I.
I.
A paraszttársadalom – Erdei Ferenc felfogásában – a társadalom alá szorult társadalom. Ennek a társadalom alá szorulásnak időszaka a rendiség jobbágyvilága, és úgy formálódott ki, olyan hatékonysággal, hogy a jogi kötelékek eltűnése vagy átalakulása után is, most már a belső elfogadottsága, az ebből adódó kötelékekre épülve marad a társadalom alatt.
„Olyan szolgarend a parasztság – summázta Erdei Ferenc –, amely maga is beletörődött az igába, s nemcsak a fölöttük uralkodó rend törvénye, erkölcse, konvenciói tartják egybe és szolgálatra szorítva, hanem maguk is hasonló szabályokkal kötik magukat.” (Erdei 1973, 36.) Nem minden földművelő paraszt tehát, csak az, aki a jobbágyi létben, a jobbágyság „nevelő rendjében” törvényekkel és az elnyomás eszközeivel úgy „megnevelődött”, hogy saját közösségeiben ennek a létnek megfelelő sajátos magatartásszabályokat és életformát alakít ki. A jobbágyság ennek a létnek az előiskolája volt, de még nem volt paraszt. Ahogyan azonban – a jobbágy még nem volt paraszt, úgy az első világháborút követő időszak Európában szinte mindenütt megbontotta már azt az alávetettséget, életformát és magatartásszabályokat is, amely az igazi parasztságot jellemezte, így azután e kor parasztsága vagy polgárosodott, vagy válságba került, de már nem paraszt.
A földművelő és a paraszt közötti különbség tehát az alávetettség belső elfogadásából adódik, amelynek fejében a társadalom ahogyan Erdei Ferenc hangsúlyozta – biztosítja, hogy a paraszt úgy rendezze be az életét, ahogyan akarja és ahogyan tudja. A társadalom egysége annyiban és abban nyilvánul meg, hogy „kiosztotta” a szerepeket az úrnak is, a parasztnak is. Ezek a szerepek nyitják azután a kapukat a „nagy társadalom” és a paraszti társadalom között, ezek a csatornák, amelyeken keresztül a szerepteljesítés kibomlik, és amelyeken keresztül a „két” társadalom érintkezik egymással. A társadalom a társadalomban koncepció azonban sok tekintetben mégis kérdéses marad. Mindenekelőtt utalnék Erdei Ferenc következő mondatára: „A nagy társadalom változásai szerint módosul a paraszti állapot és ehhez igazodik a belőle való kiemelkedés.” (Erdei 1973, 57.) Ez a mondat azt jelzi, hogy magának a szerzőnek a felfogásában sem olyan merevek a falak a paraszti társadalom és a társadalom egésze között: nem csupán a kiosztott szerepek alkotják a kapukat, hanem a társadalom egész berendezkedése, alapvető viszonyai, tulajdonviszonyai, a termelés rendje, fejlettsége sokféleképpen kondicionálják és alakítják a parasztság életét is. Igaz természetesen, hogy a parasztság (különösen az Erdei Ferenc által megrajzolt típus) sok tekintetben azonos vonásokkal rendelkezik mindenütt, különösen az életforma azonos és szembetűnőek a hasonló vonások is – ezeket egyébként a Parasztok hitelesen ábrázolja –, kérdés azonban, hogy az életforma azonos vonásai valóban csak vagy elsősorban az alávetettségből, az elfogadott szolgálatból származnak-e, vagy pedig a földművelés bizonyos fejlettségi fokán megjelenő, és egy ideig a fejlettségi fokot meghaladó állapotban is tovább élő vonásokkal van-e dolgunk? A termelés módja, fejlettsége, a tulajdonviszonyok alakulása stb. természetesen formálja az uralmi viszonyokat is, mégis úgy tűnik – közvetlenebbül is hatással van a paraszti lét, a paraszti életforma alakulására, mint csupán az alávetettség tényén keresztül. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az alávetettség önmagában, a „szolgálat vállalása” valamilyen elmosódó társadalmi szerződés alapján, vagy akár a földdel való „mitikus” kapcsolat önmagában elegendő lenne arra a megkülönböztetésre, amelyet Erdei Ferenc a földművelő társadalmak között kialakít, és amelynek folytán a földművelő társadalom egy meglehetősen szűk történeti periódusban és pusztán az európai földrészen történő megjelenését tekinti paraszti társadalomnak. Az imént idézett mondatával egyébként saját elméletének logikája ellenére, de mindenesetre a valóságnak megfelelően maga Erdei Ferenc is szélesebb összefüggéseket lát a paraszti lét és a társadalom egésze között.
