„KÖZBENJÁRÁSOMMAL ELOSZLATNI A NEHÉZSÉGEKET”. CSENGERY ÚJRA POLITIZÁL
„KÖZBENJÁRÁSOMMAL ELOSZLATNI A NEHÉZSÉGEKET”.
CSENGERY ÚJRA POLITIZÁL
CSENGERY ÚJRA POLITIZÁL
Tudománytörténeti tárgyú sorozat címszereplője, mint politikus? Csengeryvel kapcsolatban az olvasó – ha idáig jutott az életművel való ismerkedésben – nyilván már nem érez meglepetést. Miután azonban 1860 utáni közvetlen politikai szereplése talán nem illeszkedne törésvonalak nélkül az eddig elmondottakhoz, a fenti című fejezet mindössze (alkatilag is) a politikus Csengeryvel kapcsolatos néhány tényt – szinte csak a felsorolás igényével – szeretne rögzíteni.
Amikor a Magyar Történelmi Társulat nevezetes „Fontes” sorozatában 1928-ban Csengery Antal iratai, levelei, naplórészletei napvilágot láttak, az Előszó joggal utalt arra, hogy a kötetben közzétett adatok bizalmas jellegük miatt nem kerülhettek előbb a nagyközönség elé. 1924-ben a Monarchia szétbomlása után 6 évvel, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Történelmi Társulat elnöke levélben kérte fel Csengery Antal fiát, Lorándot, hogy apja irathagyatékát rendezze sajtó alá. Mint minden gyermeke, Loránd is apja gyenge fizikumát örökölte: igen korán elhunyt. Végakarata értelmében a Társulat titkára, maga Lukinich Imre vette át a Csengery-kötet elkészítése körüli teendőket, aki tőle megszokott precíz, szabatos, Csengeryhez méltó pontosságú, mintaszerű forráskiadványt szerkesztett. Ehhez Csengery Antal veje, báró Wlassics Gyula írt bevezető tanulmányt, amely szubjektív hangvételével, magánéleti kérdésekre való összpontosítással jó kiegészítése a még saját személyes írásaiban is kimért, önmagával szemben is távolságtartó Csengery Antal életművének jobb megértéséhez.
„Míg mások mulattak, élvezték Bécs örömeit, én tanultam, combináltam az adatokat, gondolkodtam a teendőkön, írtam, formuláztam, revideáltam, javítgattam mit mások írtak, vagy az összeütközéseket egyenlítettem ki pártunk tagjai közt, s a Deák-párt és az ellenzék, a magyar és német delegatio között … S aztán, ha az ember nyugodt kedéllyel dolgozhatna! De egy perfid ellenzék s nézetem szerint a kellőnél engedékenyebb és amellett szeszélyes kormány (Andrássy, Lónyay stb.) közé szorítva mindenikkel folytonos tusában, örökös izgatottságban dolgozni, minden ülésben, köz- és magán tanácskozmányban, mindenre figyelve, mindig jelen lenni, s itt küzdeni szóval, otthon meg, mikor pihenésre volna szükségem, szakadatlanul törni a fejemet, írni, formulázni: ez, édes Rózám, nem egy ember feladata, engem fölemészt. Soha nem fekszem le reggeli két óra előtt, s már hét órakor íróasztalom előtt ülök.” (CsAHIF 285.) Feleségének – neki egyedül – levélben panaszolta a viharos kvótaügyi tárgyalások szünetében, milyen népszerűtlen és hálátlan szerepet bíztak rá, amelynek sikeres vagy sikertelen alakítása személy szerint őt úgyis csak népszerűtlenségre kárhoztathatta. Ausztriával egyezkedni: ez Magyarországon nem volt érdem, de az osztrákok szemében sem volt „szükséges rossznál” kellemesebb.
Csengery politikai elképzelései 1840 óta mit sem változtak: centralista stílusban 1860 után is azt az irányt követte, amely nem a közjogi kérdésre, nem a magyar és osztrák államközi viszonyra koncentrál, hanem a határainkon belüli parlamentarizmus megteremtését vallotta céljának.
A kiegyezési törekvésekben Deáknak nemcsak „jobbkeze” volt, sokak szerint még jóval több is. Később ő maga – ha szóvá tették – többnyire elhárította az efféle vélekedést: „tettem, dolgoztam Deák számára, amit csak kért tőlem, és mindig az volt a törekvésem, hogy Deák legyen megelégedve azzal, amit dolgoztam.” (CsAHIF 13.) Közös tevékenységük jellegét illusztrálja, hogy Deák híres Lustkandl-ellenes írása, mely Csengery felkérésére készült, Csengery iratai között található a Széchenyi Könyvtár Kézirattárában, kétségtelenül Csengery kézírásával. Deák szerzősége persze aligha vonható kétségbe, de Csengery munkatársi szerepe sem.
