GYÖRFFY TELEPÜLÉSTANA
GYÖRFFY TELEPÜLÉSTANA
Györffy Istvánt élete végéig elszakíthatatlan szálak fűzték szülőföldjéhez, a Nagykunsághoz. Olyan földön nevelkedett, olyan világ vette körül, amely a legjobb néprajzi iskola volt számára. Az élet nevelte etnográfussá, s ebben meghatározó, lendületet adó tényező a szülőföld volt. Tudományos munkásságának kibontakozása innen indult el, első publikációi (1906-tól) e földről merítik témájukat. Az sem véletlen, hogy első jelentősebb tanulmányai településtörténeti kérdésekkel foglalkoznak, és későbbi kutatásaiban is ez a témakör középponti szerepet játszott. Adódott ez pedig elsődlegesen földrajzi iskolázottságából, valamint a szülőföldhöz való ragaszkodásából; abból az elemi kíváncsiságból, hogy korábban kik és hogyan lakták azt a tájat, amelyen született. A természettudós induktív kutató módszerével haladt megismerésének tárgyában, csak a megfogható konkrétumokat, tényeket becsülte. Tudósi alkatából is eredt, hogy tekintetét legelsőbb olyan területre vetette, ahol egyértelműen kimutathatóak a műveltségbeli sajátosságok és különbözőségek.
A Nagykunság és környékének népies építkezése című tanulmánya (1908), amelyet még egyetemi hallgató korában írt, nemcsak tartalmában, hanem interpretálásának módjában is újdonságnak számít a század eleji magyar néprajzkutatásban. A népességtörténet és földhasználat felől közelítette meg a települések szerkezeti sajátosságát, amelyet a hadak (nagycsaládok) szerinti megtelepedésből vezetett le. A nemzetiségi, hadas település rendjének feltárásával a településföldrajznak olyan alapvető problémájára tapintott azonnal, amelyre a nyugat-európai településkutatás csak a húszas-harmincas években talált rá. Részletesen szól a település legfontosabb egységéről: a telekről, annak formáiról, a lakóházról, az építésmódról és nagy figyelmet fordít a tűzhelyre, mint a ház beosztásának meghatározójára. Leírásának, tárgybemutatásának újdonsága abból a „belső látásmódból” fakadt, amely révén élően és teljességében jelenítette meg anyagát. Olyan természetességgel irt a népi kultúráról, ahogyan csak az tud, aki abban nőtt fel. A közvetlen tapasztalat, az élmény, hogy „amit írt, azt átélte”, volt belső szemléletének forrása, amit a megismerés komplexitásának kiapadhatatlan igénye táplált.
Két év múlva A nagykun tanya című doktori értekezésében (1910) ismét alapvető fontosságú témát: a tanyakérdést fedezi fel a szaktudomány számára. E tanulmányában már mindaz a probléma benne van, ami azóta is kutatók sokaságát foglalkoztatja. Györffy szerint a tanyarendszer oka a városok nagy határa s a lakosság elszaporodása. A városok nagy határa a törökök pusztításainak következménye, amikor a sok apró község egy községbe futott össze, amely a lakosság után azok egykori határát is bekebelezte, vagy a hosszas használat révén szerzett rá jogcímet. De mindjárt felteszi a mindmáig megválaszolatlan kérdést, hogy vajon nem lett volna a törökvilág előtt is az Alföldön tanya? E kérdésre még csak eshetőségként veti fel a nomád analógiát. Amint megállapítja, a tanya legegyszerűbb fajtája az ól. A nomád kun nép fedeles-falas építményt hozott magával keletről, ami nem más, mint az ól, szállás vagy tanya, a rá jellemző szabad tűzhellyel. A nagykun tanya sem egyéb, mint a határba kitelepített városi tüzelősól, ahol ez az építmény a határbeli életmód és szükségletek folytán tovább fejlődött és emberi lakássá bővült. Plasztikus képet nyújt a tanya életéről, formálódásáról is. Ma természetesnek és kézenfekvőnek tűnő fontos megállapítása, hogy az óltanya függetlenül fejlődött a nagykun háztól.
