A tudományos elismerés
A tudományos elismerés
A bécsi egyetemen folytatott posztgraduális tanulmányainak az „Országos Erdei Alap”-ból történő támogatása, valamint a megérdemelt adjunktusi és tanári kinevezése után valójában a Rockefeller-alap részéről – a személyén keresztül – az Intézetének nyújtott anyagi segítség, az 1925. évi hosszabb észak-európai tanulmányútjának ebből az alapból történő fedezése jelentik az első és „kézzel fogható” külföldi elismerést.
A külföldi szakemberek gyakori soproni látogatásai, a Szahara-expedíciókra, tanulmányutakra, előadások tartására való felkérések és az erkölcsi elismerés egyéb külső jelei azok, amelyek intenzívem végzett, értékes, új eredményeket produkáló kutatómunkájának időben történő nemzetközi elismerését bizonyítják, amelyben – a háborús, illetve az azokat követő időket leszámítva – még élete utolsó éveiben is része volt.
Az igazi szakmai elismerést természetesen kísérleti eredményeinek rangos külföldi folyóiratokban (pl. Archiv für Mikrobiologie, Zentralblatt für Bakteriologie, Biochemische Zeitschrift, Annales Institut Pasteur, Zeitschrift für Pflanzenernährung, Düngung und Bodenkunde, Acta Forestalia Fennica, Die Phosphorsäure, a Flora, a Planta, és számos más osztrák, német és francia biológiai-bonatikai, erdészeti és mezőgazdasági tudományos kiadványban), valamint különböző kongresszusokon tartott előadásai és azok kedvező visszhangja jelenti. Az első nagyobb, átütő sikert az erdőtalajok mikrobiológiai vizsgálatával foglalkozó, Berlinben kiadott könyvével érte el. A sivatagi talajok mikrobiológiáját tárgyaló Killiannal közösen írt, Párizsban megjelent könyve még inkább öregbítette a már korábban megszerzett nemzetközi kutatói hírnevét.
Sajnos a „senki sem lehet próféta a saját hazájában” közmondás igen igen érvényes volt őreá is. Ha végigtekintünk pályáján, egyértelműen kitűnik, hogy – az életének utolsó négy évét nem tekintve – főként külföldön ismerték el, és csak a nemzetközi tudományos hírnevének halvány visszfényeként beszélhetünk hazai elismeréséről, eredményeinek elfogadásáról.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kortársai, munkatársai pl. Kreybig Lajos, id. Manninger G. Adolf, Varga Lajos, Soó Rezső, Dudich Endre és az erdészeti tudományok néhány kiválósága köztük Kaán Károly államtitkár (aki már az 1920-as években meszszemenően támogatta), ne ismerte volna fel benne a korát megelőző kutatót, de ez inkább szűkebb szakmai és személyi körre korlátozódott.
Számos kortársával, tanítványával folytatott beszélgetésekből, saját nyilatkozataiból úgy tűnt (de a ma már történelminek számító akkori események is azt dokumentálják), hogy a környezetében is inkább sokan csak sejtették, hogy a Főiskola sokat dolgozó professzora valami olyat csinál (talán hobbyból), ami új dolog lehet, hiszen sokan jönnek hozzá külföldről, és őt is sokat hívják tanulmányutakra, expedíciókra. (Sajnos még a szaharai útjához sem járult hozzá anyagilag a magyar kormány – önerőből kénytelen előteremteni azt az összeget, ami az itthoni előkészületekhez szükséges.)
Sopronhoz, soproni környezetéhez, otthonához és munkahelyéhez pedig nagyon ragaszkodott. Amikor Budapesten ajánlottak fel neki katedrát – Sopronban maradt, jóllehet voltak idők, amikor olyan méltánytalanságok érték, amelyek komoly fájdalmat okoztak neki (így például egyetemi tanári állásából történő nyugdíjazása még alkotó ereje teljében, 1952 elején).
Mindig nosztalgiával emlékezett az erdészetre, mindvégig erdésznek vallotta magát. Ennek ellenére éppen biológus és mezőgazdász szaktekintélyek javaslatára létesítettek számára nyugdíjazása után 1952-ben külön kutatóhelyet Sopronban, a Főiskola Növénytani Intézetéből leválasztott MTA Talajbiológiai Kutató Laboratóriumát, és kvalifikálták „kiemelt tudóssá” és kérték fel Talajbiológia c. könyvének a megírására is. Biológusok javasolták a Tudományos Minősítő Bizottságnak, hogy számára a biológiai tudományok doktora címet adományozza, és a Magyar Tudományos Akadémia is a kezdeményezésükre választotta tagjai sorába – kimagasló tudományos munkássága elismeréseként.
Korai halála miatt sajnos már nem kaphatta meg a Kossuth-díjat, melynek odaítélése folyamatban volt – és minden bizonnyal sok, más rá váró hazai és külföldi elismerést sem.
Az elismerés komoly hazai hangját a nekrológokban és egy-két botanikai és erdészeti szakfolyóiratban megjelent írásban olvashatjuk.
Az Erdészeti és Faipari Egyetemen a Botanikus kertben az ő vezetése alatt ültetett fák közt mellszobra hívja fel az erdő- és faipari mérnökhallgatók figyelmét a világhírű professzorra, az oktatókat-kutatókat a nagyot alkotó, a Főiskola érdekében is sokat dolgozó elődükre és a Botanikus kert minden látogatóját pedig az erdészbotanikus, talajbiológus tudósra.
A soproni erdőkben – Görbehalom előtt – „Fehér Dániel pihenőhely” tábla emlékeztet az erdőt szerető, ott pihenést, nyugalmat találó kutatóra.
Javaslatunkra a közeljövőben Sopron város Tanácsa utcát nevez el Fehér Dánielről. A Magyar Mikrobiológiai Társaság pedig halálának 20. évfordulóján, 1975-ben egykori vezetőségi tagjára is emlékezve tisztelete jeléül szintén Sopronban rendezte meg nagygyűlését.
1980-ban pedig, születésének 90., halálának 25. évfordulóján az MTA Agrártudományok és az MTA Biológiai Tudományok Osztálya az Erdészeti és Faipari Egyetem, valamint a Magyar Mikrobiológiai Társaság Mezőgazdasági és Ipari Mikrobiológiai Szekciója szervezésében „Fehér Dániel Nemzetköz Talajbiológiai Kongresszus”-t rendeztünk a tiszteletére – Sopronban az Egyetemen – négy kontinens 15 országából idesereglett kutatók részvételével.
A legméltóbban emlékeztünk rá: munkával, – külföldi és hazai talajbiológiai kutatások eredményeinek bemutatásával, megvitatásával.
