A CSŰRY-ISKOLA
A CSŰRY-ISKOLA
A nyelvjárási irodalomban az 1950-es évek legelejétől tűnik fel ez az elnevezés (Bárczi Géza, Deme László, Végh József és mások), de napjainkban is találkozunk vele, és lényegében arra a 30–40 szakemberre vonatkozik, akik Csűry debreceni nyolc éve idején előadásait hallgatták, valamilyen nyelvjárási körből szakdolgozatot, doktori disszertációt készítettek. A Csűry-iskola hatása azonban ennél sokkal szélesebb körűnek mutatkozott, és egyes területeken hatása mind a mai napig kimutatható.
A népnyelvi búvárlat módszere című munkáját Csűry tulajdonképpen a gyűjtés vezérfonalának szánta, melyben többször is hangsúlyozta, hogy a különböző tudományágak milyen sokat meríthetnek a nyelvjáráskutatás eredményeiből. „Hogy más tudományoknak mennyire szükségük van a népnyelvi búvárlatok eredményeire, annak bizonyítására csak a településtörténetet említem fel. Népnyelvkutatásunk már eddig is sok támasztékot nyújtott pl. a moldvai magyar telepek eredetének megállapításához. Több tudósuk a nyelvjárások összevetése alapján keres összefüggést pl. a székelység és a többi, főleg a nyugati magyarság között. Ilyen kérdések végleges tisztázásához nincs még elég nagy és elég megbízható nyelvjárási adatkészletünk. E téren sokat mondhatna az egyes nyelvjárások mondathanglejtésének összehasonlítása (ami olyan jellemző pl. a székely nyelvjárásokra), azonban e tekintetben népnyelvünk legnagyobb része még nincs felkutatva.”
Utal arra, hogy a hazai nemzetiségek, különösen a németek, a különböző szláv népek milyen jelentős eredményeket értek már el a nyelvjáráskutatás területén. De a példákat tovább szélesítette a németek és franciák irányába. Igazi és követendő példaként a finneket és észteket említi a legtöbbször. A finnek Szótár-alapítványuk és az azt megelőző szervezeti formák segítségével olyan ösztöndíjas nyelvjárásgyűjtőket alkalmaztak, akik egyetemet végeztek, esetleg magasabb tudományos fokozatot is szereztek, mindenesetre megtanulták a gyűjtés és feldolgozás alapvető kérdéseit. Érdemes megemlíteni azt is, hogy ezek egy része 3–4 évig dolgozott egy helyen, és így a szókincsanyag jelentős részét össze tudták gyűjteni. Csűry ezt a formát tartotta a legmegfelelőbbnek, hiszen lényegében a Szamosháton maga is így dolgozott. Bár tudta, hogy mindennek ellenére elsősorban pénzügyi okok miatt nem lesz könnyű, de legfontosabbnak tartotta, hogy hallgatóit úgy képezze ki, hogy erre a nagy feladatra vállalkozzanak. Nagyon bízott abban, hogy a megfelelő képzettséggel rendelkező fiatalság lelkesedésével a nehézségeket le fogja küzdeni.
Arra törekedett, hogy egységes lejegyzési módot, olyan könnyű fonetikus írást hozzon létre, melyet a megfelelő hangtani képzettséggel rendelkezők könnyen el tudnak sajátítani, ugyanakkor az így lejegyzett szövegek az adott nyelvjárás legfontosabb sajátságait megfelelő módon tükrözzék. A századforduló idején, de később is annyiféle fonetikus írást alkalmaztak, hogy azokból a valódi hangalakot nem vagy csak részben lehetett kikövetkeztetni. Bárczi Géza írja ezzel kapcsolatban: „Az első világháború után bizonyos egységesülés kétségtelenül megindult ugyan azzal, hogy Csűry Bálint… a maga jelölési rendszerét egyre szélesebb körökre próbálta kiterjeszteni; a kísérlet azonban alig hatott tanítványai körén túl. A többi egyetemi városokban – ha volt nyelvjáráskutatás – más irányú egységesülés ment végbe. S mindezt egy új színnel gazdagította Wichmann, majd az ő nyomán a pécsi kutatók, akik a finnugor fonetikus jelölést kezdték alkalmazni. Az egyes nyelvjáráskutató »iskolák« a harmincas években még egymás feljegyzéseit is csak bizonyos előtanulmányok után voltak képesek megfejteni; még nehezebben boldolgult velük a nagyközönség, amelyre ezek az »iskolák« nem is voltak tekintettel. A közösségtől való előfordulás alól csak Csűry Iskolája volt a kivétel. Csűrynek mindenesetre érdeme marad az, hogy az úgynevezett nagyolt átírás elvét tudományosan megalapozta, és alkalmazására sok értékes gyakorlati útmutatást adott.”
