IV.
IV.
Ha azonban Erdei Ferenc politikusi pályáját ebben az időszakban értékeljük, még egy kérdőjel mindenképpen – különösen az elmondottak után – válaszra vár: „Parasztpolitikus voltam és az is maradtam” – vallotta. Valóban az volt, valóban az maradt?
Parasztpolitikusként indult. Tudományos kutatómunkája, a magyar társadalom fejlődéséről adott elemzése, és az elemzéséből következő távlat elfogadása, és ebben az irányban való cselekvése azonban arra mutat, hogy nem maradt csak parasztpolitikus. És ez egyáltalán nem érinti hűségét a parasztsághoz, nem lett „fajtája árulójává”, nem tagadta meg az „embert” mint parasztot” saját magában sem. Magyar politikus volt. Az ország méreteiben, az egész társadalom fejlődésében, „népben-nemzetben” gondolkodott.
A magyar társadalomépítés sajátosságait jelentős részben a parasztság helye, szerepe, vagy mondjuk pontosabban: a mezőgazdaság modernizálódásának mikéntje adja és adta meg a szocialista társadalom fejlődésében is. Így a parasztkérdésben való állásfoglalás döntő mértékben meghatározta a politikus közelítését a társadalom építésének egészéhez is.
S ezzel eljutottunk az írás kezdetén már felvillantott problémáig. Mik a magyar társadalomépítés sajátos lehetőségei a „készen” kapott keretekben?
A harmincas évektől kezdődően szokásos használni a „magyar modell” kifejezést. Ez későbbi, Németh László-i értelemben a „nagy rendeződésbe való beilleszkedés”, a történelemben az egész európai fejlődésben kibontakozott feltételekhez való alkalmazkodás mellett a „jelleg”, a „szín”, a „minőség”, a „jövő” őrzése, s általánosan szólva, mint „műhely” „a nyugati módszerek kitágítása, ráhangolása a nyugati fejlődésből kimaradt, némely tekintetben szegényebb, másban pedig gazdagabb nemzeti lelkére, az új világcivilizáció humán alapjaira”. (Németh 1980, 813.) Németh László ezt az elvont fogalmazást Bartók nevével kívánta érthetőbbé tenni, amely a művészetekben valóban „visszanyúlás ahhoz az egyetemes mondandókat hordozó hagyományhoz, amelyet még nem szabdaltak szét és telítettek álérzelmekkel az újkori nacionalizmusok”. (Grezsa 1979, 71.) S a kapcsolat itt könnyen jelezhető Erdei Ferenc törekvéseivel, hiszen ő maga is Bartókra hivatkozik a „kilátások sejtetőjére”, aki „az ősit és a modernet, a parasztit és az urbánus világot fogta valahogy szintézisbe”. (Erdei 1978, 238.)
Ez a megfogalmazás, és mindaz, amit ismerünk a „bartóki modellből”, mint a „magyar modell” egyik tartalmi összetevőjéről, közvetlen iránymutatás lehet ugyan a művészetek számára, publicisztikai szinten is elegendő, de hogyan hasznosítsa a társadalomtudós, és hogyan hasznosulhat a társadalomépítésben?
Azt hiszem, Erdei Ferenc továbbjutott a „bartóki modell” tanulságainak a társadalomépítés ugyan nem „magyar modelljében”, de magyar módjában való felhasználásában, mint ahogy az jelenleg még ismert lehet. Gondolkodásának irányát két rövid idézettel szeretném jelezni. Mi „hosszabb történeti korszaknak is folytatói vagyunk – írja –, mint az ötven év, amire éppen mostanában (1968) emlékezünk…, a legmaibb politikai törekvéseink is történelmi gyökerűek.” Vagy a nemzeti jellegről szólva: „…irodalmunkról vagy művészetünkről nem is kell külön beszélni. De népgazdaságunkról sem. Ez éppen csak a mi népgazdaságunk. Olyan sajátosságai, olyan adottságai, olyan előnyei és olyan hátrányai vannak, ami csak a mienk, és problémáival csak mi birkózhatunk meg.” (Erdei 1978, 261–262.)
Társadalomépítésünk sajátos történeti feladatainak, feltételeinek és lehetőségeinek kutatása azonban – némely, nemegyszer túlságosan általános megállapításon túl – még várat magára. Tisztáznunk kell, mit jelentenek a társadalomépítés magyar sajátosságai, merre vezetnek gyökerei. Még keresni kell benne a „bartóki modell” helyét, értelmezni kell e „modell” társadalmi összefüggéseit, ha a mindennapi építőmunkában hasznosítható következtetésekhez kívánunk jutni. De vajon nem bogozgatunk-e itt valaminő álproblémát? Vajon nem jelentenek-e ezek a szavak: „magyar modell”, „bartóki modell” csak a harmincas-negyvenes évekből itt ragadt kifejezéseket, maguk is illuzórikus tartalommal, nem fűződnek-e a „harmadik út” víziójához?
