A SZILAJ PÁSZTOROK
A SZILAJ PÁSZTOROK
Györffy István legkedvesebb témája a pásztorélet, az állattartás. Talán azért, mert ez tette lehetővé szülőföldje, a Nagykunság történeti arculatának legkarakterisztikusabb megjelenítését, talán azért, mert gyermekkorában erről hallott legtöbbet. Amint Bellon Tibor megfogalmazta: „Az emberek emlékezetében elevenen élt még a csak néhány éve, évtizede megszűnt rét világa; a szilaj ménesek és gulyák, a juhnyájak képe, a pásztorok és rétes emberek élete. Szívesen és színesen emlékeznek vissza erre a múltra, amelyik félig még a maguk élete is volt. Emlékeznek a forró, aszályos nyarakra, a csontrepesztő téli fagyokra, a táj nevezetes embereire és tetteikre. Az alföldi, a kunsági táj ezernyi apró rezdülése, történése betöltötte a létüket, a saját életük volt. Elmondogatták őszi estéken a tanyázáskor vagy lassú ritmusú munka mellett a pitarólak szalmatűzénél. Még minden erről a gazdag, sokszínű múltról beszélt, a fogékony gyereknek csak figyelnie kellett.”
Első pásztorkodási írásai arról árulkodnak, hogy vizsgálatát beható levéltári kutatás alapozta meg. 1919-től éveken át rendszeresen jelentkezett állattartási szócikkeivel a Magyar Nyelvőrben. Adatait a nagykunsági városok levéltáraiból merítette. Pl. gazdag terminológiai csokrot gyűjtött a lovak színéről és tulajdonságairól (Az alföldi ló, 1909), az állathívogatókról, a szarvasmarhák megjelöléséről, a tolvajnyelvből, valamint a pásztorélet különböző területéről (Nyelvtörténeti adatok, 1915). Szógyűjtéseinek különös jelentőséget az kölcsönöz, hogy részben még Herman Ottó nagy munkájának (A magyar pásztorok nyelvkincse. Bp., 1914.) megjelenése előtt láttak napvilágot. Levéltári adatokkal igazítja helyre Herman Ottó elhamarkodott szómagyarázatát az egyik alföldi pásztorépítményről: a szárnyékról, kosárról (A nyék, 1924). Ugyancsak e történeti források révén világítja meg a „Kivevődött a jegyibül” szólás tartalmát, amely a lábas jószágra ütött tulajdonjegy eltüntetésének vagy megváltoztatásának praktikáira vonatkozott (1917).
Terjedelmes levéltári kutatásai mellett természetesen a még eleven emlékezet faggatásáról sem feledkezett meg. Gazdag anyagot gyűjtött az idős pásztoremberektől. Jobbára erre a forrásra támaszkodik Az alföldi pásztorélet c. korai népszerűsítő cikke (1913), amelyet több hasonló színes írása követ (A pusztuló pásztorélet, 1914; A régi alföldi pásztorélet, 1920; A szilaj pásztorok, 1923, 1928). E témában és műfajban tudott igazán feloldódni, hogy lenyűgöző olvasmánnyá formálja széles néprajzi és mély történeti ismeretanyagát. Különös képességei között kell számon tartani azt a rendkívüli megjelenítő erejét, amivel a letűnt alföldi pásztoréletet a maga élő teljességében tárja olvasója elé. Méltán keltett feltűnést az 1922-ben megjelent Nagykunsági krónikája, „melyet részint régi írásokból, részint szájhagyomány alapján szerkesztett egybe”, amint az alcím jelzi. Ízesen szép magyarsággal kelti életre a hajdani szilaj pásztorok, a pákászó rétes emberek alakját, idézi meg különös életüket, sajátos világukat. Néprajzi irodalmunkban mindmáig egyedülálló tudománynépszerűsítő munka. Gunda Béla emlékezik meg arról, hogy amikor Richard Thurnwald 1937-ben a Néprajzi Múzeumban jellegzetes magyar néprajzi munkák iránt érdeklődött, Beöthy Leó társadalomszervezeti, Herman Ottó halászati munkája mellett a Nagykunsági krónika volt az, amely lekötötte a figyelmét. Továbbá említést tesz arról, hogy Györffynek ez a könyve Móricz Zsigmondra is hatást gyakorolt. A nagy fejedelem c. regényében van egy fejezet, amely arról szól, hogy a Bethlen Gábornak katonákat kereső Simonyi György kíséretével belevész a Nagysárrét mocsárvilágába. A szittyók, kákák között elvergődnek egy pásztortanyára és megismerkednek a szilaj pásztorokkal, dalukkal, viseletükkel, étkezésükkel, magatartásukkal. Simonyi beszélgetése a számadóval a néprajzi adatok sokaságát örökíti meg. A trilógiának ezt a fejezetét Móricz is sokra becsülte, mert Györffynek küldött példányában a következőket írta: „Györffy Pistának a legszebb jelenetért Móricz Zs.”
