Útban a világhír felé
Útban a világhír felé
A Stockholmban töltött év során ismét megkezdi az alaphártya rezgésformáinak vizsgálatát. Érdekes jelenség, hogy ez alatt a rövid időszak alatt kerülnek Békésy halláselméleti kutatásai a legközelebb a gyógyító orvostudományhoz. A középfül rég ismert betegsége a hallócsontláncolat elcsontosodása. A kóros folyamat következményeként teljes mértékben rögzül az ovális ablakban a kengyel talpa, és a fül hallóképessége kb. ezredrészére csökken. Az elzárt ovális ablak pótlására mind Bárány, mind Holmgren professzor kidolgoztak egy műtéti eljárást. A félkörös ívjáratok egyikén nyitottak mesterséges nyílást, mely átvette az ovális ablak hangtovábbító szerepét, és ily módon jelentős hallásjavulást értek el. Békésy kísérletileg vizsgálta meg, hogyan változnak a művi ablak nyitásakor a belső fülben a nyomásviszonyok.
Stockholmban megépíti automata működésű új audiométerét, mely alkalmas arra, hogy a vizsgált páciens önmaga vegye fel hallásgörbéjét. Az audiométer tulajdonképpen továbbfejlesztett változata annak a modellnek, melyet Békésy még idehaza konstruáltatott meg Pulvári Károly hangmérnökkel.
A stockholmi hónapok nyugalmát ismét gondok felhőzik be. A háború utáni évek Svédország számára sem könnyűek, és a Karolinska Intézet aligha tudná tartósan finanszírozni Békésy kutatásait. A válságos helyzetből S. S. Stevens professzor meghívása jelent kiutat. Emlékezzünk: ő kereste fel 1937-ben Newman társaságában Budapesten a feltűnő eredményeket publikáló magyar akusztikust.
Békésy angolul olvas, beszédkészsége azonban tökéletesítésre szorul. Erről már az Újvilágban töltött első tíz perc végkifejlete meggyőzi. A La Guardia repülőtéren landoló gépből kilépő fizikus tárcájában mindössze 50 dollár lapul. A folyosók kényszerpályája az Egészségügyi Hivatal tisztviselője elé tereli. Az amerikai rápillant és felteszi a szokványos kérdést: „Egészséges Ön?” Köztudott, hogy a Hivatal szigorú orvosi ellenőrzéssel gátolja meg, hogy az USA lélekszáma beteg állampolgárral gyarapodjék, ezért árgus szemei előtt még a félhalott bevándorló is harsány életerőt tanúsít. A középkorú úr azonban habozás nélkül bevallja: „Nem, nem vagyok egészséges.” A tisztviselő elcsodálkozik, és újra kérdez. A válasz ismét ugyanaz. Az egészségügyi hivatalnok nem tudja, mit gondoljon. A bevándorlóért az Egyesült Államok legrangosabb egyeteme vállal kezességet, és az üvegfalakon túl már várják őt a Pszichoakusztikai Laboratórium munkatársai. Tán úgy véli, hogy az európai tudós a formaságokon élcelődik, és a rezzenés nélküli arcú tréfacsinálók fajtájából való. Gondolja: a magas Hivatal intelligenciaszintjéhez úgy illik, hogy képviselője elmosolyodjék, és egy udvarias kézmozdulattal megnyissa az Államokat a fura idegen előtt.
Békésy érzi, hogy valamit rosszul csinált, és az előcsarnokban haladéktalanul fellapozza szótárát. Azonnal rájön, hogy két hasonló hangzású szó, a „healthy” (egészséges) és a „wealthy” (gazdag) tévesztette meg. Úgy értette a tisztviselő kérdését, hogy: „Gazdag-e Ön?” Miután 50 dollárját villámgyorsan összehasonlította az amerikai gazdagság etalonjának tekinthető Rockefeller-vagyonnal, nemleges választ adott.