Csűry az egyszerű fonetikus írását már a szamosháti gyűjtése során kialakította, és a Szamosháti Szótárban következetesen alkalmazta. Mindezt példákkal gazdagon illusztrálva A népnyelvi búvárlat módszere füzetében foglalta össze, mely a Csűry-iskola terepgyűjtési munkájának éppen úgy alapul szolgált, mint ahogyan a feldolgozásban is segítséget nyújtott. Ebben Csűry a nyelvjárást egésznek tekinti, falvanként, tájanként, amit önmagában, a saját rendszerében kell gyűjteni és vizsgálni. Ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy a köznyelvvel való összehasonlítás, a nyelvjárási sajátosságok megállapítására feltétlenül szükséges, és ezzel a lehetőséggel Csűry Bálint is rendszeresen élt.
„Mindazt, amit a nép ajkáról gyűjtünk, akár egyes szó, akár szöveg, a kiejtéshez híven kell feljegyezni. A nem híven följegyzett szöveg nyelvtudományi célokra nem használható.
Hogy híven följegyezhessük a népi szöveget, ahhoz szükség van 1. fonetikai ismeretekre, 2. jó fülre és megfigyelőképességre és 3. némi gyakorlatra.
Legelőször tisztába kell jönnünk az illető nyelvjárás hangjaival. Különösen pedig a köznyelvitől eltérő beszédhangokkal. A magyar nyelvben ez nem nehéz dolog, mert nem sok a köznyelvitől eltérő hangok száma.”
A hallgatók képzése úgy történt, hogy heti három órában meghallgattak egy általános hangtani előadást, melyben a példák egy jelentős része nyelvjárási, sőt szamosháti kiejtésű volt. Majd az 1932-től meghirdetett Magyar nyelvészeti gyakorlatokon kerültek elő a népi szövegek lejegyzésének kérdései, később 1935-től kezdve A népnyelvi gyűjtés módszere címen az előbbi mellett külön szemináriumot is hirdetett, melyen a nyelvjáráskutatás elvi és gyakorlati kérdéseit adta elő, illetve a lejegyzési módszereket ismertette és gyakoroltatta.
Csűry egységes lejegyzési módszere kétségtelenül komoly haladást jelentett minden előző kísérletekkel szemben. Az a lejegyzési rendszer, amit Csűry kidolgozott, technikai eljárás, mely tudományos alapokon nyugodott. A jó módszer alkalmazása, ha nem vették figyelembe, hogy a nyelvjárások között, de azokon belül is eltérések tapasztalhatók, különösen hangtani területen, könnyen sematizmushoz vezethetett, mint arra példákat is lehet találni. Ezzel kapcsolatban az ugyancsak Csűry-iskolában nevelkedett Imre Samu a következőket állapítja meg: „Nagy és elévülhetetlen érdeme Csűrynek az egységes hangjelölési rendszer megteremtése és bevezetése a magyar nyelvjáráskutatás gyakorlatába, de ugyanakkor nem lebecsülendő hibája – s talán egy kissé magának az új irányzatnak a gyermekbetegsége is – a meglehetősen uniformizált, sematikus feljegyzési módszer.” Ez a sematizmus nem Csűrynek volt a hibája, hanem egyes kezdő tanítványoké, akik még nem rendelkeztek megfelelő ismeretekkel, és a professzoruk iránti teljes odaadás azt diktálta, hogy az ő szamosháti eredményeit hangtani vonatkozásban is, az általuk vizsgált nyelvjárásra alkalmazzák.
Érdemes ezek közül néhányat megemlíteni. Így a diftongusok kérdését veti Deme László a Csűry-iskola követőinek szemére: egy nyelvjárásban csak egy típusú kettőshangzót jelölnek. Megállapításai sok esetben találóak, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy ugyanabban a nyelvjárásban eső és emelkedő diftongusok éljenek egymás mellett. Ez a már Horger által is hangoztatott elv a későbbiekben nem bizonyult igaznak, és ezt már 1944-ben Végh József is korrigálta az előző évtizedre kiterjedő sárréti (Bihar és Békés megye) lejegyzései tapasztalataként. Imre Samu, aki már az 1940-es évek első felétől kezdve többször visszatért a hang jelölésben megnyilvánuló sematizmus kiküszöbölésére, egy későbbi munkájában a szótagzáró l, r, j nyújtó hatásával kapcsolatban is tesz megállapításokat. Erre azért is szükség mutatkozott, mert Csűry egy megjegyzését úgy is lehet értelmezni, hogy ez a hatás az összes magyar nyelvjárásban érvényesül. „Egyrészt már Csűry gyakorlatában – írja Imre Samu –, de ugyanígy több tanítványánál is, kivétel nélküli szabállyá válik az, hogy a szótagzáró l, r, j előtt a magánhangzó mindig hosszú. Ez ebben a merev formában azonban szintén semmiképpen sem igaz; ugyanis egyrészt a nyúlás ténye és foka – mint ahogy ezt ma [1971] már eléggé világosan látjuk – más tényezőktől (pl. hangsúlyos helyzet, szótagszám, emfatikum stb.) is nagymértékben függ; másrészt maga a jelenség az ország egyes területeire, pl. a Tiszántúlra elég jellemző ugyan, másokra azonban alig vagy egyáltalán nem.” Ezt a hangtani
jelenséget elsősorban egyes Csűry-tanítványok még dunántúli gyűjtésekben is jelölték, ahol ezzel egyáltalán nem találkozhattak, másrészt, ahol valóban hallhatták, ott olyan mechanikusan alkalmazták, ami a való életben nem fordulhatott elő.
