JELLEMRAJZ”
JELLEMRAJZ”
Az életrajzíró akkor kerül igazán nehéz helyzetbe, amikor írása végén szembe kell néznie a kérdéssel: milyen ember is voltaképpen hőse? Igen, Csengery pedáns, pontos, családszerető, végtelen szorgalmú, kikezdhetetlen becsületű ember volt. Csupa pozitív jelző. Akad persze néhány negatív is. Följegyezték róla, hogy nemigen volt fogékony az élcek, az irónia, a gúny iránt, hogy inkább emlékeztetett gépezetre, mint élő emberre, hiszen tévedhetetlennek tartották, s egész élete is valósággal programozottan zajlott. Nehéz volt közel férni hozzá, sohasem ivott, nem dorbézolt hajnalig senkivel sem. Tisztelték, becsülték, elismerték, méltányolták, ám – valószínűleg csak nagyon kevesen szerethették.
És itt kell szólnunk egy olyan jellembeli vonásáról, amely – bár rokonszenvesebbé többé nem teheti – alkatának legfigyelemreméltóbb eleme. Ez a vonás az önfegyelem képessége. Mert a szenvtelen és száraz Csengery voltaképpen utazó világfi, gyermekeiért mindenre kész családapa, feleségét egyenragú társként tisztelő-szerető férj, minden látványosság nélküli hű barát, hisztérikus vagy melankolikus barátai számára egyaránt „éjjel-nappal rendelő” pszichiáter, és – ha minden kötél szakad – párbajhős. A szenvtelen Csengery az utolsó politikai párbajozók közé tartozott; ő, aki mindenkivel a megegyezést, a kiegyenlítés lehetőségét kereste. Török Jánossal, a konzervatív publicistával volt korántsem „gáláns afférja”. És Csengery gyerekesen bosszankodó levélben panaszolja Gyulai Pálnak, mennyire sajnálja, hogy golyója a duellum során nem lyukasztotta ki Török fülét.
Csengery Antal, a kisgyermekeit sorra eltemető tragikus sorsú apa, a „rebellis” Beőthy Ödönért egykor akár halni kész jurátus, 1848-ra, a kiontott magyar vérre, Petőfire mindig könnyezve gondoló pedagógus, a becsületébe gázolón párbajjal elégtételt követelő büszke bihari nemes a kívülállók, az utókor számára úgy maradt meg, mint a fegyelem, a mértéktartás, felkészültség és hozzáértés rideg és száraz szimbóluma, első hivatásosan politizáló polgári politikusaink egyike. Ha e kötet elején található portréjára pillantunk, szakállára, amit kóros sápadtságának leplezésére növesztett, komoly szemébe, melyek mindennek a lényegét pillantották meg, talán felfedezzük a Jókai-hőshöz hasonlóan kőszikla keménységű centralistában a sebezhető, sérüléseitől lassanként befelé elvérző embert. 1880. július 13-án könyvvel a kezében, asztalánál ülve halt meg: halálos mellbaja sem kényszeríthette ágyba.
Csengery Antal kortársai szemében egyfajta élő intézménynek tűnt. Súlyos betegségét követő, tehát semmiképpen sem váratlan halála ezért valósággal megrázta az Akadémiát, amelynek elnökválasztásán – alig néhány héttel halála előtt – még komoly esélyekkel indult. (Arany János maradt végül az elnök, Csengeryt 42 szavazattal, egyetlen ellenszavazattal másodelnökké és a legrégibb akadémiai bizotság, a Történettudományi Bizottság elnökévé választották meg.) Az Akadémia „intézőszellemének” eltávozásával keletkezett űr pótlása az apparátusban évtizedekig nem is sikerült. Jegyzőkönyvek bizonyítják, hányszor emlegették sóhajtva Csengery judiciumának hiányát, amikor nehéz pénzügyi, tudománypolitikai kérdésben okos döntésre lett volna szükség.