Stevens professzor meghívása a Harvard egyetem nevében érkezett, és Békésynek a Pszichoakusztikai Laboratóriumban kínált kutatási lehetőséget. A laboratóriumból „Pszichofizikai Kutatólaboratórium” néven leválasztottak egy részleget, és a halláselméletet új alapokra helyező akusztikus minden korábbit meghaladó anyagi támogatással foghatott kutatásai kiterjesztéséhez. A laboratórium helyiségeit a Memorial Hall alagsorában képezték ki. A tekintélyes Stevens baráti pártfogása átsegíti az egyetem szervezetébe való beilleszkedés nehézségein, titkárnője, Geraldine Stone pedig mentesíti az adminisztráció terheitől. Kutatásaihoz igénybe veheti az egyetem fülszakorvosainak közreműködését is. Beosztása mentesíti az oktatás kellemetlen emlékű kényszerétől, és teljes mértékben kutatásainak szentelheti idejét.
Megnyílik előtte olyan állatkísérletek lehetősége, melyekről korábban nem is álmodhatott. Módja van az ember és a majom fülének összehasonlító vizsgálatára. A kísérletekhez a tengerentúl csodálatos fejlettséget elért elektronika olyan eszközeit veheti igénybe, amelyek Európában nem álltak rendelkezésére. A mikromanipulátoroknak már kifejlesztett családját némi átalakítással oly tökéletes boncolási eljárásokra teszi alkalmassá, melyek új adatokat szolgáltatnak a csiga hártyáinak fizikai tulajdonságairól. A Harvardon kezdi tanulmányozni az emberi fül elektromos jelenségeit. Új vizsgálatai teremtenek alapot a mechanikai folyamatok és elektromos kísérőjelenségek közti kapcsolatok megkereséséhez.
Az 50-es évek során kezdi meg a többi érzékszerv működésével kapcsolatos kutatásait. Ezek a kísérletek vezetnek el biofizikusi tevékenységének második korszakához. A témaváltást részben az a több mint egy évtizede érlelődő felismerése sugallja, hogy az érzékszervek felfogó és idegi továbbító folyamataiban alapvető hasonlóságok vannak. Másrészt Stevens professzor ösztönzi arra, hogy kutatásait terjessze ki ilyen irányban.
S. S. Stevens mind tudományos, mind emberi mértékkel mérve nagy egyénisége az érzékszervi kutatásnak. Emberi formátumát jól jellemzi, hogy jelöli Békésyt a Nobel-díjra, jóllehet maga is várományosa a magas kitüntetésnek. A tudományos önzetlenséget a szeszélyes sors nem jutalmazza: 1974-ben Stevens meghal anélkül, hogy a dinamit felfedezőjének képével ékes aranyérmet elnyerné. Magatartásával azonban a jellembéli nagyság örök példáját hagyja az utókorra.
Az Egyesült Államokban éled újjá az a szenvedélye, amely végső soron a stockholmi múzeum kelet-ázsiai anyagának jelentős gazdagításához vezet majd. Angol nyelvű életrajzának írója, Floyd Ratliff, részletesen foglalkozik műgyűjtői tevékenységével. A tényszerű adatok ismertetésén túlmenően rendkívül érdekes képet fest a műértő Békésy és tárgyai kapcsolatáról.
A család számos tagjában élő művészi hajlam határozottan megnyilatkozik a fiatal Györgyben is. Svájcban zenei tanulmányokat is folytat, és késztetést érez az előadóművészi pálya iránt. Úgy véli azonban, hogy a zene túl nagy vonzást gyakorol szellemére. Mivel érdeklődése más irányban is nyitott, szabadulni kíván a muzsika minden mást elnyomó varázslatának hatása alól. Egyetemi hallgató korában ébredezik rajzkészsége. 1922-ben, Lola húga társaságában vázlatokat készít a firenzei San Miniato al Monte és a Santa Maria Novella padozatának márványmozaikjáról. A vonalak latin harmóniája, a részletekből kialakuló nagy szimmetria oly extázisba hozza a fiatal vegyészt, amelyre dr. Passuthné több mint hatvan év távlatából is élénken emlékezik. Önarcképet rajzol, festeni kezd. A család birtokában levő képek kétségtelenül tanúsítják: alkotóereje a képzőművészet területén is képes lett volna maradandó érték létrehozására, ha önmegvalósító hajlama a festészetnél állapodik meg. Mivel intellektuális érdeklődése a fizika művelésére predesztinálta erősebben, olyan tudóssá fejlődött, akiből az elnyomott művészi hajlamok műgyűjtő szenvedély formájában törtek elő.
