Filológia
Filológia
1951 után egy véletlen térítette vissza Hadrovics Lászlót kedvelt munkaterületéhez, a délszláv filológiához. Ebben az évben Allan Ringheim svéd kutató kiadott egy ószerb szöveget, amely a trójai háború regényes történetét bemutató Trója-regény középkori változata volt. Ezt Hadrovics László ismertetni akarta. De ismertetés helyett két nagyszabású tanulmányt írt, amelyekben két középkori alkotást adott vissza a régi magyar irodalomnak. Minthogy az ezeknek szentelt tanulmányaiban Hadrovics László lényegében azonos módszert alkalmazott, figyelmemet elsősorban a Trója-regényről szólóra összpontosítom. Ebben Hadrovics László – elsősorban nyelvészeti okfejtéssel – azt bizonyította be, hogy a középkori Trója-regény déli szláv (horvát, szerb, bolgár) változatai végső soron egy latin nyelvű ősszövegre mennek vissza, amely az Anonymusként emlegetett P magisternek, (III.) Béla király jegyzőjének tollából keletkezhetett főleg Ovidius alapján, a 12. század második felében. Anonymus említi is gesztája előszavában, hogy külföldi tanulmányai idején latin Trója-regényt írt. E latin ősszövegből a középkor folyamán egy magyar ősszöveg, majd ennek filiációjával több magyar változat származott, s ezeket a magyar változatokat fordították szerbre és horvátra. A regény bolgár változata horvátból vagy szerbből van átírva, az orosz változat pedig a bolgárból van átdolgozva. A déli szláv változatok a tulajdonnevek hangalakjában, számos hungarizmusukban, magyaros szóhasználatukban, csak a magyarból érthető szövegromlásaikban stb. magukon viselik a magyar közvetítés bélyegét. Hadrovics László nagy tényanyag felhasználásával igazolta, hogy a déli szláv szövegekben a tulajdonnevek a magyarországi latin kiejtésnek megfelelő hangalakban fordulnak elő, az a-val vagy e-vel kezdődő tulajdonnevek a magyar határozott névelő vagy mutató névmás téves elvonása következtében gyakran csonka alakban szerepelnek, a jelzős szerkezetekben számos hungarizmus található stb. Feleletet adott Hadrovics arra a nyugtalanító kérdésre is, hogyan lehet az, hogy a nagyszámú megőrződött szláv változat mellett egyetlen magyar szöveg sem maradt fenn? Hadrovics magyarázata a következő. A középkori kis magyar Trója-regény a világi magyar irodalmi műveltség gyermekkorában keletkezett, s ennek megfelelően a nagy hírű trójai háborúnak csak igen szerény feldolgozása volt. Keletkezése idején talán jól kielégítette a kor irodalmi igényeit, de idővel, az irodalmi műveltség izmosodásával ezek az igények megnőttek. Mindennek folytán egy olyan szerény kis prózai mű, mint amilyen a középkori magyar Trója-regény lehetett, elvesztette jelentőségét, kiment az irodalmi divatból. Nyelve is elavult, nemigen olvashatták többé, s így lassanként feledésbe merült és elkallódott. Meglehet azonban, hogy a 16. századi magyar énekszerzők egy-egy mondatában, egy-egy jellegzetes kifejezésében a régi Trója-regény egy-egy foszlánya őrződött meg. Eszerint tehát a középkori mű mégsem tűnt el nyomtalanul a magyar irodalomból sem, hanem későbbi irodalmi alkotásokban is felszínre törhetett mint valami bujkáló hegyi patak. – A részletes tanulmány először magyarul jelent meg 1954-ben, majd német változatban a frissen alapított Studia Slavica első évfolyamában (1955). A hazai elismerés egyhangú volt, a külföldi fogadtatás vegyes. – Hasonló filológiai munkát végzett Hadrovics László a délszláv Nagy Sándor-regény feldolgozásával is. Erről főleg tárgyi alapon, a latin nyelvű magyar krónikák egyes részleteivel való egyeztetés alapján ugyancsak bizonyítani lehetett, hogy köze volt az udvari magyar történetíráshoz. Eligazító mozzanat volt például a kunok szerepeltetése Nagy Sándor korában, sőt a kun vezér neve a délszláv szövegekben (Atlaniš) és a latin nyelvű krónikákban (Athlanos). E tanulmány 1960-ban jelent meg magyarul.
Hadrovics László nevéhez fűződik a horvát költészet eddig ismert legrégibb, 14. századi emlékének, az Ómagyar Mária-siralomhoz hasonló Cantilena de sabathónak (Nagyszombati ének) filológiai vizsgálata, olvasata és művészi magyar fordítása. 1979-ben az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába került egy latin nyelvű kéziratkötet, amelynek utolsó oldalán Vizkelety András egy kéthasábos idegen, szlávnak gyanítható szöveget talált. Hadrovics László beható vizsgálattal megállapította, hogy a Cantilena pro sabatho feliratú szöveg nem más, mint egy tengermelléki horvát nyelvjárású siralmas ének (planctus) a 14. századból. Egy 1385. évi bejegyzés szerint a kézirat tulajdonosa Paulus de Sclavonia ferences szerzetes volt. Ez a Paulus azonos azzal a Paulus de Sibinicóval, akiről tudjuk, hogy 1364 és 1390 között különböző tisztségeket töltött be rendjében, számos kéziratnak volt a birtokosa, a többi között annak, amelyben egy óhorvát litánia, az Oracio pulcra et devota ad beatam Virginem Mariam volt feljegyezve. A két szöveg paleográfiai, helyesírási és szövegkritikai elemzése azt igazolta, hogy az óhorvát litánia és a most felfedezett Cantilena scriptora ugyanaz a személy, Paulus de Sibinico volt. A szerző nem ő volt, de másolata nagyon közel állt az ősszöveghez. A Cantilena-másolat keletkezésének időpontja 1385 és 1390 közé tehető. Mindeddig csupán későbbi variánsokból volt ismeretes, amelyek közül éppen a legrégebbiben, az 1468-ból származóban súlyos torzulások vannak. Az újonnan felfedezett, az ősszöveghez nagyon közeli variánssal a horvát irodalom nagy értékű költői művel gazdagodott. Jelenlegi ismereteink szerint a Cantilena a horvát költészet legrégibb verse. – Az 1984-ben német és horvát nyelven közzétett tanulmányt horvát tudós körökben nagy lelkesedéssel fogadták.