Néprajzi megítélés dolga elsősorban e „társadalom a társadalomban” kulturális termékeinek elemzése és abból a szempontból való értékelése, hogy ezek mennyire függnek össze szorosan a paraszti életviszonyokkal, mennyire következményei ezeknek a viszonyoknak, és mennyire találhatók fel bennük a nagyobb társadalom kultúrájának nyomai, hogyan keverednek évszázadok során az „elemi” paraszti életviszonyokhoz tapadó termékek a társadalom általánosabb termékeivel. „Hogy milyen módszereket alkalmaz a paraszt termelése során – írja Erdei Ferenc –, hogyan él együtt társaival és egyáltalán milyen rendet tart az életében, annak egyedül irányadó mértéke, hogy mit követel meg a javak előállítása és ivadékainak szaporodása.” És tovább „A civilizáció két nagy birodalma: a termelés munkája és az együttélés rendje egyformán tükrözi minden mozzanatnál a paraszttársadalom kiszolgáló jellegét.” (Erdei 1973, 47–48.) Azok a következtetések, amelyeket szerzőjük e megállapításokból levon, sok tekintetben helytállóak, ám nem bizonyos, hogy csupán ezzel a „szolgálati” szereppel vannak összefüggésben. A család kétségtelenül termelési közösség is a paraszti társadalomban, valóban nem válik el a lakóhely és a termelés helye, ám mindezek a momentumok és más, most nem idézettek is – valamennyi földművelő létformára jellemzőek voltak a legutóbbi időkig, a nagyüzemi mezőgazdasági termelés megjelenéséig és előretöréséig. Erdei Ferenc pl. nem tekinti parasztnak az amerikai farmert vagy akár a nyugat-európai polgárosodott földművelőt sem. Az előbbi soha nem volt paraszt – írja –, mert hiányzott a szolgálat iskolája, az utóbbi pedig már túljutott a paraszti léten. Mind az amerikai farmer, mind a nyugat-európai földművelő családi munkaszervezetben dolgozott általánosan szinte napjainkig, és bizonyos részben ma is. A családi munkaszervezetet és ezzel a család termelő funkcióját a nagyüzemi gazdálkodás általánossá válása és korszerű fejlődése szünteti meg nyugaton éppen úgy, mint a szocialista társadalmakban. És ezt legutóbbi írásaiban Erdei Ferenc is világosan látta. Gondoljunk csak a Város és vidéke kitűnő bevezető fejezetére. Megmaradt azonban a családi munkaszervezet a fejlődő országok földművelői között mindenütt, ahol a szélesebb, pl. törzsi kötelékrend felbomlott, sőt ha a törzsi kötelék nagyon széles közösséget fogott át, azon belül is. Világosnak tűnik tehát, hogy pl. a család termelési egység volta, termelési funkciójának az életformában, kultúrában stb. megnyilvánuló jelentősége inkább a mezőgazdasági termelés meghatározott fejlettségi szintjével és az ebből fakadó jellegzetességekkel volt kapcsolatban, mintsem a paraszti társadalom „kiszolgáló” jellegével.
A parasztság – a mezőgazdasági tulajdonviszonyoknak, a mezőgazdaság termelési szintjének megfelelően – meghatározott helyet foglalt és foglal el a társadalom szerkezetében, s e helyhez a társadalom típusának megfelelően meghatározott uralmi viszonyok is kapcsolódtak és kapcsolódnak. Ezeknek az uralmi viszonyoknak a jelentőségét természetesen nem lehet vitatni, de a többihez képest abszolutizálni sem. Erdei Ferenc igen nagy érdeme, hogy a parasztságot vizsgáló szociológiai irodalomban éppen ő mutatott rá az uralmi viszonyok jelentőségére, életformát kondicionáló, életmódot és kultúrát alakító hatására. A szociológia története azt mutatja, hogy minden igazán jelentős felismerés abszolutizáltan jelentkezik első megjelenésében, és a későbbi kutatások feladata, hogy helyét és jelentőségét, a többi elemmel való összefüggését meghatározza. (Erdei 1973, 225–227.)