Békésy azonban nemcsak műgyűjtő, hanem kiváló képességű műértő is. A markáns vonalú érdeklődésbeli kettősség megértéséhez le kell bocsátkoznunk e rendkívüli ember lelkének mélyebb rétegeibe. Műértése táplálkozhatna az elemző értelem szenvtelen intellektuális öröméből is. Bár finom analízisekre, árnyalatok megkülönböztetésére beállított természettudományos gondolkodása eleve alapja lehetne a műértés technikai részének, hajlandóságának magva mélyebben rejtőzik. Békésy elemi erejű vonzódást érez a szépség szemléletének élményéhez. E szellemi gravitáció magvát végül is a képzőművészetek alkotásaiban leli fel. Különös paradoxon: a hangérzékelés folyamatának legavatottabb ismerője a zene Kirkéjének bűvöletéből menekülni kíván, de a művészet egyéb alkotásaiban való gyönyörködést harmonikus egységbe tudja olvasztani tudományos munkájával. Az érzékletes formában megjelenő szépség meglátásának és a benne való gyönyörködésnek a készsége egész életén végigkíséri. Fogékony a szépség legkülönbözőbb formái iránt. Emlékezzünk: bár a belső fül feltárására tudományos érdeklődés ösztönzi, a csigajáratok megpillantásakor az esztétikai élmény fölébe kerekedik az értelem örömének. Hawaiból keltezett leveleiben elragadtatással ír a kék, húsz centiméteres tropikus pillangókról, alvó vulkánok fenséges látványáról és tarkahátú gyíkóriások hátán ragyogó napfényről. Barátja és orvosa, dr. Batkin elmondja, hogy együttes kirándulásaikon sokszor állította meg kocsiját a honolului tengerparton, hogy az óceáni naplemente szépségében gyönyörködjék. Halála előtt négy hónappal, mikor már két óránként szedett morfiumtabletták hatás-intervallumai szabdalják valamelyest elviselhető szakaszokra az életet, így ír: „A sors iróniája, hogy az ember úgy él itt, mint a mennyben, olyan csodaszép.”
Budapest jónevű régiségkereskedői már a 30-as években ismerik a professzor különös képességeit, és gyakran kérik véleményét régi bútorok, hegedűk, fából és bronzból készült tárgyak korát és eredetiségét illetően. Mint láttuk, az éles hallású fizikus a telefonvonalak kattanásainak hangszínéből indul ki áramkörmérési módszerének kidolgozásánál, és kiváló érzékenységű füle vélhetőleg hangzásbeli különbségeket észlel különböző érettségű faanyagok megkopogtatásakor. Érdekes, hogy az absztrakt tudományoknak elkötelezett tudóst éppúgy érdekli a tapintható anyag természete, mint a reneszánsz nagymestereit alkotásaik matériája.
Egy adalék e harmóniákból és ellentétekből szőtt lélek természetrajzához. Tudását a közlés belső kényszerével igyekszik másokkal is megosztani. Az egyetemi épületben ipari tanulóknak tart előadást a hegedűkészítés anyagáról és művészetéről. Ki ne találná különösnek, hogy az átlagos egyetemi polgároknál is szintkülönbséget tévesztő Békésy sokkal képzetlenebb hallgatósággal kíván kontaktust teremteni? Mi több, az előadás jól indul, és a műhelyek kisnépe érdeklődéssel figyeli a beszédébe német szavakat elegyítő, de érzékletesen gesztikuláló professzort.
Műgyűjtői tevékenységére vonatkozóan 1938-ból származik az első feljegyzés. Az akkor vásárolt elefántcsont szobrocska után nyomozva egy iparművészeti szakkönyvben megtalálja az eredetit, Stilicho vandál vezér diptichonját. Első szerzeménye valószínűleg a Honorius császár leányáról mintázott egyik oltárszobor másolata. A következő évek során rendszeresen vásárol; a gyűjtemény gyarapítását bizonyára anyagi helyzetének a tudományos sikereket követő javulása teszi lehetővé. Kódexek, rézmetszetek, napórák, egy Holbein Haláltánc, céhzászló, bronzharang („nagyon szép hangú”), réz asztali óra, arany mérlegek szaporítják a kis gyűjteményt. Ez a műalkotásokat, régiségeket és ritkaságokat tartalmazó kollekció, melynek összeállítását nyilván anyagi lehetőségei erősen befolyásolták, elárulja azt az igényét, hogy míves munkák segítségével behatoljon letűnt korok szellemébe – de Békésyre még nem jellemző igazán.
