II.
II.
Ezek a sajátosságok jellemzik településszociológiai kutatásait is. A magyar faluról írt könyve nemcsak szociológiai feltárás és a feltárt tények elemzése, hanem meghatározott falupolitika megalapozása. A Magyar város és a Magyar tanyák tematikailag is összekapcsolódó fejtegetései azonban túlmutatnak a város-, illetőleg a tanyapolitikán is, a később kiteljesedő „városmegye” koncepciót alapozzák meg, és azt a felfogást, amely szociológiai vonatkozásaiban utolsó könyvében, a Város és vidékében bontakozik ki a maga egészében, de amelyre már korábban is meghatározott közigazgatási reformkoncepció épült fel.
A három könyv – a Magyar város, a Magyar tanyák és a Magyar falu – együttesen és összességükben a magyar településszociológiai kutatások igazi megalapozásának tekinthető. Olyan könyveknek, amelyekre azóta is – ha esetenként bíráló észrevételekkel is – ráépül a hazai településszociológiai kutatás, és amelyeket ilyen tematikai teljességben tulajdonképpen azóta sem sikerült meghaladni.
Erdei Ferencnek a magyar várost és a magyar tanyát összefogó szociológiai elmélete tulajdonképpen történeti megalapozású. Abból indul ki, hogy a magyarság sajátos szállásrendszert hozott magával a keleti nomád társadalmak életéből. Ennek a szállásrendszernek a lényege egy nagyobb közösséget alkotó állandó település s az ezt kiegészítő ideiglenes „szállások”, amelyek a termelés szükségletei szerint szolgálnak lakhelyül. Ezt a településszervezetet szorította ki – mondja – a Szent István-i falu–város szervezés, amely nyilvánvalóan nyugati mintát követett, holott „a sajátos magyar települési elv lényege szerint városiasabb megoldás, mint a nyugati város–falu rendszer, mert a mezőgazdasági népességet nem szorítja kívül a város falain, hanem a többi foglalkozásúakkal együtt egységes városi nívóra emeli”. (Erdei 1944/a, 9.) Ez a településszervezet eltűnt a magyar társadalom Szent István-i átalakításával, s csak a később bevándorolt kunok elevenítették fel az általuk megszállt területeken. Így aztán Magyarországon kialakultak a nyugati értelemben vett városok és falvak, amelyek azonban az ország jelentős részén a török hódoltság idején nem bizonyultak életképesnek. A hódoltsági, majd azt követő viszonyok életre hívták és megerősítették a régi településrendszert, ám új formában, a lakhelyül szolgáló mezőváros és a munkahelyül szolgáló tanya szerves összetartozásában. Ez a magyar várostípus, ahogyan Erdei Ferenc megállapítja, funkcióit tekintve semmiben sem különbözik a nyugati városoktól, sőt, „a modern városkultúra minden mozzanata azt a követelményt erősíti, hogy a város ne kiemelkedő szigete legyen egy társadalomnak, hanem a körülötte elterülő vidék kiszolgálója. Ennek a követelménynek pedig egyetlenegy városrendszer sem felel meg jobban, mint a magyar tanyás település.” (Erdei 1974/a, 29.) Ez a városrendszer – ahogyan Erdei Ferenc hangsúlyozza is – egészében akkor jöhetett létre (követve a kertes kun települések városiasodását), amidőn a szántóföldi tanyák megjelentek, mert a földművelő nép csak ilyen módon alapíthat városokat. De ha erre lehetőség formálódik ki – a magyar mezővárosok fejlődésében ilyen különleges helyzetben voltak a szabad jászok és kunok, és ilyen helyzetbe kerültek a török hódoltság folytán vármegyei hierarchia nélkül maradt és várossá szerveződött parasztok – olyan városokat hozhatott létre (a városiasság egyik fontos elemével, a lakhely és mezőgazdasági munka számára létrejött tanyák elválásával), amelyek jellegzetesen parasztvárosokká válhattak.