A tanyakérdést Györffy később is többször elővette. Publikációinak időrendjében haladva jól nyomon követhetjük a nomád eredethez való elhajlást, amelynek gondolati csírája a nagykunokról írott cikkében már felbukkan. 1914-ben egy irodalmias megfogalmazásban mindez még csupán hasonlatként jelentkezik: „A sok kis fehér tanya honfoglaló őseinkre emlékeztet, akiknek sátrai éppúgy voltak elszórva a végtelennek látszó pusztákon. Ma is úgy vándorol a magyar ember, mint hajdan. Korán tavasszal elhagyja téli szállását, a falut, s nyári szállására, a tanyára költözik ki. Szent-györgy nap táján fog a tavaszi szántáshoz, s ettől kezdve már nem sok dolga van a faluban. A magyar ember ugyanis inkább a jószágával gondol, mint magával s először a jószág számára épít födelet.” (Az alföldi tanyák. A Magyar Gazdaszövetség naptára az 1915. évre.) 1923-ban az alföldi tanyák életéről nyújtott tömör összefoglalásában azonban még azt olvashatjuk, hogy „A tanyarendszer nem valami régi intézmény. Száz év előtti térképeken még elvétve találunk tanyát. A törökvilág alatt és után megindult új városszerű település a tanyarendszert már méhében hordozta, világra pedig a vasút hozta.” Vagyis a többtermelés elősegítője, a gazdasági kényszer eredménye. A tanyarendszer és a belterjes gazdálkodás tehát ikertestvérek (Föld és Ember 1923). A mezőgazdaság racionálizálásából származtatott tanya eredetét néhány év múlva már közvetve a honfoglalás idejére vezeti vissza. A húszas évek közepén lehetünk tanúi annak, hogy az idézet irodalmias hasonlata miként terebélyesedik koncepcióvá. Ehhez pedig alapvető lökést legjelentősebb tudományos eredménye: a kétbeltelkes, kertes település felfedezése adott. Az alföldi kertes városok (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény) településének beható archivális, történeti tanulmányozása során ragadta meg azt a jellegzetes alföldi települési szisztémát, amit az európai településformáktól teljesen idegennek, eltérőnek tartott. Ennek lényege, hogy a XVIII. században még sajátosan kör alakú települések központjában összezsúfoltan helyezkedtek el a lakóházak kerítetlen, apró telkeken, és ezt a magot gyűrűszerűen vette körül az állatok tartására szolgáló kertek övezete. Minden lakóportához tartozott egy jóval nagyobb kiterjedésű kert, a szükséges gazdasági épületekkel. A kertek többnyire kerítettek voltak. A település sajátosságai még a sugarasan elhelyezkedő, tölcsérszerűem kiszélesedő csordahajtó utak. E települési szisztéma eredetének többször változó magyarázatai között 1928-ban a Magyar Szemlében publikált két cikkében (Az Alföld ősi magyar településmódja ; A tanyai telepedés kezdetei) mutat rá a kétbeltelkű településnek a nomád szállással való egyezésére. Amint írja, az ólaskert „nem más, mint a nomád téli szállásának lényeges alkotórésze, vagyis a karakirgizek aulja. A város zsúfolt középső része pedig nem egyéb, mint az egykori kislak, a lakósátrak tábora.” (Ez a rendkívül tetszetős analógia azonban megalapozatlan, mert középkori bizonyítékaira a történeti kutatás nem bukkant rá, valamint a szálláskertes település Európában sokfelé, még német földön is megtalálható.)
Az állatok tartására szolgáló szálláskert legfontosabb és legkorábbi eredetű eleme az ól, éppen olyan tüzelősól, mint amilyet a tanyákon láthattunk. A tanya tehát szoros kapcsolatban áll a kertes településsel. Ez lesz a kulcsa azon összefüggés felismerésének, amely Györffy nagyszabású koncepciójának alapjául szolgál. Egy évtized múlva elvégzett impozáns méretű összegezését (A magyar tanya. Földrajzi Közlemények 1937) erről az alapról indítja el: „A tanya tehát főleg abban különbözik minden más európai magányos településtől, hogy nem önálló telep, hanem függeléke egy népes, csoportos földmívestelepnek, a parasztvárosnak.” A nomád téli szállás ősi formájának rekonstruálása, az alföldi állattartás rendjének és a kertes települések eredetének számbavétele után jut el a tanyás település jellemzőihez, és mindezek kapcsolatából summázza, hogy „A magyar tanyarendszer egy nomád állattartáson alapuló és felépülő mezőgazdasági rendszernek zökkenés, külső beavatkozás nélküli természetes kialakulása”. (A mai kutatás a tanyák létrejöttét az alföldi mezővárosok középkori paraszti prédiumbérleteivel magyarázza, amelynek későbbi fejlődésében egyéb okok is hatottak.)