A Harvard egyetem Senior Research Fellow-ja már sokkal kötetlenebbül hódolhat szenvedélyének, valamint gyakori utazásai során ismeretséget köt három kontinens számos nagyvárosának műkereskedőivel. E két körülmény magyarázza azt a tényt, hogy a gyűjtemény rendkívül sokoldalú válogatást ad a primitív művészetek területéről, továbbá hosszú fejlődési periódusokat megért kultúrák archaikus szakaszából. Található a műtárgyak között néhány XVI–XX. századi európai darab is, a domináns jelleget azonban az ókori Kisázsia, Egyiptom, Bizánc, Perzsia, India, Kambodzsa, Thaiföld, Kína, Tibet, Korea, Japán, Mexikó, Peru, Mali, Elefántcsontpart, Zaire, Nigéria földjéből előkerült leletek adják. Széles körkép, alkalmas arra, hogy zavarba ejtsen bennünket, ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy milyen jellegű kapcsolat fűzte e rendkívüli tudóst műtárgyaihoz. Idejével gondosan gazdálkodik, és azt tudománya és műtárgyai között osztja meg. Mivel a laboratóriumban tölti életét, ott helyezi el kincsei egy részét is. A kísérletek végzése közben és után leül íróasztalához, és pihenésként a kiállított tárgyakat vizsgálja. Békésy életében az alkotás és az alkotó semmittevés egyetlen hatalmas folyammá egyesül. A termékeny meditáció órái egyaránt érlelik az új ötleteket és a szemlélt tárgyakra vonatkozó megfigyeléseket.
Jellemző történet a „mosolygó jaguár” históriája. A kőből faragott állatszobrot mexikói indián leletként ajánlotta néki egy műkereskedő. Ekkor még nem szerzett elegendő gyakorlatot azték leletek felismerésében, ám az íróasztalán elhelyezett új szerzeményt szemlélve különös dolgot észlelt. Az állat „arcvonásain” az emberi mosolyhoz hasonló derűt látott lebegni. Megfordította a termetes szobrot, és kétségtelenné vált: nem a nehéz kezű szobrász vésője teremtett véletlen aszimmetriát, a macskapofa mindkét fele mosolyog. Azt már tudta, hogy a jaguár rituális ábrázolás tárgya az indián kultúrákban, és illő zordonsággal trónol az időtlenségbe merevült szentélyfalakon. A kétes darabot visszaszállította a különben jóhiszemű kereskedőnek, aki bizonyosságszerzés céljából Bostonból (itt történt a vétel) New Yorkba vitte a szobrot egy ismert szakértőhöz. A másodpercek alatt bekövetkezett azonosítás Békésyt igazolta, és az eset hírének elterjedése illő respektust keltett az amerikai műkereskedők körében.
Szakértelme nem csupán éles megfigyelő- és elemzőkészségen alapult. A vizsgált kultúrákra vonatkozóan alapos irodalmi tanulmányokat folytatott, és barátait – vagy éppen Gusztáv Adolf svéd királyt – nem egyszer lepte meg széles körű és apró tények területén is pontos tudásával. Mindamellett ennyi ország művészetére vonatkozóan aligha tudta megszerezni azt a teljes körű történelmi, földrajzi, etnográfiai, művészettörténeti tudást, mellyel az e területet művelő professzionista szakember mélyed tárgyába. Mikor egy mexikói porfirálarc zárt vonásainak titkát vallatta, vagy az ábrázolás rútsága mögé rejtőző, tartózkodó szépséget kereste egy csúcsos fejű nigériai szobron, bizonyára intuíciójára támaszkodott elsősorban. A módszeres feltárásnak egy zseniális villanással elébe vágó megismerés a tudományos kutatástól sem idegen. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha úgy véljük: e sok terület legtöbbjén amatőr, de kétségkívül kiváló ízlésű műértőnek bizonyult. Élete alkonyán azonban csúcsra, műgyűjtői pályájának tetőpontjára érkezik fel. Hawaiban él, és gyűjteménye jelentős számú indiai, kínai és japán tárggyal gyarapodik. A megváltozott életkörülmények új távlatokat nyitnak számára, a Csendes-óceán ázsiai partja mentén érintkező nagy kultúrkörök világát. Személyes ismeretségbe kerül a szigeten élő kínaiakkal, japánokkal, köztük olyan rendkívüli barátokra tesz szert, mint a Nobel-díjas író, Jaszunari Kavabata.
