I.
I.
A magyar szociológia fejlődésének néhány – máig is ható – sajátosságát lényegében már Bolgár Elek meghatározta abban a képben, amelyet a századunk első évtizedében, tehát a szociológia magyarországi megjelenését nem sokkal követően rajzolt. És ezek közül legfontosabb a szociológia politikai funkciójának hangsúlya.
A szociológia ilyen hangsúlyozott politikai funkcióját annak idején Bolgár Elek is a speciális magyar viszonyokra vezette vissza, hiszen a szociológia szaktudományos kifejlődésének, tudományos intézményesülésének és ezzel professzionalizálódásának, a politikai területről a tudományos organizációkba, a kutatási tevékenységbe és az oktatásba való kerülésének megvannak a maga feltételei. E feltételek közül néhányat – ha nem is mindig pontosan, de a magyar fejlődés számára is plasztikusan – fogalmazott meg Alvin Gouldner a következőkben: Csak ott és akkor, amidőn a „kereskedelmi indusztrializmus” intézményi előfeltételeit teljesen megteremtették; csak amikor a középosztály már biztossá vált a „régi elit” restaurációjának lehetetlensége felől, és éppen ezért a múltat már nem érezte fenyegetésnek, a jövőre nézve pedig nem hitt a radikális változás szükségességében – csak akkor hagyhatja el a középosztály „a kulturális maradvány” elméletét, amely a jelen feszültségeit az archaikussá vált régi intézmények jelenlétével magyarázza. (Gouldner, 1971.) Ha ebben a megfogalmazásban benne is rejlik a szociológia történeti szemlélete tagadásának és ezzel ismerete korlátozottságának eleme is, amellyel semmiképpen sem érthetek egyet, mégis olyan feltételrendszert ragad meg, amely világosan és szervesen kibontakozott a nyugati fejlett országokban, ám amely hosszabb ideig egyáltalán nem, és később is, a megkésettségen túl is más körülmények között és más módon alakult a kelet-közép-európai régióban.
A magyar szociológia úttörői a XIX. század végén tűntek fel, éspedig elsősorban a jogtudomány keretein belül. Nagyon érdekes probléma, hogy a polgári fejlődés tiszta jogi kereteinek a XIX. század első felében való kibontakozását Németországban is lassító, Magyarországon pedig még a század második felében is nehezítő történeti jogi gondolkodás bizonyos elemeiben mennyiben készítette elő a jogszociológia kialakulását általában is, Magyarországon pedig ezt megelőzve a szociológia térhódítást is. (Kulcsár, 1987, 125–135) A történeti jogi gondolkodás ugyanis egy társadalmi jelenség, a jog esetében felfedte annak szélesebb társadalmi-kulturális kötöttségeit. A jogra vonatkozóan is a valóság és a valóságos összefüggés felé irányította tehát a figyelmet, ha esetleg a felismerés a 19. század elején romantikus burokban is jelentkezett. A történeti jogi gondolkodás – amelynek az organikus fejlődést képviselő eleme hatott instruktív módon a szerves evolúciót központi gondolatként kezelő biológiai és különösképpen spenceri szociológia elterjedésére Magyarországon – társadalmi funkciójában bizonyos fokig a tradicionális jogszemléletet és ezzel legalábbis bizonyos tradicionális társadalmi viszonyok továbbélését segítette. A történeti jogi gondolkodásnak az evolúció gondolatát hordozó eleme azonban a századforduló körül kialakuló magyar szociológiában már nem csupán tartalmában, hanem társadalmi funkciójában is átalakult, és a fejlődés folytonosságának gondolatával, az unilineáris evolúció következményeinek hangsúlyozásával már a Magyarországon elmaradt, sok vonatkozásban hiányos polgári fejlődés kiteljesedését mozdította elő, és társulva a polgári fejlődést igenlő politikai erőkkel, szembekerült az adott társadalmi és hatalmi struktúrát védő hivatalos tudománnyal.
