A botanikus professzor,az előadó, a vizsgáztató
A botanikus professzor,az előadó, a vizsgáztató
A Selmecbányáról 1919-ben Sopronba átköltöztetett és csak ideiglenesen elhelyezett Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolát 1922-ben az egykori Honvéd Főreáliskola kertjében levő épületcsoportban helyezték el.
A kertnek, melyben a Honvéd Főreáliskola céljainak megfelelően gyakorlótér, sportpálya is volt, csupán 50–60%-a volt parkszerűen telepítve fákkal, cserjékkel, egyéb dísznövényekkel.
A botanika 33 éves tanára, a Növénytani Intézet igazgatója lett a Botanikus kert igazgatója is – több mint negyed évszázadon keresztül. Annak ellenére, hogy a növényrendszertant nem tekintette szűkebb kutatási területének – mindig élettanosnak vallotta magát –, nagy gondot fordított a növényismeretre, olyanokkal is vette körül magát, akik ebben jó tapasztalatokkal rendelkeztek, és gondot fordított rá, hogy állandóan továbbképezzék magukat.
Visszaemlékezve írja erről: „A következő évben, tehát 1923-ban azonnal hozzáláttunk a Botanikuskert kiépítéséhez, miután az eredményes erdőmérnöki szakoktatásnak ez az intézmény a legfontosabb alappillére. Annak a körülménynek ugyanis, hogy a hallgatók szinte naponként maguk előtt látják a fontosabb, állományt alkotó fákat és cserjéket, úgyszólván ezek között élik le egyetemi éveiket, kiváló fontossága van a növénytani szakismeretek alapos elsajátítása szempontjából. Erre nekünk különös súlyt kell helyezni, mert hiszen tantervünk jó részét műszaki tárgyak töltik ki, és így az erdészettudományok létalapját képező növénytan megtanulását és az idevágó ismeretek állandósítását minden rendelkezésünkre álló eszközzel elő kell mozdítanunk.”
A 15 katasztrális holdon elterülő kertből közel 7 holdnyit kellett teljesen újratelepíteni, a többi területet pedig átépíteni. Az egykori gyakorlótér helyére például a külföldi fenyők osztálya került.
Az évek során jelentős támogatást szerzett kertépítő munkájához különböző kontinenseken és országokban (Japán, Finnország, Németország, Norvégia, Svédország, Szovjetunió, USA) a nemzetközi kapcsolatok felvétele útján és széles körű személyes kapcsolataival.
A budapesti Pázmány Péter (ma: Eötvös Loránd) Tudományegyetem növénytan professzora és Botanikus kertjének az igazgatója, Mágocsy-Dietz Sándor akadémikus révén – akivel közösen adták ki az Erdészeti Növénytan köteteit – igen hathatós támogatást kapott a soproni Botanikus kert a budapestitől is.
Ezenkívül természetesen a hazai és külföldi nagykereskedelmi csemetekertekből, a Kámoni Arborétumból vétel és csere útján sok növénypéldányt sikerült beszereznie.
1945-ig 5000 szép jeltáblával megjelölt, valamint nyilvántartásba vett, nem jelölt növényegyed díszítette a Botanikus kertet, melyben négy üvegházat, egy, a Rockefeller-alap támogatásával épült kísérleti üvegházat, adminisztrációs épületet építettek fel.
A második világháború pusztításai és a helyreállítási munkák utáni 1948. évi nyári leltár szerint 2263 fát, 1536 cserjét, 2460 lágyszárú növényt (köztük pálmák és kaktuszok is), összesen tehát 6262-féle növényt tartottak nyilván.
A kert ki- és átépítésénél bécsi professzorának, a világhírű Wettsteinnek a rendszerét vette alapul.
A 30-as évek elején mintegy 2 holdnyi területen ún. rendszertani részt alakíttatott ki a Magyarországon honos fákból és cserjékből, hogy a hallgatók rendszertani tanulmányait megkönnyítse.
A gyakorlati oktatás, a dendrológiai összehasonlító anyag létesítése, a kísérleti lehetőségek megteremtése, a külföldi fafajok, cserjék meghonosítása (a fagyállóság, szárazság-, és melegtűrés tanulmányozása), a magcsere biztosítása stb. mellett tehát „A fák és cserjék tenyésztésén és bemutatásán kívül – írja 1949-ben – a kert különös célját képezi még, hogy a magyar erdőkben honos és az azokra jellemző növényeket minél nagyobb számban és fajgazdagságban megtelepítse. Ezeket ökológiai csoportokba sorozzuk. Bár a dolog természeténél fogva a botanikus kert berendezésénél a fősúlyt az erdei fák és cserjék, továbbá a magyar erdőkben honos aljnövényzet megtelepítésére fektetjük, mégis ahol lehetőség és mód nyílik rá, a gazdasági-, a gyógy-, és a gyomnövények megfelelő csoportjait is igyekszünk kiépíteni. Hasonlóképpen már korábban létesítettünk egy-egy réti és vízinövény csoportot, továbbá a magyar szikes és homokos talajok ökológiai csoportjait.”