Ez az a várostípus tehát amelyre Erdei Ferenc vizsgálatai koncentrálódtak, s amelyben minden kétségtelen változása ellenére (hiszen ő maga is feltárta, hogy a város–tanya kapcsolat több tekintetben átalakult már, a tanya is lakhellyé vált, éspedig a munkát ténylegesen végző cselédség vagy a fiatalabb paraszti generáció lakhelyévé) – mégis a jövő fejlődésének lehetőségét látta. A legfontosabb érve éppen az volt a harmincas években, hogy a tanyák falvasodása nem valószínű, sőt várható a tanyarendszer régebbi jelentőségének visszaszerzése. Igaz, érvelése nem minden kétséget kizáró: arra hivatkozik pl., hogy ez az ősi települési rendszer tehát, ha akadályokat nem gördítenek útjába, fejlődik. Továbbá: aki belekóstolt a tanyás-városi élet ízébe, abból nem lehet ezt a hagyományt kiirtani stb.
Erdei Ferenc mezőváros–tanya koncepcióját megszületésének idején, és azóta is sok elemében vitatják. Többen megkérdőjelezték a tanyarendszer kialakulásáról adott képének (és az ősi szállásrendszerhez való kapcsolódása Győrffy István által kimunkált tételének) helytállóságát, a szórványtelepülések várossal való egybeszerveződésének típusszerűen kizárólagos magyar egyediségét. Sőt, olyan bírálat is elhangzott, hogy „Erdei az alföldi tanyarendszer 1930-as évekre vonatkoztatott képét idealizálta és archaizálta. Mondandójának lényege, hogy a tanyavilág nem önmagában álló települési formáció, hanem része a városnak, a tanyaiak nem szórványtelepülés számkivetett, szegmentált népessége, hanem csak időszakos érvénnyel a termelőüzembe települt, ugyan akkor azonban egy urbánus civilizációra is támaszkodó, ahhoz szervesen és elszakíthatatlanul kapcsolódó városiak, s mint ilyenek, Európa egyetlen urbanizált földműves-társadalma az 1930-as években már nem volt egyértelműen érvényes…” (Csalog 1980, 340.) Az egyes tanyatípusok arányai jelentősen megváltoztak, és olyan visszafordíthatatlan tendencia mutatkozott a két világháború között, amelynek lényege éppen az anyatelepülés és a tanyavilág egymástól való elidegenülése volt, nem szólva arról, hogy a mezőgazdaság technikai fejlődése is más utat jelzett.
A bírálatok megalapozottságát sok vonatkozásban aligha tagadhatnám. Erdei Ferenc azonban a mezőváros és a tanya kapcsolatrendszerében olyan modellt formált, amelynek lényegét nem egyediségében, történeti megalapozottságának az ősi szállásrendszerre való visszavezethetőségében, s még csak nem is abban látom, hogy a harmincas években a tanyatípusok közül nem 70% élt az Erdei által ábrázolt kapcsolatrendszerben, hanem 45–50%. A lényeg egy történetileg valóban megjelent településszerveződés ideáltipikus absztrakciója – amelynek lehettek utópikus vonásai (hiszen ilyen bírálat is elhangzott) –, a modell azonban, a város és vidéke egybeszerveződésének mintája ma sem vesztette el aktualitását a magyar településhálózat fejlesztésében.
Nem hallgatható el azonban, hogy Erdei Ferenc tanyakoncepciója is változott, sőt az 1949-ben létrehozott Tanyai Tanács elnökeként maga is olyan politikát valósított meg, amely a tanyák „bokrosítását”, falusi településsé való szerveződését szorgalmazta. E politika és az elhibázott agrárpolitika következtében éppen az az elem költözött el a tanyáról, amelyre Erdei Ferenc perspektivikusan leginkább számított a harmincas években.
Az sem feledhető továbbá, hogy ez a tanyapolitika végül is nem járt a várt sikerrel. Éppen a mezőgazdaság átszervezése, pontosabban konszolidációja után, a nagyüzemi és a kisüzemi termelés egymást kiegészítő, egymással egybeszerveződő lehetőségének felismerése folytán a tanya, legalábbis részben, akár a tanya – város egységének modernebb változatában is jelentős helyhez juthat.
Az alapvető koncepció egyes elemei mellé tehát tehetők kérdőjelek. Mindez azonban nem változtat az elgondolás mintául is szolgálható nagyívűségén, és hozzátehetjük: sok fontos részelemzés igazán, amelyek időállóan beépültek a magyar város és a magyar tanya szociológiai jellemzőiről, jelenségeiről szerzett ismeretanyagunkba.
