Történetkutatás
Történetkutatás
Mint a Trianonnal jugoszláv fennhatóság alá került városka, Alsólendva szülötte, Hadrovics László szüntelenül szem előtt tartotta, hogy a szomszédos népekkel rendezni kellene közös dolgainkat. Magát mindig a szellemi hídverők közé tartozó tudományos kutatónak tartotta, azt vallva, hogy a szomszédos népekkel a jó viszonyt úgy tudjuk szolgálni, ha mindenekelőtt megismerjük a múltjukat, politikai törekvéseiket, kultúrájukat. Ilyen indítékból fakadt Hadrovics László történeti tárgyú munkássága, amely tíz tudományos publikációt eredményezett. Közülük talán a legjelentősebb a szerb egyház nemzeti szerepéről szól a török uralom alatt. Előbb francia nyelven jelent meg 1947-ben, majd 1991-ben magyarul is átdolgozott változatban.
A hatalmas forrásanyagra támaszkodó tanulmány gondolatmenete a következő. Az 1054. évi egyházszakadást követően a keleti kereszténység (ortodoxia) egészen más irányban fejlődött, mint a nyugati. Míg a nyugati kereszténység a maga nemzetek fölötti jellegével nagyobb állami közösségekbe tudott foglalni különböző nyelvű nemzeteket, addig a keleti egyháznak döntő szerep jutott a megtérített fiatal népeknél a nemzeti tudat kialakításában, az államhatalom megszilárdításában, politikai aspirációkban stb. A szerbeknél a bizánci ortodoxia népi vallássá alakult át. Az a vezető szerep, amely az életnek szinte minden megnyilvánulására kiterjedt, nemcsak az egyház megingathatatlan lelki hatalmát, hanem kizárólagos szellemi uralmát is biztosította. A kiváltságos papságon kívül mások is kiemelkedtek a tömegből, mint például a török hadseregben bizonyos katonai rangot elért szerbek, de még ők is megtartották vallásukat és nemzeti tudatukat. Életmódjuk és szellemi igényük alig különbözött a rigómezei csatával (1389) török uralom alá került Szerbia parasztságáétól. Ám a szerb társadalom fejlődésében új utak nyíltak azzal, hogy a 17. század végén és a 18. század elején a Magyarországon már régóta lakó szerbség felszabadult a török uralom alól, és 1690-ben III. Arzén (Čarnojevič) ipeki szerb pátriárka vezetésével mintegy 70–100 ezer szerb menekült véglegesen megtelepedett Magyarországon és I. Lipóttól kiváltságleveleket kapott. (Ipek a rigómezei-koszovói Peč török neve.) A katonai Határőrvidéken kialakult a szerb katonai társadalom. A városokban a szerb kereskedők és iparosok vagyonos polgári osztállyá alakultak. I. Lipóttól kezdve az uralkodók egyes szerb családoknak nemességet adományoztak. Ennek az új társadalomnak a kialakulása a szerb papság kizárólagos uralmának végét jelentette. Az új társadalmi rétegek érdekei nem egyeztek meg minden tekintetben a papságéval. A világiak és a papság érdekellentéte különösen szembetűnt a papság és a nemesség között. A szellemi kultúra fokozatos differenciálódása még inkább megingatta a szerb papság felsőbbségét. A szerb katonák, polgárok és nemesek a gyermekeiket magyar iskolákba íratták, ahol megtanultak latinul, megszerezték a világi jellegű nyugati kultúrát, amely gyökeresen különbözött a szerb papság kultúrájától. Mihelyt a szerb egyház elvesztette szellemi felsőbbségét, ugyancsak nem lehetett többé a nemzeti, a közösségi eszme kizárólagos letéteményese. A szerb nemzeti eszme vallási alapról kulturális alapra, a nyelv és a kultúra közösségére kezdett áthelyezkedni. A romantika részben elismerte ugyan a papság és különösen a szerzetesség érdemeit a szerb nemzeti hagyományok ápolásában, de a szellemi és politikai életben a szerb papság nem tudta többé visszaszerezni az egyszer elvesztett felsőbbségét.
A két világháború közötti kor legszínvonalasabb tudománynépszerűsítő könyvsorozatában, a Magyar Szemle Társaság Kincsestárában jelent meg Hadrovics László rövid, de mégis alapos és élvezetes áttekintése „Magyar és déli szláv szellemi kapcsolatok” (1944) címmel. Három fejezetben mutatta be a magyarok és horvátok, magyarok és szerbek, valamint a magyarok és szlovének (vendek) szellemi kapcsolatainak történeti alakulását. Megállapította, hogy a magyarság művelődési kapcsolatai a déli szláv népekkel nem alakultak egységesen, aminthogy a kapcsolatok előfeltételei sem voltak egységesek. Természetes ugyanis, hogy a horvátok felé a nyolc évszázados közös állami élet és a vallás azonossága olyan lehetőségeket nyújtott a kulturális javak cseréjére, amelyek a szerbség felé jórészt hiányoztak. A magyarság túlnyomórészt az átadó szerepét játszotta ugyan, de a horvát és szerb nemzeti kultúrából számos elemet kölcsönzött is, ami a hazai vendség irányából alig állapítható meg.
Alapos forrástanulmányokat végezve írta meg Hadrovics László az 1735. évi alföldi parasztfelkelés (az úgynevezett Pero-felkelés) eseménytörténetét és értékelését. (A tanulmány népszerűsítő változata 1951-ben jelent meg egy Wellmann Imrével közös kötet első feleként.) A nagy adók, különösen a pénzbeli terhek növelése miatt a végsőkig elkeseredett Békés megyei jobbágyparasztok arra számítottak, hogyha Rákóczi Ferenc vagy valamelyik bujdosó kuruc vezér az ország határán kívül megtudja, hogy itthon újjáéledőben van a kuruc világ, segítségükre siet és átveszi a fővezérséget, de addig egy tapasztalt katona, Pero (Jovan Szegedinac) szerb határőrkapitány lesz a felkelés ideiglenes vezetője. A felkelést leverték, vezetőit Budán kivégezték.