Itt döbben rá a világ történelmi és kulturális fejlődését egyoldalúan értékelő európai szemlélet korlátaira, és önéletrajzi írásában habozás nélkül számol le előítéleteivel.
Békésy friss szelleme, lényeglátó megfigyelőkészsége hamar a felszín látszata alá hatol, 1970-ben írja le a következő sorokat: „Ez megérlelte bennem annak a felismerését, hogy az emberek gondolkodásmódja, munkastílusa, ízlése Keleten teljesen más, mint Nyugaton. Ezt nem változtatja meg sem a békés átszervezés, sem a háborúk. Ez így volt ezer és ezer éven át, és így van jelenleg is. Én mindezt jobban érzékelhettem és alaposabban ismerhettem meg, mint mások, mert én régi művészeti tárgyakat gyűjtöttem, és ezek éveken keresztül tudatosították bennem, hogy például mennyire különbözik a japánok gondolkodásmódja a kínaiakétól… Nagyon sok kultúra létezik a saját történetével és az élet kiértékelésének saját módjával.”
A nagy keleti kultúrák világában való elmélyedés azonban lényegesen több számára, mint eddig végzett művészeti búvárkodása. Ezúttal nem egy-egy tárgyon keresztül kísérel meg behatolni kihalt népek vagy elmúlt korszakok szellemébe, értékes, de mégiscsak részmegfigyeléseket végezve. Évezredes, ám életképességüket töretlenül megőrzött kultúrák bontakoznak ki előtte teljes monumentalitásukban. Az idegenből érkezett ember friss szemével azonnal meglátja a japánok európaizálódás álcája alá rejtőzött, de elevenen ható és sorsformáló erejű ősi jellemvonásait. A kínai és japán művészet különböző századaiból kapott impressziók és a jelen világából szerzett benyomások egy nagy szintézisben olvadnak össze benne. Rokonszenvvel szemléli Kelet nagy olvasztókohójának működését, a számára idegen népek önmegvalósító hajlamainak érdekes alkotásait. Miközben csodálkozva és gyönyörködve mereng az új világ felett, hallani kezdi a sors titkos súgását. Igen, a létezésnek számos értelmes formája van. Gazdag, színes, tartalmas életet élt, majdnem mindig azzal foglalkozva, ami legjobban érdekelte. Ám a törékenynek tartott, de végtére mégis oly szívós test mintha lázongani kezdene. A külvilág irányába forduló éber értelmet sürgető, szaporodó belső jelzések ösztökélik. Tudomásul kell vennie, hogy önmagával is törődnie kell.
De térjünk vissza az esztéta világából a tudós kutatólaboratóriumába. Az 1960-as évek közepén Békésy már egyre nehezebben viseli el a Harvard egyetem légkörét, bár visszahúzódó természete valamelyest megóvja attól, hogy közvetlen részese legyen azoknak az összeütközéseknek, melyek elkerülhetetlen velejárói még egy tudományos intézmény működésének is. Az anyagi támogatás elosztásának rendjét, mely megkívánja az előzetes tervek elkészítését, a szabad kutatószellem egyre nyűgösebb terhének érzi. Mintha a sors üldözése is mintát találna a Postakísérleti Állomás laboratóriumának végzetében. Tűzvész pusztít a Memorial Hall épületében, és amit a lángok épen hagynak, azt az oltószivattyúk semmisítik meg. A sok gondosan megépített berendezésen kívül Békésy értékes jegyzeteinek egy része szintén áldozatul esik az általános pusztulásnak. Úgy véli továbbá, hogy kutatói egzisztenciáját a nyugdíjazás veszedelme fenyegeti. Bár számos kutatást végzett az egyetemen, és cambridge-i életszakasza jelentős eleme tudományos pályafutásának, nem érzi többé otthon magát a régi laboratórium helyett kiutalt hipermodern épületben. Ilyen körülmények között érkezik címére egy új ajánlat. A honolului egyetem hívja meg az Érzékszervek Tudománya megnevezésű, az ő részére létesített tanszék vezetésére. A tanszékhez egy jól felszerelt kutatólaboratórium is tartozik. Cambridge-i rossz közérzete nyilván hozzájárul ahhoz, hogy elfogadja az USA ötvenes sorszámú szigetállamának meghívását.