A magyar faluval kapcsolatos írásai bizonyos értelemben más jellegűek. Ezekben nyoma sincs annak az „idealizáló” elemnek, amely a mezőváros–tanya kapcsolat modelljellegében helyenként fellelhető. Ahogyan elszakadt a romantikus parasztság képétől, ugyanúgy szakadt el az „örök falu” ideálisnak tekintett fogalmától is, amely – mint írja – „nem a falu valóságának tükrözése, hanem városi elmék vágyálma”. (Erdei 1974/b, 41.)
Ahogyan a Parasztok dezillúzionáló törekvései is azonnal visszhangot váltottak ki a korabeli haladó kritikában, úgy a Magyar falu tudományos szociológiai meg közelítése is felkeltette a figyelmet. „Amint nincs örök paraszt és a paraszt nem természeti ember, úgy nincs örök falu sem, a falu sem természeti, hanem társadalmi tünemény.” (Bibó 1940, 51.) – írja egyik kritikusa. Az örök falu, az idillikus falukép meghaladása azonban csak úgy lehetett meggyőző, ha Erdei kilépett a szorosan vett szociográfia műfajából. Tulajdonképpen ezt tette már a Parasztokban is, de még tovább haladt ezen az úton a Magyar faluban. Egyik méltatója – egyébként a szociográfia értékelése kapcsán – Erdei Magyar falujának jelentőségét éppen abban látja, hogy képes volt a valóság „logikai pontosságú” felfogására, és az érzelmi kifejezéssel, a képi érzékeléssel szemben a valóság összefüggő magyarázatára törekedett. „Illyés Gyula a Puszták népében az irodalmiság javára fegyelmezte a szociográfia szabadosságát… Erdei Ferenc… a tudományosság javára fékezi a szociográfia felemásságát… Erdeit az olvasó az agyával kénytelen követni és nem vérmérsékletével.” (Jócsik 1940, 512.) Erdei Ferenc e munkája sem nélkülözi ugyan az emocionális megalapozottságot, sőt a képi beszédet, a színes fordulatokat sem, de alapvető jellemvonása mégis a következetes logika, a tudományos gondolkodás. Miből áll ez a tudományosság: Mint minden társadalomtudományban, a szociológiában is (és Erdei Ferenc e művét is méltán sorolhatjuk a magyar szociológia kiemelkedő munkái közé) a tudományosság első és talán legfontosabb kritériuma a történeti szemlélet, a szociológiában a történeti konkrétság.
E történeti gondolkodás néhány eredményével talán vitába is lehetne szállni – el lehetne gondolkodni pl. azon, mennyire erősíti meg a történeti kutatás azt a tételt, hogy a magyar falut, ahogyan Erdei felfogásában a parasztságot is, valóban egyértelműen a rendi társadalom hozta-e létre (ezt a tételét vitatták a munka megjelenésekor is (Sinkovits 1941, 412.), vagy hogy a város valóban egyértelműen a kiváltságos úri rend telepe volt-e, s még más tételt is megkérdőjelezhetnénk. Ez a történetiség azonban alapvetően mindenképpen nagy horderejű felismerésekre vezetett. Ha csak az imént elsőként említett jelentős momentumra gondolunk, akkor világos pl., hogy csak a történeti szemlélet segítségével juthatott el Erdei Ferenc arra a következtetésre, hogy „az öröknek mondott” falu mögött „valójában rendi falunak az elképzelése áll, tehát megoldásként mást nem, csak a rendi falu visszaalakításának a követelményét eredményezheti”. (Erdei 1974/b, 45.) Nem kevésbé tanulságos azonban az a mód sem, ahogyan Erdei Ferenc a mai magyar falvak között meglevő jellegzetes különbségek egy részét (így a paraszt kisfalvak és az uradalmi falvak közötti eltéréseket) a valaha allodiális és urbariális falvak között történetileg kialakult különbségekre vezeti vissza. A Magyar falunak a „falvak családfáját” bemutató fejezete egyébként is igen érdekes, elsősorban az egyes falutípusokról itt adott meghatározása miatt. E típusok a szabályos parasztfalvak, az apró parasztfalvak, a különös parasztfalvak (amelyek tulajdonképpen egy földrajzilag meghúzható körtől való eltérést jelentenek, egyfelől az aprófalvak, másrészről a túlságosan nagy népességű falvak irányába, valamilyen sajátos elemmel kombinálódva), az uradalmi falvak és a „mindenféle polgári falvak” (pl. a polgári