A fejlődés unlineáris felfogásából és ennek megfelelően a polgári társadalom tudatos erősítésének igényéből azonban közvetlenül adódott a nyugati fejlődés, a nyugati gazdasági-társadalmi politikai rendszer mintaként való felfogása és elfogadása. A „minta” értelmezésében természetesen láthatók különbségek és időbeni szakaszoknak megfelelő eltérések a század eleji magyar szociológia (és a hátterét képező polgári radikális szellemi mozgalom) alakulásában. Gratz Gusztáv pl. 1905-ben figyelmeztette a Huszadik Század körül tömörülő fiatal szociológusokat, hogy a „haladás nem képzelhető el úgy, ha valaki egyszerűen francia vagy német vagy olasz eszméket, szóval haladottabb kultúrák eszméit pur et simple ide akarja plántálni és az eszmék továbbfejlesztésén akar dolgozni, mielőtt ezek nálunk gyökeret vertek volna”, hanem azt kell vizsgálni, hogy „a mi hazai viszonyaink mellett, a bennünket foglalkoztató kérdések szempontjából, számolva a mi kultúrállapotainkkal és a nálunk létező különös nehézségekkel, minő új politikát lehetne és kellene folytatni, hogy bajainkat megszüntessük”.
Ezt követően azután a magyar szociológia valóban igyekezett közelebb kerülni kutatásaiban is a hazai valósághoz, jó néhány tanulmány készült – ha nem is a korabeli szociológia színvonalán, hanem inkább szociográfikus jelleggel – egy-egy társadalmi probléma megismerése érdekében. 1910-ben azután megszületett a polgári radikális szociológia vezető alakjának, Jászi Oszkárnak megállapítása, miszerint „ma még itt Magyarországon nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is más erők dolgoznak, mint külföldön; hogy a mi legközelebbi szükségszerű – mert egyedül lehetséges feladatunk… a magyar jogállam és ipari kapitalizmus alapjainak lerakása”. (Jászi, 1910.) A „ma még” kitétel azonban jelzi, hogy a „nyugat-európai Magyarország” mint eszménykép, mint minta megmaradt ugyan, ám előbb szükséges a polgári demokratikus társadalmi berendezkedés gazdasági és politikai alapjainak (a feudális földbirtokrendszer megszüntetése, az általános választójog, a közigazgatás és a bíráskodás demokratizálása, új munkás- és nemzetiségi törvények stb.) megteremtése, és ez tudatos politikai küzdelmet igényel. Így azután általánosabb érvénnyel is elfogadható a radikális mozgalommal összefüggő szociológiára az, amit a Magyarország története c. kézikönyvben Szabó Miklós megállapít (Hanák, 1978, 896.), éspedig Somló Bódog Állami beavatkozás és Individualizmus c. művével kapcsolatban, miszerint „a nemesi liberalizmus nem tudatosított modernizációs ideológiája helyére az új időszaknak megfelelően tudatosított liberális modernizációs felfogást” állított.
Ennek a „mintakövető” szociológiának és a hozzákapcsolódó politikának kettős jellegzetessége volt: egyrészt a nyugati szociológiában kifejlesztett elméleteket, módszereket kívánta terjeszteni és adaptálni a hazai problémák kutatására (mint említettem, bizonyos megkésettséggel, és sajátos szelekcióval, Max Weber neve pl. alig jelenik meg a korabeli szociológiai művekben), másrészt, és ez a fontosabb, a politikai cél a társadalomnak a nyugati minta szerinti modernizálása volt.
Az első világháború befejezésének időszakában azonban világossá vált, hogy a nyugati minta szerinti fejlődés az adott szituációban nem lehetséges. Felesleges volna azon elmélkedni, mi történt volna, „ha” az 1918. évi októberi, ún. őszirózsás forradalom (amely egyébként maga is ismét külső tényező, nevezetesen a vesztett háborúval járó következmények folytán vált lehetségessé) végül is stabil polgári köztársaságot, nyugati mintára épített politikai rendszert teremthetett volna, s nem csupán néhány hónapig kísérletezhet, míg újbóli külső tényező, az antanthatalmak állandó nyomása olyan helyzetet alakított ki, hogy ez a kísérlet félbemaradt. Felesleges ezen elmélkedni, már csak azért is, mert éppen e régió történeti fejlődéséhez tartozott és tartozik a külső tényezők állandó és a belső feltételeket alakító hatása. A történetietlen szemlélet tehát éppen az ettől való elvonatkoztatás lenne.
A forradalmat megelőző szociológia „mintakövető” magatartása tulajdonképpen mindkét vonatkozásban lehetetlenül. Legalábbis átmenetileg követhetetlen volt a nyugati szociológia is, az 1919. évi Tanácsköztársaság néhány hónapjában ideológiai okokból, később pedig a szociológia mint kifejezés is „gyanúsan hangzott”, szinte rokon értelművé vált a szocializmussal. A Tanácsköztársaság politikai rendszere az Oroszországban kialakuló szocialista politikai rendszer mintáját látta maga előtt, nyilvánvalóan elutasítva a nyugati típusú gazdasági és társadalmi fejlődést is. A tanácsköztársaság bukása után pedig a tradicionális társadalmi és államrend visszaállításával – igaz, egyes elemeiben előrehaladva – a modernizáció folyamata mégis általánosan lelassult.
