. Nagyra értékelte az erdélyi ifjúság falukutató munkáját, különösen Szabó T. Attila helynévgyűjtő tevékenységét.
A Néprajzi Múzeumot 1934-ig irányítja, amikor nyugdíjba vonul, de tovább alkot és tanít. Előzőleg megkapja a főigazgatói címet, részt vesz a Magyar Nemzeti Múzeum vezetésében is, tagja tanácsának.
1939. augusztus 27-én, súlyos betegség után örökre elhagyta tudományának területét. A kőbányai Újköztemetőben augusztus 30-án temették el, de sírja után ma már hiába kutatunk. Mint annyi más magyar tudósé, az övé is jeltelenné vált.
