A tudós és az ember
A tudós és az ember
A kivételesen széles tudományos érdeklődésű Hadrovics László pályája az állhatatosságnak, a maga elé tűzött kutatási célok következetes, szívós megközelítésének a mintapéldája. Azt, hogy egy-egy Hadrovics-témának milyen hosszúra, gyakran évtizedekre nyúlt a „kihordási” ideje, példák sora bizonyítja. A szerbhorvát szókincsre gyakorolt magyar hatásról 1942-ben jelentette meg első dolgozatát, s az „Ungarische Elemente im Serbokroatischen” negyvenhárom év múlva, 1985-ben koronázta meg a téma vizsgálatát. A nyugat-magyarországi horvátok regionális irodalmi nyelvének feldolgozására 1951 óta készült. A kutatásból huszonhárom év múlva, 1974-ben lett könyv (Schrifttum und Sprache der burgenländischen Kroaten im 18. und 19. Jahrhundert). Egy gyakorlati magyar jelentéstan terve 1972-ben fogamzott meg benne, s a kész monográfiát (Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat) két évtized múlva, 1992-ben tette le az asztalra. A „Magyar frazeológia. Történeti áttekintés” esetében az ötlettől a megvalósulásig viszonylag rövid idő telt el; 1991-ben fogott hozzá az egy idő óta már érlelődő téma kidolgozásához, s 1995-ben már a kezünkben volt a könyv. Dédelgette egy magyar mondattani stilisztika elkészítésének és más könyvek megírásának tervét is, de azokra már nem futotta életéből. Ambiciózus programjához kevés lett a sors által kiszabott nyolcvanhét esztendő, bármilyen aggályosan takarékoskodva, csak az igazán fontos dolgokra ügyelve használta is ki idejét.
Munkás életének vezérelvét ekként fogalmazta meg: „Tervezni kell. Aki nem tervez, az lényegében befejezte az életét.” (Részlet a kéziratos hagyatékból.). Az Akadémiai Aranyérem átvételekor is erről vallott: „a folyamatos tudományos munka egyre-másra hozta az új terveket. S amibe belefogtam, minden erőmmel igyekeztem megvalósítani. Féltem attól, nehogy torzók maradjanak utánam. Ez a folyamatos munka számomra sohasem jelentett terhet. Amit tettem, a tudomány iránti szeretetből, jókedvvel, a munka szépségét élvezve tettem. A kutatásban sohasem idegenkedtem a széles körű anyaggyűjtéstől, az aprólékosnak tűnő manuális munkától, a filológiában ez ideig nélkülözhetetlen cédulázástól. Tudom, hogy ennek nagyobb részét ma már géppel végzik, de én mégsem tudok lemondani a kutató olvasásról, olvasás közben a bonyolult nyelvi összefüggések felfedezésének öröméről.” (Kéziratból.)
Hadrovics László szép szál férfi, s természetesen egyszerű, közvetlen és barátságos természetű ember volt, aki egyszeriben bizalmat tudott ébreszteni maga iránt. Szóval és tettel támogatta az arra érdemeseket. Felülmúlhatatlan volt mint tudományos vezető. A rábízottak, a hozzá forduló pályakezdők nemcsak a filológiai aprómunkát, a kutatás módszereit sajátíthatták el tőle, hanem olykor új kutatási témákat, ötleteket, sőt forrásmunkákról készített xeroxmásolatokat, esetleg többé-kevésbé lezárt adatgyűjteményeket is kaphattak tőle. A fiatalokkal egyenrangú félként bánt. Társaságában a légkör bizalmasan bensőséges volt, s a vele való konzultáció mindig szellemi, lelki gazdagodást jelentett. Illett rá a Tatus ragadványnév, amelyet még egykori kollégiumi társai találtak ki, s amelyet barátai, tanítványai is átvettek. Valóban volt benne valami szeretetre méltó apás magatartás, amelyet egy kicsit mackós járás egészített ki. Családnevének a képzőcserés Hadrovác és a rövidüléssel alakult Hadró volt a bizalmas változata. Ezeket is csak szeretettel lehetett kimondani.
Fentebb futólag már szó esett a szlavista kruzsokról. De mi is voltaképpen ez a szlavista kruzsok, és honnan kapta nevét? Visszaemlékezésekből (Melich János: Magyar Nyelv 1958: 157–162; lásd még Ligeti Lajos: Magyar Nyelv 1997: 105–108) tudjuk, hogy a magyar nyelvészeknek keddenként összegyűlő, orosz szóval kruzsoknak hívott asztaltársasága még a múlt században vette kezdetét annak felismerése nyomán, hogy a finnugor nyelvtudomány alapos művelése az orosz nyelv tudása nélkül nem lehetséges, hiszen a magyaron kívül valamennyi finnugor nép az orosz birodalomban élt. A kruzsok bölcsőjénél Budenz József (1836–1892) állott, aki nagyon szerette tudós munkával eltöltött napjainak fáradalmait baráti körben kipihenni. Jó viszonyban volt Kolumbov Iván budapesti orosz főkonzullal, aki egyben József nádor első felesége, Anna Pavlovna nagyhercegnő ürömi mauzóleumának papja, gondviselője is volt. Kolumbov főkonzul hathatósan előmozdíthatta Budenz törekvéseit Oroszország felé a finnugor népek és nyelvek tanulmányozása terén. Az orosz módra alakult társaskörnek russzkij kruzsok neve minden bizonnyal kettejük, Budenz és Kolumbov eszmecseréinek a szülötte. Budenz halála után a kruzsok nevet Budenz legtekintélyesebb tanítványa, tanszékének örököse, Szinnyei József (1857–1943) mentette át a további nemzedékek számára. A fehér asztal melletti összejövetelek hagyományos rendje az első világháborút követően alakult ki véglegesen. Olykor – már a második világháború után – nagyon sokan, negyvennél is többen jelentek meg a kruzsokban, máskor megcsappant a kruzsok-tagok száma. Idővel kivált a (magyar) kruzsokból az orientalista kruzsok, majd a magyar és az orientalista kruzsok fuzionált. 1955-ben, a Studia Slavica folyóirat megindulásakor Kniezsa István megalakította az önálló szlavista kruzsokot mint a Studia Slavica baráti társaságát a hónap első péntekjén tartott összejövetelekkel. Kniezsa váratlan halálát követően, 1965-ben Hadrovics László lett a 12–15 főnyi szlavista kruzsok központi alakja. Több mint harminc éven át körülötte gyűltek össze a szlavisták és a rokon tudományok művelői, a budapestieken kívül vidékiek, sőt külföldiek is. Hadrovics László derűt sugárzó arccal ült a kollégák, idősebb és fiatalabb barátok koszorújában, nem mint „elölülő főember”, hanem mint „primus inter pares”. A fesztelen, kellemes légkörben zajló összejöveteleken szívesen hallgattuk beszédét, akár tudományos kérdéseket fejtegetett, akár emlékeiből idézett vagy anekdotát mondott. Jó volt a társaságában lenni. Nyugalom áradt belőle. Kikértük tanácsait, figyeltünk eligazító szavára. Még „kihelyezett” szlavista kruzsokra is sor került minden évben László-nap táján, cseresznyeérés idején. Színhelye Hadrovics Lászlóék izbégi kertje volt, ahol a mindig népes vendégsereg vidám hangulatban töltötte el a kora nyári délutánt, és testileg-lelkileg új erőre kapva, felüdülve tért vissza az esti helyiérdekű vonattal Budapestre. Mindezt nagyszámú színes fénykép és film is megörökítette.