agrárfalvak, az ipari jellegű falvak, a lakófalvak, üdülőfalvak stb.). Ha Erdei Ferenc a „szabályostól” való eltérésük okán alakította is ki az egyes típusokat, így a viszonyítás helyessége a szabályos falu tételének elfogadásától függ. („A mezőgazdasági falvak két nagy határolója: lefelé a kiegészülésnek önállóságszabta mértéke és fölfelé a határnak a faluból naponta bejárhatósága… S kilométerben állapítható meg az a sugár, ameddig a falusi belterületről való határművelés még gazdaságosan lehetséges” – így, „ha a falusi népsűrűség hazai arányát, a négyzetkilométerenkénti 70 lelket vesszük számításba, úgy 7000 lakos illik erre a területre”. (Erdei 1974, 99–100.) A felső határt – más tényezőket is számításba véve – Erdei végül is 10 000 lakosban állapítja meg – mégis mindezzel együtt máig is jelentős adalékokat ad a faluszociológiai kutatások számára. A faluszociológia mai érdeklődése ugyanis éppen a faluhálózat alakulása, az egyes falvak közti különbségek feltárása, típusok kialakítása felé irányul (Lettrich 1972, Vágvölgyi 1982, Enyedi 1983). Mindezeknek a kutatásoknak, ha módszereikben és szemléletükben hallatlan fejlődést is mutatnak, kérdésfeltevése és megalapozása Erdei Ferenc munkásságára vezethető vissza.
A szociológiai kutatások tudományos megalapozásának egyik legérdekesebb példája a falusi korcsoportok elemzése, pontosabban a korcsoport nemzedékké válásának problémája. Erdei Ferenc itt a falusi viszonyokon és a harmincas éveken túlmutató jelentőséggel állapítja meg, hogy „igazi nemzedékké akkor válik egy korcsoport, ha olyan történelmi élmény éri, amely úgy változtatja meg egész életszemléletét, hogy szembekerül más nemzedékekkel és azokkal szemben át akarja alakítani a társadalom életét”. (Erdei 1974/b, 135.) Ezzel a kiindulással érthette meg Erdei Ferenc olyan történeti jelentőségű eseményeknek, mint pl. a jobbágyfelszabadítás, a „boldog békevilág” és az első világháború – nemzedéket formáló hatását. Illusztrálásul talán ennyi is elég lenne, hadd idézzünk azonban még két példát: a falu társadalmi szerkezetének magyarázatában, az egyes osztályok és rétegek sajátosságainak társadalmi és szociálpszichológiai, valamint egymáshoz való viszonyának elemzésében éppen úgy ez a történetiség van jelen, mint az egyházi felekezeteknek nem csupán vallási, hanem a falu társadalmi arculatában is megnyilvánuló különböző hatásában. S csak aláhúzhatjuk Erdei Ferenc megállapítását: „Nem lehet másban találni ennek a különbségnek az okát, mint nem is annyira a hittételek különbségében, hanem ezeknek az egyházaknak a történeti szerepében.” (Erdei 1974/b, 153.)
A szociológiában érvényesülő történetiségnek azonban csak egyik összetevője a jelennek a múlt jelenségeivel és tendenciáival összefüggő magyarázata, bár kétségtelenül a legjelentősebb. A másik momentum a jelenből való következtetésekben nyilvánulhat meg. S mert Erdei Ferenc hangsúlyozott történetiséggel foglalkozik a magyar falu viszonyaival, érdekes és jelentős feladat lenne annak kimutatása (nem is szólva a mai faluszociológiai kutatások számára nyújtott óriási segítségről), mit látott előre Erdei Ferenc a mai falusi társadalom jelenségeiből, pontosabban találunk-e olyat a feltárt jelenségekben és tendenciákban, amely vagy amelyek előrevetítették az akkor még „jövő”, de napjainkban már a „ma” falujának eseményeit, viszonyait. Erre az elemzésre természetesen itt nem vállalkozhatunk, csak felsorolásszerűen említünk néhányat: ilyen pl. a falu és a város viszonyában megnyilvánuló és ettől a viszonytól meghatározott mozgások alakulása, a falu elhagyásában közreható vonzó és taszító erők felismerése, a falusi élet elleni „lázadás” két formájának, az elvándorlásnak és a „születés megtagadásának” társadalmi perspektívátlansághoz való kötődése, amelyen csak a falu társadalmi szerepének és társadalmi helyzetének megváltozása segíthet stb.
