III.
III.
Vajon hogyan látta a tudósnak és politikusnak induló Erdei Ferenc – e világnézetet formáló nemzedék tagjaként – a magyar világot és Európát, mennyire élt benne ez a „kelet-közép-európai helyzettudat”? S minthogy változtatni akart a magyar társadalom, vajon mit látott: a szabad választás illúzióját, a történelmi kényszerűséget vagy valamiféle magyar modell alkotásának és követésének lehetőségét? A válaszhoz hadd álljon itt egy idézet magától Erdei Ferenctől, Németh László hetven éves című írásából. „Nem sokkal több mint egy évtizede, hogy »Második reformnemzedék« címen elevenítette fel Ady Endre korát Horváth Zoltán, példaszerűen tanulságos könyvében. Ennek az volt a mottója, hogy a XIX. század harmadik, negyedik és ötödik évtizedében a magyar nemzet új életre kelt és elmaradottságból, osztrák gyarmatiságból a kor haladó nemzetévé és független magyar állammá, néppé, kultúrává akart válni… A századforduló idején állt össze a második magyar reformnemzedék, s ennek a polgárság, a városi polgárság volt a gerjesztő közege és a hordozója… A harmadik reformnemzedékre, amely utána jött. Mert jött. És ez a csillagraj már a parasztság és a munkásosztály bázisáról fakadt, s ezen a társadalmi talajon vált Magyarország modernizálásának a harmadik hullámává… A Horthy-éra árnyéka borult erre a harmadik reformnemzedékre, s a világ válságos alakulásának a hatásai befolyásolták a gondolkodást. Ezért oszlott meg annyira ez a gárda: osztályharcos kommunisták, fontolva haladó szociáldemokraták, radikális polgári demokraták és harmadikutas népiesek, jobboldali parasztromantikusok és politikától elforduló „széplelkek” egyaránt akadtak közöttük. De egyvalami közös: az elmaradottság leküzdése, a magyar nemzet felemelkedése a haladó nemzetek sorába, s ez alapon egyformán ellenzékiség a feudálkapitalista reakciós rezsimmel szemben.” (Erdei 1978, 103–104.) A feladatot már a harmincas években megfogalmazva látta maga előtt (sok más írására is hivatkozhatnék), s azt is tudjuk, hogy kezdettől törekedett az illúzióktól való mentességre, mint tudós a társadalomban és a történelemben valóban ható mechanizmusokat kereste, amelyeket a politikusnak ismernie kell és számba vennie. A második világháborút követő években azonban – az adott történelmi helyzetből következően – inkább egyes valóságos tényezők illúzióként, irracionális elemként való felfogása, pontosabban ilyenné való „tágítása” tűnt problematikusnak, mintsem egyes korábbi illúziókhoz, mítoszokhoz való ragaszkodás. Új illúziók, új mítoszok támadtak, új hitek tették zárójelbe a valóságot, vagy – ismétlem – fokoztak kényszerűen valóságos elemeket mítosszá. Ahogyan Király István írja: „A khiliasztikus hit (s a »fényes szellők« hitét ez jelentette) a távlat nevében teszi zárójelbe a jelenben élő kérdőjeleket, mondván: a távlat oly népszerű és olyan közeli, automatikusan megold az majd mindent.” (Király 1984, 3.) Bizonyos, hogy ez a néhány év, a fordulat évét megelőző időszak is differenciált volt, nem csupán a politikai erőviszonyokban és törekvésekben, de az első pillantásra egyet akarók szándékaiban is. Nem vitatva a szándékok differenciáltsága mellett bizonyos szándékok történelmi jogosultságát sem, mindenképpen vitatható azonban a türelmetlenség. Hiszen ma már látható, hogy a türelmetlenség nem csupán szálláscsinálója volt a személyi kultusz gyakorlatának a túlzások egyvonalúsága is kimutatható –, hanem nem kis mértékben közrehathatott abban, hogy „ordas eszmékként” is működjenek (és ilyennek tűnjenek) a modernizációt és az új társadalmat előrevivően irányító gondolatok.
Amidőn a harmadik reformnemzedék szóhoz és cselekvéshez jutó képviselői (mert hiszen egyesek már halottak voltak, másokat – köztük éppen a legnagyobbat, Németh Lászlót – a torz türelmetlenség zárt ki a közéletből) megvalósíthatónak látták a szárszói tanácskozásra már kijegecesedett elgondolásaikat, inkább már az új illúzióktól is mozgatva cselekedtek, mintsem a régiek által kötve (bár a fokozati különbségek egyénenként eltérőek voltak).
A politika meghatározott társadalmi-történeti helyzetben és objektiválódott keretekben kialakuló és változó gyakorlat ugyan, aligha tagadható azonban benne a személyes, sőt az emocionális tényezőknek gyakran jelentős szerepe. A személyes tényező nemcsak a politikai gyakorlatban kifejezett, hanem esetenként nyomon követhető az elméletben is, noha a politikai eszmék racionális megfogalmazása általában elrejti ezt az elemet, s nehezen felismerhetővé változtatja.
Erdei Ferenc politikusi – és tudósi – gondolkodásának kezdetén ez a személyes, sőt emocionális elem teljesen világos: a parasztsághoz való kötődés. Ám világos az is, hogy illúzióktól, mítoszoktól megszabaduló gondolkodása összefér a szűkebb környezetében, a paraszti családban kialakult érzelmi kötöttséggel, és nem romantikus parasztképként él benne a gyermekkori, családi háttér, hanem a paraszti, családi kisüzem realitásában és egyidejűleg a „legmelegebb emberi közösség” valóságában. (L. Erdei 1974, 564. vagy: Erdei 1978, 234.) Erdei így folytatta ezt a gondolatot: „(ez a család), miközben nagyon értékes formációja az ember életének és a termelés megszervezésének, ugyanakkor súlyos emberi-társadalmi lehetetlenségei vannak, melyek miatt önmagában hordja megsemmisülése elemeit.” Írásai, Nyugat-Európából küldött levelei, naplójegyzetei, és különösen a Parasztok c. könyve példázza, hogy a politikus Erdei Ferenc társadalomkutató munkássága révén tudta függetleníteni magát a parasztság romantikus képétől. Ez a tudósi munkásság könyörtelenül vitt el a parasztságban és az egész társadalomban működő mechanizmusok felismeréséig, s ez a könyörtelen logika – ha az érzelmi kötöttség visszatérően átviláglik is írásaiban – nem engedett teret és helyet a politikában sem az illúzióknak és a mítoszoknak.
