BEÖTHY LEÓ ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYTÖRTÉNET
BEÖTHY LEÓ ÉS A MAGYAR TUDOMÁNYTÖRTÉNET
Beöthy haláláról hírt adtak a lapok, Findura Imre a Pesti Hírlap január 8-i számában írt nekrológot. A fiatal statisztikus munkatárs szép portrét rajzolt Beöthyről, kiemelve önerejéből szerzett óriási tudását és mély emberségét. A Magyar Tudományos Akadémián a szokásos emlékbeszédet György Endre, a rendkívül képzett gazdasági szakember tartotta. György visszaemlékezése elsősorban Beöthy közgazdasági munkásságával foglalkozott, más és jelentősebb alkotásairól csak futólag emlékezett meg. Ezen a hiányosságon túl csak csorbította Beöthy érdemeit, hogy György Endre magáévá téve Pulszky Ágost véleményét, Beöthy munkásságát az élettől idegennek minősítette. Közrejátszott ebben minden bizonnyal az a vita, amely az 1873 óta elhúzódó és világszerte jelentkező gazdasági válsággal összefüggésben a védvám és szabadverseny teoretikusai között kibontakozott. A helyzetet bonyolította, hogy a védvám Angliában nemcsak a konzervatívoknak, de a liberálisoktól leszakadó és a torykhoz közeledő liberálisoknak a követelésévé is vált. György Endre, amint erre Halász Gábor Magyar viktoriánusok című tanulmányában rámutat, áttekintést adva a „Budapesti Szemle” 1875-ös évfolyamában a legújabb közgazdasági irányzatokról, aggodalommal állapította meg Adam Smith gazdasági iskolájának világszerte erősödő bírálatát, és fejtegetéseiben Beöthyt is az új konzervatívok közé sorolta. György Endre – és ez írásából kiderül – a különben is hanyatló liberalizmus utolsó, de fontos maradványának az eltűnésétől, és a két végletnek: egyrészt a konzervativizmus, másrészt a szocialista tendenciák előretörésétől tartott.
Beöthynek a konzervatívok közé való besorolása erőltetett és jogosulatlan volt, mert a védvám kérdésében egészen mások voltak nála a motívumok. Nem került sohasem egy sorba azokkal, akiknél a védvám a nemzeti elzárkózás, a szűk látókörű nacionalizmus ürügyéül szolgált, és politikai, valamint eszmei téren egyre reakciósabb álláspontra helyezkedtek.
A liberalizmusnak merev értelmezését, a gazdaság belső törvényszerűségéből fakadó, az embereknek és a társadalomnak az akaratától független politikai intézmények befolyásoló vagy irányító szerepét kizáró automatizmus szemléletét Beöthy sohasem tette magáévá. Fenntartásai, sőt ellenvetései az idők folyamán sokasodtak, de ez nem vitte Kállay Bénihez hasonlóan a konzervativizmus táborába, segítőtársává vált, ha közvetve és nem mindig egyértelműen is, a már jelentkező radikális és szocialista irányzatoknak. Nem tekinthető véletlennek, hogy a századforduló fiatal tudósnemzedékének egyik tagja, Bolgár Elek, 1909-ben a „Monatsschrift für Soziologie” számára írott tanulmányában már felfigyelt Beöthy Leó munkásságára. Egyébként még váratott magára Beöthy munkásságának kellő és sokoldalú méltatása. Nem jelentette ezt sem a „Századok” 1883-as évfolyamában megjelent recenzió, sem a György Endre által szerkesztett „Nemzetgazdasági Szemle” egyoldalú véleményezése 1884-ben. Beöthy munkáinak alaposabb ismeretéről tanúskodott ugyanakkor Lánczy Gyulának 1881-ben megjelent A faluközösség eredete című könyve. A szerző Beöthytől eltérően, és vele is vitatkozva, az ősi társadalmak elemzését nem a jövő számára alakított pozitív példaként végezte. Lánczy Morgan kutatását követve arra a megállapításra jutott, hogy az első társadalmi struktúrák dezintegrált, kis közösségek voltak. A vagyoni egyenlőség uralkodó volt ebben a fejlődési szakaszban, és ez az állapot a vadászat és állattartás szintjein is megmaradt. A földművelés kezdetekor fennállt továbbra is a vagyonközösség, de ez a fejlődés során fokozatosan felszámolódott, és ezáltal felbomlott maga a faluközösség is. Lánczy a továbbiakban támadta azokat a nézeteket, amelyek az egykori egyenlőségre hivatkozva ezt a jövőre szeretnék alkalmazni; Lánczy ezeket a célokat erkölcsi, társadalmi és gazdasági érvekre való hivatkozással elvetette. Amíg Beöthy a múltban is az emberi együttműködést tartotta fontosnak, és ennek növekedő szerepében látta a haladás igazi biztosítékát, addig Lánczy ismét az egyéni érvényesülést tette a fejlődés céljának.