Ez a kérdés azonban már átvezet ahhoz a momentumhoz, amelyet Erdei Ferenc harminc évvel korábbi és utolsó műve közötti folytonosságban jelöltünk meg. Ennek a folytonosságnak kettős lényege van: egyrészt a társadalomkutatásában, másrészt a társadalompolitikai felfogásában megnyilvánuló azonos elemek jelenléte; és ebben a kettős lényegben nemcsak a gondolkodásbeli folytonosság mutatkozik meg, hanem a falu fejlődése alapvető kérdéseinek előrelátása is. Tulajdonképpen ez adja meg a gondolkodásbeli folytonosság alapját is.
Erdei Ferenc politikai tevékenysége mindig arról volt ismert, hogy ezt a tevékenységét társadalomvizsgálatra, s ha lehetőség nyílott rá, elmélyült társadalomkutatásra igyekezett alapítani. Másrészről viszont, társadalomkutatási eredményeiből mindig levonta azokat a következtetéseket, melyek saját és mások politikai munkásságát megalapozhatták. Ezt a kettős összekapcsolódást nagyon jelentősnek tartjuk, és napjaink szociológiájának egyes jellemvonásaira tekintettel nagyon is indokoltnak tűnik felfogásának felidézése könyvének első lapjairól. Erdei Ferenc itt megjegyzi, hogy a pusztán politikai szándékú falukutatás kevésnek bizonyult, tovább kell azt fejleszteni, éspedig nem politikai, hanem társadalomkutatási irányba. Ez a „továbbhaladó” falukutatás azután olyan „tudományos eredményekre vezethet, amely nemcsak a magyar faluról, hanem általában a faluról mondhat lényegbevágót, távolabbra pedig egy országépítő társadalompolitikának szolgáltathat különös értékű adalékokat”. (Erdei 1974, 18.)
Erdei Ferenc falupolitikai elgondolásait ténylegesen ez az igényes faluszociológiai kutatás alapozta meg. Ennek a kutatásnak pedig alapvető felismerése: „Az egész, teljes, a kész valóságot akkor mondtuk ki, ha azt mondjuk: mind a falu, mind a város a társadalomnak egy-egy darabja. Másodrendű kérdés már, ha hozzámondjuk, hogy olyan darabja, amelyet a település és a gazdaság térbeli tényezői így és így alakítottak.” (Erdei 1974/b, 30.) Ez a „másodrendű kérdés” nem maradt ugyan alapos elemzés nélkül a Magyar faluban, de az az elemzés mindig a fő kérdés összefüggéseiben került kibontásra. Ezért megalapozott Erdei Ferenc bírálata a korabeli falupolitikáról is. „Nem falupolitika az, amely úgy szemléli a falut, mint a világnak egy önmagában álló és természeti tényezők, valamint belső társadalmi erők által meghatározott külön darabját. Az ilyen szemlélettel az jár, hogy eleve adottnak és meg nem változtathatónak fogja fel a falu kereteit, és csak a belső problémáira tud többé-kevésbé hatástalan megoldást javasolni. Holott éppen a falu külső viszonyai azok, amelyek nagyon is gyökeres politikai alakítást kívánnak, mert a falu belső szerkezete is külső helyzetének a hatása alatt alakult ki és javítása is csak ezekkel a tényezőkkel együtt lehetséges.” (Erdei 1974/b, 214–215.) A falupolitika tehát általános társadalompolitika, ahogyan a falu mint társadalmi jelenség is egy meghatározott társadalom része, annak történelmileg kialakult viszonyai között épült ki, éppen ezért különbözik a falu sok tekintetben az egyes társadalmakban, és igényelnek megoldást is problémái esetleg különböző módon az egyes társadalmak sajátosságai szerint.