Nem hinném. Ez a „modell” meghatározott történeti talajon keletkezett, történetileg kialakult problémára kísérel meg választ formálni. A „kelet-közép-európai helyzettudat”-nak van ugyanis még egy nagyon jelentős összetevője, amiből sok más, első pillanatra érthetetlennek tűnő jelenség is következik. S ez, e régió fejlődésének „megkésettsége”, ebből következően „mássá” fejlődése, s mindezzel összefüggésben a modernizációs folyamat jelentősége és sajátos történeti tartalma. Ez a probléma itt nem elemezhető – másutt már megkíséreltem (Kulcsár 1986; 1988) –, de annyit meg kell említeni, hogy a „bartóki modell” útkeresése, problémamegoldó próbálkozása, minthogy e fejlődés valóságos kérdésfeltevéseihez tapad, egyáltalán nem valamilyen tetszetős, ám mesterségesen konstruált „jelenség”. S talán nem is csak régiónk szempontjából tanulságos. Ismét idézem Erdei Ferencet: „Meggyőződésem, hogy Bartók géniusza perspektíva, kiút, a sors föloldásának lehetősége a harmadik világ számára is. Bartók az egész fejlődésben elmaradt világ számára érvényes… kifejezésmódja az emberről, az emberi világról, kultúráról szóló látomása a harmadik világban, a sorra, egymás után felfejlődő országok kultúrájában és társadalmában is nagyon fontos szerepet játszhat talán.” (Erdei 1978, 261–262.) Valóban, a harmadik világ társadalmaiban a kérdés nemcsak a sajátos kulturális értékek megőrzése és beépítése a kialakuló társadalomba, hanem a modernizáció és az endogén fejlődés összefüggése a világ jelenlegi adottságai, feltételei között. Az tehát, amit Erdei Ferenc és nemzedéktársai megfogalmaztak Magyarországra, és amelyet a szocialista társadalomfejlődés egyes szakaszaiban különböző sikerrel ugyan, de megoldani törekedtek. S amelynek sajátos összefüggései – tudományban és gyakorlatban egyaránt – különös élességgel mutatkoznak a hetvenes évektől napjainkban is.
Mindebből annyi világos, hogy a probléma nem csupán kelet-európai gyökerű, nem is csak régiónk történetileg kialakult sajátosságai tartják életben, hanem – ha tetszik – világméretű. Ám még mindig megmarad a kérdés: vajon a „saját” keresése és a kultúrába, társadalomépítésbe való beépítésének törekvése, azzal, hogy ez bizonyos fokig az „elmaradottság”, a „megkésettség” és az ebből fakadó „másság” ideológiai következménye, s vele együtt az „identitás” keresése nem jelent-e (csupán vagy elsősorban?) sajátos védekezési reflexet napjaink modernizációs folyamatának egyik fontos összetevőjével, a már kialakult külső mintával szemben? Vajon a „nyugati” minta (értve ezen a kifejezésen most az ún. fejlett világ gazdasági-technikai-társadalmi fejlődésének egészét) diszfunkcionális következményei mennyire indokolják a mintától való elfordulást, és mennyiben jelentenek (esetleg és csupán) ürügyet a történetileg hosszabb folyamatok következményeinek érvényesülése vagy érvényesítése számára? Végül, vajon a „nyugati” organikus társadalomfejlődés milyen „viszonyban” van – gazdaságilag, kulturálisan, politikailag – történelmi sajátosságaival?
Sok a kérdés, s többnyire még kérdés formájában is leegyszerűsítettek. Két állítást azonban megkockáztatnék. A sajátosságok gazdaságiak, társadalmiak, kulturálisak, akárcsak a politikai kultúra formájában is – bizonyosan nem hagyhatók figyelmen kívül. Mint feltételrendszer különösen nem, mint a társadalomépítés céljaiba, módjába, gyakorlatába beépült elemek pedig feltehetően nem, hiszen ezek sem fogalmazhatók meg a maguk teljességében – valamiféle minta alapján. De hogy mennyire, milyen módon, milyen hatással, milyen sajátos összefüggésekkel a gazdaság, a társadalom és a kultúra területén – és ez a második, talán vérszegény állítás – éppen úgy elemzést, kutatást igénylő kérdés, mint az egész röviden érintett problémakör. (Kulcsár, 1987b.)