A Nagykunsági krónika recenzióinak nagy száma és három kiadása jelzi a könyv sikerét. A tudományos életben is pozitív visszhangot váltott ki. Érdemes idézni a történész Domanovszky Sándor véleményét : „A Nagykunsági krónika a történeti néprajznak pompás terméke. Györffy szűkebb hazájából kiindulva arra törekedett, hogy a gyermekkora óta jól ismert – most már kiveszőben levő – életszokásokat a múltba is visszakísérje. Komoly levéltári kutatásokat végzett, hogy fölkutassa azokat az írott emlékeket, amelyek a népszokás és népélet régi állapotára fényt derítenek. Néhány régi írás, amelyet a historikus talán mint jelentéktelent vetett volna félre, alkalmat adott egész jellemző fejezetek megírására (A lőzérhalmi eset, A futás stb.). Legkiválóbb része azonban a Szilaj pásztorok című fejezet. A szilaj vagy rideg pásztorkodásnak ez a mesteri képe a régi magyar állattenyésztést állítja elénk az eleven élet gazdag színeiben.”
Ezt a legsikerültebb fejezetet 1928-ban önállóan is megjelentette Benyovszky István félszáz rajzával illusztrálva, amely rövid időn belül még további két kiadást ért meg (1939, 1944). A címként használt népnyelvi terminológiát Györffy olyannyira kedvelte, hogy néhány folyóiratban is A szilaj pásztorok cím alatt közölt kisebb részleteket, szövegváltozatokat (A Falu 1923, 1928; Debreceni Szemle 1928). E népszerűsítő írásának többszöri megjelenése és több helyen való publikálása óhatatlanul közrejátszott abban, hogy a szilaj pásztorok fogalma, képzete szorosan a nevéhez tapadt. (Meglehetősen elősegíthette ezt az önálló második kiadásban Máthé Andrásnak Az öreg számadó Györffy István című, romantizáló előszava is.)
Levéltári forrásokból merítő pásztorkodási feldolgozásaival, adatközléseivel a 30-as években is találkozunk. Túrkeve legrégebbi (1730-as) jegyzőkönyvéből változatos anyagot hoz napvilágra pl. a jószág bőrével való elszámolásról, a vad és a szelid ménesről, a különböző pásztorcsoportok elnevezéséről, bérezéséről (Adalékok a Nagykunság régi pásztoréletéhez, 1931), a juhok őszi széthányása után tartott juhtorokról, pásztorlakodalmakról. Kuriózumszámba menő értékes kultúrtörténeti adatokat talált a régi feljegyzésekben pl. a ló- és szamárhúsevésről (1936), a pásztorok jellegzetes öltözékéről: a kacagányról, hátibőrről (1912). Ezeket a kisebb írásait többnyire az Ethnographiában közölte.
Az eddig számba vett nagyszámú pásztorkodási írás kivétel nélkül az Alföldhöz, azon belül is a Nagykunsághoz kötődik. Györffy pásztorkodás-kutatásának Alföldcentrikusságára az ad magyarázatot, hogy a kunok által űzött alföldi szilaj állattartást önálló típusnak tekintette, amelynek számos reliktuma a legrégebbi forma rekonstruálására nyitott lehetőséget. Ennek felismerése, de Herman Ottó kutatásainak hatása is ösztönözte a német nyelven megjelent pásztorépítkezési tanulmányának elkészítésére (Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland. Debrecen, 1927). Ebben a nagyszabású munkában az alföldi pásztorkodás építményeinek gazdag változatait kitűnően rendszerezve veszi számba. A különböző épülettípusokat a jószág számára emelt építmények és a pásztorhajlékok szerint csoportosítja, szem előtt tartva a funkcionális és fejlődéstörténeti sort. Anyagának impozáns méretéről a 152 objektumot dokumentáló illusztráció önmagában tanúskodik. Ezek az építmények meggyőzően bizonyítják az alföldi pásztorkodás mint típus létezését és eltéréseit a Kárpát-medence állattartási rendszereitől. Györffynek a Nagykunság felé fordított tartós figyelmére ad magyarázatot e munkában kifejtett azon véleménye, mely szerint, ahol az Alföldön ázsiai jellegű pásztorkodást találunk, abban elsősorban nem az ősi magyarság, hanem a később beköltözött török-tatár eredetű kun nép relikviáit kell keresnünk, mert ahol a pásztorélet ma is virágzik, csaknem mindenütt a kun nép elmagyarosodott utódai élnek. Pásztorépítkezésük pedig egyaránt eltér a dunántúlitól, felvidékitől és erdélyitől, viszont párhuzamot mutat az oroszországi török-tatár pásztorélettel.