A két világháború közötti magyar társadalomban a harmincas évek elején a szociológia is más jelleggel és bizonyos fokig más funkcióval jelent meg. Igaz, a politikai funkció hangsúlya megmaradt, ám nem a mintakövetés, hanem éppen ellenkezőleg, egy popularista modernizációs elgondolásokat hordozó koncepció keretében, az endogén erőtere támaszkodó társadalomalakítás, és ezzel összefüggésben a külső mintákkal szembeni védekezés került előtérbe. (Kulcsár 1988.)
A védekezés alapja jelentős részben éppen az 1918–19. évi két forradalom hibáiból, tévedéseiből és bukásából adódott. Az „idegen”-nel szembeni védekező attitűdnek talán II. József reformtörekvéseivel vagy a bukott szabadságharcot követő császári integráló intézkedésekkel való szinte országos méretű szembenállás óta nem volt ekkora hangsúlya Magyarországon, mint a két világháború között. A védekezésnek természetesen különböző tartalma lehetett és volt is. A tradicionális rend védelmétől, azaz a mozdulatlanságtól egészen a „magyarnak” tekintett viszonyok, kultúra, sőt faj – paradox módon egyes tekintetben éppen külső mintát követő – védelméig. Az a „védekezés” azonban, amely a két világháború közötti legtipikusabb magyar szociológiai mozgalmában megmutatkozott, „mintateremtő” védekezés volt a külsővel, az idegennek tartottal szemben.
Kérdés, mi okozta ezt a – korábbi magyar történelemben aligalig megmutatkozott – jelenséget, ami egyúttal tulajdonképpen jelentős fordulatot is jelzett a magyar társadalom modernizációjának folyamatában? Ezúttal ugyanis nem csupán a belső problémák feltárásán volt a hangsúly, még csak nem is az endogén erőkre támaszkodó változások mérlegelésén, hanem a külső mintát követő fejlődés elutasításán, a belső modell kimunkálásán.
A sok lehetséges tényező egyes összefüggéseire már utaltam – bár itt hangsúlyozottabban kell említeni az ún. történelmi osztályok, különösen a nagybirtokosok és bizonyos fokig a nagytőkések reformot sem tűrő konzervatív magatartását –, mások pedig a vonatkozó irodalomban is jól feltártak. Ezek: a proletárforradalomból való kiábrándulás, a munkásosztály történelmi szereplehetőségének – legalábbis magyarországi lehetőségeinek – megkérdőjelezése, a marxista emigrációban és a hazai mozgalomban is eluralkodott szektás jelenségek, a magyar társadalom problémáinak sok tekintetben doktrinér szemlélete stb. Így ha valamilyen hatás meg is maradt a korábbi radikális polgári szemléletű szociológiából, a két világháború között a magyar társadalom megismerésére és megváltoztatására is irányuló törekvés más úton járva, más központi probléma köré szerveződve indult meg.
Ez a probléma abból adódott, hogy a trianoni békeszerződés utáni magyar társadalomban, ha lehet, még inkább meghatározó jellegű volt az a körülmény, hogy a megművelt földek egyharmada a földtulajdonosok 3,5%-ának kezében volt, hogy az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 53%-a a mezőgazdaságban dolgozott, 63,7%-a falun lakott. (1900-hoz képest tehát még 5%-kal sem halad előre az urbanizáció folyamata, nem is szólva a városok urbanizációs szintjének alacsony voltáról.) Ez a parasztság túlnyomó arányával jellemezhető társadalom a meglevő földbirtokszerkezetből következően általában is nehéz helyzetben volt. A mezőgazdaság modernizációja is megrekedt, az iparfejlődés távolról sem tudta felszívni a felesleges mezőgazdasági munkaerőt, a településszerkezet és az urbanizációs szint elmaradott volt, a közigazgatás – bár történtek változások a szakszerűség érdekében – jelentős mértékben tradicionális jellegű maradt stb. Ugyanerre az időre viszont gyakorlatilag befejeződőben volt a nyugati társadalmakban a parasztság polgárosodása – joggal írhatta Erdei Ferenc, hogy „valóságos parasztok ma már csak Európa keleti országaiban vannak.” Többnyire eltűntek a tradicionális jellegű falvak stb. A „valóságos” parasztság, a tradicionális paraszttársadalom egyik szerveződési egységével, a faluval együtt azonban Európa keleti felén is válságba került, ám anélkül, hogy – a társadalom modernizációjának megrekedése folytán – az itteni parasztság számára lehetségessé vált volna a polgárosodás nyugati útja.
