Nyelvészeti szemlélete
Nyelvészeti szemlélete
Hadrovics László a hagyományos történeti nyelvtudomány megújításán fáradozott a maga módján. Aggodalommal szemlélte a túlzó formalista nyelvészeti irányzatokat. Többször is nyilatkozott róluk. 1969-ben így írt: „Valamennyiünket, akik az úgynevezett »hagyományos« nyelvészetet műveljük, régóta bizonyos aggodalommal tölt el, hogy a nyelvészek két táborra oszlottak, s e két tábor hívei alig értik egymás nyelvét. Ennek szerte a világon szerintem egyik főoka az, hogy az úgynevezett hagyományos nyelvészet éppen a mondattanban nem tudott elég új szempontot érvényesíteni, és ezáltal sem az érdeklődést nem tudta kellőképpen felkelteni, sem a tettre vágyó erőket foglalkoztatni. Az új kutatási témák keresése új irányzatokat hozott létre, amelyek közül több szélsőséges formalista utakra tért. Ezek az irányzatok nálunk is meghonosodtak, és valósággal terrorizálni kezdték a hagyományos nyelvészet híveit. Én magam ilyen vitákban soha nem vettem részt, mert egyrészt éreztem elméleti készületlenségemet, másrészt meg mert semmi kedvem sem volt, hogy behatóbban foglalkozzam olyan irányzatokkal, amelyekről egyre inkább bebizonyosodott, hogy terméketlenek. […] Úgy éreztem, hogy a szélsőséges formalistákkal szemben minden kritikánál többet ér, ha a hagyományos nyelvtudomány pozíciójából valami olyan pozitívummal tudok előállni, amely közelebb is visz a magyar nyelv természetének megismeréséhez, de egyúttal a fiatal erők számára új kutatási perspektívákat is nyit. […] Senki sem tagadja, hogy a nyelvnek van struktúrája. De éppen a funkciók számtalan összefüggésének felderítése győzhet meg arról, hogy ez a struktúra sokkal bonyolultabb, semhogy egyszerű formulákkal, matematikai jelekkel ki lehessen fejezni. A legegyszerűbb értelmes nyelvi megnyilatkozásban is jelen vannak a tárgyi és lelki valóság tényeiről történetileg kialakult fogalmak és a hozzájuk fűződő hangulati elemek, jelen van a közlés megformálásának pszichikai mechanizmusa, jelen vannak a gondolkodás logikai törvényszerűségei, jelen vannak az ezek alapján ugyancsak történetileg kialakult szintaktikai szabályok, s végül jelen van az, amiért mindez működik: a közlés tartalma. Mindez együttesen adja ki a nyelv struktúráját. Aki ebből csak a formát látja, és azt próbálgatja, hogy ez hogyan engedelmeskedik a variálgatásnak, az ideig-óráig elszórakozhat, de a nyelv természetéről lényegeset nem fog tudni mondani, a nyelv igazi megismeréséhez nem kerül közelebb, annál inkább sem, mert a formális rendszeralkotás kedvéért a valóságos nyelvhasználaton lépten-nyomon erőszakot tesz, és nemlétező nyelvet konstruál.” (A funkcionális magyar mondattan alapjai 360–361.) Huszonhárom év múlva, 1992-ben a mély- és felszíni struktúráról fejtette ki véleményét: „A túlnyomóan történeti irányú nyelvtudomány eléggé elhanyagolta a leíró nyelvtant, sőt azt nem is tekintette igazán tudományos nyelvészetnek. Ennek visszahatásaként jelentkezett századunk első évtizedeitől kezdve az egyre inkább erősödő igény, hogy a nyelv belső szerkezetét jelen állapotában is meg kell ismerni. Az újonnan kialakuló leíró szemlélet úgy igyekezett magának tudományos igazolást szerezni, hogy átvette a logikából, matematikából és a természettudományokból azt a tételt, hogy csak azok a felismerések igazán tudományosak, amelyeket formalizálni lehet. Így megindult a nyelvi jelenségek formalizálhatóságának keresése. Közben az említett tudományokból olyan operációkat vettek át, amelyek a nyelvre csak erőszakosan voltak alkalmazhatók, valójában a nyelv természetétől teljesen idegenek voltak. Ilyen volt például a transzformációnak mindenáron való erőltetése. Ennek mintái a logikában az ítéletekkel végrehajtható különböző operációk, megfordítások voltak, amelyeknél a feladat volt megállapítani, melyik ad érvényes, melyik érvénytelen új ítéletet. Ilyen volt továbbá a fogalom és ítélet viszonyáról kialakított … logikai konstrukció (fikció), amely mint a mélystruktúra és felszíni struktúra szembeállítása vonult be a nyelvészetbe. Nagyon messzire vezetne itt e folyamatok részletes megrajzolása és bírálata. Röviden csak annyit jegyzek meg, hogy, bár világdivattal állunk szemben, magam mind a formalizálást, mind pedig a mélystruktúrát és a belőle kibontakozott transzformációs és generatív operációkat, főleg ezeknek mindenáron való erőltetését a nyelvészet tévútjának tartom.” (Magyar történeti jelentéstan 50–51.)
E nézeteit Hadrovics Lászlónak nem sikerült szélesebb körben elfogadtatnia. Meglehetősen magára maradt velük.