A halálesetből a kánikulában pihegő főváros „eseménye” lett. Kiderült, hogy Csengery hihetetlen fegyelmezettsége – röntgensugár még nem világíthatta meg a beteg tüdőt – orvosai és családja előtt is elkendőzte a kór veszedelmes előrehaladottságát. Persze nem szándékosan titkolódzott. Tartásának, méltóságának megőrzését mindenekelőttvalónak tekintette, fájdalmairól, testi kínjairól szinte sohasem panaszkodott. Elhunyta másnapján – a nyári szünet ellenére – az Akadémia (az összegyűlt tagok létszámát tekintve is) rendkívüli ülésen saját halottjának nyilvánította. A temetés szokatlan díszpompával zajlott le. A palota feldíszített előcsarnokában helyezték el ravatalát, rajta az Akadémia koszorúját. Szász Károly emlékbeszéde után a Pauler Tivadar igazságügyminiszter által vezetett akadémiai küldöttség tolmácsolta a családnak az Akadémia részvétét és fájdalmát. A szünet utáni első összes ülés és igazgatótanácsi ülés – legfontosabb napirendi pontként – jegyzőkönyvben rögzítette, hogy Csengery Antal emlékének ápolására „az Akadémia szellemi munkásságának fejlesztése és irányozása, anyagi viszonyainak rendezése és javítása körül szerzett érdemei elévülhetetlen jogcímet képeznek”. (Akadémiai Értesítő 1880. 113.)
Tudós és kevésbé tudós társaságok, önképzőkörök, egyletek, egyesületek rendes, levelező és dísztagját ezrek kísérték utolsó útjára. Az első részvéttávirat arról biztosítja az özvegyet, hogy „Csengery Antal családjának gyászában egy ország vesz részt”. (A táviratot Tisza Kálmán küldte, akinek politikai térnyerésével arányosan csökkent Csengery képviselőházi aktivitása.) Ferenc József távirata viszont a kiegyezés egyik vezéralakjának szólt, hiszen – ahogyan az egyik lap írta – „régi harcosok kis seregének egyik utolsó harcosa veszett el vele”. Az üveglappal fedett érckoporsó a főváros által adományozott kettős díszsírhelyre került.
Maga Csengery egész életében pontosan tudta, hogy az a típus, amelyet ő képviselt, a tudós, az előnyök, kompromisszumok súlyait patikamérlegre tevő politikus, a magával és másokkal szemben is puritán, maximalista, a nemzeti hevületet mindig „európaisággal” hűtő centralista típusa sem a kortársak, sem az utókor szemében nem lel igaz megbecsülésre.
Halála után, szinte még sírja fölött azonnal megkezdődött a tetemrehívás. Hevesen bírálták, de sokkal többen igaz és őszinte gyászt éreztek. A lapokban a nekrológok egymást érték: a közös nevező bennük Csengery kikezdhetetlen becsülete. Emlékbeszéd-irodalmunk talán legszebb darabját neki szentelte a fegyvertárs, Gyulai Pál: „Hiányzottak benne ama tulajdonok, amelyek pártvezérré vagy szónokká avathatják az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt mentes bizonyos merevségtől vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének egész gazdagsága … Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában, a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki sem értette jobban a szerteágazó véleményeknek egy központban való egyesítését, a töredékes eszméknek egy szerves vázlatba olvasztását és szabatos formulázását, mint ő.” (Gyulai Pál: Emlékbeszéd Csengery Antal fölött. – Gyulai Pál emlékbeszédei. Buda–Pest, 1890. 129.)
De amilyen hevességgel folytak a Csengery-életmű értékelése körüli viták, olyan hamar el is hunytak. Csengery előre látta, hogy tevékenységére a feledés homálya borul. „Hiúság nélkül szeretni a hazát, homályban és zajtalanul küzdeni érdekeiért” – írta Deákról, de ez inkább őt jellemezte.
Amikor a főváros elöljárósága 1938-ban felállította szobrát, a hírt tudtul adó újságírók már alig tudták, ki is volt valójában Csengery Antal. Keserűen kérdezte a Nyugat Őrjárat c. rovatában Joó Tibor: „Ennyi volt hát ez a férfiú, ki a reformkorszak olyan nagy alakja volt, olyan formátumú személyiség, és olyan teljesítményekkel, hogy Széchenyi–Kossuth Deák után bátram említhetjük az ő nevét?” (Nyugat 1938. I. 483.)
Hadd válaszoljon a kérdésre maga Csengery Antal: „A történetírás, mely rendesen oly szépen tünteti föl a szenvedély és cselekvés embereit, és oly kicsinyekül a mérséklet embereit, feledi, hogy az a neme a bátorságnak, mely az észből indul ki, nem kisebb, mint amelyeket szenvedély támogat.”