A parasztság romantikus képétől, esetenként idealizálásától való függetlenülése éppen a két világháború közötti időszakban volt igen nagy jelentőségű. Tudományosan azért, mert a paraszti lét valóságának feltárását, a parasztság és a társadalom egésze „viszonyának” megértését, végül is tehát társadalomban való tájékozódást éppen úgy akadályozta az idealizáló „romantika”, mint a paraszti társadalomban csak a „nyomor szenzációját” látó szemléletet. Politikailag pedig azért volt jelentős a paraszti társadalom helyzetének reális értékelése, mert – ahogyan ezt Erdei Ferenc maga megfogalmazta – a parasztság válságát már csak a paraszti lét meghaladásával lehetett megszüntetni. Márpedig a paraszti lét meghaladása az adott kor és társadalom viszonyai között – amelyek strukturálisan visszafogták még a mezőgazdaság modernizálását is, nem szólva a társadalom egészének fejlődéséről (Kulcsár 1980, 80. sk.) – csak az egész társadalom struktúrájának átalakításával, s ami ezzel egyet jelentett, az adott hatalmi viszonyok megváltoztatásával volt elérhető. Utaltam már rá, hogy a legszemélyesebb kötelékeket is magában foglaló parasztvilág társadalmi sajátosságainak reális feltárása, egyúttal az ettől a világtól való elszakadás bátorságát is megalapozta.
A korszak illúziói azonban nem csupán a paraszti világot lengték körül, akár a Szabó Dezső-i értelemben vett „romlatlanságban”, akár a „pusztulásában”, hanem a magyar történelmet, a magyar társadalmat is. S a „neobarokk” világban nem lekicsinylendő tudományos teljesítmény volt a magyar társadalom strukturáltságának és e strukturáltság történeti összetevőinek feltárása. Politikai bátorságot igényelt már e tudományos munka puszta elvégzése is, nem is szólva eredményei akár egy részének is közzétételéről, még inkább a politikai tanulság levonása a mindennapi politikai közéleti cselekvésben.
Ostorozták többen is, akkor és régebben is, tudósok és költők is a magyar társadalom, a magyar nép, a magyar „faj” hibáit, hiszen a „magyar ugaron” élve vagy élni próbálva igazán nem volt nehéz (és tegyük hozzá, ma sem az, amidőn már az ugart szántogatjuk, dudváit irtogatjuk) meglátni a hiányosságokat, sőt a történelmi méretű hibákat, alkalomvesztéseket és kényszereket sem. Ez azonban még mindig elviselhető volt, amíg társulhatott mellé egy másik Ady-sor: „megrajonglak buta tűzben”. Jászi Oszkár a húszas évek végén ugyan már látta, hogy a Szekfű Gyula által csokorba kötött „magyar bűnök” – a hiúság, az önhittség, a rövid életű lelkesedés, öncsalás, a megalománia, a valóság figyelmen kívül hagyása, s a tehetetlenség és a produktív munka megvetése, amelyek a magyar történelem tragédiáiban közrehatottak volna – távolról sem valamilyen misztikus faji alkat megnyilvánulásai, hanem a magyar fejlődésre jellemző, háborúkkal telített feudális fejlődés társadalmi-gazdasági és intellektuális tényeinek következményei. Ennek a fejlődésnek társadalmi összefüggései mégis homályban maradtak, mígnem Erdei Ferenc meg nem írta hosszú előtanulmányok után talán legkiérleltebb művét, a még töredékesen is a magyar szociológiai irodalom egyik legfontosabb termékét, A magyar társadalom a két világháború között c., egészében csak halála után közzétett tanulmányát.
E tanulmány alapján teljesen világossá vált a politikus Erdei Ferenc útja is. Nem véletlen, hogy egyik, 1943-ban kelt, de csak 1984-ben kiadott írásában – Vallomás egy útról, melyet sohasem tettem meg – egy időben kérdőjelez meg olyan divatos, de leegyszerűsített nézeteket, mint a „középosztály” bűnei, mulasztásai vagy elhivatottsága, vázolja fel „a középrétegek” történeti kialakulásában differenciált struktúráját, és jelöli ki saját pályáját: a „népet szolgáló s vele szolidáris értelmiségi pályát”, addig, míg olyan vezető réteg nem alakul ki, „amely a magyar népnek igaz értékei szerint kiválasztott elitje, s minden uralkodói vagy kizsákmányolói hatalmaskodás nélkül együttérző vezetője”. (Erdei 1984, 452.) A magyar paraszttársadalom c. könyve befejezéseként 1942-ben még csak azt írta a magyar parasztság nemzeti vezető szerepének eszméjéről, hogy az inkább romantikus program, „mint reális politikai törekvés”, és „akik még ma is ezt az eszmét képviselik, azok már nem nemzeti tényezők, hanem olyan paraszteredetű írók és politizálók, akik a kor népi eszméjét… úgy értelmezik, hogy a parasztságnak mint a legtisztább népiségű rétegnek kell megteremteni a népi nemzeti társadalmat”. (Erdei 1980, 163.) A magyar társadalomfejlődés egészének számbavétele után, 1943-ban, a nevezetes szárszói konferencián azonban társadalmunk további fejlődését meghatározó tényezőket már a munkásság és a parasztság összefogásában, valamint az értelmiséggel való szövetkezésben látta. Ám, ahogyan már említettem: világos volt számára az is, hogy fejlődésünkben „külső” tényezők hatnak, így azután az is, hogy ténylegesen milyen „kifejlés jöhet, az természetesen külső politikai alakulásoktól is függ”.