A harmincas években több csoportban is szerveződő, saját fejlődése során is változó falukutató mozgalom (népi írók mozgalma, szociográfusmozgalom stb. néven is ismeretes) történelemszemlélete ugyan több szempontból is differenciált volt, és mint említettem, változott is a harmincas évek közepétől a negyvenes évek elejéig, néhány jellemző vonás azonban mindegyik esetben megállapítható. Ezek – csak felsorolásszerűen – a következők.
– A parasztkérdés (pontosabban a földkérdés) megoldása mint központi probléma, a társadalomnak a parasztságra épített újjászervezése, éspedig többféle változatban: kapitalizálódás-polgárosodás, telepítés, szövetkezeti- és kertmagyarország, népfőiskolák a parasztvezetés kiépítésére, agrárszocialista elképzelések stb.
– A nemzeti és társadalmi értékeknek a parasztság közösségi értékeiből való kibontására, újjáteremtésére irányuló törekvések (bár a paraszti polgárosodás és a közösségi értékek megmaradásának ellentmondását már akkor is felismerték).
– Sajátos illúzió, amely két formában is jelentkezett: az egyik formában a múltba vetítődött, nosztalgikus-romantikus paraszt- és faluképet őrizve, a jelenlegi válság tényezőit – legalább részben – a régi falusi közösség és tradicionális rend felbomlásában látva. A másik formában – éppen ellenkezőleg – a parasztság polgárosodásának folyamatához fűzött illúzióként mutatkozott, ha esetenként kétségekkel is, látva ugyanis, hogy a polgárosodás és a tradicionális közösségi értékek összeegyeztetése lehetetlen. (A dolog természetéből következik, hogy ez a második típusú illúzió rezignációt is szült. Itt meg kell jegyeznem, hogy a magyarság helyét és helyzetét európai szemlélettel figyelő Németh László kezdettől fogva nem tudott hinni a „romlatlan népben”, a tradicionális közösségi formákban, amelyekből kiindulva feleletet lehet találni a ma problémáira is. (Lackó 1981, 190., 210–211.) Ez a szkepszis, amely mégiscsak párosult a magyar társadalom és történelem sajátosságainak, a nyugatitól eltérő vonásainak felismerésével, a külső minták elutasításával, a két világháború között, és tulajdonképpen azóta is egyszerre váltja ki mindkét szélsőség gyanúját és fenntartásait. A Sznobok és parasztok c. írásának mondanivalója így sok szempontból ma is aktuális. (Németh 1940.) Az illúzió egy sajátos formájaként jelentkezett – legalábbis a negyvenes évekig – a magyar társadalom fejlődési lehetőségeinek az európai gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokból elszakított megítélése is.
– A magyar és idegen ellentétpár jelenléte, éspedig sokféle változatban élő faji, kulturális stb. dichotómia, a legjobbaknál együtt a „nemzeti elzárkózással” való szembenállással is. Lackó Miklós elemzése szerint Németh László szakadt el következetesen ettől az ideológiától és gondolta át mélyebben a magyarság és a modernség kapcsolatát és ellentmondásait. (Lackó, 1981, 190.) A „nemzeti elzárkózással” való szembenállás Németh Lászlónál jól megfért az identitáskeresés elemével és a puszta másolás elutasításával. Ezért is bírálta pl. Kazinczyt. (L. Király, 1982. 1147. sk.)