Továbbmenve Csűry a nazalizációs jelenségekkel kapcsolatban a következőket állapítja meg: „Szótagzáró nazális mássalhangzó orrhangúsítja és ha rövid, megnyújtja az előtte ejtett magánhangzót, maga pedig elvész, ha utána spiráns mássalhangzó (h, s, sz, f, j, z) vagy r, l hang következik… De vigyázni kell itt egyes kivételekre: konyha, ponyva, pányva, egyves. Arra is vigyázni kell, hogy a labiális nazálissal: az m-mel csak labiális spiráns (f, v) előtt történik ez a jelenség.” Ez ilyen formában a szamosháti nyelvjárásban valóban megtalálható. De a szabály ilyen mereven a Tiszántúl nagy részére sem érvényes, a Dunántúlra és a palóc nyelvjárásokra egyáltalában nem vonatkozik. Úgy látszik, hogy ezt már Csűry is észlelhette, mert az 1937/38-ban előadott hangtani előadásában már sokkal enyhébben fogalmazott.
Mindez a néhány torzulás, ha valóban előfordult is a Csűry-tanítványok munkájában, az egész lejegyzési módszer helyességét mégsem érintette alapvetően. „Aligha lenne helyes és méltányos – írja Imre Samu –, hogy a nyelvjáráskutatás említett negatív vonásait egyedül csak vagy akárcsak elsősorban is Csűry személyéhez kössük, illetőleg a Csűry-iskola sajátságainak tüntessük fel… Én úgy gondolom, hogy ez a szemléletmód nem korlátozható még csak általában a tárgyalt kor dialektológiai kutatásaira sem, hanem – mutatis mutandis – jellemzi az akkori egész nyelvtudományunkat. Azaz: e kor nyelvjáráskutatásának eddig vizsgált sajátosságaiban a kor nyelvszemléletének többé-kevésbé jellemző vonásai tükröződnek.”
Az Első Országos Népnyelvkutató Értekezlet 1941. októberében meg próbálta az egységes lejegyzés elvét érvényesíteni az összes intézmények és kutatók számára. Csűry alapelvét, mely szerint mindent a kiejtéshez híven kell lejegyezni, az értekezlet elfogadta, és általánosan, bizonyos korrekciókkal, az egyszerűbb fonetikus írást kívánta kötelezővé tenni. Ettől kezdve az I. Országos Nyelvész Kongresszusig (1949. december) nem sok szó esett a lejegyzés kérdéseiről. Itt egy olyan módszert fogadtak el, mely az előzményeket is figyelembe vette, és a későbbiekben a Magyar Nyelvjárások Atlaszában is alkalmazásra került.
Csűry nagy jelentőséget tulajdonított az összefüggő szövegek gyűjtésének. Ilyet maga is szép számmal jegyzett le, és tanítványaitól is szívesen közölt a meginduló Magyar Népnyelv évkönyvben. Valamennyiünknek mondta, hogy szöveget gyűjtsetek, meséket, bár ez utóbbinak nehézségére és buktatóira külön felhívta a figyelmet. Ezek során a korabeli gyűjtés két módszerét is ismertette: „A népmese pontos, szó szerinti följegyzése nem könnyű feladat. Két módja lehet. Az egyik a diktálás, tollbamondás. Itt arra kell vigyáznunk, hogy olyan gyorsan írjuk, amilyen gyorsan csak lehet, nehogy a beszélő kizökkenjen a folyamatos előadásból. A másik a gyorsírással való följegyzés, melyet azután írunk át fonetikusan. Mindkét esetben szükséges, hogy a fonetikus ejtés szempontjából még egyszer ellenőrizzük a szöveget. A feljegyzett szövegen változtatni, javítani, stilizálni nem szabad, legföljebb maga a mesemondó változtathat itt-ott a saját kifejezésein. Meg kell hagyni a szöveget eredeti, bármilyen kezdetleges alakjában.” Meg kell mondanom, hogy a gyorsírással lejegyzett fonetikus átírás a gyakorlatban kivihetetlennek bizonyult, és a kísérleteken túl alkalmazásra nem is került. A szöveggyűjtések közül messze kiemelkedik Végh József Sárréti népmesék és népi elbeszélések c. (Debrecen, 1944.) munkája, mely megbízható lejegyzésével lehetővé teszi e táj nyelvjárásának, hangtanának, alaktanának, mondattanának megismerését is, de ugyanakkor jelentős segítséget nyújt e terület néprajzi kutatása számára is.
Csűry a Szamosháti Szótár megjelenése után is úgy gondolta, hogy egy-egy nyelvjárás megismerésének egyik legfontosabb útja: szótárának elkészítése. Ezért tárgykörök szerinti szótárak gyűjtésére biztatta tanítványait. Élete utolsó éveiben a szakdolgozatok és a doktori disszertációk nagyobb része ilyen munkákból állt. Mindig Wichmann egy megállapítása lebegett szeme előtt, mely szerint a tanulmányok, feldolgozások idővel elavulnak vagy elavulhatnak, a szöveglejegyzések és a szótárak mindig megmaradnak, és a későbbi feldolgozások számára alapul szolgálhatnak.