A történelem „egyszer megkezdődött – írta néhány évvel később Erdei Ferenc – s azóta folyvást abból formálódik, módosul. Mindig öröklődik az új nemzedékre, s azok mindig alakítanak rajta. S nem szabadulhatunk tőle, olyan, mint az ár.” S levonja a következtetést is: „A társadalom állapotán épp ezért nem szabadon, ötletszerűen, tetszés szerint változtathatunk. Vannak a történelemben kifejlődött társadalmi formák, keretek, csak ezekből kiindulva, ezek tekintetbevételével tudjuk módosítani. De még ez a módosítás sem tetszésszerű. Vannak szabályai, törvényei annak, hogy mit és hogyan lehet módosítani. Ez a politika.” (Erdei 1980, 373.) Ma szinte közhelyként hangzanak ezek a szavak. Ne feledjük azonban, hogy Erdei Ferenc az imént idézett mondatokat 1946-ban írta, a Nemzeti Parasztpárt alelnökeként, abban az időben, amidőn azt énekeltük: „holnapra megforgatjuk az egész világot!”, s olyan társadalomban, amelyben a messianisztikus politikai alkat többnyire nagyobb visszhangra talált történetileg is, mint a józan megfontoltság.
Hogy a „történelmileg kifejlődött társadalmi formák, keretek” jelentőségét milyen történeti távlatban értette, arra egy fiatalkori levélrészlet ad igazolást és példát. Elmaradt angliai útjáról szóló levelében (Berlin, 1936. II. 8.) olvasható: „Már-már végbizonyosság lesz előttem, hogy a különböző európai népek állama és társadalma egészen más megoldottságot s megállapodottságot mutat. S ugyanilyen végbizonyosságnak tetszik az is, hogy különböző korokban és különböző rétegek produkálhatnak olyan alaplerakást, amely alapvonásaiban többé nem változik, ellenben terebélyesedik, komplikálódik, szóval tágul, fejlődik.”
„Aligha téved az ember, ha e vonalban Angliát jelöli meg úgy, mint amelyben legrégebben lerakatott ez az alap, éspedig bölcs urak által akképpen, hogy a dicsőséges forradalommal a polgárság is helyet kapott a terebélyben, majd pár száz év múlva a munkásság is, minden szocializmusával együtt belefészkelt. Ilyen nincs több. S az eredmény az, hogy ma az angol társadalom olyan tökéletes konvenciórendszert fejlesztett ki, mely teljesen biztosított a »fölforgatás« ellen. Mindenre van precedens. S az élet minden vonalán olyan simára épített utak vannak, hogy az angol ember otthon nem lehet forradalmár. Zárójelben persze ehhez a »garantált« kifejlődéshez a gyarmatok adták meg a gazdasági lehetőséget, s meglepetés ebből folyóan csak innen érheti őket. Én inkább azt kívánom, hogy érje, mint nem, de ez nem fontos most.”
„Hasonló az eset Franciaországgal és Belgiummal, nemkülönben a nyugati agrár industriális államokkal, ahol viszont a polgárság cselekedett így, de hagyjuk most az átmeneteket.”
„S a másik oldalon Oroszország. Cári abszolutizmus, papírvékonyságú polgárság, ugyanilyen ipari proletariátus, mérhetetlen tömegű parasztság. Itt azután más ki nem fejlődött, mint egy úri »magaskultúra« balettel és télikerttel s e »konvenciórendszer« hajszálcsöveivel szemben mérhetetlen tömegben hömpölygött a polgári proletár és paraszt elintézetlen kérdéseinek és erőinek folyama. Itt aztán nem következhetett más, mint forradalom. Új alap.”
Ez valóban a kelet-közép-európai helyzettudat egyik jelentős összetevőjének, a már jellemzett sajátos történeti fejlődésnek és következményeinek korai felismerése, sőt egy ma kiteljesedő világméretű problémának, az endogén fejlődés és a külső, a nyugati fejlődés mintájához való viszony problémájának megsejtése is.
Ahogyan Erdei Ferenc előtt világos volt a történeti méretű fejlődési sajátosságok jelentősége, éppen úgy látta a földrajzi-politikai szituáció közvetlenebb következményeit is. Nemzedékének nem egy képviselőjével szemben ugyanis számba vette az Európában, a világban kialakult politikai helyzet következményeit, és azt is, hogy ezek a körülmények is történeti időszakoktól függően változó súllyal és összefüggésekkel a kelet-közép-európai helyzettudat összetevői. Politikusi magatartásában kétségtelenül tükröződik a már a szárszói beszédben megjelenő felismerés, az ugyanis, hogy „Közép-Európa keleti szélén” társadalmunk alakítása nem független a külső világ hatalmi-politikai viszonyaitól sem. Azt is tudta, hiszen mesterien írta le a magyar társadalom belső viszonyai és a külső hatások által formált rétegződésének alakulását, érdekviszonyainak valóságát, hogy a társadalomalakítás is politikai küzdelem, s hogy milyen társadalmat építünk, az egyrészt a külső tényezőktől egyáltalán nem elválasztható politikai küzdelem eredménye, másrészt a történeti adottságoktól függ.