Az itt felsorolt néhány adatból, szemléletét tükröző idézetekből természetesen csak vázlatos képet kaphatunk arról a nagyszerű tevékenységéről, mellyel a komoly szakmai, tudományos értéket képviselő Botanikus kertet – sokszor nehéz anyagi körülmények között – irányítása alatt kiépítették és évtizedeken keresztül féltő gonddal ápolták, fenntartották és fejlesztették.
Nem lennénk hűek Fehér Dániel emlékéhez, ha nem említenénk meg azoknak a munkatársainak a nevét, akik részt vettek a Botanikus kert építő és fenntartó munkájában, akiket ő maga is külön kiemelt: Sommer Géza tanársegéd, Gálla Géza kertész, később: Kiss Lajos kertészeti főintéző, Bessenyei Zoltán kertészeti intéző, dr. Borosné Murányi Jolán tanársegéd, Bors Gyula kertészeti segédtiszt, Bognár Antal kertészeti altiszt és Tihanyi Máté szegődményes kertész.
A Fehér Dániel és munkatársai nevéhez fűződő soproni Botanikuskert a tudományos értékén kívül szívet-lelket gyönyörködtető látvány a nyáron vagy télen odalátogató nem szakembernek is: gyermeknek, felnőttnek egyaránt.
A Botanikus kertben díszlő fák és egyéb növények s az erdő szeretetére nevelte az erdőmérnök generációkat több mint harmincéves főiskolai-egyetemi és közel három évtizedes tanári működése alatt. A növények alaktanát, élettanát, rendszertanát, ökológiáját, külön kiemelve a növénytannak a fák, bokrok és cserjék tanulmányozásával foglalkozó ágát a dendrológiát és a szükséges gyakorlati alapismereteket ő tőle, az ő általa vezetett Intézetben és Botanikus kertben szerezték meg a hallgatók. Nemcsak a növénytant tanulták meg tőle, de – mint a következő oldalakon felsorolt könyvei is demonstrálják – az ő névével ismerkedtek meg elsőként a talajtani és szerveskémiai tanulmányaik során is, igen hosszú évekig.
Az ő javaslatára vezették be a „talajmikrobiológia” oktatását: Ő adta elő ezt a tárgyat először Magyarországon. Ő írta az első Talajmikrobiológia egyetemi jegyzetet is. Az ő előadásaiból és az ő könyveiből nyerték az első szakismereteiket az erdőmérnök hallgatók.
Még a második világháború utáni időkben, amikor szovjet kórház volt a Főiskola épületeiben elhelyezve, akkor is megtartotta előadásait az alagsori helyiségekben.
Nagyszerű előadó volt, akit a hallgatósága, különösen a tanári pályafutása első két évtizedében, lenyűgözve hallgatott. (A későbbiekben mindinkább a kutatás kötötte le és a tananyagot nem mindig egyforma lelkesedéssel hallgató ifjúságnak a szabványórák megtartása már sokszor tehertételt jelentett a számára.)
Előadóképességére és stílusára, valamint szakmai állásfoglalásának határozottságára és nyíltságára konkrét példaként a Kreybig Lajos akadémikus bevezető előadásához első felkért hozzászólóként megtartott előadására, illetve az azzal kapcsolatos történetre utalunk (az előadások megjelentek az MTA Agrártud. Oszt. Közl. 1954. V. kötetében, a 319–349. oldalon).
Elöljáróban meg kell említeni, hogy előzőleg otthon Sopronban, a Talajbiológiai Kutató Laboratórium kutatói értekezletén megvitattuk az akkoriban „kényesnek” nevezhető problémákat – közöttük pl. a talajban élő nitrogénkötő Azotobacter baktériummal történő talajoltást is.
A megbeszélés szerint ezt Fehér professzor írásában óvatosan így fogalmazta meg: „E téren nézetem szerint még nagyon sok kísérletre és vizsgálatra lesz szükség, mielőtt ezeknek az oltóanyagoknak nagyüzemi alkalmazása biztosan elérhető terméstöbblettel fog járni.”
Ez azonban a valóságban távolról sem így hangzott el az Akadémia dísztermében, ahol az előadói pulpitus felett levő karzaton ültünk, pontosan az előadó főnökünk felett: A professzor egy ideig „felolvasó” hangnemben prezentálta az akkor nemzetközi viszonylatban új, értékelő áttekintését, de egy bizonyos idő elteltével – nem kis megrökönyödésünkre – leemelte szemüvegét, félretolta előadásának írott anyagát, és akkor az ő nagyszerű, közvetlen stílusában szabadon folytatta az előadást, és pl. az Azotobacter-oltásra térve ezt mondta: „Őszintén szólva nem ér semmit, mert a talajba került csirákat az ott levő természetes mikroflóra elpusztítja”… és így tovább.
Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen akkoriban komoly félreértések származhattak volna ebből. Nem így történt. Amikor Fehér Dániel a talajbiológiai kutatások akkori állását, kutatói véleményét szónoki lendülettel, közvetlenül és közérthetően ismertette, először a hallgatóság élénkülése, majd lenyűgözött figyelme volt a szembeszökő változás és végül a hozzászólás-előadást követő lelkes, viharos tapsorkán. Bátran állíthatom, a nap legnagyobb tetszésnyilvánítása volt a befejezője az előadásnak.