Ebben az időszakban a tárgyak és a szavak (Wörter und Sachen) egységét hangsúlyozta, bár ezt maga ezzel az elnevezéssel sohasem illette. A tárgyak és elnevezésük között kapcsolat van, de ezt csak akkor tudjuk igazában feltárni, ha mindegyiket a lehető legalaposabban ismerjük. Ezért a tárgyakat nemcsak leírni kellett, hanem lerajzolni, lefényképezni, hogy így azok tulajdonságai minél jobban kidomborodjanak. Később már azt is tervezte, hogy egyes munkafolyamatokat keskeny filmre felvéve örökítsék meg tanítványai. Másrészt a nyelvi anyag minél teljesebb és sokoldalúbb rögzítését követelte meg, a ragozott alakok, a példamondatok arra szolgáltak, hogy a nyelv életében való elhelyezkedésüket figyelemmel lehessen kísérni.
A gyűjtés és feldolgozás tárgykör-monográfiákban készült, melyek a legtöbb esetben egy nagyobb szótári terv részét alkották volna. Bár ezek Csűry haláláig éppen csak felmerültek, mégis szükségesnek tartom a legfontosabbak megemlítését. A Békési Szótár elsősorban Szabó István és Végh József munkájára épülve az egyik legnagyobb magyar község szókincsanyagát kívánta rögzíteni. Már itt is jelentkezett az az igény, hogy ne csak a jelenkor szókészletét, hanem levéltári anyag alapján a múltét is feldolgozzák. A Sárréti Szótár főleg Végh József és Bakó Elemér gyűjtéseire számított, de a munkában már kezdetkor legalább 6–8 egyetemi hallgató részt vett. A Hajdúsági Szótár alapanyagát Szilágyi László tízezret meghaladó cédulája alkotta volna, melyet a hozzá csatlakozó 5–6 gyűjtő a kétszeresére emelt. A Rétközi Szótár a nyelvjáráskutatás szempontjából kevéssé ismert Szabolcs megye egy részére kívánt fényt deríteni, elsősorban Szerdahelyi István és Vécsey Klára munkássága alapján. A Palóc Szótárt, melyet Medvesaljinak lehet inkább nevezni, Kovács István már akkor is hatalmas adatmennyiségére épült volna fel. Szűcs Ferenc a Szigetközi Szótár elkészítését tervezte, míg Imre Samu Felsőőrött végzett 4 gyűjtése az egyedüli, mely tájszótár formájában meg is jelent. Bartha Katalin Szlavóniában végzett szótári gyűjtéseket, az utóbbi értékes anyaga sajnos megsemmisült a háború folyamán. Már e nagyon rövidre szabott és korántsem teljes áttekintés is mutatja azt a kibontakozó hatalmas munkát, melyet Csűry halála előtt 4–5 évvel megindított.
Mindezeknél azonban nagyobb szabású vállalkozásnak ígérkezett a Debreceni Civis Szótár, melyből jó néhány témakör gyűjtése nemcsak befejeződött, hanem meg is jelent. Nem tudom egész pontosan megmondani, hogy a Debreceni Civis Szótár terve mikor bukkant fel, de ez 1936/37. tanévben már többször esett szó róla, és a gyűjtés már javában folyt. Az 1938. őszén megalakult Magyar Népnyelvkutató Intézet három kiemelt munkaprogramjában az egyik helyet foglalta el. Ennek fontosságát az indokolta, hogy Debrecen mint kisugárzó központ nagy terület népi kultúráját befolyásolta, a szellemi életét: egyházát, iskoláit irányította. Már a XVI–XVIII. század között olyan centrum, ahova nemcsak az országból, hanem messze annak határain túlról is érkeznek kereskedők, utazók, katonák, vándorló iparosok, akik nemcsak több-kevesebb új elemet közvetítettek a város kultúrájában, hanem abból sok mindent magukkal is vittek. Érdemes arra is utalni, hogy egyik centruma éppen Debrecen a görög kereskedőknek, akik mint török alattvalók főleg balkáni, török, de később nyugati árukat s is hoztak a jó felvevőképességgel rendelkező város piacára. Más kereskedők, mint az Szabó T. Attila nagyszerű Erdélyi Szótörténeti Tárából kiderül, a város híres termékeit Erdélybe is eljuttatták. Debrecenből a Református Kollégium sok diákja kelt útra külföldi egyetemekre, és különböző ismereteket hoztak magukkal, nemcsak szellemieket, hanem anyagiakat is (pl. földművelési eszközök tervét), és igyekeztek itthon azokat meghonosítani. Az itteni céhek szabályzatai messze földön mintául szolgáltak, a város vezetősége pedig gondosan ügyelt arra, hogy az ipar és kereskedelem érdekeit szolgáló rendelkezéseket hozzon.