Az elmondottak kétségkívül indokolják a meglepő döntést, mellyel egy beérkezett, belső sikerélményben és külső elismerésben sem szűkölködő tudós hetvenedik életéve felé közeledve ilyen nagyot fordít sorsán. Sem saját önvallomása, sem életrajzírói nem mennek túl a külsődleges okok felsorolásán. Kétségtelen azonban, hogy a helyváltoztatáshoz legalább azonos mértékben hozzájárulnak a pszichológiai indítékok is.
Békésy nem rendelkezett az emberismeret adottságával, és ezt a képességet a múló évek sem alakítják ki benne. Az emberek mindegyikét – a kritikai megfigyelés próbája nélkül – eleve jónak tekinti, és amikor egyesek méltatlannak bizonyulnak az előlegezett bizalomra, kedélye az ellenkező végletbe csap át, és ellenségesnek véli az őt körülvevő teljes világot. Jellemző egyik barátjának emlékezése, aki a San Francisco környéki hippi-településen tett látogatásáról így ír: „Őszintének, kedvesnek találta az életmódjukat. Másoknak ugyan egyáltalán nem ez a véleményük, de Békésy mindig a jót látta az emberekben.” A képlet jellemző; nem kell túl sokat keresgélnünk a nagy formátumú egyéniségek között, hogy alkati rokonaira akadjunk. Főleg a művészek között találunk másaira, az emberiséget válogatatlanul keblükre ölelők típusára, akik az óhatatlanul bekövetkező csalódások és ebből származó fájó lelki sérüléseik után a kollektív kiátkozásra is hajlamosak. Nem tudjuk rekonstruálni, milyen szándékok, tervek és értékítéletek érlelődtek a Harvard vezetőiben 1966 körül Békésyre vonatkozóan. Ismerjük azonban Stevensnek azt a méltatását, mellyel 1961-ben a The Acoustical Society of America aranyérmét átadja. A felsőfokon fogalmazott elismerésekben bővelkedő beszédtől, mely Békésyt az emberi hallásfiziológia legalaposabb ismerőjének minősíti, aligha lehet az autentikusságot megtagadni. Ismert tény az is, hogy a professzor a következő években változatlan termékenységgel publikálja új kutatásainak eredményét. Nagyon valószínű, hogy pozícióját és kutatási lehetőségeit Cambridge-ben sem fenyegeti reális veszély. A menekülés kényszere inkább a saját tudatában, mint a körülményeiben rejlő késztetés. Indokolatlannak látszó aggodalmaskodása – egy apróság kapcsán – feltűnik az őt 1965-ben, Cambridge-ben meglátogató dr. Tarnóczynak is. Lelkialkatából következik, hogy az „örök tavasz szigetei”-re is a csupa jósággal kikárpitozott világ eleve feltételezésével lép. Ne csodálkozzunk tehát azon sem, hogy a tündéri képre – melynek csodájában mindhalálig gyönyörködni fog – néhány év múlva sötétebb tónusokat fest majd. Ez viszont a következő évek történetéhez tartozik már.