A parasztság, a paraszti társadalom imént elemzett alapvető jellemzőjét Erdei Ferenc még a Parasztokban bontotta ki. Későbbi munkáiban maga is elindult azon az úton, amely – különösen A magyar paraszttársadalomban végül is teljesebb képet adott a parasztságról, egymáshoz illesztve azokat a már a Parasztokban többnyire meg jelenő elemeket, amelyek (mint pl. a mezőgazdasági munka, a család, a munkahely és a lakóhely egysége, a falu stb.) a paraszti társadalom sajátosságait megadták. A Parasztokban keveredik az objektív leírás és az irodalmi igénnyel fogalmazott személyes vallomás. A magyar paraszttársadalomban az érzékletesen leírt viszonyok – gazdasági, szokási, kulturális stb. –, amelyek a parasztságot mint a társadalom munkamegosztásában sajátos helyet elfoglaló réteget a „társadalom alatt” tartották és tartják, már nélkülözik a szubjektív megközelítést, amelyet pozitívan és negatívan is értékeltek már. Különösen figyelmet érdemelnek a falunak és a parasztságnak egymás fejlődését visszatartó szerepéről írott mondatai, amelynek révén „a falu technikailag is meghatározott társadalmi kerete mindennél jobban biztosította a parasztság paraszti fejődését és konzerválódását”. (Erdei 1980, 98.)
A paraszti kultúra eredetéről adott fejtegetései, összetételének elemzése és három legfontosabb elemének meghatározása (magának a paraszti társadalmi helyzetnek a kiművelése, a „fölső rétegek” világából eredő áramlatok, a történeti népi „mélység” termékei), a parasztság belső rétegződése, átalakulásának – válságának – jelenségei, a belső ellentéteiből adódó feszültségek stb. vizsgálata több mint egy évtized kutatásainak letisztult termékeiként jelennek meg A magyar paraszttársadalomban, amelyhez aligha adhatók hozzá lényeges ismeretek a „történelmi” magyar társadalom utolsó időszakára.
Sőt ebben a munkájában már megjelenik a szélesebb társadalomban való gondolkodás, a paraszttársadalom történeti összefüggéseinek első néhány, a későbbiek során lényegessé váló momentuma. „A magyar társadalomfejlődés különösségének két következménye lett. Egyik, hogy a nemesi rend túlfejlődött, másik, hogy a parasztság túlmerevült” (Erdei 1980, 117.) – írta, s ebben a már előrevetült A magyar társadalom a két háború között c. alapvető jelentőségű kéziratának egy-két fontos nézőpontja is.
A két világháború közötti időszak magyar társadalmának elemzése két szempontból is példamutató. Egyrészt azért, mert világosan kimutatja a tárgyalt időszak legfontosabb jelenségeinek, a társadalmi tagozódásnak, az egyes osztályok és rétegek vonásainak történeti összefüggéseit, másrészt ebből a történeti elemzésből olyan következtetést von le – az osztály- vagy réteghelyzet és a státuspozíció inkongruens jelenségeire (a kifejezés természetesen újabb keletű) –, amelyre vonatkozóan a történeti irodalom is csak legújabban figyelt fel, a modern szociológiai kutatásokban pedig egyre több érdeklődést vált ki.