A Debreceni Civis Szótár terve néhány ponton különbözött a Szamosháti Szótártól. Így elsősorban abban, hogy az élő nyelv mellett jelentős mennyiségű történeti anyagot kívánt feldolgozni. Ezt Csűry az egyes részfeladatok kijelölésekor nyomatékosan hangsúlyozta: „A gyűjtők nemcsak az élő civisszavakat jegyzik fel, hanem felkutatják a levéltárakban a régi okiratokat, a céhek iratait és jegyzőkönyveit is. Belőlük egész sereg kihalt debreceni szót és fogalmat ásnak ki és jegyeznek fel a nagy civisszótár számára. A debreceni civilszótár nemcsak a ma élő szavakat fogja tartalmazni, hanem a régi iratoktól megőrzött műveltségszavakat és fogalmakat is felöleli.”
Gyakorlatban mindez úgy jelentkezett, hogy jómagam már másodféléves koromban, 1937 tavaszán Csűry tanácsára felkerestem a Városi Levéltárat, a Déri Múzeumot megfelelő történeti anyag feltárása céljából. Az igazság az, hogy hiányos történeti, levéltári, múzeológiai ismereteimmel nem vagy rendkívül nehezen boldogultam. Munkámat még az is nehezítette, hogy a földművelés szakszókincsét, illetve a régi debreceni társalgási nyelvet kellett kutatnom, melynek egyrészt határait egy kezdő és járatlan kutató nemigen tudta meghúzni, másrészt az ilyen jellegű szavak a levéltári feljegyzésekben – mint arról az azóta eltelt csaknem fél évszázad alatt nagyon sokszor meggyőződhettem – rendkívül szétszórva fordulnak elő. Magam nem is azzal kezdtem, hanem a Protocollum Appropriationum kéziratos könyvvel (ezt adták ugyanis a kezembe), mely a XVIII. század legvégéről és a XIX. század elejéről az elveszett, elbitangolt, ellopott jószágokat írta le, mindenütt megjelölve azok színét. Ennek különösképpen megörültem, mert akkoriban jelent meg Bartha Katalin: Szókincstanulmány a magyar nyelv színelnevezéseiről c. (Debrecen, 1937.) kiváló munkája, mely engem arra lelkesített, hogy valami hasonlót készítsek Debrecennel kapcsolatban. Ennek egyes céduláit – úgy emlékszem – átadtam a Debreceni Civis Szótárnak, mert magam Csűry tanácsára csakhamar teljesen a földművelés és annak szókincse kutatására adtam fejemet.
Viszonylag könnyebb volt azoknak a helyzete, akik egy jól körülhatárolt foglalkozási ág, pl. tímár, csizmadia, pipás, szíjgyártó, szabó stb. szókincsének összegyűjtését tűzték ki feladatul. Ezeknek a céhiratait ugyanis a levéltárban, illetve akkor még jórészt a Déri Múzeumban, a céhládába zárva őrizték. Így azok áttekintése könnyebben indulhatott, és bizonyos általános ismereteket szerezve már más levéltári forrásokat is fel tudtak a kutatók tárni. Ezzel magyarázható, hogy elsősorban a jellegzetes debreceni iparágak kidolgozása indult meg, de például az állattartás szókincsének összegyűjtésére nem vállalkozott senki.
Csűry azonban nemcsak tanítványait vonta be ebbe a nagyszabású munkába, hanem a terület kiemelkedő kutatóit is. Így elsősorban N. Bartha Károlyt, tanszékének magántanárát, aki a debreceni fésűsmesterségről, illetve a debreceni gubásokról írt dolgozatában a szókincsanyagot is feldolgozta. Egy alkalommal 1938-ban elküldött Zoltai Lajoshoz (1861–1939), aki ebben a korban legjobban ismerte Debrecen történetét és művelődéstörténetét, hogy tapogatózzam az együttműködés lehetőségéről. Az azóta felszámolt Görbe utcai lakásán nagyon kedvesen fogadott Zoltai, és késznek mutatkozott a Civis Szótár segítésére, melyre azonban betegsége, majd halála miatt nem kerülhetett sor. A Debrecen másik kitűnő tudósával, Balogh Istvánnal kiépülő kapcsolatot jelzi, hogy a Debreceni Varga Céhre vonatkozó adatközlése a Magyar Népnyelvben jelent meg. Ez a néhány példa is mutatja, hogy Csűry a Debreceni Civis Szótár munkálataiba olyan szakembereket is be kívánt vonni, akik nem tartoztak a Népnyelvkutató Intézethez. Ma azonban visszatekintve a vállalkozásra, úgy látom, hogy e nagy munka elvi kérdései, különösen történeti anyaggal tervezett kiszélesítése, nem nyugodott eléggé kidolgozott alapon, idő pedig – Csűry korai halála miatt – nem volt arra, hogy a kérdések tisztázódjanak.
Egy másik tisztázatlan kérdéscsoportra Bárczi Géza mutatott rá (A városi népnyelv kérdéséhez. Magyar Nyelvjárások 3: 81.). A vallások szerinti különbözőségeknek a nyelvjárásokban való megjelenését elemezte, és utalt arra a tényre is, hogy 1930-ban az összes lakosság 51,5%-a nem Debrecenben született. Ezek kétségtelenül színezték és esetleg változtatták is Debrecen korábban sem mindig egységes nyelvjárását. „Bár Debrecen nyelvére vonatkozólag a részlettanulmányok nem hiányoznak – írja Bárczi – és a készülő cívisszótár szóadatai is állandóan szaporodnak, ebből a szempontból megfelelő vizsgálat még nem történt. Hogy azonban itt is alkalmasint vannak különbségek, azt az utcán, villamoson hallott eltérő kiejtések valószínűvé teszik, s alkalmasint ez a magyarázata Lükő G. kifogásainak, melyeket Balassa Iván A debreceni civis földművelés munkamenete és műszókincse c. művének hangtani megfigyelései ellen tett (Déri Múzeum Évkönyve 1939–40. 157.), ha ugyan azok a megfigyelések, amelyekre Lükő támaszkodik, helyesek és megbízhatók.”