Japán és San Francisco között félúton, mintegy húsz szigetből álló csoport emeli fejét a Csendes Óceán tintakék hullámai fölé. Tűz és víz gyermeke e paradicsomi táj. Az alig tízezer négyzetkilométernyi főszigeten két vulkánóriás fúrja gigászi kúpjait az égbe, ezer méterrel haladva meg Szicília rémét, az Etnát. A 4170 m-es Kilauea keleti lejtőjén ma is ott fortyog Földünk egyetlen lávatava, és a szigetlánc gyöngyszemei fölé másutt is magasodnak működő vulkánok fenyegető árnyékai. A trópusi esőktől elmállasztott vulkáni kőzet azonban csodálatos vegetáció melegágyává változik. A termékeny fák kiapaszthatatlan bőséggel érlelik ízes gyümölcseiket; a meleg tenger és a gyors folyók a halászok hálóit töltik meg naponta biztos zsákmánnyal. A bibliai Édentől csak előnyére különböző smaragdzöld erdőt nem lakja ártalmas állat, a polinéz vadász íja elé legfeljebb gyanútlan szarvas vagy legelésző vadkecske téved. A szigeteket szép testalkatú, magas intelligenciájú emberfaj lakja, melyet a természet kegye a munka kényszere nélkül lát vendégül terített asztalánál. Ilyennek látta a Hawaii-szigetek világát Cook kapitány, és az idilli állapotok csaknem a századfordulóig érintetlenül fenn maradtak. Az amerikai gazdasági, majd politikai berendezkedés nyomán sok helyen sérül meg az őstermészet hamvassága, de az Óceán gyöngyszemének varázsát még a civilizáció sebhelyei sem foszlatják szét.
Békésy 1966 júliusában érkezik Hawaiira. Honoluluból keltezett első leveléből valósággal árad a soha nem tapasztalt változatait feltáró természet csodálata. Azonnal felfigyel a tarka népesség nyüzsgő mikrokozmoszára, különösen a céltudatosan szorgos japánokra. Tervekkel telve lép be új laboratóriumába; szeretné végrehajtani azokat a kísérleteit, melyek megvalósítására még nem volt ideje. Termékeny, munkás, elégedett öregkor reményét vetíti előre a kedvező fogadtatás. A publikációk tükrében vizsgált aktivitása sem lankad, közleményei változatlan bőséggel jelennek meg, az érzékelés új területeiről választott analógiák sorával ostromolva a hangfelfogás még megmagyarázhatatlan folyamatait. A távközlési mesterséges holdak és a sugárhajtóműves repülőgép korában már nem jelent elszigeteltséget a dátumvonal közelében fekvő, óceánközepi kutatóhely sem. A szakkörök változatlanul figyelnek a Békésy-laboratórium híradásaira, és ha a számtalan elhárított meghívásból csak az elfogadottakat emeljük ki, akkor is képet alkothatunk arról az eleven kapcsolatról, amelyet a tudományos világgal élete végéig fenntart. Előad Halleban, Los Angelesben, Kínában, Buenos Airesben, Cordobában, Bostonban, Koppenhágában és New Yorkban. Teszi mindezt szorgos kutatásokat végezve és napra készen követve a fiziológiai akusztikát, mely a harmincas évek jól áttekinthető szakterületéből éppen az ő kísérleteitől inspirálva fejlődött hatalmas tudománnyá. A kontinenseket átívelő előadóutakon szól a szakemberekhez, egyetemi hallgatókhoz, és laikus közönséghez egyaránt. 1970-ben Los Angeles-i útja alkalmával három előadást is tart, egyet közülük az egyetem egy auditóriumánnak zsúfolt padsorai előtt. A hang és a hegedű című, nagyközönségnek szóló előadásáról ismerjük egy magyar szemtanú beszámolóját. A professzor bámulatra méltó közvetlenséggel teremt kontaktust publikumával, és fanyar humorára szenzitíven reagál jórészt fiatalokból álló hallgatósága. A közönség feszülten figyel a Stradiváriusok titkait avatottan boncolgató világhírű tudósra, és senki sem veszi észre a könnyedség mögött meghúzódó iszonyatos erőfeszítést. „Nem hiszem, hogy valami baja lehet” – írja az előadás után gyanútlan magyar hallgatója. Pedig Békésy már több mint másfél éve tud a halálos kór alattomos burjánzásáról.