Erdei Ferenc tudta, hogy a történelemben nincs „tiszta lap”. A társadalom alakítása messzire vezető folyamatoktól formált viszonyok között, a történelmi múltból eredő berögzöttségekkel való küzdelemben (és e küzdelemben nemegyszer alulmaradva) megy végbe. Olyan történetileg alakult társadalmi közegben tehát, amely nem csupán aktívan fogadja a hatást, nem csupán visszahat, éspedig rétegződési, érdek- stb. viszonyainak megfelelően többféleképpen, hanem, amely valamiképpen az „alakítókban” is működik, és amelyben az eszmék maguk is alakulnak. S hadd említsem itt: sokszor felmerült már, többféle magyarázattal is, miért éppen Lenin fogta meg Erdei Ferencet a marxizmus klasszikusai közül? Talán egyik magyarázat ez is lehet: ő volt az, akinek agyában és munkásságában szűkebben az oroszországi, tágabban a kelet-közép európai történeti társadalmi viszonyoknak megfelelően fejlődött tovább a marxizmus mint politikai eszme. Több helyütt célzott erre már egészen korai írásaiban is, hadd utaljak ezúttal csak a már idézett levelére, amely szerint „Lenin zseni és orosz, aki fölfogott mindent a világból és hazája felől s végtelenig fejleszthető alapokat rakott le”.
A kelet-közép-európai helyzettudat az adott viszonyok, feltételek és szituáció racionális politikai értékeléseként való kifejeződéséből azonban hiányzott valami, s ez összefügg azzal, amire korábban céloztam: az adott és valóságos tényezők bizonyos értelemben irracionális felfogásával, a valóságos szituáció egyes elemeinek illúzióvá, mítosszá tágításával, azzal a khiliasztikus hittel, amelytől a társadalomépítés lázában minden korábbi ellentétes indikáció dacára, ő sem mentesülhetett.
Erdei Ferenc testvéröccse, fejlődésének, vívódásainak tanúja írta: „Később, élete utolsó évtizedéből visszatekintve a hőskorra, észrevette, hogy a saját akkori állásfoglalásaiból mégis hiányzott valami, amire pedig szükség van a szocialista nemzeti érdekek szolgálatában. Igaz, hogy a legfőbb nemzeti érdek a társadalmi haladás, de ez nem valósulhat meg teljesen anélkül, hogy az egy nyelvet beszélők közös és jogos emberi igényeit, meg az általuk lakott föld – ország – természeti adottságait figyelembe ne vennék: …A tapasztalatok nyomán megértette, hogy a nemzet sorsával való külön törődés hiánya végsőleg a társadalmi haladást akadályozza.” Erdei Ferenc azonban közvetlenül is utal erre a problémára: „Én magam Veres Péter nemzeti gondjait értettem meg legnehezebben, ma viszont nagyon is tisztelem.” (Erdei 1978, 94.) Hasonlóan említi türelmetlenségét Németh László gondolataival kapcsolatban is. Hadd idézzem erre vonatkozó vallomásának egy részét: A „minőség”, a „kert”, a „sziget”, a „jobbak kovásza” fő helyet foglal el a Németh László-i világképben. A minőség forradalma IV. kötetének a 9. oldalán írja a következőket: „Az iparoknak egy részét sohasem veheti be a gép, vannak iparágak, amelyek az ember keze munkájához vannak nőve, s a földművelés nemesebb faja: a kertésze sem mondhat le az ember alkotó leleményéről. Egy egészséges tervgazdaság azzal, hogy a gépies gyári munkát, a termelés alacsonyabb formáit kevés emberrel végezteti, a minőségipar és a minőség-földművelés számára szabadítja fel az emberi erők javát, s megadja a munkának azt a nemesebb jellegét, amely már-már ars, de művészet is. Egy világban, ahol a gép és emberi lelemény között – így – egészséges értékviszony alakulna ki, újra felvirradna a napja a minőségnek. Az érték a minőség skáláját követné, s az emberek rászoknának arra, hogy a nemesebbet mint értékesebbet tartsák számon. Az életmód átalakulna: a kertek felemelnék a földművest, a minőségmunka az iparost. Az emberi életben több helye volna az idillnek, s nagyobb lehetőségei a művészetnek. A lélek, melyet az utolsó száz év építkező zűrzavara elkábított, ráérne végre önmagával foglalkozni.”
„Váteszi szavak ezek. Az 1940-es évek elején gondolta és írta ezeket Németh László, s akkor megütköztünk ezen – nem titkolom én magam is –: »micsoda kispolgári nyavalygás ez; hát nem érti, hogy meg kell dönteni a kapitalizmust, és a társadalmi tulajdon alapján fel kell építeni a szocialista nagyüzemeket«. S azután megdöntöttük a kapitalizmust, és felépítettük a szocialista nagyüzemeket. S amikor mindez megtörtént, lényeges korrekciókra kényszerültünk, amit a gazdaságirányítás reformjával 1968-ban, de már azelőtt is megvalósítottunk: a nagyobb vállalati önállóság, a szövetkezetek elismerése, a háztáji gazdaságok támogatása, a szocialista brigádok felkarolása stb. S ezzel még nincs vége. Nyakunkon a tudományos-technikai forradalom, aminek áldásai is vannak: az emberi munka termelékenységének a határtalan megnövekedése, ezáltal a nyomor, a betegségek, a kizsákmányolás és a tudatlanság legyőzése; de átkai is: az ember eltömegesedése és elembertelenedése, az emberi magatartás manipulálása és elidegenedés munkától és emberséges életmódtól egyaránt, s mindeközben az emberi környezet elfajulása, s végsőleg az emberiség elpusztításának a fenyegetése. Ne olyan zordonan és elutasítóan gondoljunk tehát vissza Németh László 1940-es évekbeli előreérzéseire. Ellenkezőleg: nyúljunk vissza hozzá és merítsünk belőle. Akarjuk, nem akarjuk, rászorulunk erre.”
