NÉPRAJZ
NÉPRAJZ
A reformkor néprajzi érdeklődését elsősorban a nemzetté válásul és a polgári fejlődéssel összefüggő kérdések váltották ki. Mi határozza meg a nemzetek történeti haladásának menetét, létezik-e egyetemes fejlődéstörvény? Magyarország lemaradása valóban a nemzet „napkeleti” természetéből fakad, vagy más oksági összefüggést kell keresni? Igaz-e, hogy nemzeti karakterénél fogva képtelen a megújhodásra? Mi a realitása Herder jóslatának, beteljesedhet-e? A statisztika mezején Schwartner és Csaplovics művei azt sugallták, hogy a magyar nép képtelen az államalkotásra, képtelen az iparűzésre. Kállay „nomád mezőgazdaság” elméletéből Csaplovics nem azt emelte ki, hogy lám, a magyarok már „ázsiai” őshazájukban ismerték a földművelést, hanem azt, hogy a mezőgazdaság XIX. századi elmaradottságának oka a magyarok „ázsiai” rendszerű földművelése.
Fényes nem vitázott sem Herder jóslatával, sem Csaplovics tudománytalan állításaival. Történeti elemzéssel bizonyította, hogy az ország ipari fejletlensége az osztrák gazdaságpolitika, a mezőgazdaság lemaradása pedig a feudális kötöttségek következménye. Alkotmánytani, közigazgatás-történeti fejtegetéseivel pedig a régi magyar államjog folytonosságának kérdéskörét tartotta felszínen. Adatok tömegével dokumentálta, hogy az egyszerű népből nem hiányzik a tehetség, a szorgalom, a polgári átalakuláshoz való hajlam és képesség.
Műveinek etnográfiai vonatkozásai közül első helyen kell említeni a nemzetiségi statisztika kiindulásául szolgáló kategóriák kérdését. Hiszen a magyarországi népek, nemzetiségek számos vallási, táji, nyelvjárási csoportból állottak, s ezek legtöbbjét önálló elnevezéssel illették. Különösen a délszláv csoportok között igazodtak el nehezen a kor statisztikusai. Hová sorolják a magyarországi sokácokat, a bosnyákokat, a bunyevácokat? Hiszen a sokácok szerb dialektust beszélnek ugyan, de a horvátokkal együtt római katolikus vallásúak, s egyrészük szerbnek, másik részük horvátnak vallotta magát. Miután önmaguk is bizonytalanok voltak nemzeti hovátartozásukat illetően, nem csodálkozhatunk azon, hogy a statisztikusok is gyakran bizonytalankodtak, hol a szerbekhez, hol a horvátokhoz sorolták őket. A kérdés jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy Fényes 1842. évi statisztikája szerint 561 helységben mintegy 430 ezer sokác élt. Ekkor ugyanis külön nemzetiségnek vette őket, s külön vette számba a görögkeleti vallású „ráczokat”. Megjegyzi, hogy a sokácok „A’ ráczoktól nem annyira nyelvben, ’s characterben, mint inkább vallásban, nemzeti szokásokban, eledelben, ’s némileg öltözetben különböznek” (I. 72.). A horvátok és a szerbek száma Fényes különböző műveiben azért ingadozik, mert a sokácokat, hogy egyik, hol másik néphez számította.
Gondot okozott számára, hogy a nemzetiségi hovatartozást hogyan döntse el. Végül azt a módszert választotta, hogy az anyanyelv alapján meghatározta egy-egy helység döntő nemzetiségi karakterét, illetve nemzetiségi csoportjainak arányát. Arra nem vállalkozott, hogy adott településen belül a generációk nyelvhasználata közötti eltéréseket is tekintetbe vegye. Kétnyelvűség esetén az inkább használt nyelvet vette alapul. Jellemző példa erre a Szabolcs megyei ruszinok esete, akikről már első művében ezt írta: „…mivel ezek a magyar nyelvet jobban beszélik, mint’ a’ magukét, ez okból őket a magyarokhoz számítottuk.” (1837. IV. 214.) Fényes jól ismerte a XVIII–XIX. századi spontán asszimilációs folyamatok természetét, s konkrét eseteit. Statistikájában írja, hogy a Somogy megyei 8 egykori szlovén (vindus) falu többnyire elmagyarosodott. A hazai németségről szólva közli, hogy az egész Szepesség és a bányavárosok német lakossága elszlovákosodott, viszont a magyarok között szétszórt német falvak közül is sok el hagyta nyelvét és magyarul beszél. Tolna, Veszprém és Temes megyei példákra hivatkozva aláhúzza, hogy ahol a németség nagyobb tömegben van, ott a kisebb számú magyar, román vagy szerb lakosságot kiszorítja. Részletesen leírja például Bonyhád esetét (1842. I. 75–76.). A szlovákokról megállapítja, hogy nyelvükhöz szenvedélyesen ragaszkodnak, s ahol a szlovákság „nagyobb számmal lakik, ott más nyelvet hamar elfojt”. Példának hozza fel Pozsony, Nyitra és Bars megye egyes magyar településeinek XIX. század eleji elszlovákosodását. Az összkép teljességéhez megjegyzi, hogy Pest, Heves, Békés megye egyes helységeiben, ahol a szlovákok kisebbségben vannak, magyarra cserélik a nyelvüket. A felekezeti különbségek e folyamatban is szerepet játszottak, ugyanis az evangélikus szlovák szórványok jobban ragaszkodtak anyanyelvükhöz, mint a római katolikus vallásúak.
