II.
II.
Ahogyan ezt a történelemszemléletet nem kis mértékben a politikai helyzet változása alakította egyre reálisabbá – jóllehet hordozóiban az aktivitásnak és a rezignáltságnak különböző mértékű keverékével –, politikailag úgy került egyre inkább előtérbe a külső minta jelentősége is, éspedig a második világháborút követő nemzetközi helyzet összefüggéseiből következően a társadalomépítés szovjet modelljének egyre erősödő hatása, és egyúttal az e mintához való viszony kérdése is. A „fordulat évének” időszakában (1948) a népi mozgalomnak azon képviselői, akik nem láttak lehetőséget legalább egy sajátos „népi szocializmus” megvalósítására és elhagyták az országot, kívül kerültek a hazai politika sodrán, s természetesen elestek attól a lehetőségtől is, hogy tevőlegesen avatkozzanak be a magyar társadalomépítés menetébe és kíséreljék meg érvényre juttatni társadalom- és történetfelfogásuk politikai következményeit. A kérdés azonban számunkra most az, hogyan alakult azok politikai tevékenysége, akik tevőleges részt vállaltak az új társadalom felépítésében, s különösen: hogyan és milyen tényezők formálták Erdei Ferenc tudósi és politikusi alkatát.
Ismeretes, hogy a magyar társadalom építése – kissé leegyszerűsítve–1957-ig sok tekintetben nem sajátosságainak megfelelően ment végbe, a külső mintának ismét jelentős, a magyar történelemben talán alig néhány esetben tapasztalt jelentős szerep jutott a társadalom alakításában.
A második világháború befejezésére kialakult történeti-politikai szituációból következett, hogy Magyarországon a társadalom régi struktúrájának széttörése külső erő hatására következett be, és ez a hatás a háború befejezése után is jelen volt. Ez akkor is igaz, ha a társadalmi struktúra válságának, sőt bizonyos fokú bomlásának jelei korábban is, különösképpen a háború folyamán már mutatkoztak, illetőleg, ha 1945-től kezdődően a hagyományos társadalmi-politikai rend belső, forradalmi jellegű felszámolásának tényezői is egyre nagyobb szerepet kaphattak. A belső forradalmi folyamat azonban rövid átmenet után és az adott szituációban szinte törvényszerűen – külső modellt követett az új társadalom felépítésében. Ez a modell – a szovjet modell – eredendően és lényeges vonásaiban a kelet-közép-európai társadalmakéhoz hasonló társadalmi-gazdasági elmaradottság körülményei között alakult ki ugyan, más vonásaiban azonban az oroszországi sajátosságokhoz kapcsolódott. Ezek a sajátosságok egyrészt a modellt létrehozó ország, ti. Oroszország nagyságában, gazdasági lehetőségeiben, kulturális viszonyaiban, közlekedési adottságaiban, nemzetiségi összetételében, politikai és közigazgatási hagyományaiban stb. a magyartól erősen különböző viszonyaiban mutatkoztak, másrészt az e viszonyokhoz többé-kevésbé kötődő politikai körülményekben, amelyek jelentős mértékben meghatározták a társadalomépítés kialakult koncepcióját. A modell, általános vonásait tekintve, tehát alkalmas lehetett a kelet-közép-európai társadalmak – köztük Magyarország – modernizációs folyamatának „meglökésére”, egyes vonásai azonban annyira kötődtek a sok tekintetben más oroszországi viszonyokhoz, hogy változtatás nélküli követése szükségképpen diszfunkcionális következményekkel is járt. A változtatás nélküli, azaz a szovjetunióbeli és a hazai adottságok, összefüggések összetevő értékelését elmulasztó, mechanikus jellegű átvétel a szituációból fakadó kötöttségeken túl részben az akkori hazai politikai vezetés beállítottságára, részben arra az ideológiára vezethető vissza, amely ennek a modellnek minden elemét a szocialista társadalmi-politikai rendszer alapvető sajátosságának fogta fel. Így azonosult pl. a szocialista iparfejlesztés az alapanyag- és nehézipar fejlesztésével, a harmincas évek szovjet parasztpolitikája a szocialista parasztpolitikával, a szovjet mezőgazdasági nagyüzemek struktúrája és szervezeti sajátosságai a szocialista mezőgazdaság szervezetével stb.