A Györffy által felvetett tanyakérdés már saját korában inspirálóan hatott a történeti és néprajzi kutatásokra, amint azt Szabó Istvánnak a debreceni tanyákról (1929), Szabó Kálmánnak pedig Kecskemétről (1936) közölt írásai jelzik. Ezeknek a munkáknak eredményei feltétlenül kételyt támaszthattak volna benne a nomád koncepció helyességéről. Hogy mégsem találkozunk ennek nyomával, arra Barabás Jenő adott magyarázatot, amelyet a tudománytörténeti értékelésnek feltétlenül figyelembe kell venni. Eszerint Györffynél a nomád szó széles értelemben használatos, nem asszociálódik a pásztorkodáshoz, hanem ellentétpárja a helyhez erősebben kötött gazdálkodásnak, életmódnak, amelyben a mozgékonyság, a helyi kötetlenség dominál. Feltehetően ő elsősorban egy elvet akart bizonyítani, ami szervesen kapcsolódott volna kora néprajzi kutatásának fő törekvéseihez. Végső soron talán nála a nomadizmus kérdése karakterológiai probléma: a településben és a gazdálkodásban kimutatható nagymérvű mozgékonyság még akkor is történeti hagyományunk lehet, ha egyes konkrét megnyilvánulásai , a középkor végén vagy az újkor folyamán jönnek létre. Ezzel az értelmezési lehetőséggel a tanyák kapcsán minden esetben számolni kell. Györffy annyira hisz azonban ebben a karakterológiai adottságban, hogy kielégítő kritikai analízis nélkül genetikai elemzéseinek pillérévé avatja. A kordivattól annyiban tért el, hogy sohasem a szellemtörténet síkján közelített a kérdéshez, hanem mindig materialista alapokon maradt. Tanulságul Barabás Jenő még rámutat: „Ha a hagyomány fogalmát nem kezelnénk kicsit misztikusan, hanem apró összetevőire bontanánk fel, akkor ennek szerepe is megfoghatóbbá válna, idegenkedésünk a fogalomtól csökkenne, s Györffy több feltételezését reálisabb mederben lehetne tovább vinni.” Feltétlenül megszívlelendő tanács ez a Györffy munkásságának gazdag tárházából sáfárkodó szaktudományunknak! A terminológiahasználaton túl a harmincas években kitágított nomád koncepcióját azonban sokkal inkább egy határozott művelődéspolitikai irányultságnak, mint a kordivattól befolyásolt tudományos eltévelyedésnek kell látnunk. Ennek megokolására azonban csak rendkívül sokrétű életműve egészének áttekintése után térhetünk ki.
Györffynek a tanyaproblémához fűződő korszakos felismerése szorosan összefonódik gazdálkodáskutatásának eredményeivel, aminek az a summája, hogy a tanyás település és a nyomásos határhasználati forma, a fordulókényszer kizárja egymást. 1923-ban megjelent cikkéből (Az alföldi tanyák) meggyőzően mutatja ki Barabás Jenő, hogy ahol tanyatelepülés volt, ott nem lehetett nyomáskényszer, tehát valami más földhasználati rendszernek kellett lennie. Erre – történeti vetületben – a „szállásos rendszert” valószínűsíti, amelynek előzményei II. Ulászló törvényei nyomán a török előtti időkből látszanak fölsejleni. – És már csak a terminológia értelmezésén múlik, hogy Györffy intuíciói mennyire fognak egybeesni a földhasználat jogi és gazdasági rendjét alaposabban és differenciáltabban feltáró agrártörténeti kutatások eredményeivel. Ahogyan egyetemi előadásaiban ezt erősen egyszerűsített formában megfogalmazta: „Az a tény, hogy az alföldi magyarnak nincs meghatározott vetésforgója, és hogy nem szokott ugarolni, a nomád földközösségi rendszerből folyik.”