Györffy pásztorépítkezési könyvének rendkívül nagy értéket kölcsönöz az a tény, hogy olyan anyagot mentett meg a feledéstől, amelyet ma már egyáltalán nem lehetne nélküle rekonstruálni, ugyanis a szilaj pásztorkodás megszűnésével a hagyományos nádfalazatú épületek is teljesen eltűntek a pusztákról. Könyvének jelentőségét tovább növeli egyedülállósága, Paládi-Kovács Attila szavaival: „Népi állattartásunk kutatásában sem előtte, sem utána nem született hasonló értékű, rendszerességű tárgymonográfia. Mint ahogy hasonló máig sem jelent meg sem a szomszéd népektől, sem a távolabbi európai és ázsiai területekről. Pedig az ilyen leíró – tipizáló – rendszerező korpuszok nélkül az összehasonlító tárgyi néprajz egy lépést sem tehet ebben a témában.”
A pásztorépületekhez tematikusan kapcsolódik az ugyancsak német nyelven megjelent tömör értékelése az alföldi rideg pásztorkodásról (Die extensive ungarische Viehhaltung), amely az Ungarische Jahrbücher 1938-ban Viski Károly által gondozott önálló néprajzi kötetében látott napvilágot. Ez a tanulmány mindmáig útmutató összefoglalása az alföldi magyar pásztoréletnek. Szemléletesen veszi számba a szilaj pásztorkodás különböző formáit, áttekinti a pásztorok életmódját, szól az ősi magyar állatfajokról, a puszta tárgyi emlékeiről, valamint a hagyományos állattartásban nagy szerepet játszó alföldi kertes városokról. Vizsgálatának középpontjában az életmód, a tárgy és ember közötti viszony tág teret kapott, azonban az analógiák, kulturális kapcsolatok keresésére nem helyezett súlyt.
Összegező, rendszerező feldolgozásai szoros kapcsolatban állnak a Magyarság Néprajza Állattartás c. fejezetével. Györffy a nagyszabású szintézist saját kutatásainak terjedelmes anyagára támaszkodva, az alföldi és európai vonások szembeállításával végezte el. Megteremtette a hatalmas témakör tematikus osztályozását, kialakította a magyar állattartás típusrendjét. Herman Ottó nyomán körülhatárolta a szilaj, félszilaj és kezes tartás alaptípusait és azok regionális kötődését. A legeltető gazdálkodás mellett kellő figyelmet szentelt a takarmányozás kérdéseinek, az istállós tartásnak, valamint a haszonvétel különböző formáinak. Történetiségében igyekezett megragadni az egyes tájfajtákat, amelyek jellemzői az alföldi szilaj pásztorkodással fonódnak össze. Megállapítja, hogy a nomád rendszerű állattenyésztés pusztulásnak egyik fő oka a rideg tartásra alkalmas magyar tájfajták pusztulása, illetőleg a mai céloknak jobban megfelelő idegen tájfajták betelepítése. Az alföldi pásztorkodásban kimutatja azokat a törökös vonásokat, amelyek fenntartásában a kunok nagy szerepet játszottak és amelynek kapcsolatait Kelet-Európában és Nyugat-Ázsiában kell keresni. Ezt a hagyományos állattartási típust tekinti ősinek, és ebből következően rögzíti, hogy a szénagazdálkodás egészét és az istállózó tartást a honfoglaló magyarok a szlávoktól vették át. (A legutóbbi kutatások ettől eltérő eredményre jutottak, amint azt Paládi-Kovács Attila a magyarság széna- és takarmánygazdálkodásáról megjelent monográfiája tükrözi. Györffy pásztorkodási osztályozását sem tekinthetjük lezártnak, a közép-európai pásztorkodási eredményekkel összhangban szükséges azt átformálni, differenciálni.)