Abból a 8-10 témakörből, melyet a hallgatók feldolgoztak, végeredményben három doktori disszertáció jelent meg, és tulajdonképpen ezek azok a mindenki által hozzáférhető tanúk, melyek a Debreceni Civis Szótár előkészületeiről vallanak. Az első Pető József A debreceni tímárok céh- és mesterségszavai (Debrecen, 1938.). Széles körű és alapos levéltári és helyszíni kutatás eredménye, sok munkamódszert elsőnek írt le, és szakszókincsét megbízhatóan rögzítette. Ezt a munkát két év múlva az általam írt disszertáció követte, sok mindent hasznosítva az előd módszertani eredményeiből. Hadd álljanak itt ezzel kapcsolatban Csűry értékelő sorai, melyet én mindenképpen túlzónak tartok visszatekintve nagyon is szerény munkámra, de idézni már csak azért is érdemes, mert a Debreceni Civis Szótár feladatairól és eredményeiről készített cikke egyike utolsó munkáinak: „Éppen most jelent meg Balassa Iván alapos szókincstanulmánya: »A debreceni civis földművelésének munkamenete és műszókincse«. Benne pár ezerre tehető civisszót gyűjtött össze és magyarázott a legmodernebb módszerességgel. Tanulmányában bemutatja a gazdasági eszközök pontos rajzait, a munkamenet legjellemzőbb mozzanatairól fényképeket közöl.” A harmadik tanulmány újabb két év múlva látott napvilágot Vámosi Nándor: A debreceni csizmadiák céh- és műszavai (Debrecen, 1942.). Erről a kiváló munkáról hadd idézzem véleményemet, amit ezelőtt több mint négy évtizeddel írtam: „A munka pontos fonetikai feljegyzése és lelkiimeretes gyűjtésen alapuló anyaga biztosít bennünket arról, hogy a debreceni Magyar Népnyelvkutató Intézet ismét jelentős lépéssel haladt azon az úton, amely a »Debreceni Civisszótár« megvalósulásához vezet”.
Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem sorolnám fel azokat a szakdolgozatokat, pályamunkákat, melyek kéziratban maradtak, hiszen ezeket nemcsak nagy lelkesedéssel készítették szerzőik, de értékük sokszor meghaladta azokat a szerencséseket, melyek napvilágot láthattak. A teljesség igénye nélkül hadd említsek meg néhány olyan dolgozatot, melyek szóanyaga belekerült volna a Debreceni Civis Szótár köteteibe. Elsősorban Eszik Mihály tanulmányait kell említenem, aki a pipakészítők és hentesek munkájának menetét és műszókincsét dolgozta fel, és az egyik legtermékenyebb és sokat tudó Csűry-tanítványnak számított. Pelsőczy Zoltán a szíjgyártó mesterségét, Debreczeny Gizella a szabómesterségét és műszókincsét gyűjtötte össze, és azt a régi céhtörténet anyagával egészítette ki. Számos olyan dolgozatra is emlékszem, mely csak szemináriumi fokot ért el, de értékes adatokat tartalmazott. Végh József, aki tevékenyen részt vett a nagy munka szervezésében, a középiskolások néprajzi és népnyelvi gyűjtéseivel gyarapította a szótár állományát.
A néhány év alatt felerősödött és jelentős eredményeket felmutató vállalkozás azonban mégsem valósult meg. Ennek oka elsősorban Csűry Bálint korai halála és az, hogy később a kutatók, a tanszék vezetői máshova tették a kutatás súlypontját. Mindehhez még a háború és gazdaságilag nagyon nehéz évek következtek, ami egyúttal a Csűry-tanítványok szétszóródását is eredményezte. Ezért a Debreceni Civis Szótár nagy terve teljesen lekerült a napirendről. Az első és egyetlen városi szótár nem is Debrecenben, hanem Szegeden valósult meg, nem kollektív, hanem Bálint Sándor egyéni munkája eredményeképpen, aki Csűry útmutatásait sok vonatkozásban figyelembe vette.