De térjünk vissza településkutatásának tárgyiasabb vonulatához. Már érintőlegesen szóba kerültek az alföldi kertes városokról, a hajdúvárosokról írott munkái: Hajdúszoboszló települése, Hajdúböszörmény települése. Levéltári kutatásra épített mindkét tanulmánya 1926-ban látott napvilágot. A hajdúvárosok XVII. századi településformájának történeti elemzését mesterien fonta össze a néptörténeti és gazdálkodástörténeti vizsgálódással. A magyar eredetű katonáskodó hajdúkat erdélyi fejedelmeink városokba telepítették le, és nagy határt hasítottak ki számunkra. Amint megállapította, a hajdúvárosok alapvetően védelmi helyek voltak, és a magyar vár mintájára alakították ki településképüket, nevük ekkor kerített város. Mindannyi hármas erősségből állt: a városmag a piactéren álló templomerőd, melyet szorosan vett körül a csak lakóházakkal rendelkező, árokkal és fallal kerített belváros. A zsúfolt, koncentrált telephelyet pedig a huszárvárnak, külső várnak megfelelő kertség övezte. „A hajdúk azonban nemcsak lovaikat tartották itt, hanem egész állatállományuk ide központosult, és itt folyt a mezőgazdasági munkák java része is. Ugyancsak itt voltak az ólak, aklok s itt lakott a cselédség a jószággal. A jószágot nyáron innen hajtották a legelőre s télen itt telelt aklokban szilaj módra a szabad ég alatt vagy pedig istállóban jászlon. Böszörményben a kertséget is árok övezte, mely a magyar vár latorkertjének felelt meg. Ez az árok párhuzamos volt a belső vár árkával, s mivel a belváros megközelítőleg kerek volt, a kertség is kerek.” Ezeknek a mesterségesen létesített védelmi helyeknek mintájára alakult meg részint még a török világban, részint később az alföldi gazdavárosok jó része, sőt a meglevő, régi alföldi városok is ezeket utánozva rendezkedtek be a védelemre. Amíg a földközösség meg nem szűnt, e kertes városok változatlanul őrizték a török világban kialakult formájukat. A szántóföldek örök tulajdonba bocsátása után azonban a városok belterületén levő ólas- és szérűskertekről a jószágtartás és teleltetés, valamint a mezőgazdasági munka járulékai nagyrészt a határbeli tanyákra kerültek. Amint a kertség elvesztette eredeti rendeltetését, a zsúfolt óvárosból kitóduló lakosság ide építkezett, minek eredményeként a lakott városrész rendkívül szétterült, és kialakult a nagybeltelkű, falukülsejű, alföldi gazdaváros. E fejlődési folyamat végigvezetése tehát a tanyakialakulásra is magyarázatot hozott. (Ezt az összefüggést – általános szisztémaként – a későbbi településnéprajzi kutatások azonban nem erősítik meg.) A kétbeltelkes településforma eredeztetésében Györffy nézete többször változott, amint a tanyával kapcsolatban erről már szó esett. Azonban a genetikai vonatkozásnál sokkal lényegesebb maga a felfedezés és a karakterisztikus életformakeret utánozhatatlan teljességű megjelenítése. De eredeztetését sem vethetjük el teljesen mindaddig, amíg mást nem tudunk a helyébe állítani. Ennek pedig immáron 50 éve …
A hajdúvárosok vizsgálatából nyert kertes településformát később a hegyvidéki területekre jellemző szalagtelkes beltelektípussal állítja szembe, és a gazdálkodással szoros összefüggésben formálja meg a kertes és a csűrös település fogalmát. „Beltelekformáink két fő típusa tehát az alföldi, egykor állattartó táblatelek s a domb- és hegyvidéki földművelő szalagtelek. Átmenetek és változatok bőven vannak.” Utal ezek összefüggéseinek és rendszerezésének fontosságára (Telekformáink. Földrajzi Közlemények 1935).
Az eddig vizsgált problémakörtől távolabb esik Györffy településkutatásának egy másik jelentős csoportja: a dél-bihari, Fekete-Körös völgyi vizsgálatainak füzére. Ezt a kutatását még az 1910-es években végezte, és publikációinak sora egy nagyszabású monográfikus feldolgozást sejtet, amit azonban a háború megakasztott. Tálasi István tömör értékelése szerint „ezek a tanulmányok az Alföld és Erdély irányába ható népmozgalmakat magyarázzák erősen néptörténeti háttérrel, fejtegetik a nemzetiségi együttélés kérdéseit, miközben településföldrajzi és építkezési fölényű anyagi kultúrát is bemutatnak. A hatalmas történeti és személyes terepismeret ötvözése a fiatal Györffy István nagyszabású teljesítménye s irányadó volt társtudományainkra is”.