„Ez csak egy példa. A »meghaladott« Németh László-i gondolatok közül nem ez az egyetlen, amely túléli korát és messzebbre előremutat. De ez nem is olyan csodálatos. A vátesz-író sok mindent előrelát, s praktikusokkal és politikusokkal szemben is makacsul hangoztat, viselve azt a kockázatot, hogy a történelem gyakorlata egy ideig szembekerül vele, de remélve azt a dicsőséget is, hogy majd valamikor igazolja.” (Erdei 1978, 109.)
Hogy ezek az elemek miért szorultak háttérbe gondolkodásában és cselekvésében (saját tanúsága szerint is) vagy miért nem formálódott tudatossá, illetőleg tudatosabbá, még teljesen nem tisztázott. Sejtéseink persze lehetnek. Vas Istvánnak van egy éles szemű megfigyelése, amidőn profétikusnak tartja Németh Lászlónak a Kisebbségben írott következő mondatát: „A magyarság a kelet-európai förgetegben kerülhet hol felül, hol alul, véghelyzete nagyjából az lesz (amint érdeke is az), ami a szomszéd népeké. Isten éppúgy együtt tárgyalja őt a Südostraum többi népeivel, mint a német politikai irodalom.” E mű beteljesült gondolatait említve Vas István így folytatja: „A sok átvezető vonal közül a legfeltűnőbb a keleteurópai… a Kisebbségben meghökkentő gondolataitól, ha nem is egyenes, de következetes út vezetett a Szovjetunió elfogadásához – nem is: tényeken alapuló tiszteletéhez.” (Vas 1981, 459–460.) Ez a részleteiben természetesen tovább elemezhető és finomítható gondolatmenet valamit megvilágíthat. Éspedig azt a sajátos magatartást, amely éppen a kelet- vagy kelet-közép-európai helyzettudatot leginkább hordozó népi származású értelmiség és politikusgárda akkori gondolkodásában is időlegesen háttérbe szorította, a régióra jellemző sajátosságokkal elfedte a hazai sajátosságok és az európai általános értékek jelentőségét. Vagy legalábbis megkönnyítette – gondolatilag és pszichikailag – nem csupán az adott történeti helyzet következményeinek, de ezek között a társadalomépítés külső mintájának további elemzés nélküli elfogadását is. Erdei Sándor utal arra, hogy bátyja saját magát is hibáztatta, hogy nem végeztük el „a mi adottságaink, sajátos társadalmi-gazdasági gondjaink és bajaink részletes marxista elemzését, ami nélkül pedig a legragyogóbb példa követése sem vezethet jóra”. (Erdei 1974, 642.)
Ez a sejtés, ha valóságot takar, persze csak egy lehet az összetevők közül. Közrehathatott a forradalmi helyzetekben nemegyszer megjelenő sajátosan „racionálisnak” tekintett gondolkodás is, amely csak az ésszerűnek tekintett, akart, kívánt célokat látja, így szükségképpen nem vagy kevéssé számol a megvalósítani kívánt koncepció szempontjából mellékesnek vagy éppen irracionálisnak tekintett jelenségekkel, tényezőkkel, elemekkel. Innen, hogy ez a „racionalitás” végül is irracionális, s innen, hogy a racionalitás szintjén jelentkező absztrakt humanizmus társadalmi méretekben sértheti a humánumot. Az illúziókkal, mítoszokkal leszámoló, racionális, politikai cselekvés ugyanis megszabadul az ezekből fakadó érzelmi kötelékektől, „elfogultságoktól”, de mindig tartalmaz valamelyes kockázatot is: a valóságosan ható tényezők figyelmen kívül hagyását, irracionálisnak tekintett, ám élő és ható elemek következményeinek elhanyagolását, amelyek végül is jelentős társadalmi problémákat okozhatnak, s meghiúsíthatják vagy megnehezítik a „legracionálisabban” elgondolt koncepció megvalósítását is. A „türelmetlenség”, a nemzeti tényező időleges elhanyagolása Erdei Ferenc gondolkodásában sem választható el végül az ún. „személyi kultusz” politikájától, belső társadalmi és külső politikai összefüggéseitől. Ez azonban már bővebb elemzést igényel itt is.
A tudós és a politikus Erdei Ferenc a negyvenes évek végéig általában együtt haladt. Tudósként 35 éves korára valóban életmű méretű munkássággal a háta mögött, politikusként pedig a történelmi lehetőségek tisztánlátásával és a korlátok sejtésével. Majd bekövekezett a kérdőjelekkel teli időszak, amely időszak problémáinak teljes összefüggés rendszerét igazi kutatások hiányában mélységeiben nem is ismerjük, az ún. személyi kultusz időszaka. A kérdőjelek jelentős része valóban megválaszolatlanul áll a visszatekintővel szemben, de távolról sem csak és semmiképpen sem elsősorban Erdei Ferenc munkásságával kapcsolatban, amelynek alakulása csak az adott kontextusba helyezve, az adott szituációból érthető meg, s nem szinte a mai helyzetet visszavetítve.
A kérdőjelek természetesen éppen a vonatkozó kutatások és a korszak ismeretének hiányában különösen sokasodnak azok számára, akik nem élték át azokat az éveket. Noha – hadd hangsúlyozzam ezt nyomatékkal – az átélés maga még távolról sem ad igazi, a lényegi folyamatokig hatoló ismereteket. Felteszik azonban a kérdéseket Erdei Ferenc személyes szerepével szemben is: a parasztpárt felbomlásától kezdve, a tanyapolitika kialakításán keresztül, a termelőszövetkezeti mozgalom erőltetéséig. (Gombár 1980, 72–75.) Ám e kérdésekre itt és most, különösen a korszak alapos feltárása nélkül aligha felelhetünk. Két kérdést azonban megkísérlek ha nem is megválaszolni, legalább elemezni.