1850 és 1860 között Csengery Antalt a magyar közélet minden színterén megtaláljuk. Az Akadémia, a Gazdasági Egyesület, a Földhitelintézet, a Kisfaludy Társaság, egyéb testületek, társaságok igényelték útmutatását. A Pesti Naplóban, majd az általa alapított és szerkesztett Budapesti Szemlében a régi centralista politika általa kapott újra fórumot. Csengery 1861-től haláláig képviselő volt. Bár elvből nem vállalt miniszterséget, most már egyértelműen a „minisztercsináló” kevesek közé tartozott. A kiegyezési törvényt megszövegező 65-ös bizottság előadójaként az 1867/XII. törvény jelentős mértékben az ő keze munkáját őrzi. Egyik szervezője volt az elmérgesedő belpolitikai válságot átmenetileg megoldó 1875. évi pártfúziónak. A magyar és osztrák fél közös ügyeinek érintkezési módszereit az ő indítványai alapján szabályozták, a magyar bizottság „üzeneteit” is Csengery fogalmazta meg. A „horvát kiegyezés” magyar részről az ő munkája. A magyar országgyűlés pénzügyi bizottsági előadója, majd elnöke volt, ilyen minőségben az első modern államköltségvetéseket ő készítette el. Buda és Pest egyesítésekor a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslat részben az ő munkája, ő indítványozta a közös közmunkatanács szervezését is. Pontosan azonban már természetesen lehetetlen rekonstruálni és rögzíteni a névtelenül buzgólkodó Csengery minden egyéni kezdeményezését. Jellemző, hogy mindössze egy törvényünk megalkotását emlegette sajátjaként: az „összeférhetetlenség” elvét szentesítő törvényt. (Ezt is csak midőn sajtótámadás érte, hogy a Hitelbank hitelpolitikájának alakításával a bécsi Rotschildokat szolgálja. CsAHIF 383. s.k.k.)
Politikai alaptétele volt, hogy a magyar érdekek védelmének ügye a pánszláv környezetben és fenyegetettségében csak Bécsre orientált, de a lehetőségig független magyar külpolitikával és szabályszerű, demokratikus, népképviseleti parlamentarizmussal szolgálható. 1861-ben szülőföldje, a bihari kerület választotta képviselőjének. Választási programjában természetesnek tartja, hogy Beőthy Ödönre, a „rebellis” Bihar legendás ellenzéki követére emlékezzék, ki – mint Csengery írja – „nekem mesterem, majd szeretett barátom vala – s int, buzdít, fölemel nagy példájával”. (A bihari választókerület elnökéhez. 1861. április 1. CsAÖM IV. 245.)
Beőthytől mindenekelőtt stílusában tért el Csengery Antal. Sokszor hitet tett az 1848-as törvénykönyv – mint centralista jogalkotás – mellett, és az nála nem a választók megtévesztését szolgáló hazafiaskodó kortesfogás volt. „Mi egyéb a 48-iki alkotmány, melynek elismerését követeljük, mint programja azon lapnak, (ti. a Pesti Hírlapnak – Sz. Gy. T.), amelynek egykor szerkesztője voltam? … De ami másoknak törvényes alap, előttem egyszersmind a legmélyebb politikai meggyőződés eredménye, közjogi viszonyainknak az európai államtudománnyal combinálása, az egyedüli forma, melyben körülményeink közt mind helyhatósági, mind országos kormányzásunkat valósíthatni s alkotmányos szabadságunkat biztosíthatni vélem. Ez intézmények lebegtek pályám kezdetén eszménykép gyanánt, mely után az ifjúkor egész lelkesedésével törekedtem: ez intézményekben látom jelenleg, mint férfiú, megtestesítve, amit alaptörvényeink s a koronázási hitlevelek elvben annyiszor kimondottak. Egész politikai pályámat, hitemet, összes elveimet, erkölcsi lényemet kellene megtagadnom, ha ez alkotmánynak egyetlen alapelvéről lemondanék.” (Uo. 243.)
És Csengery a fentiek szellemében, centralista indíttatású pályáját a kiegyezési „béke” kompromisszumának tető alá hozásával zárta le. Az egykori centralista elképzelések kodifikációja során mindvégig főszereplő volt, az 1867-es törvények védelmében pedig az első frontvonalban harcolt.
Amikor a Hátrahagyott iratokat közzétették, a Protestáns Szemle recenzense, R. Kiss István joggal szögezte le: „Neve a korszak politikai, társadalmi és kulturális életével elválaszthatatlan kapcsolatban van.” (Protestáns Szemle 1930. 118.)