Ami a vizsgáztatását illeti, mint választott szakterületén alaposan felkészült specialista, igen szigorú volt diákjaihoz (különösen a húszas és harmincas években!); sokat dolgozott, sokat is követelt.
Szigorúságát egy kedves, 1953-ban történt kis epizóddal szeretnénk érzékeltetni. A Főiskola portája előtt derűs hangon emlékezve vizsgáztatásairól, a Főiskolára tartó botanikaprofesszort, majd a matematikaprofesszort megállítva kérdezte meg (a közelben tartózkodó és a beszélgetés során egyre növekvő számú egyetemi hallgatóság gyűrűjében, azok nem csekély érdeklődése közepette): „Ugye téged is elbuktattalak egyszer növénytanból?”, mire a tanárok egymás után csendesen válaszoltak: „Igen, Dani bácsi”. Vizsgáztatásai eseményszámba mentek, bár a későbbiekben a mindig újat kereső természete miatt sokszor taposómalomnak érezte az alaptárgyak irányában nem sok igyekezetet tanúsító, a nem éppen precízen felkészült hallgatók vizsgáztatását. Ő maga is sokszor derűsen emlékezett erre, és különösen a negyvenes évekről nyilatkozva, elbeszéléseiből kitűnt, hogy egy kicsit úgy volt a vizsgázókkal is, mint Péter unokájával, mikor a Zrínyi utcai házuk előtti fa tetején ülve kis barátaival meglátta, hogy nagyapja közeledik, figyelmeztette őket „Csitt, hallgassatok, jön, az Úr haza ebédelni!”, én – mondta a professzor – „úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit”.
A vizsga eredményétől függően, illetve aszerint kommentálva számos történet maradt fent, jó néhányat tőle is hallottunk. Ilyen például az az általa mesélt vizsgatörténet, mikor a magyarul vizsgázó külföldi hallgatót, aki sem magyarul, sem más nyelven nem árult el megfelelő ismeretet botanikából, a nagykövet jelenlétében megtartott vizsgán át kellett engednie. Vagy annak a magyar hallgatónak az esete, aki az anyagból nem készült fel ugyan, de nem buktatta meg, mert rendkívül értelmes gyereknek látszott. Mivel azonban egyetlen növénytani kérdésre sem tudott kielégítően felelni, végül megkérdezte tőle: „Mondja, mikor volt a boxerlázadás?” A fiú meglepően jól volt tájékozva, és kivágta magát. Erre kegyelemből átengedte és azt mondta: „Fater maga nem sokat ért ugyan a növénytanhoz, de talpraesett és az életben ilyen emberekre van szükség.”
Mint vizsgáztató (és előadó is) inkább azoknak maradt emlékezetes a vele való találkozás, akik az ő szakterületei valamelyikén elmélyültebb speciális ismeretekre igyekeztek szert tenni. Ez vonatkozik a botanika, talajbiológia iránt érdeklődő hallgatókra, de még inkább a disszertánsokra, a posztgraduális képzésre törekvőkre.
A Főiskolán először Török Béla szerzett Sopronban egyetemi doktori címet az 1930-as évek elején. Doktori szigorlatának egyik vizsgáztatója Fehér Dániel volt. Egykori fültanú elbeszélése szerint is Fehér professzor vizsgáztatását egy napon sem lehetett említeni az akkori átlagos vizsgáztatási szinttel.
Ezt – az elfogultságot minimálisra csökkentve – személyes élményemmel is alá tudom támasztani: Budapesten a Tudományos Minősítő Bizottság akkori helyiségeiben aspiránsi vizsgámon találkoztam vele 1953-ban először mint vizsgáztatóval. Az asztalt körülülő hét vizsgáztató biológus egyetemi tanár (egy kivétellel az MTA Biológiai Osztályának akkori tagjai) közül is kitűnt rendkívüli egyénisége. Gyors, logikus, lényeget kereső kérdéssorozatából az igényessége tűnt ki a vizsga alatti minden megnyilvánulásából pedig a kísérleti hátteret, a laboratórium atmoszféráját lehetett kiérezni.
A szerencsésen megválaszolt kb. tizedik kérdés után egyre inkább közvetlenebb hangnemet ütött meg – a szakmai szint csökkentése nélkül –, és nem a nagy tekintélyű, világhírű professzort és főként nem a tudományegyetemeken megszokott, sokszor tanárosan tekintélytartó professzort láttam magammal szemben, hanem egy jóindulatú, szimpatikus, nagyvonalú tudóst, akivel a szakmaszeretet sajátos hangján, oldott légkörben, szívesen beszélgetünk: a 62 éves kutató és a IV. éves biológus egyetemi hallgató. Hogy ez mit, milyen előnyt jelent, azt csak azok tudják, akik sorsdöntő, nehéz vizsgákon maguk is ültek az asztal másik oldalán.