Erdei Ferenc a már többször hivatkozott fiatalkori levelében Lenin zsenialitását éppen a marxizmusnak oroszországi viszonyokra való konkretizálásában és szükségképpeni továbbfejlesztésében látta: „végtelenig fejleszthető alapokat rakott le”. Ezek az alapok – jelentős részükben – régiónk általános feltételeire épülnek, továbbfejleszthetőségük azonban az időbeni változásból, a lerakott alapok következményeiből s az adott társadalom sajátosságaiból összeálló új és állandóan megújuló feltételrendszer koncepcionális megragadásától, a szükséges következtetések levonásától függ. Hazai fejlődésünkben problémát okozott (s ez egyes következményeiben ma is jelen van) néhány, az azonossági viszonyok egyediségére és bizonyos történeti helyzet összefüggéseire épült vonás általánosként való felfogása, s előrelendítő tényezőnek mutatkozott az általános alapokra épített, de sajátosságainknak, fejlődésünk következményeinek és a megváltozott történeti feltételeknek az értékeléséből levont, sajátos koncepciók kialakítása és érvényesítése. S ebben Erdei Ferencnek nem csupán elméleti, hanem gyakorlati szerepe is volt.
Eddig a tudós Erdei Ferenc hatásáról kíséreltem meg szólni a politikus Erdei Ferencre. Vajon a politikus Erdei Ferenc hogyan befolyásolta a tudóst?
A kérdés talán furcsán hangzik, úgy, mintha politikai nézeteinek tudományos igazolására való törekvést keresnék munkásságában. Nem erről van szó. A politikus Erdei Ferenc megtanulta a gyakorlatban, mit jelent a tudományos tételek konfrontálódása a valósággal, de nemcsak ezt. Megtanulta – ha lett volna egyáltalán kétsége ebben a tekintetben, vagy ha ez korábban problémaként egyáltalán felmerült volna számára –, hogy a hosszú távon sikeres politika a tudományos valóságfeltárás alapján kialakított következtetésekre épülhet. Ezért azután vállalni kell a történeti valóság megismerését, vállalni kell az illúziók, mítoszok megkérdőjelezését, még ha ezek az illúziók és mítoszok érdekekhez tapadnak is, ha elemzésük, eloszlatásuk érdekeket sért is. A társadalomtudománynak – írta – „fel kell tárnia a társadalom és fejlődése objektív valóságát”, s ebben törvényszerűségeket kell felismernie, amelyek viszonylag ritkán egyeznek a szereplők szubjektív ítéleteivel. Itt lépten-nyomon jelentkezik a konfliktus: meddig és mennyiben legyen hű a tudomány művelője kutatásai objektív eredményeihez, és mennyiben engedjen egyéni politikai meggyőződésének. „A kutató belső konfliktusa – Erdei Ferenc jól látta – a marxizmus alapján is feloldható. A feloldás azonban – ha szabad így mondani – történeti méretű. A rövid távú, a napi konfliktusok annál is kevésbé kerülhetők el, mert – hogy ismét idézzem – „a természettudós fehér köpenyét mindig a megilletődött tiszteletadás övezi…, ezzel szemben a társadalomtudós civil ruhája – akár jogász, közgazdász, szociológus vagy történész – vörös posztó a társadalom számára: lelkesedést és dicsőítést éppúgy kiválthat, mint elkeseredett dühöt és felháborodott szembenállást. Nehéz tehát a társadalomtudományokat művelni…” (Erdei, 1980/a, 328.)
Nagy tapasztalat, a politikusi és kutatói gyakorlat sokféle tanulsága rejlik ezekben a mondatokban, és szinte azt hihetnénk, rezignált belenyugvás is. Mi sem állt azonban távolabb Erdei Ferenctől. Nemcsak azért, mert az idézett szövegrész után néhány mondattal már arról ír, hogy ismerni kell ugyan a társadalom- és természettudomány helyzetének kettősségét, de törekedni kell feloldására, hanem elsősorban azért, mert éppen abban az évben – a halála előtti évben –, mikor e szavakat írta, az Akadémia főtitkáraként, tehát tudósként és politikusként nyilatkozatokban, vezető és szervező munkában, kutatásban és írásban egyaránt küzdött azért, amit elkerülhetetlennek látott a további fejlődés számára: a tudomány bekapcsolásáért a társadalomvezetésbe és társadalomépítésbe.