– A valóság feltárásához fűzött túlzott politikai várakozás, amely csak azért nem tartható az illúzió egy tiszta változatának, mert a magyar társadalmi fejlődés sajátosságai folytán a valóság puszta feltárása szinte mindig politikai hangsúlyt kapott (nemegyszer büntetőjogilag is megtorolt módon). Az illuzórikus elem ebben a várakozásban kettős gyökerű: egyrészt az a hallgatólagos – ám máig kísértő – felfogás, miszerint a társadalom problémái, tágabban a magyar társadalom eltorzult fejlődése valamilyen társadalmi osztály, réteg, csoport „bűne” csupán, illetőleg tudatlanságra vezethető vissza, így a valóságra való „rádöbbentés” önmagában is hatékony. A társadalmi tényfeltárás tehát eleve politikai értékű. Huszár Tibor Erdei Ferenc kéziratos hagyatékában talált megjegyzésekre támaszkodva írja, hogy Erdei „a maga részéről evidenciának tekinti, hogy minden társadalmi tényvizsgálat összefüggésben áll politikai törekvésekkel, bár igazán hasznos akkor lehet, ha a tények tárgyilagos feltárására és ismereteinek minél szigorúbb értékmentességére törekszik.” (Huszár 1979, 394–395) Másutt is fel lépett azonban a „pánpolitikummal” szemben. (Huszár 1979, 440.)
– Végül mindezen közös vonások következményeként a külső minta elutasítása, a sajátos magyar fejlődés kimunkálásának igénye. Ennek az igénynek politikai forrása és egyben következménye is a konzervatív társadalmi „reformtörekvések” és a marxista típusú szocialista fejlődés elutasítása.
A mozgalom fejlődése során, a negyvenes években már világosan megmutatkozott, hogy – nem utolsósorban a szociográfiai feltáró munka eredményeire is alapozva, illetőleg az eredményeknek éppen történeti szemléletű értékelése folytán, nyilvánvalóan nem függetlenül a második világháború eseményeinek alakulásától és politikai hatásától sem – a mozgalom szemléletének éppen két legfontosabb elemében (a parasztságra való kizárólagos vagy elsősorbani támaszkodásban és sokrétű illúziók elfogadásában) lényeges változás következett be. Az 1943. évben a Soli Deo Gloria szervezet által megrendezett szárszói konferencia legfontosabb előadásaiban – különböző érzelmi és politikai hangsúllyal ugyan – már világosan látták egyrészt a magyar társadalom fejlődésének jó néhány igen fontos történelmi sajátosságát, bizonyos fokig azokat az erőket is, amelyek ebben a fejlődésben munkálkodtak, másrészt, és ez talán a legfontosabb: a külső körülmények, a külső politikai viszonyok szerepének jelentőségét.
Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a falukutató mozgalom, a szociográfia formájában jelentkező magyar szociológia eljutott a modernizációs folyamat külső tényezőinek felismeréséig, ha ezeket a tényezőket esetleg bizalmatlanul is szemlélték, és annak meglátásáig is, hogy a külső hatás folytán a külső minta hatása is elkerülhetetlen a magyar társadalom további fejlődésében. Németh László megfogalmazásában: „Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül.” (Németh 1943. 46.) Vagy – ahogyan már idéztem – „A történelem a fejünkre nőtt, s együtt kínál az egész Európának jövendőt. Sokkal kevesebb lesz, amit választhatunk, és sokkal több, amit készen kapunk.” Erdei Ferenc, amidőn utal arra, hogy „ténylegesen milyen kifejlés jöhet, az külső politikai alakulásoktól is függ”, azt is megállapítja: az átalakulásnak a belső viszonyokban is (van) egy komoly tényezője, az nevezetesen, hogy az átalakulás szakában a parasztság és az értelmiség milyen erővé és tényezővé fejlődik a munkásság mellett. Hogy lesz-e ilyen társadalomépítés, az azon múlik, hogy a parasztság milyen erővel tud benne részt venni. Hogy pedig tartós és fejlődésképes társadalom épül-e, az elsősorban azon múlik, hogy a parasztság mennyi történeti tőkét visz bele. (Erdei 1980, 372)
Talán ellentmondásosnak tűnő módon, éppen az ország regionális környezete fontosságának felismerésével a „kelet-közép-európai helyzettudat” reálisabb kialakulásával lehetett végül is a magyar társadalom jelenségeit nemcsak a régió történeti társadalmi viszonyaiba, hanem a kontinens egészébe is belehelyezve megközelíteni. Ismét Németh Lászlót idézem „Európainak kell lennünk, természetes, de úgy, ahogy a franciák vagy az angolok: a helyhez illően. Nekik nyugat-, nekünk kelet-európaian.” (Ágak és gyökerek) „Nyugaton nincs nép, ahogy nálunk, Keleten pedig nincs igazi nemzet. A környező népek azonos »embertelen keverék«, csak arányokban különböznek; a közös történelem okán »tejtestvérek«. Vállalnunk kell sorsukat, a kölcsönösség szellemében.” (Grezsa 1980, 30.)