1968. augusztus 30-án repül Argentínába, hogy Buenos Aires egyetemén egy négyhetes előadássorozatot megtartson. Meghívják Cordobába is, melynek nagy múltú egyeteme már a Harvard alapítása előtt harminc évvel létezett. Dél-Amerika illő módon tiszteleg a nagy tudós előtt, mindkét egyetem nagyvonalúan megrendezett ünnepségen adja át a „doctor honoris causa” címével járó jelvényeket. A szerény, visszahúzódó természetű Békésy mindig idegenkedett a nyilvános szereplés olyan alkalmaitól, melyek középpontjában nem tudománya, hanem személye állott. A latin vérű ország embereinek nyílt szívélyessége most feloldja gátlásait, és derült elégedettséggel szemléli az alkotó életpályát méltán megillető tisztelet megnyilatkozását. A leáldozó nap sugarai még áttörnek a felhőtakarón, és csodálatos ragyogásba vonnak mindent. „Argentína volt számomra a legszebb utazás, amit tettem valaha.” „Ezek voltak az utóbbi húsz évben a legszebb napjaim” – írja 1968. október 16-án. A sötétség azonban fátumszerűen, feltartóztathatatlanul közeledik.
Még Buenos Airesbe való indulása előtt leír két baljós mondatot. „Egészségileg nem vagyok jól. Azonban csak az utazásom után szeretném, ha megoperálnának.” Élete dél-amerikai fellobbanásának hőfokán bajait feledni látszik, és hazatérve így ír: „Teljesen egészségesen érkeztem meg hathetes utazásom után ide, Honoluluba.” A nyomasztó, kétes, fenyegető tünetek azonban szaporodnak. Békésy megkísérli elhitetni önmagával, hogy emésztőszerveinek működését az agglegényélettel járó rendszertelen étkezés zavarta meg. Ám a visszatérő bélvérzések után már nem halogathatja a kivizsgálást, és a Kaiser Kórházban készült húsz röntgenfelvétel kétségtelenné teszi a diagnózist. A daganat eltávolítása után egy második műtét is szükségessé válik. Állapota 1969 szeptemberében válságosra fordul; a második operációt követően ugyanis tüdőgyulladás lép fel, és a legyengült szervezet már végső erőtartalékait fogyasztja. Szeptember 2-án búcsúlevelet ír: „…valószínűleg néhány hét múlva pulmóniában meghalok.”
Az antibiotikumoktól támogatott természet mégis felülkerekedik, és novemberben már ismét bejár a laboratóriumába. Az operációk ideiglenes javulást eredményeznek, és szeptemberben az elmúlásba fáradtan beletörődő Békésy négy hónap múlva már Los Angelesbe repül, hogy – többek között – említett előadását is megtartsa. A következő év során levelei közérzetének szeszélyes váltakozásairól tanúskodnak. Elképzelhető, hogy a végső letörés felé haladó szervezetének belső érzéklése valóban váltogatja a csalóka biztatás és a veszély jelzéseit. Valószínűbb azonban, hogy ez a szenvtelenül éber intellektus is hajlamot érzett arra, hogy időnként az önáltatás törékeny kagylóhéjába zárkózzék.
A test szenvedése nyilván a lélek ellenállóképességét is kimeríti; és az értelem is hajlamosabbá válik a tények borúlátó megítélésére. 1968-ban a honolului egyetem vezetésében változások következnek be. Lemond a rektor és helyettese, bizonytalanná válik a Békésy-tanszéket felügyelő dékán helyzete. Mindezek betetőzéséül kivándorol Kanadába annak az intézetnek az igazgatója, melyhez az érzékszervi laboratórium tartozik. A változásokkal járó zűrzavar feltehetően kedvezőtlen közérzetet teremt az egyetemen; aligha magyarázza azonban a fenyegetettségnek azt az érzését, amit a professzorból az események kiváltanak. A bajok egészségének megrendülésével egy időben következnek be, és ez a körülmény magyarázza, miért reagál oly érzékenyen azokra a személyi változásokra, amiket professzortársainak jó része valószínűleg csak egy vállrándítással vesz tudomásul. A korábbiakban már beszéltünk arról, hogy Békésyn könnyen vesz erőt a kishitűség érzése. Nem tagadható az sem, hogy pályafutása során érték méltánytalan sérelmek, volt tehát bizonyos alapja a pesszimizmusra. Nehezen hihető azonban, hogy a honolului egyetem büszkeségének, a világhíres tudósnak akár laboratóriumát, akár állását komoly veszedelem fenyetette volna az egyetemi vezetés kicserélődése következtében. Élete végének nyomasztó lehangoltságához mégis hozzájárul a létbizonytalanság tudata.