A történeti elemzés lényegében – ismét újabb keletű kifejezésekkel – a magyar társadalom megkésettsége, az ezzel összefüggő „másság” problémáinak és a modernizáció folyamatának következményeiből indul ki. „A magyar társadalom jellegzetes példája a kívülről kapitalizálódott kelet-európai társadalmaknak, tehát a magyar társadalom fejlődésében is jellegzetesen érvényesül a termelőviszonyok és a társadalomszerkezet sajátságos kettőssége. A magyar társadalom is a kapitalizmus termelőviszonyai szerint szerveződik és rétegződik, ugyanakkor azonban a társadalomstruktúra nem közvetlenül ennek a termelőmódnak a képződménye, hanem a feudalizmusból fennmaradt szerkezeti elemeknek a továbbalakulása. Emellett pedig a magyar társadalomra is jellemző a fáziskülönbség kiegyenlítődésének a folyamata, szóval a polgárosodás, valamint az is, hogy a történeti társadalomszerkezet mellett modern társadalom is épült a modern fejlődésben, a termelés kapitalista viszonyainak megfelelően… Nem általánosan és egészében polgári társadalom tehát, hanem a kapitalizálódással együtt fejlődött polgári társadalomnak és a kapitalista fejlődésben is fennmaradt rendiségbeli társadalomszerkezetnek az együttese.” (Erdei 1980, 294.) Mindezek alapján állapítja meg azután Erdei Ferenc a történeti-nemzeti és a modern polgári társadalom együttélését a két világháború közötti Magyarországon.
Nem kívánok most vitatkozni az Erdei Ferenc felfogásában imitt-amott megjelenő, esetenként inkább a kifejezés szintjén, a fogalmak használata terén mutatkozó pontatlanságokkal. A tőkés gazdasági szerkezet és a rendi maradványokat magában foglaló társadalomszerkezet kettőssége valóban probléma. Ennek a jelenségnek a tudata, éspedig mint a magyar gazdasági és társadalomszerkezetben érezhető kettősség, sőt a „nemzeti társadalomban” szinte idegen elemként jelentkező kapitalizmus képlete megtalálható századunk első évtizedeinek gazdasági-szociológiai irodalmában is. Az „idegen” kapitalizmus tétele – amelynek „idegenségtudata” valószínűleg összefügg a külföldi tőke szerepével a magyar tőkésrendszer kiépülésében, nemkülönben a gazdasági rendszert vállalkozóként és munkásként is hordozó „idegenek” (zsidóság, németség, csehek stb.) társadalmi súlyának növekedésével – azonban aligha védhető. Végeredményben még Erdei logikájában sem választható el egymástól a „történeti-nemzeti” és a „modern polgári” társadalom. A részelemzések során ugyanis Erdei Ferenc is mindig megállapítja a kettő összefüggését, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy még ha a magyar társadalmat „kívülről” érő behatások fontosságát érzékeljük is (bár kétségtelen, a külső hatásokat ebben az időszakban semmiképpen sem értékelhetjük döntőként), a polgári, a tőkés viszonyokat kialakító társadalom mégiscsak ez a „történeti-nemzeti” társadalom volt. Annak feltételei között jelentek meg és fejlődtek ki a tőkés termelés és a modern polgárosodás jelenségei és következményei, sőt annak állama is közreműködött a tőkés viszonyok erősítésében.
Mindenképpen egy társadalomról lehet szó csupán a magyar polgári társadalom esetében is. Ez ugyan egyes lényeges elemeiben – éppen a sajátos belső adottságok következtében – a „klasszikustól” eltérő utat járt be, és a „kívülről jött” elemek is ebbe a sajátos feltételrendszerbe illeszkedtek be.