Fényes tehát tisztában volt azzal, hogy a különböző nemzetiségek között törvényszerűen, kölcsönösen és spontán módon folyik az asszimiláció és az etnokulturális hasonulás. Többször konstatálja a kulturális hasonlóságot, átvételeket is. Például a szlovénekről azt mondja, hogy ruházatuk vagy magyar, vagy német, vagy stájer, aszerint, hogy melyik néppel szomszédosak.
Általában név szerint említi a nemzetiségek etnikai, táji csoportjait, dialektusait. Ezek többsége a későbbi etnográfiai irodalomban is szerepel, többek között Hunfalvy Pál összegező, Magyarország ethnographiája c. munkájába is bekerült. Fényes tudja, hogy a zalai szlovének hegyi csoportját nagornyák néven ismeri környezete. A szlovák csoportok között említi a nyitrait, a hornyákot, a szotákot, a trpákot, a krekácsot. A hazai németségnek 9 dialektusát különböztette meg, megemlítve nevüket és lakóhelyüket. (Pl. krikehájok, habánok, svábok, hiencek, heidebauernek, tirolisiek. A szepességieknek három nyelvjárási, települési csoportját különítette el.)
Statisztikus elődeitől vett példák nyomán kísérelte meg a magyarországi nemzetiségek és a magyar táji csoportok antropológiai habitusát, erkölcsi és kulturális karakterét megrajzolni. Ezek a vázlatok egész sereg máig ható sztereotipiát tartalmaznak. Részben még ma is alkotóelemei azoknak a véleményeknek és előítéleteknek, amelyeket a Kárpát-medence népei egymásról kialakítottak. Feltárásukat a néprajz és a társadalompszichológia még mindig nem végezte el a kívánt mértékben. Népkarakterológiái Fényes elfogulatlanságáról tanúskodnak. A nemzetiségekről szólva kiemeli pozitív tulajdonságaikat, népi műveltségük értékeit, s a magyar táji csoportokról szólva sem hallgatja el a negatív vonásokat. Például a somogyi magyar népről nemcsak azt állapítja meg, hogy magasabb termetű, mint a zalai, nagyon vendégszerető, hanem azt is, hogy „a dolgot ugyan nem kerüli, de nem is igen szorgalmatos”. A románokról szólva kiemeli nyelvük szép hangzását, lágyságát, s általában azt tartja, hogy a román nép „igen jó szívű, vendégszerető, szép természetes észtehetséggel bíró… igen használható katona…” A babonaságot, tudatlanságot, a szeszes italok túlzott kedvelését a „századokon keresztül tartó elnyomatás” szomorú következményének tartja e nép körében. A német karaktert jellemezve szinte hibátlan, tökéletes állampolgár képét rajzolja meg, aki munkás, szorgalmas ember, a magyarországi jobbágyok közt a legvagyonosabb, a törvény és a felsőbbség iránt engedelmes, hű polgár. Folytathatnánk a példákat. Népjellemzéseiben nyoma sincs nemzeti türelmetlenségnek, sovinizmusnak.
Fényes, mint a többi XVIII–XIX. századi népességstatisztikus, szembetalálkozott olyan társadalomszervezeti formákkal, mint amilyen a házközösség, a nagycsalád, vagy délszláv nevén a zadruga volt. A határőrvidék leírása során Demian, Schwartner és Csaplovicshoz hasonlóan feljegyezte, hogy az „illir” katonaság falvaiban a lakosság házközösségekben él. Egy-egy zadruga négy generációt, 40–60 főt is magába foglalt, akik nemcsak egy háztartásban, egy fedél alatt éltek, de együtt gazdálkodtak, művelték a földet stb. Ennek a társadalomszervezeti egységnek az ismerete nélkül a birtok- és lakóházösszeírásokból a népesség számára következtetni csak nagy hibákkal lehetett volna.
Fényes az államvezetés szemszögéből vizsgálta a különböző népek, etnikai csoportok foglalkozásait, hajlamait, gazdasági jelentőségét. Például a kereskedelemről szólva leszögezi, hogy a kereskedők számát meghatározni lehetetlen, mert e foglalkozási rétegen kívül egész népek vannak, akik kereskedésből élnek (pl. a zsidók, a görögök, a cincárok, az örmények). A szlovák jobbágyok nemcsak az országban, hanem azon túl is vándorkereskedelmet folytatnak csipkével, vászonnal, taplóval stb.