1890-ben megjelent az „Ethnographia”, a Magyar Néprajzi Társaság hivatalos közlönye. Első számában jelent meg Katona Lajos elvi jelentőségű cikke, az Ethnographia, Ethnologia, Folklore. Katona a néprajz alapvető vizsgálódási területeiként a természet- és kultúrföldrajzot, az etnográfiát, etnológiát és folklórt jelölte meg. A néprajzi szociológia céljának a következőket tartotta: „Az illető népnek a társadalmi fejlődés lépcsőzetén elfoglalt helye társadalmi intézményeinek absolut (az egyetemes emberiség haladására vonatkoztatott) és relatív (saját népisége fennmaradásának érdekéhez mért) becse; az ezen becslésből levonható következtetések és általános elvek rendszere; a nép jövőjének a tudományos belátás szerint megállapítható prognózisa s az ebből esetleg levezethető elővigyázati (törvényhozási) rendszabályok.” Katona eme meghatározása, amelyet ő az általa felhasznált irodalomban is megjelölt kutatók, köztük Tylor, Spencer és mások munkássága ismeretében alakított ki, lényeges vonatkozásaiban Beöthy célkitűzéseivel és módszereivel azonos. Annak ellenére, hogy Katona indokoltnak és egyenesen fontosnak minősítette ezt a jellegű kutatást, az „Ethnographia” későbbi számai nem szenteltek helyet Beöthy munkásságának ismertetésére és méltatására.
A néprajz a múlt század évtizedeiben elismert tudományággá vált, és számos művelője szemében Beöthy amolyan amatőrnek tűnt, aki pályája során volt irodalmár, publicista, közgazdász és társadalomfilozófus, hogy végül a társadalmi antropológiával is megpróbálkozzon. Gyakori, sőt talán általános is, hogy a rákövetkező nemzedék értetlenebbül áll az előzővel szemben, mint a későbbiek. Mennyivel nagyobb megértés és egyben történeti igazság mutatkozott meg a fasizmus áldozataként fiatalon meghalt Halász Gábornak azon írásaiban, amelyekben a XIX. század hatvanas-hetvenes éveinek politikai gondolkodásával foglalkozott.