Az első, vajon az a felkészülési folyamat, amelyről Erdei Ferenc maga beszélt, és amely kutatói pályájának kétségtelenül legragyogóbb korszakát jelentette, az 1945-öt követő évtizedre gondolva, mire készítette fel? Az ún. személyi kultusz politikai gyakorlatára bizonyosan nem. Ő maga szinte vádolta magát, amiért gondolatilag, szociológiai és történeti tudásban, de politikai előrelátásában sem volt felkészülve a személyi kultusz időszakára. „Egyvalami… tökéletesen hiányzott az én gondolkodásomból is, gondolom, a többiekéből is: olyasmiknek a sejtése, ami később a »személyi kultusz« címet kapta. Hogy a néphatalom és a szocializmus kivívása olyan dogmatizmus, voluntarizmus és személyi önkény torzulásait ölthesse, amint az bekövetkezett, arra nem voltak érzékszerveink, ezért is lettünk olyan vakok és bénák vele szemben. Ez persze sem nem mentség, sem nem elmarasztalás, csak kegyetlen valóság. És történelmi lecke.” Ez a vallomás azért is érdekes, mert – furcsán hangzik talán –, de „negatív értelemben”, pontosabban abban az értelemben, ahogyan akkor, tehát rövid távon nem következett be, látta a jövőt, a „történelmi jövőt”, azaz látta társadalomépítésünk jó néhány alapfeltételét. Gondoljunk csak a már idézett szárszói beszédre, és tegyünk fel kérdéseket! Hogyan valósult meg a munkásság és parasztság Erdei Ferenc által igényelt összefogása ezekben az években? Bevihette a parasztság „történelmi tőkéjét” a társadalomépítésbe? Mennyire érvényesülhetett az értelmiség szaktudása ebben az építési folyamatban?
Közelebbi vizsgálódás nélkül is valamennyi kérdésre úgy felelhetünk: bizonyos mértékig igen; de ez egyúttal azt is jelenti, hogy más, éspedig nem jelentéktelen vonatkozásokban nem. Itt is „volt törés, de ebben is helyreigazított a történelem”. (Erdei 1978, 98.) Lássunk egyetlen problémát. Mit kezdhetett a parasztság azzal a bizonyos „történeti tőkéjével” ezekben az években? Erdei Ferenc is világosan látta, hogy a mezőgazdasági elindítása a háborút követően, s akárcsak a háború előtti szint elérése is, csak földreform útján lehetséges. Csak a kisüzemi, családi parasztgazdaság oldhatja meg a közvetlen gazdasági problémákat. Ezzel a parasztság több évszázados földéhségének kielégítése, mint politikai tőke, szaktudása, szorgalma, „újgazda boldogsága” pedig mint gazdasági tőke hasznosul. Ám az is világos volt előtte, hogy a földreform széttörhette ugyan a mezőgazdaság és az egész ország fejlődését akadályozó földbirtokstruktúrát, ma úgy mondhatjuk, megnyitotta az utat a mezőgazdaság modernizálása felé, de a földreform által teremtett kisgazdaságokon ez a modernizálás nem mehet végbe. Hiszen a földreform után a gazdaságok több mint 77%-a 6 hektár alatti területű volt, illetve 84%-át meghaladta a 12 hektár alatti gazdaságok aránya. (Az ennél nagyobb gazdaságok csak a szántóterület alig valamivel több mint 21%-át művelték meg.) Ez a jelentős mértékben felaprózódott földterület szinte magától igényelte a szövetkezést, ha nem is az azonnali és nem is a feltételek hiányában erőltetett termelőszövetkezeti mozgalmat. Az átmeneti formákat hasznosító és lassúbb ütemű szövetkezeti mozgalomban a parasztság „történeti tőkéje” bizonyosan jobban beépült volna a társadalmunk fejlődésébe. Mint tudjuk, nem így történt. A gyors kollektivizálás kísérletét maga Erdei Ferenc is politikai okokkal, köztük külső tényezőkkel magyarázta, minthogy a gazdaságpolitikai helyzet éppenséggel ellene szólt, közvetlen és távolabbi politikai következményei pedig károsak voltak. Erdei Ferenc arra is utal, hogy nem csupán gazdaságpolitikai indok nem volt 1949-ben a mezőgazdaság átszervezésére, de a „politikai pszichológiai helyzet” sem volt megfelelő, hiszen előtte még a kommunista párt is támogatta a paraszti kisgazdaságokat a környező országokban is, a fordulat túlságosan gyakran jött. (Erdei 1974, 294) Így azonban az életképes magángazdaságok felvirágoztatása elmaradt, a szövetkezet más formáinak közvetítő szerepét elhanyagolták, a háztáji gazdaságok – elvi jelentőségük elismerése mellett – a gyakorlatban távolról sem bontakozhattak ki, ellenben a begyűjtési politika, az erőszakos kollektivizálás, a „kulákokkal” szembeni politika taszító hatásának és a gyors iparosítás munkaerőt vonzó hatásának engedve a magyar parasztság ebben az időszakban végül is nem hogy nem értékesíthette azt a történelmi tőkéjét, amely később – bár már szükségképpen alacsonyabb szinten – a hatvanas-hetvenes évek mezőgazdasági fejlődésének egyik mozgatóerejévé vált, hanem jelentős mértékben elhagyta a mezőgazdaságot. Éspedig akkor, amidőn munkaerejére és mint politikai stabilizáló tényezőre egyaránt szükség lett volna. Ezzel összefüggésben Erdei Ferenc ismét igazat adott Veres Péternek, akivel A paraszti jövendő c. könyve kapcsán annak idején vitába keveredett. „Akkor sem volt kétségem és ma sincsen, hogy megvolt a magam igaza. A fordulat történeti távlatát tekintve Veres Péter is elismerte ezt később Próbatétel címen megjelent írásaiban. Én meg most ismerem el, hogy a parasztság és a falu szocialista átalakulásának lényegbe vágó részletkérdéseiben éppen elég igazsága volt neki is. Ma, mint a szocialista mezőgazdaság szaktudományának művelője, nagyon jól tudom, hogy az egyéni és közös munka Veres Péter-i ismerete nem nélkülözhető, a történelem nem hagyta ezeket félretolni. A családi művelés, a háztáji gazdaság és a kisebb kollektívák érdekeltsége, s az egyéni érdekeltség nem nélkülözhető elemei a szocialista mezőgazdaságnak, s nélkülük a belátható jövőben sem lehet boldogulni.” (Erdei 1978, 92–93.)