A kaj-horvát nyelvjárást jelenleg nagyjából azon a területen beszélik, amelyet annak idején nem ért el a török hódítás: Varasd, Zágráb és Belovár-Kőrös megyében, valamint a Muraközben. Egykor Szlavónia nagy részére is ez a nyelvjárás volt jellemző, de onnan fokozatosan kiszorította a što-nyelvjárás. A nyolcszáz évig (1102–1918) tartó magyar–horvát államközösség folyamán a magyarság ezen a kaj területen hagyta a legmélyebb nyomokat. Erős magyar hatásról tanúskodó kaj-horvát regionális irodalmi nyelv keletkezett, amely a 16. század második felétől 1836-ig, a što jellegű egységes irodalmi nyelv győzelméig töretlenül fejlődött. Ám a 20. században néhány horvát költő művében a couleur locale kedvéért újra életre kel az „édes szavú kaj” (naš slatki kaj). Hadrovics László antológiában gyűjtötte össze a kaj-horvát regionális irodalom jellegzetes alkotásait a Werbőczy István 1517. évi Tripartitumát Weres Balázs 1565. évi kivonatos magyar fordítása alapján kaj-horvátra fordító, de itt-ott a latin eredetit is figyelembe vevő Ivan Pergošičtól (1529–1592) a második világháborúban elesett Ivan Goran Kovačičig (1913–1943). A bevezetővel, megjegyzésekkel és glosszáriummal kísért antológiát wiesbadeni német kiadó jelentette meg 1963-ban.
Nagyszabású monográfiában dolgozta fel Hadrovics László az egykori nyugat-magyarországi (ma túlnyomórészt burgenlandi) horvát szórványtelepülések regionális irodalmának és irodalmi nyelvének 18. és 19. századi történetét. E szórványtelepülések lakosai a 16. század első évtizedeitől kezdődően, a nagy horvát diaszpóra idején költöztek mostani lakóhelyeikre. Menekültekként érkeztek a törököktől elfoglalt vagy fenyegetett területekről. Nem könnyű dolog közelebbről is meghatározni eredeti hazájukat. Ma mindhárom horvát nyelvjárás, a ča, što és kaj képviselve van a – népiesen szólva – vízi horvát vagy krobót településeken, de legtöbben a ča nyelvjárást beszélik. Ez volt a betelepülők eredeti nyelvjárása. Ennek a nyelvjárásnak az alapján már a 16. században is születtek nyelvemlékek, s a 18. század közepe táján egy regionális horvát irodalmi nyelv kezdett kibontakozni, amelynek termékei vallásos tartalmúak voltak (evangéliumfordítások, katekizmusok, imakönyvek, lelki kalauzok stb.), s a katolikus hívők használatára voltak szánva. Minthogy ez a nyugat-magyarországi horvát irodalmi nyelv idegen nyelvi közegben, magyarok és németek közé zárva fejlődött, erős magyar és német hatás észlelhető benne. Megfelelő bibliográfia híján Hadrovics Lászlónak magának kellett összekeresgélnie a vizsgálata tárgyául szolgáló irodalmi műveket hazai és külföldi könyvtárakban, valamint a nyugat-magyarországi horvát értelmiség magánkézben levő gyűjteményeiben. Fáradozásait egyebek között olyan felfedezés jutalmazta, mint egy 1732-ből való evangéliumos könyv, amelyről a kutatóknak korábban nem volt tudomásuk. A monográfia nagyobbik felét a felkutatott emlékek nyelvészeti feldolgozása teszi ki. Tömörsége ellenére is különösen informatív a helyesírásról szóló rész. A horvát helyesírás történetére vonatkozólag Hadrovics László már korábban is végzett önálló kutatásokat. A legtöbb újat a mondattani fejezetben nyújtotta. Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert a szerbhorvát történeti dialektológiában a mondattant korábban teljesen elhanyagolták. Hadrovics azokat a mondattani elveket alkalmazta a nyugat-magyarországi horvát irodalmi nyelvre, amelyeket néhány évvel korábban „A funkcionális magyar mondattan alapjai” című könyvében lefektetett. A szókinccsel foglalkozó fejezetben áttekintést ad a származási rétegekről, és glosszárium formájában bemutatja azokat a szavakat, amelyek valamilyen szempontból érdeklődésre tarthatnak számot. A könyv törzsszövegét szövegmutatványok és címlapfakszimilék egészítik ki.