Több mint fél évszázaddal Beöthy halála után, 1942-ben jelent meg Halász Gábor Magyar viktoriánusok című kiváló tanulmánya, amelyben a kiegyezést követő évek nagy generációjának a tagjai között Beöthy Leót is számontartotta. Érdemes idézni ezzel kapcsolatban írásának egyes részleteit. „A kiegyezés utáni évtizedben ez a közgazdaságon nevelődött, széles látókörű, gyakorlati érzékű nemzedék vezető pozíciókba kerül és teljes erővel nekilát ifjúkori eszményei megvalósításának:.. Az íróasztal mellett, hivatali szobákban kodifikáló, a törvényhozást gyökeresen és eredményesen az új idők szelleméhez alkalmazó vezetők szinte máról holnapra varázsoltak elő modern intézményekkel rendelkező Magyarországot … A kor hősének, a vállalkozó típusnak, a gazdasági élet kapitányainak frissességben nem marad mögötte, koncepcióban pedig messze felülmúlja őket ez a bürokrata réteg; a nemzet legjobb erői gyűlnek össze egy történelmi pillanatban a hivatalszobákban. Ha az elmúlt évtizedekben az országgyűléseken, most a minisztériumokban kell keresni az elitet, osztályfőnökök, tanácsosok egyszerre tudós és munkás világában.” A helyzet a továbbiakban az országban végbemenő változásokkal párhuzamosan megváltozott, és erre mutat rá Halász Gábor, így folytatva gondolatmenetét: „…az évek folyamán hátvédjük, a hivatal is megváltoztatta jellegét. Túlnépesedik, az első válogatott elitet felváltja a vidékről áramló réteg, amely egyszerűen elvesztett birtoka pótlását keresi állásában, és a hivatal erkölcsi és szellemi arisztokratizmusát a könynyebb és külsőségesebb reprezentálásra cseréli. Legfőbb nehézségük pedig, hogy polgárosító munkájuk, az új elvekkel igazgatás, a lázas kodifikálás, külföldi polgári intézmények elültetése többé-kevésbé légüres térben marad, mert a törvények életreváltója, a polgári osztály nem akar megszületni. A megnyílt munkaterületen, kezükben a hatalommal, lelkükben a nyugtalan tettvággyal, megint csak doktrinéreknek számítanak; realizmusuk, nagyszerű kezdeti eredményeik megtörnek a közeg lomha ellenállásán. Rá kell eszmélniök, hogy a változtatás rendjében leglényegesebb a társadalmi szerkezet átalakítása; az elvi kérdésektől, a forradalmak szükségességének és az állami hatalom mértékének problémáitól így fordul most a bírálat az organikus bajok felé. Ennek elvégzése azonban egy újabb nemzedékre hárul…” – írta Halász Gábor, és eme újabb nemzedék tagjainak felsorolásában említi Beöthy Leót is.
A „magyar viktoriánusok”, köztük Beöthy is, osztoztak névadóiknak abban a hitében, hogy a tudomány és technika az emberiség törvényszerű fejlődésében rendkívüli szerepet töltenek be. Igen szemléltetően írja ezzel kapcsolatban Halász Gábor a Csengery Antal című tanulmányban a következőket: „Az ipari század akkor jutott el önérzete legmagasabb fokára, és Londonban tárja fel büszke eredményeit a világnak. Széchenyi emberekkel ismerkedett az útján, Szemere Bertalan politikai rendszerekkel, Csengery most gépeken ámul, a Kristálypalota, a Polytechnikum csodáin, elektromos mutatványokon, eszközökön, amelyek egészen új világot ígérnek a régi helyén. Megkezdődött az anyag költészete; hallgassuk meg átszellemült leírását. »Augusztus 13-át a kiállításban töltöttük. Szédítő, kábító s minden várakozást felülmúló látomány. Nem tudja az ember, mit nézzen, hol kezdje, s kétségbeesik, hogy képes lesz-e mindezt valamikor mind átnézni! Óriási temploma a világ művészi tárgyainak, iparának és termékeinek… A gépek iszonyú zaját, zörejét, csattogását, moraját, fütyölését, a gőzgépek bömbölését csak akkor halljuk, ha az illető osztályba, a hol a gépek vannak, megyünk. Minő gépek ezek! Egyik egész zuhatagot hajt. S a tömérdek szobor mindenfelé, a legjelesebb művészektől stb.« Bizony, újfajta művészet is bontogatja szárnyát, amelyik nem fél a mesterségektől, sőt tőlük kap ihletet; Csengery, a humanista, korával együtt elbűvölten helyesel, már a vallásból keres hasonlatot a kiállítási csarnokra (templom!), a polytechnikum gondolatát, ahol »a tudományos kísérletek roppant nagy mérvben, sok költséggel, virtuositással végrehajtvák«, hogy a vívmányokat mindjárt bemutassák a közönségnek, a legszebb eszmének tartja. »S gondoskodva van közben, könnyebbszerű élvezetekről«, értsd, humorisztikus előadásról búvárharangban a terem közepén levő tó fenekén, hangversenyről számos zongorán, és olyan orgonákon, hogy nagy templomot megrendítenének, egyik mégsem zavarná a másikat, olyan nagyok az arányok. Az ipari civilizáció virágjában van. De a polgári hatalom és a gazdaság is. »A Temze körül járván, bementem egypár dockba. Mi roppant vagyon! Mi óriási világkereskedés! Világrészek szerint vannak felosztva a dockok. Itt Új-Zeeland amott Nyugat- vagy Kelet-India«. A királynő, akinek uralkodásáról nevezik majd ezt a hatalmas fellendülést, Csengerytől is megkapja a hódolatot. »Sok nagy eszme áll kapcsolatban nevével. Csak a kiállítást érintem. Hatott a formák csinosítására, szépítésére is ehaszonkereső nép közt. Hogy az ipar művészi alakban jelenik meg most már a világműtárlaton: részben az ő érdeme.« Így megigézve tér azután haza a magyar viktoriánus.”