Györffy előtt etnográfus még egyáltalán nem járt Dél-Biharban. Ezért is törekszik megragadni minden sajátosságot, hogy minél teljesebb képet rajzolhasson e vidék kultúrájáról. Néptörténeti irányultságú első publikációjában (A fekete-körösvölgyi magyarság [Településföldrajzi tanulmány]. Földrajzi Közlemények 1913.) hatalmas levéltári forrásanyagon keresztül mutatja ki, hogy az ott lakók nem erdélyi eredetűek, hanem az Erdélyt az Alföld felől benépesítő magyarok leszármazottai. Széles vetületű néptörténeti elemzésében – a maga korában egyedülálló módon – teljes értékű forrásként használja a terület földrajzi neveit, a családneveket és a dialektológia eredményeit. Településkutatásait állandóan kísérő történeti látásmódja e munkájában érte el tetőpontját. Amint Kósa László elemzése rávilágít: „Györffy későbbi munkásságában sem találkozunk többé hasonló szintetikus néptörténeti vizsgálattal. Vizsgálódását két tudományos vonulat is ősének vallhatja. A néprajzban az etnikai vonatkozásokra és különbözőségekre figyelő településtörténet, a történettudományokban a népiségtörténetnek nevezett irány. Az előbbi törekvéseiben a komplex történeti, az utóbbiban a néprajzi szempontok halványodtak el.”
A szaktudomány keretein túlható módszertani eredmények mellett e terület vizsgálatának volt még egy fontos kihatása a geográfus képzettségű és érősen történeti beállítottságú fiatal Györffy szemléletmódjára. Mégpedig a hegyvidék és a síkság kulturális különbözősége, ami azután meghozta a néprajzi jelenségek megragadásában érvényesülő differenciáltabb látásmódot, amely e munkáit a későbbi, legjobb elemzéseinek szintjére emelte.
Györffy településkutatásait még hosszasan lehetne tárgyalni, hiszen csaknem minden gazdálkodástörténeti, de különösen néptörténeti munkájában, etnikumvizsgálatainak sorában a településformákat is alaposan szemügyre vette. Már kezdettől jellemző rá, hogy rendkívül nagy anyagot tud átfogni, mégpedig olyan módon, hogy a népi kultúrát a maga természetes egységében szemléli és kezeli. Ebből a maga korában egyéni és szokatlan hozzáállásból, szemléletmódból táplálkozik településvizsgálatának sajátos módszere, egyes elemeiben már érintett komplexitása. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ebben képzettsége (geográfusi, levéltárosi, történészi) helyett a szülőföldet és azt a népi kultúrát tartjuk meghatározónak, amibe beleszületett és amiben nevelődött. Hiszen egyértelműen ez volt forrása annak a belső látásmódnak, problémaérzékenységnek, amely őt szaktudományunk meghatározó egyéniségévé avatta. Arra tanított, hogy a táj és annak fizikai földrajzi adottságai, klimatikus viszonyai, valamint a történelem, ami az adott tájhoz fűződik, együttesen segítik megérteni a jelenben a múltat, vagyis a népélet folyamatos alakulását. Ennek a komplexitásnak jegyében fonódott össze a településekre irányuló vizsgálataiban a településföldrajz, a településtörténet, a néptörténet és kultúrakutatás, a megtelepült ember tevékenységének nyomon követése. A településre irányuló komplex igényű kutatást egyik egyetemi előadásában egyszerűen településtannak nevezte és a következőképpen emlékezett meg róla „Mivel a település két legfontosabb tényezője a föld és az ember, a településtani problémák legnagyobb része az emberföldrajz körébe tartozik.” Ez a besorolás magán viseli Györffy földrajzi iskolázottságának hatását és egyben a magyar emberföldrajzi kutatások kibontakozásának jelentőségéről tanúskodik. Ugyanis a húszas években az emberföldrajz és a néprajz szoros kapcsolatba került egymással, amit a Föld és Ember c. folyóirat megjelentetése (1921-től) tovább erősített. Györffy egyik vezető munkatársa volt ennek a folyóiratnak, és számos jelentős települési cikkét publikálta benne. Településvizsgálatainak módszerét is megvilágítja egy másik megjegyzése: „Ahhoz, hogy egy magyar falu településformáját megértsük, a birtoklástörténetnek, a gazdaságtörténetnek és az ősfoglalkozásoknak ismerete is szükséges.”
Györffy látásmódjának komplexitása természetesen nemcsak településtanára, hanem egész életművére, munkásságának minden ágára jellemző.