Az ötvenes évek mezőgazdasági politikájának alakulásában, e politika torzulásaiban közreható tényezők egy része már ismert. Erdei Ferenc azonban olyan tényezőre mutatott rá, amelyet eddig nem elemeztünk megfelelően: „A paraszti élet objektív történelmi-társadalmi valósága az oka, hogy a munkásmozgalomban, s a szocializmus bázisán annyi nehezen emészthető problémát vet fel a parasztság.” (Erdei 1978, 94.) Ennek a tényezőnek a jelentősége érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy – különösképpen a fordulat éve után – a hazai legfelsőbb politikai vezetés összetétele, hiányos hazai ismeretei és gyakorlati tapasztalata következtében sem igen ismerhette mélyen „a paraszti élet objektív történelmi-társadalmi valóságát”, és éppen ezért aligha lehetett receptív az Erdei- vagy Veres Péter-féle politikusok ismereteivel szemben. A visszahatás azután – akár az értetlenség formájában, akár a hangsúlyok különbségeiben és különösen, ha az a marxizmus nevében a szocialista társadalom politikai tapasztalatain látszott alapulni – elbátortalanítóan hathatott a probléma értői számára is. Megnehezítette, sőt lehetetlenítette célkitűzéseik elfogadtatását és megvalósítását. Nem feledhető az sem, hogy a parasztság objektíve is csökkenő nagyságú társadalmi réteget képezett a szocialista építés folyamatában (mint ahogy egyébként csökkent a parasztság vagy a mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya a modernizálódás folyamatának minden más változatában is. Az Erdei Ferenc által később (1966-ban) megfogalmazott kérdés már 1949-ben is indokolt volt. „A technikai fejlődés, az ezzel járó gyökeres átalakulás problémája és az, hogy a jövő iparosult társadalmában mennyi, milyen arányú falusi és paraszti lakosság találja meg helyét?” (Erdei 1978, 86.)
A válasz erre a kérdésre az ötvenes évek politikai kontextusában sajátosan fogalmazódott meg. A gyors iparosítás, a „vas és az acél országa” bűvöletében nemcsak a parasztság került periférikus helyzetbe a jövő távlataiban és a jelen küzdelmeiben egyaránt, hanem a mezőgazdaság is. A munkásmozgalomban már korábban is megmutatkozott, s bizonyos fokig érthető sajátosság (hogy ugyanis meghatározó jövőképből kiindulva a parasztság és a mezőgazdaság problémáját – Lenin kivételével – nem értékelte valóságos jelentőségének megfelelően) még inkább felerősödött az ötvenes években. Kevés és szűkös lehetőség nyílott tehát az ország adottságainak megfelelő mezőgazdasági politika számára. Hadd tegyem hozzá, hogy az akkor élő koncepció még ma, a sikeresnek bizonyult mezőgazdasági politika idején is vissza-visszatér egy-egy elemében és meg-megkérdőjelezi éppen ezt az országunk feltételeinek megfelelő mezőgazdasági politikát, szinte nosztalgiával valamiféle absztrakt, éppen adottságainktól elszakadt iparfejlesztés iránt.
Történelmi méretekben tehát Erdei Ferenc felkészült a mezőgazdaság modernizálódásának és a társadalomépítéssel való szerves összefüggésének menetére. Látta a parasztság szerepének lehetőségeit, e szerep kibontakoztatásának feltételeit is, sőt követelményeit a társadalomépítés egészére. Amire nem készült fel, az az a torzult politika volt, amely végül is a fordulat éve körül és után kialakult. Valljuk meg azonban utólag is, erre inkább más típusú, politikatudományi kutatások alapján lehetett volna valamennyire is következtetni, olyan kutatások alapján, amelyeket abban a helyzetben és a rendelkezésre álló információk birtokában aligha végezhetett volna el bárki is. Így nem maradt számára más, mint a bizonyos mértékű visszavonulás, illetve tenni azt, amit lehetett, amire lehetőség nyílott az adott események között, és ez természetesen sok megalkuvással, kompromisszummal, saját eszméi és a valóságos politikai lehetőségek konfrontációjából adódó nehéz döntésekkel járt. Hogy mi volt a szükségszerű a kompromisszumokból, mennyiben tévedett Erdei Ferenc és mennyiben volt igaza, vagy mi volt egy esetleges személyes visszavonulás lehetősége, s mik lettek volna következményei, erre lehetnek sejtéseink. Talán további kutatások a választ is megkönnyítik. Az ország egészének politikai légköre, a politikai rendszerben elfoglalt helyéhez vezető útja, s saját emberi közéleti arculata mint összetevők nyilván jelentős szerepet játszottak.