De nem falupolitika a parasztpolitika sem. A Magyar falu alapos elemzéssel mutatja ki, hogy a falu és a parasztság nem ugyanaz, problémái is különböznek: „a parasztság – írja Erdei Ferenc – települési helyétől függetlenül külön társadalmi réteg, amelynek különös és valóban súlyos társadalompolitikai gondjai vannak”, bár azon túl, hogy a parasztság nagy része falun él és a falusi lakosság túlnyomó része paraszt, megtalálhatunk még egy szociológiai sajátosságot is, nevezetesen: „…a falusi helyzet hátrányait növelik a parasztság kötöttségei, viszont a parasztság kötöttségeit konzerválja a falusi helyzet… Az egyik egy társadalomtechnikai kérdés, amelynek helyhez való kötöttségében van a fő problémája, illetve az ilyen helyzet megszüntetésében, a másik pedig egy rétegződésbeli kérdés, amelynek lényege egy hagyományokkal és külső-belső konvenciókkal való kötöttség, illetve az ebből való kiemelkedés.” (Erdei 1974./b, 217–218.) S végül még egy nagyon fontos megjegyzés: „…a helyes falupolitika nem indulhat ki abból, hogy eleve megváltozhatatlannak és értékesnek fogja föl a falusi helyzetet, hanem éppen hátrányait kell elsősorban szem előtt tartani és nem a falusi helyzet konszolidálásának, hanem fölszabadításának útjait keresni.” (Erdei 1744/b, 218.)
Milyen jelenségekben látta Erdei Ferenc századunk harmincas éveinek végén a falupolitikai problémákat?
Ilyenek adódtak mindenekelőtt a „vidéki helyzetből”. A városból való „kiesettség”, a várostól való elmaradottság és a városnak való kiszolgáltatottság. Mindennek alapvető oka egy „kényelmes” társadalomszervezeti megoldásban keresendő, nevezetesen abban, hogy a termelés problémái úgy találtak megoldásra, hogy a falu mint a mezőgazdasági termelés, mint helyhez kötött termelés a termelőket is helyhez, éspedig a más társadalmi szerepet betöltő várostól távolabb eső helyhez kapcsolta. Ennek ma már egyetlen megoldása – mondja Erdei Ferenc – a távolságnak a lehetőséghez képest minden eszközzel való csökkentése.
A második problémacsoport a falusi társadalom belső viszonyaiból fakad, éspedig összefoglalóan abban jelölhető meg, hogy a kisebb létszám és a szorosabb kötöttségek miatt a falusi ember „kisebb szabadságban” élhet, mint a városi. E hátrányos helyzet megoldását is a várossal való szorosabb kapcsolat kiépítése jelentené, a várossal való közlekedési, igazgatási és társadalmi „egybeszerveződés”.
A harmadik problémacsoport a természetnek való nagyobb kiszolgáltatottságból ered, amelynek összetevői pl. a falusi kultúra fogyatékosságaiból, a társadalmi megkötöttségből adódnak. A megoldás, miután a falut felszámolni nem lehet – ismétli Erdei – a kulturális emelkedés, a nagyobb társadalmi önállóság és a nagyobb gazdasági erő biztosítása.
Végezetül a falu hátrányának legfontosabb eleme – amelynek összetevői az eddig említettekből adódnak – a városnak való alárendelődés, legfőképpen pedig az, hogy kedvezőtlen forgalmi viszonyban van a várossal szemben, hiszen termékei egy részével nem is vesz részt a forgalomban, másokkal pedig alárendelt, kedvezőtlen helyzetben.
Összességében tehát a falu társadalompolitikai problémáinak a megoldása a város és a falu viszonyának alakításában keresendő. E viszony alakításának modellje sok tekintetben emlékeztet az alföldi mezővárosok és az őket környező tanyavilág példájára, éspedig abban, hogy a közigazgatás alapegysége egy-egy város legyen együttesen annak vidékével, anélkül azonban, hogy a városhoz így kapcsolódó falvak autonómiája megszűnne. Ez a megoldás azonban csak akkor hozhat eredményt, ha az ily módon kialakuló egység nem marad csupán közigazgatási, hanem tartalommal megtöltött társadalmi egységgé is válik.
Íme itt a folytonosság a korai és késői Erdei-művek között, a város és környezete szerves egységének, amely a Város és vidékében sokrétűen, alaposan elemezve merül fel újra, most már tárgyalva, éspedig az élet példáinak elemzésével azokat a problémákat is, amelyek az ilyen szerveződésből fakadnak.