A gyűjtőmunka azonban nemcsak Debrecenben és közvetlenül környékén, hanem távolabb is folyt, nemegyszer a határokon túlra is kiterjedt. Csűrynek egyik alapvető útmutatásaként lehetőleg olyan szakdolgozatok készültek, melyeket mindenki saját nyelvjárási területén gyűjtött. A feljegyzés így megbízhatóbbnak látszott. Néhány témakört többen is választottak, így a földművelés leírását és műszókincsét. Ruszkay Endre: A földműveléssel kapcsolatos műszavak Göncruszkán (Abaúj megye) a későbbieknek is mintául szolgált (pl. Balassa Iván debreceni dolgozatának). É. Kiss Sándor: A földművelés munkamenete és műkincse Hajdúhadházon; Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941.); Toldi Zoltán: A kenyérmagvak termelésére és feldolgozására vonatkozó műszavak Jánd községben (Bereg megye). A másik kedvelt témakörnek bizonyult a táplálkozás, konyhamesterség. Itt a sort Bolla József: A népi konyhamesterség műszókincse Felsőgörzsönyben (Debrecen, 1939.) nyitotta meg; Vécsey Klára: A népi konyhamesterség műszókincse, munkamenete a Szabolcs megyei Ajakon (1939); Fekete Sarolta: A népi konyhamesterség műszókincse és munkamenete Kismányán (Nyitra megye, 1940.). Sokan foglalkoztak a kenderfeldolgozás kérdéseivel is. E területen Nagy Jenő: A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón (Kalotaszeg, 1938.) c. munkája az első, ő az, aki a kérdéssel kapcsolatban más jellegű gyűjtéseket is végzett, Takács és varrottas műszavak Magyarvalkón (Kalotaszeg, 1938.); Szerdahelyi István: A népi kendermunka műszókincse és munkamenete Demecserben (1940); Kovács István: A népi kendermunka műszókincse és munkamenete Medvesalján (1941). A különböző témájú leírásokat és szógyűjteményeket még lehetne tovább sorolni, de azt hiszem, ennyi is elég annak bizonyítására, hogy földrajzilag is meglehetősen nagy területet öleltek ezek fel.
„A szókincsgyűjtésnek új, elsősorban a Csűry-tanítványok által művelt, viszonylag rövid életű változata volt a tárgykör-monográfia – állapítja meg Imre Samu. – A szó szorosabb értelmében véve nem is nyelvészeti munkák ezek, hanem tárgyi néprajzi leírások, amelyek már a leírásban is igen nagy gondot fordítanak a tágabb értelemben vett műszóhasználatra, s a leíró részhez gazdag, gondosan összeállított, példamondatokban bővelkedő szótári rész csatlakozott. Ez a műfaj kétségtelenül hasznos formája a nyelvjárási gyűjtésnek, nemcsak komplex jellege, az így összegyűlt értékes szóanyag miatt, hanem azért is, mert bizonyos témaköröknek (pl. földművelés, kendermunka, táplálkozás, fazekasmunka stb.) az ország különböző területein való összegyűjtése módot adhat szóföldrajzi következtetések levonására, segítheti a jövevényszó-kutatást, sőt a művelődéstörténet számára is jelentős adalékokkal szolgálhat.” Való igaz, Csűry halála után ilyen szakdolgozat, illetve doktori disszertáció nem készült Debrecenben, de a kolozsvári egyetemen ezzel a műfajjal még évtizedek múlva is találkozhatunk.
Mint láttuk, Csűry tudományos munkálkodásában a nyelvjárásokkal összefüggő hangtani, alaktani, mondattani és jelentéstani kérdések fontos helyet foglaltak el. Az ilyen jellegű kutatásokat a legjobban felkészült tanítványainak is ajánlotta, sőt el is várta tőlük. Éppen ebben rejlett emberi és tudósi nagysága, hogy felmérte, hogy ki milyen jellegű munkálatokra képes. Ezek a dolgozatok a Magyar Népnyelv első két kötetében jelentek meg, és ma is fontos forrásul szolgálnak. Így többek között: Végh József: A felső nyelvállású, hosszú magánhangzók a békési nyelvjárásban; Szabó István: Ikerítődés a békési népnyelvben; Kovács István: A középső palócság e-hangjai; Végh József: A derecskei népnyelv igetövei és igealakjai, hogy csak néhányat említsek a számos dolgozat közül.
Fentebb már futólag utaltam arra, hogy Bihar megye helyneveinek összegyűjtését is Csűry indította meg. Az ilyen jellegű gyűjtés, bár a Szamosháti Szótárban is megtalálható, de a feldolgozását tekintve nem tartozott kutatási területéhez, bár azt nagyon fontosnak tartotta. Támogatta Szabó T. Attila kezdeményezését, aki valójában a harmincas évek közepétől kezdve mind maga, mind tanítványai révén a legtöbbet tette ezen a területen. A helynévgyűjtés lényegében Szabó T. Attila útmutató füzete alapján kezdődött 1937-ben, és Bihar megye 63 községének többségében jórészt befejeződött, de eddig sajnos egészében nem került kiadásra. Ezzel kapcsolatban írja Csűry: „A vármegye községeinek határneveit térképfelvételek kíséretében gyűjtik s az élő földrajzi neveket levéltári kutatások alapján egészítik ki.” E munkát közvetlenül Bakó Elemér, de különösen Végh József irányította, aki az itt nyert tapasztalatokat felhasználta az 1960-tól kibontakozó földrajzinév-gyűjtés megszervezésében, és ennek eredményeképpen vaskos kötetek jelentek meg. Ma az ország 19 megyéje közül sokban a gyűjtés már befejeződött, de valamennyiben legalábbis megindult. Aligha lehet kétséges, hogy e munka gyökere valahol Csűry Bálint és Szabó T. Attila együttműködéséig nyúlik.