A külső minta mechanikus átvétele, a hazai adottságok meg nem felelő elemeinek érvényesítése is jelentősen nehezítette a politikailag egyébként sem könnyű viszonyokat, és ezzel részben és feleslegesen élezte a modernizáció folyamatában amúgy is elkerülhetetlen konfliktusokat, részben pedig egyébként elkerülhető konfliktusok forrásává vált. Ezen túl azonban olyan – ma már sok tekintetben irreverzíbilis – elemeket épített be a gazdaságba, társadalomba, politikai rendszerbe, amelyek annak idején sem voltak problémamentesek, ma pedig kimondottan nehezítik a modernizáció további menetét. Ezek egy része a változás szempontjából kedvezőtlen ideológiai elemként is bekerült és él a közgondolkodásban. (L. erre Kulcsár 1986, 437–56.) Mindezek a tényezők visszafogták, esetenként eltorzították a modernizáció folyamata szempontjából lényeges belső tényezőket, illetőleg hatásukat.
Márpedig a modernizáció távolról sem az egyszer már elért és statikusan felfogott fejlettségi szintet jelenti. Azaz nem csupán olyan gazdasági struktúrát és termelési szintet, amelyben az ipar vagy éppen a nehézipar aránya nagy; nem csupán olyan mezőgazdaságot, amely korszerű technikával dolgozva csökkenti az élőmunkát, nem csupán olyan településstruktúrát, amelyre az urbanizáció fokozódása jellemző; nem csupán az iskolai végzettség magasabb szintjét, az infrastruktúra fejlettségét, hatékony közigazgatást stb. Az eredményes modernizáció olyan gazdasági struktúrában mutatkozik meg, amely az adott ország feltételeire épülve képes a változó, külső körülményeknek megfelelően is átalakulva rugalmasan működni; olyan társadalmi struktúrát alakít ki, amely – minden összetevőjében – bázisa lehet a folyamat továbbhaladása számára; olyan politikai rendszert „igényel”, s ez a kelet-közép-európai régióban történetileg különösen fontos, amely képes a változások következményeképpen adaptálódni az új viszonyokhoz, s ezzel belső elemeiben is, valamint a környezettel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is átalakulni; röviden: a változások belső tényezőinek folyamatos működését, azaz a modernizáció önmozgását biztosító feltételek kialakulását.
Mindebből az következik, hogy a modernizációs folyamat akkor lehet igazán sikeres, ha a külső hatás lökőerejének elmúltával, sőt az esetleges kedvezőtlen külső körülmények ellenére is, maga a társadalom rendelkezik azokkal az alapokkal, amelyek a szükséges társadalmi-gazdasági változásokat biztosítják, amelyek folytán a modernizáció is „önmozgássá” válik. Ez azonban csak akkor következhet be, ha a társadalomépítésbe megfelelően beépülnek azok az „endogén” tényezők, amelyek a társadalom sajátosságait és ezek következményeit az esetleg átvett külső minta hazai realizálásában is képesek érvényesíteni, különben a modernizációs folyamat is eltorzulhat, következményeiben diszfunkcionálissá válhat, komoly, esetleg a politika eszközeivel nehezen feloldható konfliktusok, feszültségek keletkezhetnek. (Kulcsár 1986.)
A népi mozgalom (és e mozgalom ideológiáját egyszersmind megalapozó és tükröző szociológia) politikailag aktív maradt képviselőinek feladata lehetett volna az endogén erők érvényesülésének elősegítése, a magyar sajátosságok érvényre juttatása. Ismert, hogy ez nem történt meg, az adott szituációban a kelet-közép-európai régió különös sajátosságai egyaránt háttérbe szorították az általános európai és az egyedi magyar sajátosságokat. Az adott szituáció jelentősége hangsúlyos, mert aligha fogadható el az a leegyszerűsített szemlélet, miszerint az egyéni félelem, megalkuvás, karriervágy lett volna a kizárólagos forrása az említett feladat megvalósítása elmaradásának.
A kérdést könnyebb megfogalmazni, mint megválaszolni, különösen, ha tekintetbe vesszük a korszak történetének tulajdonképpeni feltáratlanságát. Néhány hipotézis megfogalmazására azonban Erdei Ferenc alakjával és tevékenységével kapcsolatban mégis vállalkozni kell.