Ami Erdei Ferenc magatartását illeti, pontosabban azt az alapelvet, amely magatartását megmagyarázhatja, azt két, időben nem távoli, de korszakos méretűen különböző szituációban kelt írásából – Tessedik Sámuelről 1942-ben kelt cikkéből és 1947-ben a Győrffy Kollégiumban Széchenyi életpályáját taglaló előadás számára készült konceptusból – érthetjük meg. „Tessedik nem nemzetébresztő politikus író, aki a maga szerepét és a maga felelősségét betöltve látja abban, hogyha elmondja a maga véleményét és elkiáltja a maga mentő eszméjét, s azután a maga által gerjesztett révületbe esve csak siránkozik vagy átkozódik. Ő gyakorlati építő és nevelő ember, aki maga teszi meg azt az első lépést, amit helyzetismerete és politikai eszméi alapján szükségesnek tart. Sőt nemcsak az első lépést teszi meg, hanem mindazokban a dolgokban, amikre ereje futja, vállalja a legrészletesebb fáradozást, sokszor kínlódást és küszködést is azért, hogy a megkezdett úton az eredményig eljuthasson. Így munkálni a valóság ismeretét s így törekedni a leplezetlenül föltárt valóság jobbításán, külön-külön is példamutató nagyság… Ha tehetnénk valami jót és érdemest világunkban, az csak ez a kettő lehet: tárgyilagos helyzetismeret és praktikusan vállalkozó alakító-nevelő munka.” (Erdei 1984, 447.) Széchenyit pedig úgy jellemezte – most ne vitassuk, minden összefüggésben helyesen-e –, mint aki „mély, nagy, igaz, szép” eszméket alkotott a nép, a magyarság, a nemzet sorsa felől, amely induláskor politikai erő, előrevivő tényező volt, „de a valóságos társadalmi mozgalmak és harcok kifejlődésekor: visszahúzódás az eszmék igazságaiba és szépségeibe… Nem reakció, mert nem a régi rend… De nem is a harc szellemi, politikai szolgálata, mert visszahúzódik, félreáll és nem vállalja azt, ami folyik, ámbár kívánta és részt vett az indításában.” A nagy egyéniség tehát „vagy történelemformáló erő lesz, ha követi, vagy tragikus nagyság, akinek tisztelet és akitől tanulni lehet, de a történelem átmegy rajta, ha visszahúzódik”.
Erdei Ferenc nem kívánt félreállni, visszahúzódni. Éspedig nem csupán politikusi múltja, dinamikus egyénisége miatt, hanem talán első sorban azért nem, mert mint tudós ismerte a társadalmat, mozgásának összefüggéseit, a politika jelenségeit, s mert sokkal inkább elkötelezve érezte magát népéhez, mintsem hogy önnön „folttalansága” érdekében távolból szemlélje sorsát. Lehetséges, hogy „tárgyilagos helyzetismeretét” – amely mindig értelmezett helyzetismeret – legalábbis kezdetben az elfogadott elvek szűrője is „alakította”, hiszen az elfogadott elvek dominanciája (amely minden khiliasztikus hit sajátossága) nemcsak a valóságost, de a lehetségest is másként láttatja. A helyzetismeret azonban végül is olyan tényezőnek bizonyult, amely – a kor tanúi szerint – kizárta a valóságos lényegi döntésekből, s tette azt, amit helyzetismerete és elkötelezettsége folytán tehetett az adott lehetőségek között. (Pál 1985, 84–86.)
Erdei Ferenc végül is a „megtartás” – és ami szorosan kapcsolódik hozzá: a mérték – politikusa volt ebben az időszakban is. Annak a politikának követője, amelyet Veres Péter egyszer Arany János és Deák Ferenc nevével fémjelzett, de amely nevekhez még néhány nagy politikust is hozzásorolhatunk. Hadd említsem itt csak Bethlen Gábort, akinek nevét viselte az a mozgalom, amelyből a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Erdei Ferenc első szellemi műhelye kinőtt. Ebben az írásban már többször hivatkoztam Németh Lászlóra, hadd tegyem még egyszer. Bethlen Gáborról, a számító, a „szögletesfejű”, polgárszabású fejedelemről, aki „rendelkezik, ahol rendelkeznie kell, s megalázkodik, ahol alázattal vásárolják a békét”, aki „erényes egészben, de börtönbe téteti, aki megköti magát az erényekben, amikor az ország java becstelenséget parancsol. Jó keresztény, de ő maga veszi meg Lippát és Jenőt a töröknek, hogy a többi Erdély békében maradhasson”. Erről a sajnos ritka magyar s politikus típusról írta Németh László: „Nagy magyar tanítás…, amit a délibábos vér elpusztít, megépíti a bölcs számítás; kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni.” (Németh 1970, 532)
Nem akarom persze Erdei Ferencet Bethlen Gáborhoz hasonlítani, történetietlen is lenne, hiszen a politikában sem nem azonos szituációban, s nem is a politika azonos szintjén cselekedtek, a „vihar” elfogásához pedig önmaga nem is lehetett elég. Ám a tanítás érvényes marad, és Erdei Ferenc esetében is annyi, hogy a „megtartás” politikája, amely egyébként mélyen bennrejlik a népi-szociográfiai mozgalom történelemszemléletében, eredményeiben is hosszú távon mutatkozik meg. Így bizonyos értelemben joggal állíthatta Erdei Ferenc, a magyar mezőgazdaság modernizációjának első sikerét látva (1966-ban): „Ami ma falvainkban, termelőszövetkezeteinkben folyik – merem mondani –, tulajdonképpen népi alkotás. Az új viszonyok teremtette helyzetek, föladatok fölismerése, azok megoldása figyelemreméltóan gazdagon és biztatóan bontakozik ki országunkban…” (Erdei 1978, 87.) A „népi” jelző itt a belső lehetőségekre épülő, s sok szempontból „a parasztság évszázados tőkéje” tartalmát jelentő tényezők kibontását jelentő gyakorlatot fedi, amely egyébként – megváltozott történeti-társadalmi helyzetben – ismét aktuálissá tette a társadalomépítés külső és belső elemeinek és összefüggéseinek problémáját nem egy párt, nem egy réteg, nem is egy eszme töretlen megtartásán, hanem országos hatásában és hosszú távon.