Erdei Ferenc elemzését a két háború közötti magyar társadalomról – történeti vonatkozásaiban és korabeli adatszerűségeiben is – napjaink történeti irodalma és szociológiai kutatásai sok tekintetben igazolták, pontosították, finomították, még inkább, támaszkodva megállapításaira, továbbfejlesztették. Ahogy már jeleztem, aligha védhető ma már pl. a „történeti” és a „polgári” társadalom olyan kettőssége, ahogyan azt Erdei Ferenc írásaiban ábrázolta. Azok az egymást feltételező és egymáshoz kapcsolódó szálak, amelyek a részletekben nála is megjelennek, a történeti valóságban sokkal erősebben kapcsolják össze a magyar társadalom szerkezeti elemeit, mintsem ilyen vagy akár a „belső” és az „idegen” tényezők elválasztása megalapozható lenne. Erdei Ferenc egyébként világosan látta a magyar társadalomban ható külső erők jelentőségét, az egész európai tőkés fejlődésnek a hazai viszonyok alakulásában való közrehatását és mintaadó szerepét is, éspedig következményeivel együtt. „Az átalakulás – írta – nem is volt belső fejlődés eredménye, hanem sokkal inkább külső hatása. Az európai kapitalista gazdálkodás kialakulása és az európai polgári társadalom együttes kényszerítő ereje volt az, ami a magyar átalakulást kikerülhetetlenné tette. Még további szerencsétlen eleme az átalakulásnak az is, hogy a tényleges reformlépéseket nem is a magyar államszervezet, hanem a bécsi császári kormány tette meg.” (Erdei 1980, 352.) A külső hatás eredményeként létrejött belső strukturális elemek – még akkor is, ha mintájukban vagy összetételükben kezdetben „idegenek” voltak –, ha tartósan megmaradtak a magyar társadalom fejlődésében, akkor „szervesültek” is. A külső hatás tehát alakított, nemegyszer igen lényeges összetevőkben is, de nem maradt idegen, különálló. További következményeket „gerjesztett”, formálta a korábban szervesült régit vagy szervesen kibontakozott „eredetit”. Így ha sajátos problémákat okozott is, olyan egymástól különálló kettős társadalmi szerkezetet, amelyet Erdei Ferenc ábrázolt, nem hozott létre.
Könnyen találunk példákat azonban az újabb kutatások által megerősített és továbbfejlesztett eredményeire is. Csak a magyar államszervezet sajátos felépítésére és működésére utalok itt, különösképpen az új feladatoknak hagyományos módon való kezelésére. Mindmáig problémát jelent társadalmunkban a politikai és a szakelem kettőssége és elválása a vezetésben és irányításban, nemkülönben az értelmiségi foglalkozásokban. Erdei volt az, aki ennek történelmi összefüggéseit és diszfunkcionális következményeit feltárta, ha nem is gondolt az elválás olyan erős újbóli megjelenésére és következményeire, ahogyan ez a második világháborút követő évtizedek magyar társadalmában végül is megmutatkozott.
Még egyszer szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy Erdei Ferenc társadalomkutatása egyrészt nem szakadt el a gyakorlati cselekvéstől, másrészt a megközelítési módja is több olyan jellemző összetevőből áll, amely egészében ma is tanulságos. 1948. január 5-én a Népi Kollégiumok Országos Szövetségében máig is érvényes vezérfonalú előadást tartott „A társadalomkutatás új feladatai” címmel, amelyben lényegében társadalomkutatói tapasztalatait összegezte. Kiindulási pontja ma is ismerősen cseng:
„Ami manapság Kelet-Európában folyik, az egyrészről a feudalizmusnak, illetve a feudalizmus maradványainak, valamint a kapitalizmus egész rendszerének felszámolása, másrészről pedig egy új népi demokratikus, szocialisztikus társadalmi rendszer kialakulása. Ez a fejlődés nagy vonalaiban és általánosságban egészen világos. Részleteiben ellenben az egész történelmi folyamatnak sok olyan különlegessége van, amelyet nekünk közelebbről részletesebben látnunk kell, hogy helyesen politizálhassunk, helyesen gondolkodhassunk a társadalom valóságos viszonyairól.” (Erdei 1978, 208.) Így tehát nagy fontossága van – folytatja – a konkrét társadalmi valóságot feltáró kutatásnak éppen a kelet-európai társadalmakban.
– Miért? – teszi fel a kérdést. – Azért – válaszol –, mert az „ilyenfajta társadalomkutatás részesévé válik magának a történelmi átalakulásnak… és… mert ez a helyes módja az elmélet és a gyakorlat összevetésének, az elvek és a konkrét tények egymáshoz kapcsolódásának.” (Erdei 1978, 209). Az ilyen konkrét társadalomkutatásnak elengedhetetlen eleme a történetiség és a gazdasági, valamint összehasonlító elemzés, nemkülönben a pontosan kimunkált vizsgálati technika.
Aligha túlzás, hogy mind a társadalomkutatás funkcióiról, mind módszerének jellemzőiről tett megállapításának ma is időszerű jelentősége van.
