TELEPÜLÉSEK, HELYNEVEK
TELEPÜLÉSEK, HELYNEVEK
Miután Bátky Zsigmond 1913-tól a Földrajzi Közlemények társszerkesztőjeként részt vehetett a geográfia irányításában is, a folyóiratban, majd később a Föld és Emberben sorra jelennek meg településföldrajzi tanulmányai, amelyekbe a néprajz és a történelem anyagát is beleötvözte. Tanulmányaiban kivétel nélkül a Dunántúl, a Duna mente települési problémáival foglalkozik, a talaj- és vízviszonyoknak, a települők foglalkozásának és társadalmi rendjének kapcsolatát kutatja. A tanulmányok nemcsak adatokban, de iránymutató szempontokban is bővelkednek. A történeti eseményeket, a népmozgalmakat a táj életébe nemcsak a tudomány művelőjének szellemével, hanem a tudós művészetével is beleágyazza. Bátky településföldrajzi tanulmányait különösképpen akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy abban az időben a magyar emberföldrajz hivatalos képviselője a rapszodikus Czirbusz Géza volt, aki állandóan lesiklott a földrajzi gondolkodás területéről. Bátkyt a Csallóközről írt tanulmányáért a Magyar Földrajzi Társaság külön is megjutalmazta.
Fejér megyével foglalkozva kifejti, hogy a megye déli része megőrizte honfoglalás kori, valamint a besenyő és a kun megszállás során kialakult települési jellegét. A régi szállások helyét a törökvilág után ugyan benépesítették, de csak majorságok jöttek létre. A zárt község kevés. A megye déli területe demográfiailag is az Alföldhöz tartozik, mert a lakosság legnagyobb része külterületen lakik. Ez jellegzetes alföldi vonás. A hosszanti völgyeknek településvonzó hatása van, míg a völgyek között elterülő széles, lapos hátak különösen a juhtartásnak kedveznek. Egészségtelenek a birtokviszonyok: a lakosság 0,3%-a a földterület 68%-ával rendelkezik. Az uradalmas községek népsűrűsége – írja – olyan csekély, hogy a jóravalóbb nomád állapot mértékét alig lépi túl (Földrajzi Közlemények 1918., Föld és Ember 1922.). A földrajzi tényezők Székesfehérvár kialakulását évszázadokon át erősen befolyásolják. Már a kelták idejében kialakulhatott a település magja, amely környezetével nagyon kedvezett az állattenyésztésnek. Az úthálózat csak később, a rómaiak után érintette jelentékenyebben a települést. A város az Árpádok korában a Dunántúl délkeleti részével, a Szerémséggel tartotta a kapcsolatot. Ebben a tanulmányában szól Bátky arról, hogy a rómaiak szőlőművelése nem szakadt meg a Dunántúlon.
A Csallóköz településéről írt tanulmányában megállapítja, hogy amint ez a nagy dunai sziget talajtanilag két részre oszlik, hasonlóan két részre tagolódik települési rendszere. Az árvízmentes sávokon található a falvak legnagyobb része, s a mocsárhoz és szárazulathoz alkalmazkodik a határrendszer is. A Csallóköz északra tárja fel nyitott oldalát – a Duna zátonyos ágai déli irányban elzárják a szigetet – s ez történetében, demográfiájában és népnyelvében is megmutatkozik. A szigeten a magyarság, majd a besenyők megtelepedése rokon nemzetségek, családok szerint apró falvakban történt, amelyekben földközösség uralkodott. Komárom megye településtörténetét vizsgálva az Árpád-kori személynevek (Lél, Koppán, Szemere) nyomán mutatja be a halászattal, állattartással foglalkozó falvakat. A halászati jog miatt a Duna vízvidékén éppen olyan gyakoriak voltak a perlekedések, mint másutt a föld miatt. A halászat még a kendertermelés terén is éreztette hatását, mert kellett a fonál a vizafogó és más hálókra. Fontos kultúrhatárokra hívja fel a figyelmet a dunántúli települések eloszlásának vizsgálatakor. A Gerecse, Vértes és a Balaton vonala két egymástól eltérő művelődési területre osztja a Dunántúlt. Ezt a különbséget már Szenczi Molnár Albert is észrevette. A különbség szembetűnő modelljei a településformák. Amikor az esztergom–váci Duna-kanyarról ír a Dunántúl és a Felföld számtalan emberföldrajzi kérdését érinti. A Duna és Tisza közötti felföldi vízválasztó a közlekedésválasztó vonalon túl nyelv- és néphatár is. Ennek a határnak mély történeti gyökerei vannak. Nagyjából a vízválasztónál volt a határ a kvádok és a szarmaták között. A Kisalföld szorosabban össze van fonódva a tőle északabbra elterülő hegyvidékkel, mint a Nagyalföld a Mátrával, a Bükkel és más északi hegyekkel. Ez a kettősség visszatükröződik Esztergom és Vác történeti szerepében.
Attila szálláshelyének kérdéséhez is hozzászól (Földrajzi Közlemények 1918.). A szálláshely szerinte Szeged vidékén lehetett. Attila palotáját a Maroson leúsztatott erdélyi vörösfenyőből építhették, de nem valószínű, hogy gót építőmesterek, mert a faművesség nyomai Belső-Ázsiában is megvannak. Ha Priscos leírását a hun király udvartartásáról összevetjük a belső-ázsiai török és mongol fejedelmek udvartartásával, meglepő azonosságokat találunk. A hunok körében nem volt ismeretlen a földművelés, éppen úgy, amint a nomádok is művelnek földet. Ebben a tanulmányában ír arról, hogy a székelyek ősi soron nem juhtartók, hanem szarvasmarha- és lótenyésztők. Ezt ősi földjükön való megmaradásuk is bizonyítja. A juhtenyésztők vándorolnak, mozgó pásztorkodást folytatnak, amint azt a románok körében napjainkig tapasztalhatjuk.
Bátky a települések kutatásán nem morfológiai vizsgálatot értett. A földrajzi, történeti és néprajzi tényezők figyelembevételével a táj egyik életjelenségének tartotta a települést. Annak nemcsak faluszerű magját, hanem határát és határhasználatát is vizsgálja. A táj változó képéhez tartozik szerinte az állandóan alakuló település is. Éppen ezért kísérte figyelemmel a szerb Jovan Cvijić emberföldrajzi kutatásait. Kár azonban, hogy Prinz Gyula településföldrajzi munkásságát nem értékelte.
A településkutató Bátky érdeklődésének kezdetén helynévmagyarázatai csak melléktermékek. De a húszas években – főleg a Föld és Ember hasábjain – mindinkább belemerül a helynevek magyarázatába. Helyneveink török eredetét igyekszik kimutatni. De vizsgálja az olyan helyneveket is, amelyek a régi vízrajzi állapotokat, az erdőtakarót tükrözik. Ezek a magyarázatai kétségkívül gondolatébresztők, de vitára is ösztönzők. Különösen emlékezetes Pais Dezsővel Kecskemét nevéről folytatott vitája (Népünk és Nyelvünk 1930). Bátky szerint az alföldi város nevének első tagja személynév s a mét jelentése „mesgye, határ”. Pais szerint a mét „meddő, száraz meder”. Az éles hangú vita mintha kedvét szegte volna Bátkynak. Később helynévmagyarázattal ritkán foglalkozott. Bármennyire is csak „kísérletek” helynévmagyarázatai, tudományos munkásságának sokszínű freskóját új színekkel gazdagítják. A színek idővel nyilvánvalóan megkopnak, de az a javaslata, hogy szükség lenne a magyar helynevek lexikonára, ma is időszerű.