Több művében is kiemelte, hogy a magyarság „nem oszlik egymást alig értő alfajokra, s nálunk a székelyek, kunok, palóczok, göcseiek, ormándiak s a többi magyarok dialectust tekintve nagyon keveset különböznek”. A magyar nép táji csoportjait nemcsak saját megfigyelései alapján jellemezte. Esetenként felhasználta a rendelkezésére álló irodalmat is. Első nagy műve III. kötetében Heves megye leírása során bő terjedelemben ismerteti például a palócok nyelvét, lakóházát, ruházatát, a földművelést, a kendermunkát stb. Ezt a néprajzi betétet a Tudományos Gyűjtemény 1819. évfolyamára hivatkozva, azaz Szeder Fábián nevezetes dolgozatát kivonatolva állította össze.
Műveiben igen értékes néptörténeti, településtörténeti adalékok találhatók, amelyek a nyelvjárások és a néprajzi csoportok kutatói számára egyaránt fontosak. 1847-ben az akkori „német bánsági ezred” területén fekvő Debeljácsa nevű faluról például megjegyzi, hogy református magyar lakosairól nevezetes, akik Veszprém megyéből költöztek a Bánságba. Ennek a falunak a magyar neve Torontálvásárhely, a lakosságát a későbbi kutatók közül többen Csongrád megyei telepeseknek vélték.
Néprajzi adalékai általában a gazdálkodás, a viselet, az anyagi kultúra jelenségeire vonatkoznak. Minden esetben kiemeli a termelés helyi specialitásait. Csányról és Hevesről például megjegyzi, hogy a legjobb görögdinnyét termesztik az országban. Egyúttal behatóan ismerteti a termesztés körülményeit, a bérleti rendszert és az agrotechnikát. A kisebb-nagyobb tájak jellegzetes gazdálkodási ágazatait ugyancsak ismerteti. Gyakran összehasonlítás formájában: „A millyen mértékben híres a Répcze melléke ökreiről, olly mértékben dicsekedhetnek a rábaköziek jó lovakkal.” Ugyanakkor Somogyban és a Bakonyban a sertéstenyésztés a lakosság fő jövedelmi forrása. 1847-ben közli, hogy a Bakonyban évente százezer sertést teleltetnek, hizlalnak a makkon. A temérdek sertés egy része a Dráván túli megyékből és Törökországból származik, s a hízott állatokat Győr, Sopron, Bécs felé hajtják tovább. A kereskedelmi forgalomnak különös figyelmet szentel. Baranyáról például elmondja, hogy bár a mecsekháti járásban sok erdő található, épületfát és zsindelyt a stájerek szállítanak „a Dráva segedelmével”. A szálfákból készült talpakon (tutajokon) sok vasat és vaseszközt is hordanak Baranyába.
A háziiparra, kismesterségekre vonatkozó adatainak se szeri, se száma. Közli, hogy a Győr megyei Ménfő és Csanak község lakosai fonott kukoricalevélből igen csinos székeket készítenek, a Somogy megyei Kálmáncsa lakói pedig faeszközöket és szekereket gyártanak eladásra, s áruikkal Bácsban, Tolnában is kereskednek. A pusztasomorjai gyékényiparról éppúgy tud, mint Magyarhertelend (Baranya megye) hazánkban páratlan női fazekasságáról. Tőle tudjuk, hogy a trágya nemcsak a Nagyalföldön, hanem a Soproni-síkságon is fontos tüzelőanyag volt a XIX. században, hogy az egri bőrfeldolgozás, a tímármesterség virágzása szoros kapcsolatban állt a város közelében emelkedő Egyed-hegyen található szömörce gyűjtögetésével, s ezt a fontos cserzőanyagot a török határig elhordták az egriek.
Fényes művei kimeríthetetlen mennyiségben tartalmaznak a fentiekhez hasonló adalékokat. Folklór jelenségeket ritkábban jegyzett fel, de itt-ott a néphit, a népszokások, népmondák körébe vágó adatokat is rejtenek könyvei. 1847-ben Kapuvár ismertetésébe beleszőtte, hogy „70–80 évvel ezelőtt találtak a Hanságban egy gyermeket, ez négykézláb futott, legkedvesebb eledele a béka volt, lábujjai között úszóhártya nőtt; egy évig tartották őt a várban, honnan végre elszökött”. Nem más ez, mint a Hany Istók monda kivonata. A románságról szólva megemlékezik a vámpír képzetről. Arról, hogy a vérszívó vámpír elűzése végett kiássák a gyanúsított halott sírját, s a halott szívét hegyes karóval döfik keresztül. A Vas megyei Pecsaróc szlovén falu legfőbb nevezetességeként említi, hogy húsvét után második vasárnapon az egész „tótsági járás” lakossága, főként az asszonynép, ebbe a faluba sereglik a topla prouszka, a meleg búcsú ünnepére, ahol különféle babonaságokkal marháik egészségét, a szembetegségek elűzését próbálják kieszközölni.
Fényes éppúgy nem alkotott tisztán etnográfiai érdekű művet, ahogy kifejezetten földrajzi vagy statisztikai munkát sem hagyott hátra, de fő művei éppen olyan fontosak a néprajz, mint a többi érintett tudományszak számára.