Csűry hatása az erdélyi magyar nyelvjárás kutatására volt a legerősebb, melynek alapja a Szabó T. Attilával való tanítványi és baráti kapcsolatban található meg, Szabó T. Attila Csűryt mindig „mesterének és tanárának” mondta. E kapcsolat abból az 1932 előtti időből származik, amikor még mindketten Erdélyben éltek, és később ez a kapcsolat Debrecen és Kolozsvár között is megmaradt. Csűry kérte Szabó T. Attilát Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI–XIX. században (Zilah, 1934.) című doktori disszertációjának benyújtására. Mikor pedig Szabó T. Attila 1940-ben a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvtudomány professzora lett, lényegében Csűry szellemében nevelte a későbbiekben kiváló tudósokká érett tanítványait. A kapcsolat erősítésére és Csűry javaslatára 1941 januárjában Balassa Ivánt, majd egy év múlva helyére Imre Samut vette maga mellé a sokirányú, de elsősorban nyelvjáráskutató munka megszervezésére. Csűry halála után, a még életében hozott döntés értelmében, a Magyar Népnyelv III. kötetét a debreceni és kolozsvári kutatók közösen adták ki Bárczi Géza és Szabó T. Attila szerkesztésében. Közösen aláírt bevezetőjükben megállapítják: „A debreceni és a kolozsvári tanítványok, követők a szokásos kegyeleten túl is e kötetben a korán és váratlan hirtelenséggel elköltözött Csűry Bálint szellemének áldoznak nemcsak abban, hogy e kötetet az ő emlékének szentelik, hanem abban is, hogy dolgozataikban az őtőle megindított monografikus gyűjtés és feldolgozás módszerét érvényesítik és fejlesztik tovább.” A második világháború befejezése után Csűry által megindított munkálatok módszerei elsősorban és legteljesebben az erdélyi magyar nyelvjáráskutatásban Szabó T. Attila és tanítványainak kiadott és kiadatlan műveiben élt és fejlődött tovább.
Az értékelő összefoglalást hadd mondja el helyettem Imre Samu, aki Szabó T. Attila mellett a legtöbbet tett a magyar nyelvjáráskutatás fejlesztése területén a Csűry-tanítványok közül. Megalkotta A mai magyar nyelvjárások rendszere (Bp., 1972.) című alapvető kézikönyvét, melyben a következőket írta: „A magyar nyelvjáráskutatás – s így közvetve az egész magyar nyelvtudomány – történetében Csűry Bálint elévülhetetlen érdemeket szerzett. Személyes példamutatással, szívós, célratörő munkával, a hivatalos szervek részvétlensége, nemegyszer nyílt vagy burkolt gáncsoskodása ellenére mindössze néhány év alatt felvirágoztatta a magyar nyelvjáráskutatást, számottevő tanítványi gárdát nevelt ki. A debreceni egyetemet rövid idő alatt a nyelvjáráskutatás hazai központjává tette, s munkásságával megtermékenyítette a többi egyetemen, elsősorban a budapestin és a kolozsvárin folyó hasonló jellegű kutatásokat is. Az 1940-es évek végén meginduló rendszeres, széles perspektívájú nyelvjáráskutató munkához kétségtelenül ő teremtette meg a biztos kiindulási alapot. Az előzőekben rámutattam a Csűry-féle irányzat néhány elméleti-módszertani vonatkozású fogyatékosságára is. Ma ismereteink alapján a kisebb-nagyobb hibák körvonalait többé-kevésbé világosan láthatjuk, és megemlítésük feltétlenül szükséges a tudományág fejlődésének megrajzolásához. Semmiképpen sem volna azonban helyes és méltányos, ha Csűrytől számon kérnők azt, amire mi is csak bizonyos tudománytörténeti távlatok birtokában juthattunk el. A róla elnevezett irányzat pozitív vonásai, eredményei kizárólag vagy elsősorban az ő érdemei; hiányosságai igen nagy mértékben koráé is, és nagy részük szorosan összefügg a kezdet, a megindulás nehézségeivel. S mi, a mai kor nyelvjáráskutatói, akik összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között végezhetjük munkánkat, s akik számára az ő munkássága is nagyon sok okulással és tanulsággal szolgált, ha bizonyos kérdésekben szükségszerűen túlhaladtunk Csűry nézetein és gyakorlatán, végső konklúzióként csak a legteljesebb elismeréssel adózhatunk mindazoknak az elméleti, módszertani, nevelői és szaktudományi eredményeknek, melyeket Csűry Bálint a dialektológia területén viszonylag rövid idő alatt – elért.”
Vannak tudósok, akik hatalmas alkotásokat hagynak maguk után, de nincsenek követőik. Csűry Bálint nemcsak nagyméretű munkákat hagyott örökül, hanem tovább él tanítványaiban, ezért tovább munkálkodik általuk a magyar nyelvjáráskutatásban, de a néprajztudományban is, mert a tanítványok tovább hagyományozzák tudásukból mindazt, amit fejleszteni lehet és fejleszteni kell.