Az alföldi állattartás múltjának nyomozásával, ázsiai jellegének előtérbe helyezésével Györffy tovább vitte Herman Ottó törekvéseit, aki a magyar pusztákon a nomád hagyatékot kutatta. Ezen a nyomon haladtak kortársai is, pl. Madarassy László a kiskunsági, Ecsedi István a hortobágyi kutatásaiban. Györffynek az alföldi állattartásban érvényesülő nomád koncepciója szorosan összefonódik településvizsgálataival. A két témakör érintkezési pontját a nagymérvű állattartásra berendezkedett kertes városok jelentették. A települési forma és a pásztorkodás jellege közötti kapcsolatot hangsúlyozza már a címében is egy kisebb közleménye (Nomád település és szilaj pásztorkodás a székelyeknél. Ethnographia 1937). Orbán Balázs munkájából kiemelt adatai a székelyek ideiglenes havasi szállásairól, esztenáiról azonban sokkal inkább az Alpwirtschafthoz sorolhatóak, mint a hagyományos alföldi magyar pásztorkodáshoz. Ezzel az utánközléssel viszont felhívta a figyelmet a magyar pásztorkodás magashegyi formáira. Az erdélyi magyar pásztorélet iránti érdeklődéséről ad hírt a Juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen (1934) című, rövidsége ellenére is tartalmas leíró tanulmánya.
Györffy jelentékenyebb állattartási vizsgálódást még a matyóknál végzett, aminek eredményét két tanulmányban is közreadta (A matyókról. 1929; A matyók mezőgazdasága. 1934). Helyszíni gyűjtései kiterjedtek a matyók Tisza-menti bérelt pusztáira, a szilaj pásztorkodás emlékeire, a Tisza-parti rétek szénagazdálkodására, az ottani állattartó szállásokra, a juhtartás hagyományos eljárásaira, a falu körüli pásztorszállásokra. Az idős emberek emlékezetéből merített adatait ma már alapos levéltári kutatások sem tudnák pótolni.
Az állattartás vizsgálatában mindig hangsúlyt helyezett a tájfajtákra, amit a pásztorélettel legszorosabban összefüggő tényezőnek tekintett. Történeti kutatásaiban nagy aggodalommal követte azt a gyökeres változást, amely a pásztorkodás, állattartás jellegének átalakulásával az ősi magyar tájfajtákat teljes kihalásra ítélte. Programhirdető tanulmányában (A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Bp., 1939) keserűen veszi számba ősi állatfajtáinkat, amelyek a XIX. században áldozatul estek a meggondolatlan változtatásnak, divatnak. Amint írja pl. a mangalica kedvéért kipusztítottuk a bakonyi és szalontai disznót, amely nem ismerte a sertésvészt. Később változott a tenyésztés célja, a hússertésre lett szükség, ezért meg kellett honosítani az angol hússertést, ezt azonban állandóan tizedeli a betegség. A XVIII. század végén behozott merinói juhért pedig a századfordulóra csaknem teljesen kiirtottuk a rackát. Most viszont a subának való rackabőrt Romániából kell hozatnunk. A kontinentális klímához nagyszerűen hozzáedződött ridegmarha a tuberkulózist nem ismerte. Ha 30–40 évvel ezelőtt tejhozamra tenyésztettük volna ki a. magyar marhát, ma nem kellene drága pénzen betelepíteni az idegen marhát, mely több tejet ad ugyan, de hígabbat. Még tovább sorolja ezeket a példákat, amelyek a népi hagyomány nem ismeréséről, a magunk értékeinek lebecsüléséről tanúskodnak.
Hogy Györffy mennyire a lelkén viselte a magyar tájfajták megmentésének ügyét, azt számos írásán és lankadatlan agitációján túl személyes példaadása is mutatja.
Amikor a Hortobágyon felfedezte az utolsó tisztavérű fekete csavarosszarvú rackanyájat, mind a 120 darabot megvásárolta, és áldozatot nem kímélve gondoskodott róluk, nagy reményeket fűzve tenyésztésükhöz. Györffy Lajos emlékezik meg arról, hogy Túrkeve tanácsa adott helyet a nyájnak az ecsegi legelőn, amelynek évszázados mozdulatlanságába új színfolt vegyült a villogó szemű, harcias külsejű magyar juhok fekete nyájával. Telelőkarámjuk pedig az ősi rideg állattartás emlékét idézte. (Györffy István hirtelen halála után a nyáj visszakerült Debrecen környékére, ahol a háború alatt elpusztult.)
Ezt a példát azonban semmiképpen sem tulajdoníthatjuk a szilaj pásztorok letűnt világa utáni nosztalgiának, hanem sokkal inkább a nemzeti értékek megmentését szolgáló türelmetlen tenni akarásnak, amely személyiségének olyannyira jellemző vonása volt.