A viktoriánus gondolkodásnak, az ötvenes-hatvanas évek Angliájának optimizmustól duzzadó szemléletének a képe nem lenne teljes, ha figyelmen kívül maradna még egy fontos tényező: az evolúció elve a társadalomban. Innen a társadalmi antropológia iránti nagy érdeklődés, és az az igény, hogy a társadalmi embertant tekintsék a tudományok, és ha közvetve is, a tudományos igényű politika alapjának. J. W. Burrow mutat rá 1966-ban megjelent Evolution and Society. A Study in Victorian Social Theory című kiváló művében, hogy a viktoriánus szociológusok és szociálantropológusok, így Spencer vagy Tylor is, a társadalomtudományokban a társadalom fejlődésének a vizsgálatát és törvényszerűségeinek feltárását az emberiség jövőjének alakítása érdekében folytatták. Az antropológia vonatkozásában Tylor, majd Frazer ezt ismételten hangsúlyozták, érdemes ezzel kapcsolatban idézni Frazernek a liverpooli egyetemen tartott székfoglalójából a következő részletet: „Az antropológiának…, a szó legtágabb értelmében az a célja, hogy felfedezze azokat az általános törvényeket, amelyek az emberiség történetét a múltban szabályozták és amelyek, ha a természet tényleg egységes, azt a jövőben is ezen törvényszerűségen felépülő várakozásunknak megfelelően szabályozni fogják.”
Frazer székfoglalójának magyar nyelvű szövege A társadalmi embertan célja címen jelent meg 1914-ben a „Huszadik Század” hasábjain, miután előzőleg a Psyche's task második kiadása függelékeként 1913-ban első ízben került a nyilvánosság elé. Az antropológiai evolucionizmus, amelynek Beöthy Leó az úttörője lett hazánkban, még a századforduló után is elevenen ható eszmei irányzat maradt, nem is szólva arról, hogy Engelsnek 1880-ban megjelent és Morganra támaszkodó A család, állam és magántulajdon eredete című munkája révén a tudományos szocializmus elméletének is részévé vált. Érthetetlen, hogy miközben Beöthy Leónak olyan eszmetársai, mint az amerikai Ward és az orosz Kropotkin ismételten és jogosultan szerepeltek a hazai tudományos sajtóban, továbbá a társadalmi darwinizmusnak olyan szélsőséges képviselőivel, mint Gumplowiczcal vagy Ratzenhoferrel módjában állott a hazai közvéleménynek megismerkednie, Beöthy Leó sorsa az elhallgatás lett. Amíg Gumplowicz és Ratzenhofer nézetei alkalmasak voltak arra, hogy alapot nyújtsanak a hatalom igazolására az Osztrák-Magyar Monarchiában általában és Magyarországon különösen, addig Beöthy Leó társadalmi antropológiája többek által már idejétmúltnak és naivnak tekintett aspektusai ellenére számos alapjában helyes elemet tartamazott még mindig.
Érdemes ezzel kapcsolatban egybevetni Beöthy életútját Kállay Béniével. Igaz, hogy a nagy próbatétel ideje a Beöthy halálát követő évtizedekben következett be. Csak találgatni lehet, hogy egykori barátai és munkatársai közül kinek az útját követte volna. Nagyon valószínűtlen, hogy Kállay Béniét, aki konzervatív ellenzékiségét feladva a közös külügyminisztérium magasrangú beosztottja lett 1879-ben, majd 1882-ben közös pénzügyminiszter és Bosznia-Hercegovina kormányzója. Kállay Béni a „Budapesti Szemle” 1900. évfolyamában név közlése nélkül a boszniai problémával foglalkozott, és ezt alkalmul használta fel arra, hogy kifejtse az emberekről alkotott véleményét. Halász Imre hívta fel a figyelmet arra, hogy Kállay emberképe mennyire megváltozott pályafutása során. A fiatal Kállay, amikor nem magyar és fejlettségben elmaradt területen megkezdte kiküldetését 1867-ben, még minden ember és embercsoport előtt nyitva álló és megnyitható lehetőségek hirdetője és bajnoka volt. A helyi szokásokban és idejétmúlt intézményekben a fejlődés akadályát, az elmaradott vagy elmaradó népeknek más fejlett népek mellé való felsorakozása gátját látta. A nyolcvanas években azonban módosultak nézetei és sok rokonvonást mutattak az angol gyarmatosításnak főleg Indiában alkalmazott módszereivel. Alapelvvé és gyakorlattá Kállay Béninél is egyre inkább az vált, hogy a hagyományos intézményeket, régi szokásokat, a gazdasági és társadalmi munkamegosztásnak kialakult formáit és azoknak megfelelő uralmi rendszereket nem kell megbolygatni, mert azok jól felhasználhatóak a megszálló hatalom helyzetének megszilárdításában. Kállay és munkatársai részletes felméréseket végeztek, amelyek a helyi intézmények vizsgálatán túl a hagyományos gondolkodás szerepét is figyelembe vették, így Kállay bizonyos fokig néprajzi jellegű információkat is beépített terveibe.
Kállay Béni számára több évtized távlatából idejét múltnak és gyakorlatilag használhatatlannak tűnt az a társadalmi antropológia, amely az emberiség egységének a gondolatán alapult, és a fennálló különbségekben csak fázisbeli eltérést látott, amely behozható, ha – ez volt a viktoriánus gondolkodás egyik jellemzője – minden nép rátér a virágkorát élő és fejlődés betetőzését jelentő Anglia útjára. Az angol „csoda” azonban néhány évtized után a múlté lett, Kállay Béni sok mindenből kiábrándult, és ha nem is Angliából, de annak liberális változatából. A liberalizmus elvetésével Kállay Béni elvetette a társadalmi evolúció elvét annyiban, amennyiben az egyet jelentett volna az alsóbb társadalmi osztályoknak és a fejletlenebb népeknek teljes egyenlőségre irányuló igényével.
Nem a védővám vagy közgazdasági kérdések voltak azok, amelyek hosszabb távon választóvízül szolgáltak Beöthy Leó számára. A megváltozott körülmények között megmaradt a társadalmi evolúció hívének messzemenő társadalmi, politikai és eszmei következtetéseivel együtt. Mint a társadalmi evolúció teoretikusa, elkerülhetetlenül olyan probléma közelébe kellett hogy kerüljön, mint a társadalmi fejlődés új hordozójának a kérdése. A válasz a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kibontakozó szocialista mozgalom szempontjából már elég egyértelmű volt, de az útkeresés vele nem merült ki. A kérdés elől azonban nem lehetett többé kitérni, a XIX. Századból véglegesen át kellett lépni a XX. századba. Ez történt Beöthy egykori barátjával, Halász Imrével, aki hosszú keresés majd hallgatás után a XX. század első évtizedében eljutott nemcsak a „Nyugat” köréig, hanem 1912-től fogva annak a szerkesztésében is kivette részét. Halász Imre jelentkezése olyan személyiségek körében mint Ady Endre, Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Elek Artur, Kaffka Margit, Laczkó Géza, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Ignotus és Fenyő Miksa jelezte az idők változását. Amidőn Halász Imre 1918-ban meghalt, Ignotus emlékezett meg róla a „Nyugat” 1918. március 16-i számában, többek között a következőket írván: „Az öreg Halász Imre nem volt idegen a már új Magyarországon, mert ha embereiben nem is, de eszméiben és törekvéseiben tulajdonképpen inkább az ő országa volt, mint a fiatal korabeli, mikor ez ország igazában csak egypár nagy és előrelátó fiának az óhajtásában élt.”
És közéjük tartozott Beöthy Leó is.
